Heves Megyei Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-11 / 60. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. március II., szerda Az egri Dobos cukrászdában A kisember — novellahős Az egri Dobos cukrászdában Gálfi László, a Vígszínház kitű­nősége mondott el három elbe­szélést: Moraviától a Ne vedd a szívedre, fiam címűt, Capektől a Repülő embert és Boccacciotól a Kilencedik este tizedik meséjét, hogy aztán fűszerezésként még kiegészítse a kínálatot néhány sanzonszerűséggel — és Janus Pannonius pikáns-erotikus, fia­talkori — ha egyáltalán volt ő öreg — szerelmi epigrammájá­val. Fiatalosan és korához illően megjátszott könnyedséggel elő­vezette a színész, hogy sok-sok komoly, komolykodó, tragikus, vagy egyszerűen csak ráosztott főhősalakítás után, ha csak tehe­ti, lazít a patétikus szövegek nyű­gén, előveszi azokat a novellá­kat, amikben a kisember a téma, az egyetlen, a kizárólagos. Az a slemil esetleg, akinek szűk kis vi­lágában a dolgok mégsem úgy történnek, ahogyan ő szeretné. Vagy egészen egyszerűen nem érti, hogyan is történhetik meg vele olyasmi, amire ő soha nem gondolt, ami már csak azért is lo­gikátlan, mert az ő agyában meg sem fogalmazódhatott. Mint például ez az Alfréd esetében is történt, akit egyszerűen ottha­gyott a felesége. Aztán ugyan­csak ő elmagyarázza indokait, végigelemzi a házasság történe­tét, amihez Moravia olyan jól ért. Ahogyan végigfűzi önmagát ez az Alfréd a mondatokon, de csak azért, hogy kitessék: nemcsak a diktátorok és hasonszőrű, öntelt figurák hiszik azt magukról, hogy az általuk leírt helyen és pil­lanatban kezdődik a világmin­denség története, de akadnak milliószámra kor- és kórtársaink, akik úgy tudják — és ez megin­gathatatlan meggyőződésük — , hogy a világ csak akkor van rend­ben, ha őhozzájuk igazodnak. (Lehet, hogy minden diktátor előbb ilyen kis öntelt pocok, és a történelem fújja fel őket abnor­mális méretűvé?!) Ám hogy ne kalandozzunk nagyon messzire gondolataink­ban Adolf, vagy inkább Alfréd ügyében, hozza is már az ellen­példát Gálfi Capektől, a Repülő emberben. Akit éppen a csodá­ról szoktatnak le a középszerű, az előírás, a „Vorschirift” agya- lágyultjai, akik mindent csak a maguk szabályzata, begyakorolt szürkesége szerint fogadhatnak el, és legyúrják a létből a semmi­be azokat, akik másról akarnak, vagy tudnak hírt adni. A beton­agyú szakember meg tudja ma­gyarázni, hogy a rendkívüliség mekkora hiba, és csak az az igazi, amit ő felfogni képes. És még mielőtt korunk szá­nandó kisemberéről szánalom­mal elgondolkoznánk, Szentir­mai Ákos, a közreműködő zon­goraművész sanzonját énekeli — vagy inkább előadja — Gálfi. Ennek az a legszebb vonása, hogy Nádasdy Kálmán, a nagy operaszakember egyik szonett­jére íródott. Külön örömünkre szolgált, hogy a színész egy rövid félóra erejéig visszavitte a hallgatóságát a reneszánszba, Boccaccióhoz és Janus Pannoniushoz, s velük a jobbik értelemben vett erotiká­hoz. Manapság kétértelművé vált ez a szó — erosz —, sokan in­kább a szabad szerelem és a ki­csapongás, a pénzért bárhol és bárkivel megvásárolható áru, él­vezet, piaci tréfa szinonimája­ként használják. A két rene­szánsz férfi viszont adja prózá­ban és versben a test viháncolá- sának tréfamesteri leírását, aho­gyan a mindennapi élmény sze­rint a tollúk hegyére kínálkozott. És ha ezúttal Janus Pannonius volt az érdekesebb a közönség számára, ez onnan is van, hogy a csattanós epigrammákban bővé­rű humor is fészkelődik, minek okából — hazamenve — mégis­csak elő kellett vennünk a rene­szánsz mestert, és olvasgatni kezdtük zengő sorait, azt is, aho­gyan búcsúját vette Váradtól. Az ilyen estéket sűríteni kelle­ne ebben a kíváncsi természetű városban! (farkas) A gimnázium és a szakközép „összeházasítása” Egerben Kőbe vésett tanterv helyett vállalkozás Mostanában vetítenek egy so­rozatot a Televízió I-es csatorná­ján. A Suli epizódjai nemcsak a könnyed történet miatt vonzóak. Ez az amerikai iskola — szá­munkra — berendezései, eszkö­zei miatt lenyűgöző, s feltűnő az a nyitottság, ahogyan a diákok és tanárok eligazodnak ebben a lát­hatóan könnyed „szerkezet­ben”. S az, aki sóhajt és legyint erre, ne tegye. Tényleg nagyot kell még előrelépnünk. De azért van­nak helyek, ahol az első, hétmér- földes lépéseken már túl vannak. Ilyen az egri Neumann János Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola. Az elsők kö­zött vállalkoztak a kísérletre. Öt esztendővel ezelőtt „indul­tak el” egy eddig még járatlan úton. A modellnek nem várt si­kere lett a szakmában. Az első két évben nyolc intézmény, ma már tizennyolc az úgynevezett követő iskola, amely az egri mo­dellt alkalmazza. — Úgy döntöttünk 1987 vé­gén — idézi fel az első lépéseket dr. Sipos Mihály igazgató —, hogy az önmagáért való számí­tástechnikai oktatással szakí­tunk. Az elgondolásunk az volt, hogy a számítástechnika már az oktatásban ne cél, hanem eszköz legyen. Már akkor azon töpreng­tünk: miként lehetne integrálni a szakközépiskolai és gimnáziumi oktatást. Csakhogy abban az időben még nem mertünk hozzá­nyúlni a gimnáziumi, meglehető­sen kőbe vésett törvényekhez, tantervhez. Ma már, jó pár év el­teltével, igen. — Egyelőre maradjunk a szakképzésnél. Az önök kísérle­tének nem várt sikere lett... — Azt tudtuk, hogy jó dolog lehet, hiszen mielőtt hozzáfog­tunk, elég széles körben megtár­gyaltuk külső szakemberekkel is. De tényleg nem számítottunk ekkora érdeklődésre. A kísérlet lényege a négy plusz egyes rend­szerű oktatás. A szakközépisko­lai osztályainkban a négy év alatt kettős képesítést szerezhetnek a diákok: a számítástechnikai programozóit és a képesített könyvelőit. Ehhez alaposan megtanulják a számítástechnikát és a pénzügyi ismereteket. A pénzügyek, a számvitel szerepe azért értékelődött fel a tan­anyagban, mert felértékelődött a társadalomban is, még 1987-ben ezt csak érezni lehetett. Az iga­zolást „1991 adta”, amikor élet­be lépett az új számviteli törvény. Tehát erre a négy évre épül a spe­ciális ötödik év, amely közgaz­dasági informatikus képesítést kínál a tanulóknak. — Ha jól tudom, ebben az év­ben már van egy ilyen évfo­lyam... — így van. Most jutottunk el idáig. Ez elég kemény feltételek elé állítja a tanulókat, de felsőfo­kú képesítésnek számít. Ilyen még nem volt az országban, en­nek a tantervét, feltételeit kidol­goztuk, s a gyakorlatban jók a ta­pasztalataink. A diákjainknak — akik erre vállalkoztak — angol­ból nyelvvizsgát kell tenniük, s szakdolgozattal és egy komplex vizsgával adnak számot a meg­szerzett ismeretekről. — De ezzel még nem merül­nek ki az ötödik éves képzés lehe­tőségei... — Az érettségi után középfo­kon banki ügyintézői és biztosí­tási ügyintéző szakmákat is ta­nulhatnak. Tavaly már végzett ilyen évfolyam, s jók az elhelyez­kedési esélyeik. — Ezek után úgy tűnik, min­den probléma nélkül sikerült megvalósítani a tantestület elképzelését. Noha a hétközna­pok talán több kudarcot is hoz­tak... — Megpróbálunk okulni a ta­pasztalatokból. Sok, egyébként tehetséges diákunkról kiderült: bár a képességei jók, nem a szá­mítástechnikára, a számvitelre termettek. — Mégis bekerültek a szak­képzés zsákutcájába... — Ezen szeretnénk változtat­ni. Szerencsés a helyzetünk, hi­szen a Neumann egyben gimná­zium is. A következő lépés tehát a gimnázium és a „szakközép” integrációja. — Az a gyerek, aki ide, a Neu- mannba jelentkezik, tehát a kez­detkezdetén mégnem tudja, gim­náziumban, vagy szakközépben fog-e végezni. — Beiskolázunk évfolyamon­ként négy osztályt. Az első két esztendőben részesei egy erős alapozásnak. Második után pe­dig a kisdiák választhat, gimnázi­umban tanul-e tovább, vagy a szakmában. Ha gimnazista lesz, néhány standard tárgy mellett fakultatív rendszerben, magas óraszámban készülhet a főisko­lára vagy egyetemre. Ebbe bele­fér a humán és a reál érdeklődés. Ugyanakkor háromféle szakmai lehetőséget kínálunk a harmadik évben: a speciális számítástech­nikát azoknak, akik e területen különösen tehetségesek. Ez nem túl sok. Minden évben — most is — van tíz-tizenöt ilyen diákunk, ezzel tehát nekik segítünk, az ő útjukat egyengetjük. Továbbra is érdemes megtartani a közgazda- sági informatikus modellt, ami­ről az eddigi „kísérletünk szólt”, s lesz egy úgynevezett általános közgazdasági ág. Tulajdonkép­pen ezzel kapcsolódunk egyér­telműen a világbanki program­hoz. Hogy ez aztán felsőfokú lesz, vagy nem, attól függ, hogy melyik irányzat kerekedik felül az országban. Mindenképpen az a célunk, hogy olyan erős alapo­zást kapjon a leendő szakember, amely az ötödévet „előlegezi.” Természetesen negyedik után is befejezheti a tanuló az isko­lát. Az első látszatra kissé kompli­kált és sokirányú szisztéma még­is bizalomkeltő, mert közép­pontjában a diák áll és a leendő szakember. Nem érdeke többé a társadalomnak, hogy egy életre szóló szakmát adjon a fiatalok kezébe, hanem változtatható és fejleszthető, főként pedig jól el­adható ismereteket. A neuman- nosok ezt annyira komolyan gondolták, hogy — hisz az enge­dély megvan hozzá — szeptem­bertől már így indulnak. Diákjai­kat és önmagukat is megóvják a csalódásoktól. Hiszen az iskola falain túl még kemény harc vár a fiatal szakemberekre. Jámbor Ildikó r *\ — Dzsungelláz H ogy mennyire nem egyszerűen megfogalmazható dolog az elő­ítélet, s hogy mennyire nem könnyen feldolgozható érzés a „másság” — azt Spike Lee, a fiatal néger filmrendező filmje elég ala­posan bemutatja. S már meg is akadhatunk az elemzésben: hogy hangsúlyoztam Lee származását, talán önmagamat is befolyásoltam. Lehet, hogy eleve fenntartásokkal ültem be a moziba, tudtam, hogy most faji kérdésekről esik majd szó, s tudtam, hogy körülbelül mi­lyennek ábrázolja a fehéreket és feketéket egy fekete bőrű filmrende­ző. Kellemesen csalódtam. No, nem mintha ez a film nélkülözött volna olyasfajta motívumo­kat, mint a bőr színe, vagy a feketeséggel illetve fehérséggel járó kul­turális különbség, lelki beállítódás. Sót: ez az alkotás töményen ada­golta mindezt. Csakhogy túlmutatott azon az egyszerű ellentétpáron, hogy valami hófehér vagy mély fekete. Itt az egész színskála felvonult, olyannyira, hogy feketébb lehetett a délolasz nő arca, mint a mulatté. S vajon véletlennek ítéljük-e, hogy többször elhangzott az a megálla­pítás, miszerint a zsidó nők jóvailiberálisabbak színkérdésben, mint más nembéli társaik. A kicsit világosabb bőrű négert kinézik a négerek, de nem fogad­ják be a fehérek se. A néger férfi és a fehér nő szerelmét elítéli mind­két tábor — s szinte ugyanazokkal a kifejezésekkel. De valójában mindenki vágyik megismerni a „mást”, meg akkor is, ha röpködnek az olyan kifejezések, mint a hosszúfarkú „afro-férfi” vagy a „fehér szuka”, vagy hogy: nekem mindegy, sárga is lehet, ha szeret engem és örömet okoz. Annyi skatulya van itt egymás mellett, s abban megint újabbak — kokós néger és diplomás jófíú, rideg fehér főnök és jólelkű olasz trafikos —, hogy kezdjük azt érezni, ezek a skatulyák valójában „átjáróházak”, majdnem mindegy, ki lakozik bennük, a személyek felcserélhetők. Mert a valódi probléma, hogy a társadalmi elvárásoknak meg kí­vánunk felelni, és ez rendszerint saját vágyainknak állít korlátokat. A szabadságról van szó, s mily különös: a legszabadabbnak titu­lált országban, Amerikában. Ha hiszünk a népmeséknek, itt a nége­rek is karriert futhatnak be, feltéve, ha nincsenek nagyon sokan. A szabadságnak „rendje” van, csak egy bizonyos határig „enged” meg dolgokat — onnantol kezdve renitenssé válik az egyén, engedetlenné. A renitens szerelem mocskos, és emiatt saját magatói porba hullik. És az ember elbizonytalanodik ennek gyökerén: most attól-e, hogy olyan sokan ítélkeznek felette, vagy ha nem ítélkeznének, ez akkor is csak olyan „dzsungelláz-szerű”, fergeteges lángokat csapó, ám ha­mar hamuba omló érzés lenne? Meg vagyunk keverve. S mivel nin­csenek tiszta helyzetek, nincs olyan társadalom, sőt, még olyan utca se, amely ne ítélkezne — még akkor is, ha valójában nem mond ítéle­tet — így talán soha nem ismerjük meg a valódi igazságokat. Ha egyáltalán vannak megfogalmazható igazságok — ítélet nél­kül- Doros Judit Ödön von Horváth A különleges sorsú és tehetsé­gű, rendkívül intelligens és ele­gánsan szellemes Ódon von Horváth a két világháború kö­zötti korszak egyik neves és sike­res drámaírója volt. Remekül megszerkesztett, sajátos hangvé­telű darabjai több mint fél évszá­zada szerepelnek a világ nagy színpadain, sőt, a hatvanas évek­től a Horváth-drámák reneszán­szukat élik. Ezért is sajnálatos, hogy színpadi műveit Magyaror­szágon csak elvétve mutatták be, bár az utóbbi időben e téren biz­tató jelek tapasztalhatók. Az okok elemzése messzire vezetne, az viszont tény, hogy nem darab­jai művészi értékeiben kell az okokat keresni, hanem sokkal prózaibb dolgokban, nevezete­sen a művészet, a színház túlzot­tan önkényes, leegyszerűsített értelmezéseben... A „szociális drámát” megte­remtő Büchnernek, a Woyzeck szerzőjének nyomdokain induló Horváth a finom kontraszthatá­sokra építi műveit, amelyek kö­zéppontjában az inflációval, vál­sággal terhes harmincas évek foj­tott légkörének, egzisztenciális bizonytalanságának és a polgári — nyárspolgári — életforma buktatóinak és lezüllésének áb­rázolása áll. Az élet zűrzavaros eseményeiben eligazodni nem tudó, magára maradt, anyagilag- érzelmileg megsüllyedt kisember kételyeit, gyötrelmeit, kilátásta­lannak tűnő helyzetét egy nagy hagyományú bécsi műfajban, a „Volksstück”-ben fogalmazta színpadra. Ödön von Horváth minden (1901-1938) drámájában több húron játszik, merészen váltogatva, elegyítve az évődő lírát az ironikus gro­teszkkel, az abszurdot súrolót a pajzán szatirikussal. Ezt a művé­szi „elegyet” biztos kézzel irá­nyítja, alkalmassá téve arra, hogy abban világosan kifejezésre jusson legfőbb törekvése: a tár­sadalom és az egyén politikai, szociális és morális krízisének a megmutatása. Népszínművei­nek lényegét és jellegét maga a szerző így fogalmazta meg: „...Darabjaim tragédiák... csak komikussá válnak, mert ijesztő- ek... egészében véve az emberi élet mindig szomorújáték, csak részleteiben komédia...” A Hor­váth-drámák figurái a legtöbb­ször csak szerepet játszanak az életben, s maszkjuk alatt csupán kapaszkodni vágyó senkik, meg- játszós jellemtelenek, primitív számítók, kisszerű önzők, brutá­lis „széplelkek” tenyésznek. A megnyomorított kisemberek, nyarspolgárok között azonban akadnak olyanok is, akik meg­billent, félresiklott sorsuk köze­pette is titkon valami szépre, biz­tosra, felemelőre vágynak. Az előkelő származású, jól szituált családból való Ödön von Horváth 1901-ben Fiúméban született. Kitűnő nevelést ka­pott, sok híres városban tanult, többek között Budapesten is. Életének főbb állomásai: Bécs, München, Berlin. A magyar yökerekkel is bíró Horváth a úszás évek elején kezdett drá­mákat írni. Az „izmusok”, főleg a szimbolizmus és az expresszio- nizmus jegyében fogantak első darabjai, mint a „Gyilkosság a Mohrengasse-ban”, „A szép Ki­látás”, a „Mit csinál a kongresz- szus” s mások. A harmincas évek elején kez­dődik Horváth nagy írói korsza­ka. Gyors egymásutánban szü­letnek azok a drámák, amelyek írójuknak meghozzák a világhír­nevet. A laza szerkezetű, epikus elemekkel megszínezett, társa­sági-technikai aktualitásokkal megtűzdelt, dalbetétekkel át­szőtt népszínműveinek mélyén szinte mindig az élet hamis-torz ábrándjainak „Heurigen-idill”- jének leleplezése, a nyárspolgári életszemlelet és magatartásfor­ma kíméletlen kritikája munkál. A nyitó mű, a „Mesél a bécsi er­dő”, amely címével ugyan a Jo­hann Strauss-valcerek andalító, hangulatos világát ígéri, s benne is van a játékos-bájos varázs, a szerelmi évődés, a megszokott bécsi „Gemütlichkeit”, de Hor­váth a kicsorbított idillel, a jele­neteket záró komor akkordokkal végeredményben egy fonák pa­ródiát teremt. Marianne, a „Süs­ses Madel” sorsán keresztül az író felmutatja a látszólag derűs, imponáló életforma, a csalárd­csalfa szemlélet kikerülhetetlen drámáját. Az expresszionista elemekben bővelkedő, kitűnő színmű végsősoron egy művészi illúziórombolás, lírai-groteszk, látlelet a válsággal terhes har­mincas évekről. A „Mesél a bécsi erdő”-vei szinte egyidőben készült a ha­sonló hangvételű és témájában is közelálló „Kazimir és Karolin”, amelynek balladaian szívszorító, egyúttal frivolan modernre po­entírozott szerelmi történetéhez a hagyományos müncheni októ­beri ünnepség vad, disszonáns dáridója adja meg a keretet. Ka­zimir es Karolin szétporladó sze­relmi kapcsolata mögül egy szét­hulló, egyúttal félelmetes jövőbe rohanó világ megrendítő tablója villan fel. A nagyszerű sorozat a Hit, Remény, Szeretet és a Dél­szaki éj című darabokkal folyta­tódik. Az előbbi az individuum és a társadalom kapcsolatának drámája, amelyben a szívét kitá­ró Elisabeth az elembertelene- dett, szívtelen társadalommal ta­lálja szemben magát vőlegénye képében, s ily módon sorsa meg­pecsételődik. A másik műben Horváth a nácizmus hatalomra jutásának otromba-félelmetes „előjátékát” vázolja fel. A harmincas évek közepétől — bátor nyilatkozatai miatt — Horváth emigrációba kénysze­rül, s darabjait több helyen lepa­rancsolják a színpadról. Ennek ellenére tovább ír, s bár nem adja fel eredeti, igazi témavilágát, esetenként hatásvadász, bulvár­ízű darabok írására kényszerül. A megszokott játékba „öltözte­tett” igényes ábrázolás és elem­zés helyebe egyszer-kétszer a kényszerű írói lelemény, a kiöt­lőit, erőszakolt játékosság vagy éppen a leegyszerűsített parabo­la lép. Csupán harminchét éves volt, amikor Párizsban halálra sújtotta egy vihar törte faág. Egy igazi européer nagyívű írói pa­S szakadt meg váratlanul, a tást lehetetlenné tette a ha­lál." Véleményt formálni csak az elkészültből, a megvalósítódból lehet. De ez sem kevés. Ödön von Horváth kilencven éve született. A egri Gárdonyi Géza Színház társulata a közel­jövőben mutatja be pompás da­rabját, a „Mesel a bécsi erdőt”-t. Dr. Hekli József Privatizációs bevétel Az idén január végéig 10,3 milliárd forint volt az Állami Va­gyonügynökség (ÁVÜ) privati­zációs bevétele — derül ki az ÁVÜ-nek a privatizáció eddigi tényeit ismertető tájékoztatójá­ból. Tavaly az összes bevétel 40,12 milliárd forintot tett ki. Az idei, nagyarányú növekedés azt is tükrözi, hogy számos cégel­adás ez évre húzódott át. Az Állami Vagyonügynökség összegzése szerint eddig össze­sen 242 az elfogadott átalakulá­sok száma, vagyis ennyi állami vállalat alakult át gazdasági tár­sasággá a privatizációval össze­függésben. E cégek könyv sze­rinti állami saját vagyona 350,9 milliárd forint. Ennél magasabb azonban a tranzakciók során el­ismert érték, vagyis az az összeg, amelyért a cégek elkeltek. A 350,9 milliárd forinttal szemben e cégek értéke 473,15 milliárd forint. Az átalakult cégek közül 34 úgynevezett egyszerűsített pri­vatizációval értékesült. Itt a meg­mozdult vagyoni érték 2,93 mil­liárd forint. A legnagyobb részt a vállalati és a befektetői kezde­ményezésű privatizáció érintet­te: 288,06 milliárd forint állami vagyon került magántulajdonba. Az állami kezdeményezésű vál­lalateladások 182,16 milliárd fo­rint értékű vagyont érintettek ez idáig. Jelenleg 604 átalakulás van folyamatban, ez összesen 238 milfiárd forint vagyoni érté­ket érint. Az előprivatizációs program keretében eddig össze­sen 3787 üzletet hirdettek meg, ezek közül 3416 vett részt árve­résen. A privatizált üzletek szá­ma pedig 2354.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom