Heves Megyei Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-17 / 65. szám

4.

HORIZONT

HÍRLAP, 1992. március 17., kedd

Látószög

Felemelő — süllyedés?

Lépten-nyomon emlegetjük, hangoztatjuk, hogy kis hazánk is Európába „tart”. Idézőjeles az állítás, hiszen tudjuk, hogy országunk természetesen része már jó ideje a vén kontinensnek akkor is, ha néhány más államtól keletebbre van. A képletes irányjelzéssel inkább csak azt az álmunkat, vágyunkat szeretnénk hangsúlyozni, hogy sokkal inkább a földrészhez kívánunk tartozni, mint eddig. Amiről eddig szemérmesen hallgattunk, most — miután már szabad — megváltjuk a világ előtt is.

Túlságosan ugyan nem látszik még szándékunk komolysága, törekvéseinkben gyakran megkérdőjelezhető az igazi eltökéltség — de tagadhatatlanul vannak eredményeink itt, ott. Elegendő talán csupán a színesedő kereskedelemre gondolni, máris látszik, hogy merre haladunk. Nemcsak elnevezéseikben, megjelenéseikben kezdenek hasonlítani, vagy helyenként még teljesen olyanok is üzleteink, mint a tőlünk meszeb- biek. Kínálataikban sem éppen kicsi a felzárkózás. Mást ne mondjunk: egész éves például a déligyümölcs, nyáron s még falun sem hiánycikk a narancs vagy banán. Aztán —, hogy mást se feledjünk — van tőzsdénk és kaszinónk, próbálkozunk a kuplerájokkal. Útjainkon gépkocsiból, motorkerékpárból is egyre több a nyugati. Mintha már nemis csak Európában, hanem Amerikában élnénk. Mindez pedig — csupán a kezdet!

Ha lassan is, csak közelítünk az „igazihoz”. Ami után olyannyira sóvárgunk hivatalosan, vagy csak úgy, egyszerűen. Kimondva és kimondatlanul. Azt, hogy mi minden lesz még itt nálunk, ha célunkat elérjük — egyelőre inkább csak találgatni lehet. Csupán annyi a bizonyos, hogy történik egy s más körülöttünk a későbbiekben is.

Kérdés, hogy osztatlan lesz-e majd az öröm, a megelégedettség? Hiszen aggódással máris találkozni. A minap a tévében történetesen egy jeles francia fotóművész bizonytalanodott el lelkendezésében. Miközben arról vallott, hogy szívesen jár hozzánk, mindig is élmény volt számára találkozni Magyarországgal, mert sajátos értékekre lelt valamennyi látogatása alkalmával — nem titkolta a félelmét. Eltűnődve találgatta, hogy mi vár majd rá azután, ha hazánk is — valahogy így fogalmazott—egyszer egészen Nyugat-Európa szintjére süly- lyecL

Szóval, ez az ízig-vérig valódi európai, ugyanekkor világot is járt külföldi úr félt bennünket valamitől. Olyasmitől, ami nekünk — miért, miért nem? — egyelőre imponál. Valószínűleg arra gondolhatott, amikor ráncba szaladt a homloka, hogy esetleg a sok másság is megárthat. Olyannyira elhomályosíthatja, eltüntetheti azokat, amiktől Magyarország tulajdonképpen magyar, hogy hovatovább majd a benszülött sem ismer rá saját földjére.

Jobb, sokkal jobb lenne, ha csak csiszolgatnánk azt a gyémántot, amit parányi országunkban tisztelhetünk, nem merőben mássá, hanem „csak” értékesebbé tennénk — s természetesen magunkkal együtt. Velem, veled, vele, velünk. Úgy, hogy élményt, boldogságot jelentsen itt élnünk — vagy idegenként idelátogatni. Mindig.

Gyom Gyula

Zuboly a Szentivánéji álomból

Csendes László

Csendes László és Losonczy Ariel

(Fotó:

Illovszky

Rudolf)

Shakespeare vígjátékát, a Szentivánéji álmot annyian és annyiféleképpen vitték színpadra, filmre, akit csak megérintett ennek a csodálatosan friss alkalmi játéknak, esküvői bolondozásnak a levegője. Az akkor harminchat éves drámaíró, a színészek és az arisztokraták sikerre éhes barátja össze is kavarta az égit a földivel, a méltóságosat a gyarló-póri huncutsággal.

Thezeust-Oberont, Hyppoli- tát, és Titániát lehet ma is eggyé olvasztani, de az athéni iparosokat, ezeket az önérzet és botcsinálta művészeket csak egyféleképpen lehetett érteni-értelmez- ni. Akkor is és ma is.

Be is jön a színész a színpadra hórihorgas termetével, tömött bajuszával, előre nyújtott két karjával, jobbra-balra vetett két lábszárával, ki is mereszti a tíz ujját, formázza is az arcát a hangokhoz. Ez a Zuboly, ez a Csendes László. Még nem tudom, mi lesz az első szava, de érzem, hogy ő már betöltötte a teret, ahová megérkezett. Ahová őt hívták a barátai. Ahol neki minden kell, még az oroszlán is.

Az nem derül ki az ünneplő, az esküvői bohóságból-filozofál- gatásból, hogy az avoni hattyú a

S példákra gondolt-e, vagy a :vő és házasuló angol nagyurakra, de az biztos, hogy ezek az iparosok a drámaírónak igencsak életképes szülöttei. Amíg Thezeus nagy-nagy — többször is üresen ható méltósággal — véleményt nyilvánít, ez a Zuboly — és a többiek — áradnak magukból, és magukért, félénk, mai né- zők-hallgatók irányába, s kitetszik: „összegyűlnek a városligetben, a várostól egy mérföldnyire, a szép holdvilágon, megtarthatják a próbát, mert ha a városban gyűlnek össze, nyakukra jönne valaki és kipattanna.” A tervre Zuboly nyomja a pecsétet:” Ott leszünk; mert ott a próbát nagyobb obszcenitással és kurázsi- va/lehet tartani.” Ez már a szerző hangja, elgondolása, Zuboly szájába adva. (Talán ez a mondat alapozta meg a rendező, Gáli László felfogását is a darabról és mindarról, amit színészei végül is

megélnek ezen az egri bemutatón; Csendes László alig fér el ebben a Zubolyban. Árad belőle az életerő, a hit, ahogyan ezt a figurát megcsinálja, anogyan lendületben tartja mondatait, barátait, ahogyan eljut a diadalmas obszcenitásig, szakáll nélkül, de óriás szamárfülekkel, az élményt és az elképesztő eseményt félig- tudva, félig-megértve, félig- megkérdőjelezve, azzal a vonatkozó tétovázással, amiben nem is annyira a hang, a mondat, a bajusz alól kilógó félmondatok tájékoztatnak minket, hanem a vállrándítás, a fejétől a talpáig ritmusban mozgo test világosit fel minket igazán. Kérdeztem is a személyét érintő, nem is váratlan siker után, honnan gondolta ezt, hogy annyi főhős, annyi jól-rosz- szul megfogalmazott, sok esetben üresen zengő vezérlőjellem, egyéniség „megtestesítése után” most „leszállt” — epizódszerepbe. Kész válasz fogadta értetlenségemet: „Azt hiszem, hogy a kis ember lelkét, sorsát kell jól eljátszanunk. Vackor, Gyalu, Dudás, Orrondi, Ösztövér, és Zuboly is hisz önmagában, felméri, ameny- nyire az életét éli meg és az mennyire az életért, a fontos sikerért fut harcba, azzal, hogy az uraságnak szolgálna, a hatalomnak, amely tálán még felszínesebben bohóckodik, tudása birtokában is, mint ezek, ott, lenn a munkapad, a kétkezi foglalkozás béklyóiból felszabadulva. Egy idő után a különféle korok hősei rárakódnak a színészre, el — és beborítják olyan hordalékkal, amitől meg kell szabadulnia. A mai kis-ember már tudja, hogy a hatalom kiüresít, nem egyszer le- aljasít. Nemcsak Jézusnak támadt gondolata kiűzni a kútárakat a nép, a lélek első házából, hanem időnként ez a kiűzési szándék manapság is forrongó szinten itt van, amikor türelmünket kikezdi a főhősök festettsé- ge-feslettsége! Még azt is elképzeltük, hogy a Szentivánéji álom egri játszmája mennyit nyert volna, ha Csendes László vállalja Thezeus-Oberont. Vigaszunk: Csendes évek óta készülődik a teljes Shakespeare-ből egy kétórás monológot szerkeszteni magyar és angol szöveggel, beállítva egy olyan keretbe, amikor már otthon, Stratfordban, „minden dicsőség záróakkordjaképpen” a drámaköltő mondja a leckéjét, kiadja minden titkát. Amik a drámákban és a veszedelmesen őszinte szonettjeiben benne lakoznak.

Farkas András

Befejezés: augusztus 15-én

A Bazilika lépcsőjének felújítása

Eger városának, sőt az országnak egyik legértékesebb műemléki épülete az egri Bazilika. Az elmúlt 40 év során az egyházmegye a legnagyobb erőfeszítéssel rendbehozatta külsejét, az egész külső vakolást felújítana, a tető- szerkezeten a régi festett, rozsdá- sodásnak induló vasbádogot rézlemezre cserélte fel. Arra azonban az egyháznak már nem futotta, hogy a lépcsőzetet is felújítsa. Pedig a lépcső szemmel láthatóan kívánta a felújítást: bizonyos kőlapok elmozdultak, a lépcsőfokok közötti hézagolás kihullt, és itt-ott már a fű is felütötte a fejét.

Most megindultak a munkálatok: a lépcsőfokok legnagyobb részben műhelymunkában elkészültek, a kőművesmesterek — Földi Sándor és Majoros Kálmán — az egyház hozzájárulásával egy részt a lépcsők előtt lekerítettek, így akarván biztosítani a munka zavartalanságát.

A lezárt főlépcső helyett fából készítettek új feljárót, s a korlát eltávolításával megnyitották az utat oldalról a Bazilika főbejáratához.

A kőművesek augusztus 15-i határidővel vállalták a munka befejezését. Szeretnék azonban sokkal előbb elkészíteni. A nagyon tág határidőt minden eshetőségre számítva állították a szerződésbe.

Bizonyára mindenki örömmel, érdeklődő türelemmel, megértéssel és megelégedéssel nézi, ahogyan gyönyörű műemlékünk megújul.

„Beleszürkültünk Közép-Kelet-Európába”

Beszélgetés Horn Gyulával, az MSZP elnökével

Nemrégiben Gyöngyösön, majd Egerben járt Horn Gyula, a Magyar Szocialista Párt elnöke. A Mátraalján naggyűlésen, a megyeszékhelyen pedig kávéházi beszélgetésen vett részt. Az utóbbit követően nyilatkozott lapunknak.

— Legelőször is arra lennék kíváncsi, hogy miért olyan népszerű, hiszen On a múlt rendszerben futotta be politikai karrierjét, s ez manapság nem mindenkinek szimpatikus.

— Erre nagyon nehéz válaszolni, főként azért, mert magamról van szó. Tömören talán úgy tudnám megfogalmazni: azt mondom, amit gondolok, aszerint cselekszem.

— A legutóbbi Fidesz-kong- resszusra készült egy felmérés, amiből kiderült, a szocialista párt szimpatizánsainak száma jelentősen növekedett. Bár két évvel a választások előtt még kissé korai az esélylatolgatás, mégis megkérdezem: el tudja-e képzelni, hogy pártja kormányzóerővé válhasson?

— A népszerűség-növekedésnek természetesen nagyon örülünk, s mint minden komoly politikai párt, az MSZP is törekszik arra, hogy kormányra kerülhessen. Hozzáteszem, nem hiszem, hogy két év múlva a parlamenti erőviszonyok a maihoz hasonló egyensúly-eltolódásokat mutatnak majd. Nem gondolom, hogy a demokrata fórum ismét 42 százalékot kap, s megmondom őszintén, nemcsak bízom ebben, hanem mindent meg is teszek azért, hogy ne így legyen. Úgy ítélem meg, hogy az erőviszonyok kiegyenlítődnek, s így elkerülehetetlen lesz majd a koalíció, amelyben bárki összefoghat bárkivel.

— Önök kiket látnának szívesen politikai partnerként?

— A fiatal demokratákat mindenképpen, hiszen amellett, hogy rivális párt vagyunk, nagyon sok elvi kérdésben egyetértünk. Nem tudom, mi lesz a szabaddemokraták szövetségével, az viszont bizonyos, hogy számos területen, így az emberi jogokat, vagy a szociális piacgazdaságot illetően azonos az álláspontunk. Egyenlőre megjósolhatatlan a kisgazdapárt jövője, így az is, hogy egyes képviselőivel alkothatunk-e szövetséget.

— És mi lesz a Pozsgay Imre vezette úgynevezett centrummal?

— Ha Pozsgay Imre kész elvállalni olyan politikai értékek képviseletét, amelyek ma az emberekhez közel állnak, s ezek egybeesnek a mi érdekeinkkel is, természetesen készek leszünk az együttműködésre. Egyenlőre úgy érzem, Pozsgay elfáradt, kiábrándult. Nagyon nehezen tette túl magát azon, hogy miközben ’89 őszén megállapodott a demokrata fórummal, és más politikai erőkkel a köztársasági elnökké való jelöléséről, sem a fórum, sem mások nem támogatták a szocialista párton kívül.

— Eddig jószerivel az ellenzékről esett szó. Mi a véleménye a kormányzó koalícióról, s egyáltalán a mai magyar közéletről?

— Röviden válaszolni erre nagyon nehéz. El kell mondanom, hogy 1989-ben nem arról volt szó, mint ami most folyik. Ez a koalíció egy olyan lehetőséget kapott, amely párját ritkította. Maga Antal József nyilatkozta, hogy működőképes és helyzeti előnyben lévő országot kapott, amely az érdeklődés középpontjában állt. Mostanra az előnyök elvesztek, s beleszürkültünk Közép-Kelet Európába. Mindez annak köszönhető, hogy a kormány nem azzal foglalkozik, amivel kellene. Elsősorban a gazdasági rendszerváltást kellene erőltetni, a szociális piacgazdaság kiépítését. Ezek helyett viszont a legkülönfélébb idealisztikus elképzelések vannak terítéken. A mai magyar közéletről szólva: veszélyben érzem a demokratikus intézményrendszert.

Két évvel ezelőtt álmomban sem gondoltam volna, hogy köztisztségviselők, vagy éppen pedagógusok alkalmazása esetén a hatalmon lévőkhöz való lojalitás legyen a legfőbb mérce. Miért öltünk annyi energiát akkor az elmúlt rendszer lebontásába? Nem tudom elfogadni azt a politikát sem, amely kézzel-lábbal igyekszik befolyását kiterjeszteni arra a médiára, amelynek leginkább pártsemlegesnek kellene lennie.

— A jelenlegi helyzetért menynyire érzik felelősnek magukat a szocialisták, hiszen két évvel ezelőtt többségük a demokrata fórumra adta voksát a második fordulóban.

— Ez valóban így volt, s ez néhány olyan szlogennek köszönhető, amelyet a demokrata fórum hirdetett, s utóbb semmibe vett. A helyzetet leginkább egy történettel tudnám illusztrálni: az egyik autópályán lerobbant az autóm, s a segítségemre sietőtői azt kértem, hogy szóljon az autómentőknek, s értesítse a székes- fehérváriakat, hogy kések a programról. Erre azt felelte, természetesen teljesíti a kívánságaimat, de csak abban az esetben, ha én is az övét. Elmesélte, hogy családtagjai mindannyian az MDF-re szavaztak, de azóta szeretnék levágni a jobb kezüket. Ezért azt kérte tőlem, ígérjem meg, mindent megteszek, hogy megbuktassam ezt a kormányt. Nos, az illető teljesítette a kérésemet, s úgy illik, hogy én is áll- jam a szavamat. Félretéve a humort, nem kormányellenes vagyok, mindössze a józan politikát hiányolom. Meggyőződésem, hogy megfelelő irányítással Magyarország két-három éven belül megkezdhetné a felzárkózást.

— Az előbb már említette, hogy nem is olyan régen Magyar- ország még a külföld érdeklődésének középpontjában állt. Ez egyrészt a bel-, másrészt a külpolitikának volt köszönhető. Milyen ma az utóbbi nemzetközi megítélése?

— A Nyugat felé irányuló lépésekkel egyetértek, hiányolom viszont azt a koncepciót, amely a környező országokkal törekedne megfelelő kontaktus teremtésére. Egyes megnyilvánulások nem segítik, mi több, gátolják az együttműködést. Úgy érzem, a külpolitikában is kialakulóban van egy olyan jobboldaliság, amelyet nem európainak, sokkal inkább balkáninak neveznék.

— Ha már a szomszédoknál tartunk, mennyire ítéli veszélyesnek hazánkra nézve a szerb-hor- vát konfliktusokat, illetve a románok ellenségességét?

— Nekünk a jól felfogott gazdasági érdekünk azt diktálja, hogy jóban legyünk a szerbekkel. Nem tudom viszont elfogadni azt az érvelést: Horvátországot azért kell támogatnunk, mert ott katolikusok élnek. Véleményem szerint inkább azért, mert függetlenek szeretnének lenni. Romániáról az a véleményem, amíg valódi fordulat nem megy végbe, addig jelentős változás viszonyunkban nem várható.

— Az elmúlt időszakban Önt több ízben megpróbálták lejáratni. Ezért végezetül arra lennék kíváncsi, mi a véleménye: ezek az esetek egy tudatos támadássorozat részei, vagy csupán egymást követő véletlenek?

—- Legtöbbször azt vetik pártom és magam szemére, hogy a múlt rendszer pozícióit igyekszünk átmenteni. Ezt éppen onnan hallani a legtöbbször, ahol nagyon sok volt MSZMP tag ül, vagyis az MDF frakcióból. A kérdésnek arra a részére, ez tudatos vagy sem, nem tudok felelősséggel válaszolni. Az viszont bizonyos, hogy mindezeket nehéz elviselni, de úgy látszik, hozzátartoznak a mai magyar politikai élethez.

— Köszönjük a beszélgetést!

Molnár Zsolt

Vadaszok

próbatétele

Nem irigylem a vadászokat, legyenek bár e sportszenvedély rabjai, avagy üzleti alapon ritkítsák erdők-mezők vadállományát. A surranó röptű fácánt, a vetésből kiugró nyulat, netán a ligetes, pagonyos határ szelíd őzikéit. Megszigorodott ugyanis ellenőrzésük, megnőtt a hivatal érdeklődése irányukban a legutóbbi rendelkezések szelleméből eredően.

A fegyvertartóknak újabb alkalmassági vizsgát kell tenniük, függetlenül attól, hogy hány esztendeje élteti őket a vadászszenvedély. S nem elég a biztos célra- tartás, a trófeákkal tűzdelt vadászmúlt, vizsgaszerűen bizonyítaniuk kell lövésztudományukat, s ezzel együtt a nem veszélymentes sportszenvedélyre valló fizikai alkalmasságot, illetve a szabályok ismeretét. Magyarán: a vadászjelölt, legyen bár legendás múltja, ismétlődően bizonyítsa, hogy változatlanul megfelel a normáknak.

Hogy ez szükséges és anyagi kihatása van? Úgy vélem, természetes dolog. Azt viszont el kell utasítanom, ahogyan egyesek föllépnek a vadászengedély kiadása, illetve megújítása kapcsán. Jószerint az illetékes hatósági szervre, máskor az egészség- ügyi hálózatra küldözgetve mérges nyilaikat. Mert hogy a gyakorlati vizsgát orvosinak kell megelőznie, ami háromszáz forintos állami hasznú bélyegilleték lerovásával jár. Továbbá az a tortúra sem költségmentes, ami a lóversenynek beillő újabb vizsgát jellemzi. Ha pedig ez sikertelen, további ezresekbe kerülhet a repeta, az egész eljárás megismétlése.

Ennek ellenére mind többen erőltetik a jogosítvány, az engedély megszerzését, méghozzá gyakorta tisztátalan eszközökkel. Pontosabban mondva a különböző vizsgafázisok ügyintézőinek címzett hazug vádaskodással, illetve az orvosok, rendőri szervek gyanúsítgatásával, melynek folyamán ajánlatokat tesznek forintban, egyéb javakban. Mocorog bennem megértés irántuk, ám ezen jóval túlmutat a felelősség kérdése, amit meg kellene érezniük a különböző okból visszatartott engedélyek tulajdonosainak és hozzátartozóiknak, akik talán a legnagyobb lármát csapják.

Mert mi van, ha egy halláshibával, hályoggal, látászavarral, szívbántalmakkal sújtott vadászember vagy amazon csavarin- tós eszközökkel újfent érvényes vadászengedélyhez jut, s testi, szervezeti hibájából eredően emberéletet olt ki, netán súlyos környezeti kárt okoz? A meglévő jogszabályok szerint nemcsak önmagát alázza meg, nem csupán neki kell elszenvednie az okozott tragédia emberi, társadalmi következményeit, hanem terheli vele mindazokat, akik segédkezet nyújtottak a végzetes tett bekövetkeztéhez.

Megértve a szenvedély, a sporthoz való ragaszkodás rugóit, a benső emberi tényezőket: fentebb megfogalmazott érveimmel szeretnék hatni mindazokra, akiket érint, akik találva érzik magukat e problémákéi kapcsán. De sem személyemben, sem újságíróként nem árulhatok velük egy gyékényen. Ellenkezőleg! Inkább azokra is befolyással szeretnék lenni, akik a következő hetekben, hónapokbar fontolgatják ilyesféle tennivalójuk értelmét, lépéseik szándékát Hölgyeim, uraim, Diána tisztelői! Legyenek méltók hozzá, tiszteljék benne a makulátlant...

(moldvay