Heves Megyei Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-22-23 / 45. szám

4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1992. február 22—23., szombat—vasárnap Rehabilitáció — megyei feladatokkal A kivitelezésben pedig az intéz­mény „házi építőmestere,” Trombitás István vállalkozó ját­szott döntő szerepet és a műszaki osztály. Az új társadalombiztosí­tási szemlélet is döntően hatott ránk, hiszen ők az egészségügyi koncepció értelmében bizonyos szolgáltatásokat várnak tőlünk. Van négy olyan komfortos szo­bánk, ahol az új biztosítási rend­szer minden feltételének megfe­lelünk: külön zuhanyzó, beépí­tett szekrény, telefon áll a beteg rendelkezésére. Ezt a kényelmet a jövőben meg kell fizetni, tehát a kórháznak sem lesz mindegy anyagilag. A társadalombiztosí­tás komfortosítási felhívására az országban kevés kórház reagált, a feltételeket azonban csak mi teljesítettük. — Hogyan illeszkedik majd ez az osztály az alapellátásba, mi a szakma véleménye erről? — Nemcsak a rehabilitációval foglalkozó kollégák érdeklőd­nek irántunk, hanem a körzeti orvosok is. Ez utóbbiaknak re­habilitációs továbbképzést is tar­tottunk, és további terveink van­nak velük. Egy finn modellt sze­retnénk megvalósítani, amely a rehabilitációt egy lakóközösség­re alapozza. Felmérték, hogy a leggazdagabb nyugati országok sem tudják megoldani — első­sorban helyhiány miatt —, hogy az összes rehabilitációra szoruló intézetbe kerüljön. De otthon, helyben sokat tudnak segíteni, méghozzá úgy, hogy gyógytor­nász-hálózatot építenek ki, szo­ciális munkásokkal. Mindennek a felügyeletét a házi orvos látja el, aki ráfigyel páciensére, meg­szervezi az otthoni rehabilitációt. Ezért munkálkodunk még töb­bet a jövőben is... * * * Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a megyei kórház új részlege megelőzte korát, a korszerű gyó­gyítás úttörője. Ha végre kedve­ző fordulatot vesz az egészség­ügy jelenlegi, tarthatatlan álla­pota, és az átalakulás is nagyobb gond nélkül lezajlik, bízhatunk benne, hogy a házi és az intézmé­nyes beteggondozás, gyógyítás európai színvolra kerül. Óhajt­ják ezt nemcsak az egészség­ügyben dolgozók, de még in­kább a betegek... Szüle Rita — Az országban is ritka, és mint említette: a megyében pedig egyedülálló az egri 50 ágyas kró­nikus bel- és az 50 ágyas rehabi­litációs osztály. Honnan kerül­nek ide a betegek? — Eddig is, ezután pedig még inkább megyei feladatot látunk el, vagyis nemcsak az egri kórház osztályairól vesszük át a rászo­rultakat, hanem Hatvanból, A társalgóban, társaságban gyorsan elszállnak a nehéz napok. (Fotó: Szántó György) Dr. Halmos Béla: „Az új biztosítási rendszer minden feltételének meg­felelünk..." — A részleg kialakításában olyan szempontok is vezéreltek bennünket, hogy osztályunkon rekreációs, relaxációs tényezők is érvényesüljenek. Itt nincsenek lépcsők, küszöbök, semmi sem akadályozza a mankós, a kerek­esszékes, járóbotos beteg biz­tonságos közlekedését, a folyo­són pedig kapaszkodókat he­lyeztünk el. A megszokottnál szélesebbek az ajtók, alacso­nyabbak az ágyak, a matracok is különlegesek. A tisztálkodó he­lyiségeket is úgy alakítottuk ki, hogy kerekes székkel be lehessen menni, a járni nem tudókat egy sínen mozgatható széken fürde­tik a nővérek a zuhanyzóban. A gipszelő és a kötöző azért fontos, mert sokan csonttörött gipszben, be nem gyógyult sebekkel kerül­nek ide, s ezeket kezelnünk kell. A rekreációs szempontokat szol­gálja, hogy a kórtermek színe nem a megszokott hideg kórházi fehér vagy halványzöld, hanem a barnának árnyalatai, melyek rendkívül nyugtatják a szemet. Van külön könyvtárunk, társal­gónk, ebédlőnk televízióval, me­lyek a korszerű gyógyítás fontos „kellékei”. Az igény olyannyira nagy, hogy majdnem minden ágyunk foglalt. A megyében is sok a rehabilitációra szoruló em­ber, így van mit tennünk az érde­kükben. — Kik segítettek e nagyszerű kezdeményezés