Heves Megyei Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-28 / 100. szám

4

HORIZONT

HÍRLAP, 1992. április 28., kedd

Látószög

Hiányzó „fölöslegeink”

Sorra szűntek meg a kis mozik megyénkben is, vagy átalakultak a próbálkozások során. Van község, ahol az önkormányzat megvásárolta a vetítőgépet, hogy amúgy is saját helyiségében a továbbiakban a celluloidpörgető masináért se kelljen fizetnie, ha még szükség lesz rá egy-egy óvodai, iskolai oktatásnál vagy valamilyen tanfolyamnál. S akad település, ahol vállalkozó ve.tte bérbe a termet meg a felszerelést, berendezést, s ígéretes presszóval tette a korábbinál is vonzóbbá az épületet.

Önmagáért a filmért ugyanis már városon sem özönlenek a mozikba. Falun pedig még reménytelenebb a helyzet, pusztán a hirdetett műsorral mind kevésbé lehet csalogatni a vendéget. Le kell hát ültetni asztal mellé is, s persze, nemcsak kólával. Hiszen az üdítőből aligha képes megélni az üzletember. Kell a kínálathoz egyéb ital is, legalább sör, bor, néhány féle „rövid”, és persze: dohányáru. Egyszóval, ami többet hoz.

Ám hamar kiderül: a mozis büfé, presszó sem megoldás. Még a „nemesebb” itallal, cigarettával sem lehet mindig megfogni a látogatót. Ilyesféléket ma már falun is több helyen árulnak. Ugyanekkor akár már két-három ember kedvéért kell vetítem, s a néhány jegy árát természetesen nem terhelheti egy vállalkozó sem teljes rezsijével. Ennélfogva pedig előbb vagy utóbb a film után a vendéglátástól is elmegy a kedve.

Bezár a „bazár”, kiköltözik a moziból a „mentőövvel” kísérletező vállalkozó, s vele együtt az előadásoktól is elbúcsúzik a közönség. Aztán lassan-lassan így járunk a művelődési házakkalis. Hiába még működtetésükhöz a fedezet, a főállású vagy mellékfoglalkozású igazgató, s a több-kevesebb ötlet: rájuk is mind kevesebbet nyitnak ajtót, maholnap feléjük se mennek.

Más köti le manapság a magyarok idejét — mondják itt és ott is. Aki csak teheti, fut a pénz után s iparkodik annyit keresni, amennyit csak képes. Nívójánál alább senki sem szívesen adja. Ha már nem is tud anyagilag gyarapodni, romlani véletlenül sem szeretne. Kinek-kinek fáj a legkisebb lemondás is. Amit elért, megszerzett, ahhoz foggal-körömmel iparkodik ragaszkodni.

Sem a filmet, sem a színházat nem sajnálja különösebben — mivel ott a tévé, a színes és műholdas. Igazán válogathat a csemegékből, s kényelemesebb — nem utolsósorban olcsóbb is — odahaza élvezni az egyiket vagy a másikat. Legfeljebb a könyvtárat látogatja még rendszeresebben, kitartóbban a kultúrára „szorított” magyar, de már a bibliotékába sem igen csak az olvasnivalóért jár, mint inkább egy-egy kis dum- csira. „Szövegelni” ugyanis majd mindig összejönnek néhá- nyan — legalábbis a fiatalabbakból— s az ilyen időtöltés csak másabb, mint a mindennaposabb traccsparti otthon.

A világért sem szabad már erőltetni azt, ami mellett valamikor annyira ágáltunk — hiszen az életünk, a szokásaink rengeteget változtak. A mozit, a színházat azonban valahogy mégsem szabadna feladni, s bizonyos, hogy kellene még az a könyvtár is, bármilyen sok kötetünk van lakásunkban.

Ha most hátat fordítunk is nekik — bizonyos, hogy hiányozni fognak... Gyom Gyula

Székely gyerekek éneke

Nemrég a Csíkszeredái általános iskolások kórusa adott hangversenyt az egri Ferences-templomban. Amolyan vendégjárás volt ez, hiszen a 9. sz. általános iskola énekkara, Morvay Gézáné kitűnő csapata és a M. Szántó Erzsébetéitől vezetett énekkar, a Sancta Maria Gimnázium bájos lányai fogadták őket, a templomban is közrefogták fellépésüket rövid, az alkalomhoz illő műsoraikkal. Az egri énekesek miserészleteket, Ave Máriát, Mozartot, kánont énekeltek. De a csíkiek, ezek a székely népviseletbe öltözött pöttömnyi magyarok azt hozták műsorszámaikban, amit az egriek vártak tőlük: ők elbúsulták a régi székely himnuszt, megzengették hangjukat, amikor hármas szólításban idézték a csíki hegyeket. Amikor fu- rulyáltak. Amikor Kányádi-ver- set szavaltak. Amikor a székely keservesek hangján balladákat idéztek, vagy az új székely himnuszt vallották. Az csak igazán természetes, hogy náluk is a zenei anyanyelvi oktatáshoz tartozik Bárdos Lajos. Ismerik Beethoven Örömódáját. Petőfivel a hűséget vallják, amikor a „Nem megyek én innen sehová” szövegű mondat felharsan egy alig tizenéves kislány hangján.

A jegyzetíró végigélte az érzelmileg ugyancsak feldúsított órákat, perceket. Nem tud, nem is akar hatása alól szabadulni. A kompozíciók hatása, a légkör alól, mert ezek a gyerekek, idejövök és itt lakók egymásra énekeltek, egymásnak úgy, hogy a meghatottság itt kitapinthatóan áradt szét a levegőben.

Le kell írni, mert ez tartozik leginkább az eseményhez. Hírverés nélkül történt mindez, magunk is csak jószándékú telefon útján értesültünk az eseményről:

a Ferences-templomot zsúfolásig megtöltötte a közönség. Nemcsak gyerekek, énekesek, de a felnőttek, a szülők, érdeklődők is ott szorongtak a barokk templom ívei alatt. Eszünkbe jutottak azok a szavak, amelyeket klerikusoktól és laikusoktól többször hallottunk: itt mindent ajánlatos elölről kezdem, a gyerekeknél. Hónapokkal ezelőtt még kétkedtem ennek az állításnak a teljes igazában, mert úgy gondoltam — és nem is egyedül, hogy az európai nevelési rendből kiesett két nemzedéknek van any- nyi affinitása, rugalmassága, miszerint váltani tud és vissza tud kapcsolódni a megszakított érzelmi és szellemi áramkörbe. Most már, mára kezdek igazat adni a lélek ismerőinek: a romlatlan gyermeki lélek hite, lelkesedése, felnövekvő érzelmi és szellemi világa fog itt visszahatni a felnőttekre, érezteti, láttatja meg velük mindazt az értéket, amit kitiltottak innen, és legszívesebben megsemmisítettek volna az ateizmus hirtelen támadt harcosai. Nem titkot árulok, fecsegek ki, mikor az esti áhitat és érzelmi kavargás után „tanult” barátommal elbeszélgettem, fontolgatván a jövőt, arra a megállapításra jutottunk: az ilyen kis közösségek feltámadása, elszaporodása adhat reményt arra, hogy a társadalom és a lélek sebei hamarost begyógyuljanak ebben a közép-európai „siralomvölgyben”. Ezt az idézőjelbe tett fogalmat sem árt nem elfeledni, amikor türelmet kívánunk magunknak és másoknak egyaránt, az európai és keresztény szellem újrafakadásához.

Ennyit nem ártott megmenteni egy gyerekhangverseny elmúló hangulatából.

(f a.)

Aki hisz a fának

M. Shafik az Ifjúsági Házban

Az egyiptomi harmónia

nélkül

Tűzijáték

Mifelénk nem szokás csodálkozni azon, ha valaki egyszer csak kezébe vesz egy bicskát, hozzá egy fadarabot, és elkezdi vallatni a fát. Keresi annak a lelkét, ezért hámozza ki a háncsok mögül a lényeget.

Valahogy így esett ez meg a gyöngyösi Kaszab Károllyal is annak idején, az orosz fogságban. Igaz, ő már ifjú korában dijat nyert a rajzaival, de ez csak arra volt jó, hogy ujjaiban érezze a formát, a vonalak és a felületek melegségét.

Innen az indíttatás. Mára elérkezett oda, hogy minden szabad idejét a faragásra szánja. Kis műhelyt rendezett be otthon, ahol zavartalanul álmodhatja meg, hogy az alaktalan fahasábban miféle téma szunnyad. És addig-addig fejtegeti az egymás fölé boruló rétegeket, amíg rá nem lel arra az arcra, arra a mozdulatra, arra a hajdan volt lelkes lényre, aki szemérmesen megbújt a fában. Nem hagy békén a gondolat: nem egyfajta át- lényegülés ez is? Reinkarnáció? De nem hagyom magam elcsábítani ettől az ötlettől.

Lám, lám: a művészet megjelenése miféle képzettársításokra ösztönzi az embert!

Kaszab Károly faragásaiból a Gyöngyösi Helyőrségi Klubban nyílt kiállítás, amelyet Fehér Miklós, az alkotó kollégája nyitott meg szépszámú érdeklődő jelenlétében.

Mit is lehet itt látni? Majdnem félszáz alkotást. Közülük nekem a szűkszavúan megmintázott Bacchus igencsak tetszett, ami főként visszafogottságával hatott rám. A Pipázó nagyapó portréja az élettapasztalattal terhes, elgondolkodó öreg parasztot jelenti nekem. Hangulatban mellé ülik a Fáradtan című kompozíció, amelyből sugárzik az elesettség.

Van egy kisméretű táblája, a Kőfaragó II., amely még ilyen arányokban is a végtelen emberi küzdelem és erőfeszítés sikerének optimizmusát adja.

Szent István, Jézus, és Dózsáiéul egy sorba kerültek, mert történelmi különbözésük ellenére is egyetlen vonást hordoznak: az eszme mindenekfölöttiségét. Liszt, Kodályéi, Bartók potréi azt mondják nekem: íme, a magyar géniusz megtestesítői.

Meg kell említenem egy sajátos sorozatot, amelynek 24 darabból álló tábláit — a többi is kész, illetve készül — is kiálh'totta a művész, a történelmi Magyarország vármegyéinek színezett címerei ezek. Szépek, szívszorongatóak.

Ezek a faragások is azt bizonyítják, hogy a fa titka megnyílik az előtt, aki értő kézzel nyúl hozzá.

G. Molnár Ferenc

Az egri Ifjúsági Ház egyre szélesebb körben teremt kapcsolatokat, amikor galériájában hangulatot akar teremteni. Most egy egyiptomi származású festő, M. Shafik alkotásait mutatja be, olyan festőét, aki Milánóban él. A képeket nézve, a témákat és azt a szemléletet, előadási módot, „nyelvezetet”, ahogyan azokat elmeséli, elgondolkodtatnak.

Amikor Egyiptomra terelődik a szó, vagy csak egyáltalán erre az országra gondolok, nemcsak a több ezer év — Napóleon pátosza: „katonák, négyezer év tekint le rátok!” — jut eszembe, hanem elsősorban a piramisok, mindazt a művészetet, halottkultuszt, hitet, esztétikai, alkotási rendet végiggondolom, amit a sírkamrákkal együtt, az ékszerekkel, a dicső festészeti és szobrászati elemekkel együtt az építkezési forma örökségül hagyott nekünk. Magyarul: ha egyiptomi művészet, az számomra a klasszikus fegyelmet, a minden vonal, szín mögött rejlő szellemi egységet testesíti meg.

Ez az M. Shafik ezt az elképzelésemet erőtleníti, megcáfolni látszik. Nem tudom, mikor hagyta el hazáját, milyen emlékei vannak a sivatagról, az egyiptomi életformával kapcsolatban, mennyire ivódott az idegeibe mindaz, amit örökölnie kellett,

vagy lehetett, hogyan árnyékolja be életét, gondolkodásmódját az, amit Milánóban, Olaszországban, Európában felfedezett a maga számára. Itt minden olyan kormos, szennyes, mintha a milánói gyárak kéményei árnyékában jutna eszébe megörökíteni midennapjainak legendájává emelhető pillanatait. Azt sem tudom eldönteni, hogy ezek a többemeletes épület-roskatagságok valahol Kairó szegénynegyedében állanak-e, vagy egy európai milliós város valamely elátkozott munkásnegyedében?

Ebben a festészetben a fény, a napfény másodlagos szerepet kap, ha kap. Itt a harmóniának, a szépségnek nincs kitüntető helye. Akár a tűzijáték a festő témája, akár valami más, a vonalak kuszasága, „sötét”, vagy sötétbe lebukó erdeje húzódik elénk, és nagy-nagy szomorúság támad bennünk. Mekkora fintora lehet a sorsnak, hogy ez az ember, aki a mediterrán égnek az afrikai, tehát még keményebben tüzelő részét kapta-kaphatta egyéniségének meghatározásához, az szinte kerüli a napfényes tiszta formákat, nem akarja elhitetni velünk, hogy őrá a nagy építő fáraók szelleme is letekinthet. Vagy legalább is súghat neki valamit, egynémely erre tévedő fel — és alvilági isten, Izisz és Ozirisz egyként sugallhat valamit, esetleg fenségeset.

Vagy el kell hinnünk a kialakult korszellemet, azt a bomlási tendenciát kell tudomásul vennünk, hogy a két világháború ir- tózata, gyötrelmei és szellemilelki leépülése után hitelét vesztette minden, ami annak előtte volt? És elsősorban a művészek akarják elfeledni, elfeledtetni mindazt a szellemi útkeresést, amely a világban odavezetett, ahol most tartunk? Tudomásul kell vennünk azt, hogy az elektromos sajtó jóvoltából már any- nyira összezsugorodott ez a golyóbis és annyira nagy a tömeghatás, a pszichológiai és lelki nivellálódás, hogy az emberek nem akarnak tudni saját méltóságukról, saját-magúkat értékelik alá azzal, amit az alkotásaikban megmutatnak? Ordítani kell a zenében, csak erotika létezik a táncban, és a szennyet, az értéktelenséget kell szétmaszatolni papíron és vásznon egyaránt? Hibernálni kell több ezer éves fogalmakat csak azért, mert a divat, az őrület és az igénytelenség kegyetlen kölcsönhatása alatt állunk, diktátorok ülik meg a ruha és művészeti divatok maffiarendjét? A művészek — legjobb szándékuk ellenére sem — tudnak elkülönülni, kimaradni ez alól a tömeghatás alól? Nekünk tévéegyenesben kell látnunk, hogy ölik egymást az emberek, lehűti magukban a lelkiismeretet addig a szintig, ahol már minden tagadásnak is felfogható. Pedig ez az M. Shafik is tudhat valamit, el is árulja, hogy nem az utcáról jött be mesélni magáról és a világáról ezt-azt. De a stílus idegen, felvett póznak tűnik. Innen, Kö- zép-Európából a Memnon- szobrokat nem így őrizzük olvas- mányi emlékezetünkben, vagy az írnokot, aki úgy szolgálta isteni urát, ahogyan azt mi elképzelni sem tudjuk. Az asszonyok világát most nem is hozzuk szóba, bár annyit elárulhatunk, hogy nem Kleopátrára gondoltunk. Vagy nem elsősorban őrá.

Es már az is nyereség, ha egy ilyen kiállítás megérkezik, mert el lehet játszani a látottak alapján és indíttatása miatt néhány rögeszmés gondolattal.

Farkas András

Nem minden betegnél alkalmazható

Epehólyagműtét — csúcstechnikával

Műtét vagy szigorú diéta. Nem sok választása van annak, aki az epéjére panaszkodik. Sok esetben — főleg életveszélyes helyzetekben — a zsír- és sószegény étrend, az egészséges életmód sem segít, kés alá kell feküdni, vállalva az operációval járó kellemetlenséget, a következményeket. Sokan fellélegeztek, amikor néhány évvel ezelőtt Budapesten és Pécsen minimális vágás mellett sikerrel távolítottak el epeköveket. A laparoszkópos cholecystektomiát— ez az új módszer elnevezése — a Mark- hot Ferenc Megyei Kórház sebészeti osztályán is nemsokára bevezetik. Az új műtéti beavatkozásról, a várható eredményről kérdeztük dr. Erdélyi Béla megbízott osztályvezető főorvost.

— Mikor van szükség az epehólyag eltávolítására?

— Erre akkor kerülhet sor, amikor követ találunk, illetve daganatos elváltozást észlelünk az epehólyagban. A műtét nem mindig egyszerű, sőt az egyik legtöbb hibalehetőséget magában rejtő beavatkozás. Sokszor kell szembetalálkoznunk az epe- utak és az azokat kísérő erek rendellenességeivel. Például egy ér, amely eredetileg két ágra oszlik és így lép be a májba, szokatlan esetekben három ágra ágazhat, és nem onnan ered, ahonnan várható. Ezeket a jelenségeket előre kiszűrni csak bonyolult vizsgálatokkal lehetne, amelyek bizonyos mértékben veszélyeztetnék a páciens életét. Szerencsére ezek ritka rendellenességek. Az egyszerű, probléma- mentes epehólyag-eltávolítás következtében a halálozási arány nagyon alacsony, fél ezrelék körül van.

— Sokan azért óckodnak, és ha csak lehet késleltetik a műtétet, mert a hagyományos eljárás során igen nagy sebet ejtenek a hasfalon.

— Valóban, a korábbi eljárás eléggé megterheli a beteget. Fizi: ologiás, tehát idegeket, ereket átvágó metszéseket használunk, és ez mindenképpen megbontja a hasfal egységet, statikáját, vér és idegellátásat. A legkülönfélébb panaszok forrása lehet. A jobb bordaív alatt 15, de sokszor 20 centiméteres vágást végzünk a hozzáférhetőség miatt. Mindez a jó hasüregi feltárás miatt kötelező, hiszen így könnyebben felfedezhetjük a rendellenességeket.

— A laparoszkópos módszerrel mindez elkerülhető?

— Az eljárásnak ez az egyik nagy előnye. Egy vékony, 1 centimeter, vagy ennél kissé vastagabb átmérőjű csöveket vezetünk a hasüregbe, majd feltöltjük széndioxiddal. Csodálatos feltárást, hatalmas teret kapunk, és a monitoron keresztül kitűnő kép tárul elénk, nemcsak az epe állapotáról, hanem az öszes szervről is. Arra vezetjük, forgatjuk a kamerát, amerre akarjuk. Baleseteknél, az egyes hasüregi betegségek diagnosztizálásánál is kiválóan alkalmas.

— Az új eszközökkel hogyan zajlik a műtét, mit érez a beteg?

— A hagyományoshoz hasonlóan az epehólyagot eltávolítjuk, a kivezető csövét, és a hólyagot tápláló artériát fémkapcsokkal lezárjuk. A beteg számára ez olyan kis megterhelést jelent, hogy a műtétet követő 48 óra után elhagyhatja a kórházat, és a varratszedést követően a kis metszések szinte nyomtalanul eltűnnek. Sokkal kevesebb a panasz, nem keletkeznek kiterjedt összenövések, mivel nem érintjük a kezünkkel a hashártyát, és

nem kerül tartósan kapcsolatba a levegő a hasüreggel. Á betegek a műtetet követő estén már szokásos életfunkcióikat végzik, ehetnek, a sebfájdalom is minimális, másnapra el is múlik. A hagyományos módszernél 8 nap a megfigyelési idő, és számíthatunk szövődményre is. Előfordulhat például varrat-gennyese- dés, vérömleny-képződés, amely megnyújthatja a kórházi tartózkodást. A laparoszkópos műtétet követően már két hét után munkába állhat a beteg, fél év alatt pedig visszatérhet a régi kerékvágásba, és csaknem úgy étkezhet, mint korábban. Addig, amíg az epeutak kompenzálják a hólyag funkcióját, diétázni kell, zsír es fűszerszegény táplálék szükséges. A túl zsíros étkezés egyébként sem egészséges, hiszen más betegségnek is provo- kálója.

— Bizonyára örömmel olvassák a jó hírt a több éve epekőtől szenvedők, de vajon tudnak-e segíteni az új módszerrel mindany- nyiukon?

— Sajnos nem, ezért a régi epeműtét továbbra is megmarad. Vannak ugyanis olyan esetek, amelyeknél nem használható a laparoszkópia: többek között gyulladások, nagy területű ösz- szenövések, korábbi műtétek is

átjai lehetnek. Az is előfordulat, hogy az új eljárással kezdjük a beavatkozást, és közben olyan dolgokat fedezünk fel, amelyek szükségessé teszik, hogy áttérjünk a hagyományos módszerre. Az epeutakban lévő köveket sem tudjuk minden esetben így eltávolítani. Vannak betegek, akik eleve kikötik, hogy csak akkor engedik megműteni magukat, ha azt laparoszkópiával végzik a sebészek, és sZazszázalék- ban garantálják nekik ezt a módszert. Felelőtlenséget követ el az az orvos, aki erre ígéretet tesz.

— Befolyásolhatja-e a kő mérete az uj eljárás alkalmazását?

— Természetesen igen, tekintettel arra, hogy a legvastagabb cső méretéhez kell igazodnunk. Ma már azonban sokkal több műtétet végeznek sikerrel olyan esetekben is, amelyekhez korábban nem mertek nyúlni. A csövön keresztül megfelelő gyakorlattal a követ össze lehet tömi, különféle — lézeres, ultrahangos — eszközökkel.

— Egerben mikor, kik végzik majd ezt az új műtétet? Hol készültek fel a szakemberek a műszerek biztonságos használatára?

— Ezúton szeretnék köszönetét mondani a megyei állatkórháznak és az aldebrői téesznek, akik sertéseket bocsátottak rendelkezésünkre, így sikerült állat- műtét-sorozatot rendeznünk az Orvostovábbképző Egyetem instruktorai és a Storcz cég berendezéseinek segítségével. Kísérleti alanyaink eletben maradtak, gyorsan meggyógyultak, fejlődésük zavartalan maradt. Budapesten és Kaposváron elméleti és gyakorlati tanfolyamokon vettünk részt, így jól összeszokott az a teamünk, amely három orvosból és a kiszolgáló személyzetből áll. Közülük az egyik az operatőr, a másik az asszisztens, míg a harmadik a hasüreg feltárásáért felelős, vagyis ő kezeli a kamerát. Április végén, május elején indítjuk a műtéteket Egerben. Egyelőre azonban kevesebb betegnek A legnagyobb körültekintéssel, óvatossággal fogunk hozzá, és remélem hamarosan bővíthetjük azoknak a számát, akiket az epehólyag eltávolításának csúcstehnikájával gyógyíthatunk meg...

Szüle Rita