létrejöttében? — Az átalakítás, a beruházás a kórház igazgatóságának és gaz­dasági vezetésének köszönhető. A krónikus belgyógyászati és rehabilitációs osztály tíz évvel ezelőtt, 1982-ben létesült — mondta. — Kettős feladatra vállalkoztunk: az első, hogy az akut belosztályoknak a túlzsú­foltságát csökkentsük és vegyük át a betegeket utókezelésre. Emellett beindítottuk a rehabili­tációs részleget, a mozgásszervi rehabilitációt, amely egyedülálló volt a megyében. A kezdemé­nyezésre nagyon nagy szükség volt, elképzeléseinket nemcsak a minisztérium, hanem az Orszá­gos Rehabilitációs Intézet is örömmel fogadta. A cél ugyanis az, hogy minden megyében létre kell hozni a krónikus belosztályt, amit rehabilitációs rész egészít ki. Hét évvel ezelőtt — ideális feltételek híján — csak a féloldali bénultak rehabilitációját tudtuk elvégezni. Nagy örömünkre — a mostani adottságaink révén —, 1991 decemberétől bővült az el­látásunk köre: az alsóvégtag-, a térdkalács- és a combnyaktöröt- tekkel, az ideg- és koponyasérül­tekkel, valamint az amputáltak- kal foglalkozunk. Nem tartozik viszont hozzánk a reumatológiai és a kardiológiai betegségek re­habilitációja. Gyöngyösről, sőt a területről is. Ezt segíti az úgynevezett rehabi­litációs ambulanciánk és gondo­zónk, ahol a megye különböző településeiről beérkezetteket megvizsgáljuk, és ha indokolt, felvesszük osztályunkra. Itt kontrolláljuk továbbá azokat is, akik kórházunkból hazakerül­tek, ellátjuk őket tanácsokkal, amelyek a kezelésre és az élet­módra vonatkoznak. — A megnövekedett beteglét­szám jóval több feladatot ró az ott dolgozókra. Mennyire segíti a technika az orvosok, az ápolók munkáját? — Az osztály felszereltsége igen jó. Kialakítottunk egy nagy, korszerű tornatermet, megfelelő gyógyászati segédeszközökkel, különböző rehabilitációs gépek­kel, elektromos berendezések­kel. A személyi feltételek tulaj­donképpen felemásak. Velem együtt négy orvos dolgozik ezen a részlegen. A gyógytornászok számát tekintve kedvezőnek te­kinthetjük a helyzetünket, de rögtön hozzá kell tennem, hogy csak papíron állunk ilyen jól, a valóságban nem. Amíg egy évvel ezelőtt négy szakképzett gyógy­A tágas tornateremben a legkorszerűbb eszközök segítik a rehabilitációt. tornászunk volt, abból ma egy sincs. Az idősebb kolléganő el­ment, a fiatalok pedig gyesen vannak, ami több év kihagyást jelent. Rendkívül becsületesen látja el viszont a teendőket az a négy segédgyógytornász, akiket azzal segítjük, hogy a központi gyógytornász szolgálatból havi váltásban átjárnak szakképzett gyógytornászok. Folyton hirdet­jük az állásokat a különböző fo­lyóiratokban, sajnos eddig nem sok sikerrel. Az is nehezíti a hely­zetet, hogy az egriek fizetése még az alacsony országos átlagnál is kevesebb, így senki sem kívánko­zik ide. Arról nem is beszélve, hogy a gyógytornászok jelentős részét — jó fizetés ellenében — „felszívják” a különböző szállo­dák, szépség- és testépítő szalo­nok. Velük nem tudunk konku­rálni. A rehabilitációs team-ün- ket kiegészíti még a fizikoterápi­ás asszisztensünk, a mellékállású logopédusunk, pszichológu­sunk. — A látogatót az is lenyűgözi, hogy itt még arra is ügyeltek, mi­lyenek legyenek a falak, az ab­laküvegek, az ágyak. Miért fon­tosak ezek? Komfortos, minden igényt kielégítő, korszerű — nemcsak a szakma vé­lekedik így a Markhot Ferenc Megyei Kórház rehabilitációs osztályáról, hanem a jobbulásra, gyógyulásra váró betegek is. Mindenesetre már maga a környezet is inkább emlékeztet szanatóriumra, mint kórházi körülményekre. A kórtermek, a szakszerű rendelők, kezelők között dr. Halmos Béla osztályvezető főorvos kalauzolt bennünket. Egy korházi osztály úttörő szerepben Egypárti önkény többpártrendszerben? Vihar egy gyöngyöshalászi lakat körül N em nagyon szeretik az MDF-et Gyöngyösha­lászon, legalábbis a párt itteni képviselőivel, legfőbb hangadóival kevésbé rokonszenveznek a községben. Bizonyság a véleményekre az első sza­bad helyhatósági választás is, amelynél az említet­tekből egy sem jutott az önkormányzat vezető tes­tületébe, s így a politikai szervezet — mint maga is elismeri, hangoztatja — falusi ellenzékként kényte­lenfolytatni törekvéseit. Az ellenzékiség meg az ellenkezés is — kiváltkép­pen a vezéregyéniségek részéről — magánember­ként és hivatalosan egyaránt úgyszólván lépten- nyomon megmutatkozik. Ilyenformán adódhat, hogy olykor még azokat a támadásokat is nekik tu­lajdonítják, amelyekről a megcélzottak, a sértettek nincsenek egészen meggyőződve. Szinte kapásból rávágják, hogy csakis közéjük tartozhatnak a sértő mikuláscsomagok titokzatos küldői, vagy éppen­séggel a nemrégiben kapott pocskondiázó, fenyege­tő névtelen levelek szerzői, feladói. Ilyenformán véletlenül sem meglepő, hanem sokkal inkább további indulatokat gerjesztő, hogy az MDF-szervezet például annyira kisajátította ma­gának a művelődési házban egykor — a választások idejére — kapott helyiséget, mint a maga korában a volt „gazda” még az egypárt sem merte. Ide ugyanis valaha — emlegetik a faluban — a taggyűlések idő­pontját leszámítva szinte bárki bemehetett. A leg­természetesebb volt, hogy egyéb rendezvénynek, összejövetelnek is helyet adjon, ha másutt erre nem találtak jobb lehetőséget. Most zárva van ez a kisterem, s akik másokat kire­kesztettek innen, váltig emlegetik, rendíthetetlenül hangsúlyozzák, hogy a régi pártszoba már az övék. Pedig szívesen be-bekéredzkednének ide to­vábbra is a gyöngyöshalászi öregek — magyarázza Strumpf Lászlóné, az idősek klubja szószólójaként és helyi önkormányzati képviselőként egyaránt — mivel hatvanuknakmásutt elég nehéz összejönniük beszélgetéseikre, foglalkozásaikra. — Jobb híján a 300 személyes nagyteremben „lötyögünk” — mondja — éljük közösségi életün­ket. Szerencsére a község megpróbál bennünket vi­gasztalni, nemrégiben például egy kis teatűzhelyet vett, hogy legalább egy-egy csészényi meleg ital kortyolgatásával feledhessük kitaszítottságunkat. Aligha fájna az a „lakat”, ha annak idején nem a fa­lu építi az egész kultúrházat. Ám maguk a halászi­ak emelték, talán minden akkori épkézláb ember­nek van benne „téglája”. Vagyis ugyanúgy a miénk is, mint az MDF-eseké. Miért nem kaphatjuk hát meg mégis néha-néha...? Elégedetlenek a pártok is. Hiszen Gyöngyösha­lászon sem csak egy van belőlük. — Helyesebb lenne — tolmácsolja szervezete ál­láspontját az SZDSZ-es Palásthy Miklós — ha az egykori párthelyiség most a pártok helyisége lenne alkalmanként. Amikor pedig éppen nincs szüksé­günk rá, az önkormányzat hasznosítaná egyéb cél­ra, szerény bevételeinek legalább valamicske gyara­pítására. Bérbe lehetne adni akár lakodalmak ide­jén is, rendszeresen, mivel például egy-egy nagyobb társaságnak jelenleg nincs hol igazán asztalhoz ül­nie... Az MDF azonban makacsul zárva tartja előt­tünk is a szobát. Kénytelenek vagyunk a szemközti könyvtárat igénybe venni, ha össze akarunk jönni. Kényszermegoldás ez, nem erre való a bibliotéka, de különbet sajnos mindeddig nem tudtunk kitalál­ni. Talán bele is törődnénk az áldatlan állapotba, ha csupán egy kicsivel élénkebb mozgást látnánk a párthelyiségben. Oda azonban az MDF-esek is igen ritkán nyitnak ajtót... A kisgazda Cseh Ottónak nem fáj ennyire az ügy. Bizonyos megnyugvással beszéli, hogy őket azért beengedi az MDF, ha kérik a kulcsot. Ám nem tit­kolja: bizony jobb lenne, ha a kunyerálás elmarad­na, s megtűrt vendégek helyett maguk is teljes jogú használói — ha éppen nem is gazdái lennének az ominózus helynek. Dr. Szentirmai Jenő, a KNDP halászi alapszer­vezetének elnöke is a közös használat híve, jóllehet hozzáteszi: — Nem vagyunk túl sokan, ezért a fontosabb dolgokat akár a szentmise után, a templom előtt is megbeszélhetjük szinte mindig. Ennél azonban nyilvánvalóan mi is többet érdemelnénk. Bizony nekünk is jogunk lenne ahhoz a kultúrházi helyi­séghez, amit az MDF kezdettől annyira a sajátjának tart. Visszatetsző az a felfogás, amit ez a párt itt a kisteremről és sok minden másról vall. Aligha vé­letlen, hogy nem is léptünk koalícióra vele, mi — bármilyen meglepő — inkább az SZDSZ-szel való együttműködést választottuk. E riport születése közben is — szokás szerint — zárva a pártszoba. Néhány perccel a látogatás előtt sem másért, mint a takarítás miatt nyílt ki rö vid idő­re. Az épület tatarozói után próbált legalább valami rendet tenni a házban, több mint évtizede buzgól- kodó Ács József né, aki — mint még hozzátette — természetesen a pókhálókat is kérés nélkül lecsap­ta, ahol csak észrevette. Az önkormányzat sem boldogul könnyebben az ügyben, mint mások. A községházán Tóth Mihály jegyző testületi ülések felszólalásaira, jegyzőkönyv veire, a polgármesteri hivatal leveleire utalva is megerősíti, hogy nincs megnyugvás a kialakult ál­lapottal kapcsolatban. Maguk is a közös párthelyi­séget szeretnék, s erre vonatkozóan legutóbb janu­ár közepén az MDF egyodalú szerződéstervezeté­hez fűzött észrevételükben fejtették ki álláspontju­kat. Tudniillik: az MDF gyöngyöshalászi szervezeté­nek mindeddig nincs még bérleti szerződése sem a szobára, nem még tulajdonjogot igazoló okmánya. — Annak idején 1990. február 7-én, az akkori társadalmi tanácselnök, Kádár János a megelőző napon tartott koordinációs ülésen született megálla­podás alapján, kézírásos határozatában mindössze a választásokra engedte át a helyiséget, s akkor is csak úgy, „általában”. Vagyis nem az MDF-nek és nem másoknak. Merő véletlen, hogy akkoriban még több párt nem bontogatta a zászlaját Gyön­gyöshalászon, s így egyedül a Magyar Demokrata Fórum léphetett cselekvésre. Utóbb pedig máig ab­ban a szobában maradt, egyetlen fillér fizetése nél­kül... Igazán türelmes volt a hivatal, miután még a kulcsot is legelőször csupán 1990. október 9-én kér­te. Ám a szervezet elnöke mégis, már ezt a kívánsá­gunkat is határozottan visszautasította. A közös használatra vonatkozó javaslatunkban felvetett időbeosztásunkat a pártműködés szabályozásának, konkrétabban pedig az MDF-élet alapvető feltétele megszüntetésének tekintette. S kétségeinek elosz­latására megemlítette, hogy szó sincs kisajátításról, a helyiséget pártjuk, az FKGP, a Faluközösség és az ipartestület halászi képviselőivel közösen használ­ja. A pártálláspont — azóta sem akar változni. Az MDF meghatározó Gyöngyöshalász személyisége, Hegedűs Gyula váltig oktalan támadásnak tartja a teremügyet, s az ellenségeskedésnek csupán egyik megnyilvánulását látja a felszólításokban. — Nem a polgári demokrácia elvei alapján mű­ködik a halászi önkormányzat, hiszen az MDF-et minden beleszólásból kizárja — állítja az alapító. — Pedig a rendszerváltást tulajdonképpen mi kezdtük, még a Faluközösségében. Mi voltunk akik a régi rendszerrel is mertünk szembeszállni. Lehet, hogy éppen emiatt szorultunk ennyire háttérbe. Ebben a faluban ugyanis végül semmi sem változott. Ezért akarnak kisöpörni bennünket a kultúrházból. — Kilakoltatásról szó sincs, csak a pártszoba szabályos megosztását, s végre a bérleti díj fizetését kéri az önkormányzat. — Egyre megy. Úgy tudom, hogy valamikor az MSZMP sem fizetett a helyiségért. Különben mi hajlandók vagyunk pénzt adni érte, már korábban is akartunk. Csupán a megállapodás nem jött lét­re. — Ezután sem lesz ilyen, ha kikötik, hogy az MDF csak néhány szervezettel hajlandó megosztani az önkormányzat épületének vitatott helyiségét. — No, de kérem! Engedjék már meg nekünk, hogy magunk válasszuk azokat, akikkel egy fedél alatt élünk...! S a vita tart tovább. Irritálja, mérgezi a közhan­gulatot, megosztja a község lakosságát — noha min­denféle torzsalkodás, ellenségeskedés, vélt és valós sérelmek nélkül Gyöngyöshalászon is régóta a jö­vőért kellene munkálkodni, közösen. Gyóni Gyula

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom