Heves Megyei Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-15-16 / 39. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP» 1992. február 15—16., szombat—vasárnap aggj •ur - < ^ _ » i * it _ nauKazusi ntKOK m........ K ik azok az „oszétok”? — A vadkecskék birodalmában — Mit rejt a Kazbek gyomra? Véletlenül hozott össze a sors azzal a szakállas úrral, aki tagja volt annak a természetjáró expedíciónak, amely a Kaukázus égbe nyúló hegyei között verte fel a sátorfáját. Interjúra nem, de baráti diskurzusra hajlandó volt, szívesen emlékezve vissza az óriási hegyrendszer minden állomására. Minden lexikon tartalmazza, hogy a Kaukázus 1200 kilométer hosszú, a Kerencs-szorostól a Kaszpi-tengerig terjed. Északon lankásan emelkedik, viszont délen meredeken esik alá a Transzkaukázusi síkságra. Legmagasabb csúcsa az Elbrusz vulkán (5600 m), nehezen járható hágói magasak, és sok-sok kilométert kell sível vagy gyalog utazni ahhoz, hogy előbukkanjon egy-egy fából készült kaukázusi „aul”, vagyis hegyi falucska. A Kazbek némelyek szerint a legmagasabb csúcs, ahonnan fenséges panoráma nyílik erre a csodálatos és félelmetes világra. Voltaképpen nem is nevezhető csúcsnak ez az irdatlan nagy hegy, mivel teteje egyenes, úgyszólván olyan sima, mintha leborotválták volna. Az ide vezetett expedíciók, vadászkirándulások általában Szanyibalba, e magashegyi támaszpontra érkeznek, ahonnan azután — ki merre lát — indulni lehet. Az „őszét” maroknyi nép az orosz tengerben, saját nyelvük és az oroszokétól eltérő kultúrájuk, szokásviláguk van, de szinte kivétel nélkül jól beszélik az orosz nyelvet. Az őszét falu, az „aul” valamennyi háza fából, kőből épült, csaknem kivétel nélkül lapos kövekkel fedett. Ritkaság a tető- szerkezet, és ennél is ritkább a cserépfedés, ugyanakkor bámulatos, hogy ezek a lapos tetejű, kővel borított tetőzetek miért nem áznak be, vagyis, hogy milyen kitűnő a szigetelésük. Az utca felőli falak vakolatlanok, az udvarra nézőket az őszét lakók gondosan bemeszelik. A házak patkó alakúak, a „patkó” két nyitott szárát erős fakapuk zárják el a hívatlan vendégek elől. Feltűnő, hogy a már említett, patkó alakú két szárban helyezkednek el a lakóhelyiségek, míg a hátsó falat egy másik erős kapu alkotja, amelyen keresztül ki lehet jutni a „kertbe”. A lakóházat az oszétoknál erős kőfal veszi körül, és így — bár tornyuk nincs — minden egyes lakóépület egy erődítménynek számít. Az udvar felől ereszes tornác fut keresztül a falak mentén, az eresz alatt rúdra akasztva — ki tudja, honnan ide szállított — csöves kukorica szárad. A kukorica itt az egyik legjobban megbecsült növény, ugyanis belőle készül az oszétok kedvenc, méregerős nemzeti itala: az „arak”. A szobák belseje tágas, de nem magas, a mi panelházainknál is alacsonyabb, a berendezés egyszerű, de tiszta. A tornácon áll — mint hajdan nálunk is — a dikó, amelyet állatbőrökkel, többnyire a vadkecske kikészített bőrével takarnak le. A vadkecskék húsa egy-egy eredményes vadászat után közös csemege lesz. A Kaukázusban mind a természetjárás, a növénygyűjtés, mind a vadászat a legnehezebb és legveszedelmesebb tevékenységek közé tartozik, a magas hegyekben ugyanis úgyszólván minden jármű — a helikoptereket kivéve — alkalmatlan szerszám. Közismert, hogy a mi vadászaink védőszentje Szent Hubertus, az oszétoké szent Ovsza- tyi, akinek a pártfogását ajánlatos kérni minden hegyi kirándulás előtt. A dagesztáni túr (vadkecske) sok külföldi vadász álma, közülük többen heteket töltenek a Kaukázusban, hogy hozzájussanak az értékben az arannyal vetekedő trófeájához. Ha egy világjáró vadásznak van tigrisbőre fogakkal ékesítve, elefántagyara és oroszlánbundája, nos, mindez semmi, ha nem lőtt életében egy kifejezetten jó szarvú dagesztáni vadkecskét. A túr vadászata kiváltképpen amiatt is nehéz, hogy a havasi tyúkok a vadkecskék állandó kísérői, és bár maguk a túrok is szemfüles állatok, a tyúkok nyomban figyelmeztetik őket az ember érkezésére. A havasi tyúkok, az „ularok”, állandó kísérői a túroknak, úgyszólván az életük függ tőle, mivel ezek a madarak a vadkecskék ürülékeivel táplálkoznak. Hálából a madarak riasztják a kecses négylábúakat, és ha egyszer azok megriadtak, akkor napokig bottal lehet ütni a nyomukat... A Kaukázust járó természet- búvároknak ritka látványt nyújt az európai siketfajd rokona, a kaukázusi nyírfajd. Teste kisebb, tollazata feketébb, és nem fémesen csillogó, mint a mi „kiskaka- sunké”. Különösen érdekes megfigyelni őket dürgéskor, ugyanis — szemben a tátrai kis faj dokkal — ezek egy csöppet sem harciasak, dürgésük inkább finomkodó turbékolásnak tűnik. Az itt élő emberek tele vannak ősi mítoszokkal, mondákkal, úgyszólván bizonyosra állítják az itt található hatalmas barlangok korabeli rendeltetését. A mítoszok világában járatosak azt tartják, hogy Prométheusz sziklája a Kazbeken volt! Innen ered a Kaukázus egy pici állatkájának, a kaukázusi egereknek az elnevezése, ugyanis ők is a Kaukázushoz vannak láncolva, mivel másutt nincs hazájuk. A XIII. században jegyezte fel egy grúz történész, hogy a Kazbek gyomrában, egy barlangban van elrejtve Krisztus bölcsője és Ábrahám sátra. Ha ez utóbbi mesének is tűnik, az viszont már nem, hogy 1948- ban egy grúz hegymászó felfedezte az említett barlang igazi titkát, amely szerint a barlang nyílását elzáró vasajtón rozsdamentes vaslánc függött! Mindaddig úgy tudták, hogy rozsdamentes vasat (az i. e. IV. században) csupán II. Csandragupta fejedelem tudott vaslepényekből kovácsolással készíttetni, és a mestereket a híres delhi oszlop megalkotóiként ismerte a történelem. Nos, a felfedezés azt jelentette, hogy az oszétok is „értettek” a fémek megmunkálásához! A Ceretelit-barlang igazi titka azonban az volt, amikor a fehérre meszelt barlanghelyiségekben — a középen álló kőasztalon — edényeket, fegyvereket, ezüst pénzérméket lelt a felfedező. A dúsan hímzett templomi zászlók mellett fából faragott, bronzzal díszített gyertyatartók sorakoztak. Ezek a tárgyak a VII. századból valók. Csodálatos e leletekkel kapcsolatosan a kaukázusi oszétok logikája is: ha a középkori grúzok annyira ismerték a Kazbeket, hogy itt rejtették el drágaságaikat, akkor nyilván fel is kellett ide mászniuk. Méghozzá kereken „ezer” esztendővel Freshfildék előtt! És ez a tett, ha nem is teszi érdektelenné a híres hegymászókat, de csökkenti fényüket... Kaukázus!E névnek ereje, sőt varázsa van, és akik már jártak ott, az égbe nyúló hegyek között, azok azt állítják, hogy ezt a káprázatos hegyrendszert — bármilyen sokáig is vendégeskedjen ott az idegen — legföljebb csodálni, megszeretni lehet, de megismerni nem! Ez utóbbit egyébként még a honos oszétok sem mondják el magukról, sőt vallják, hogy minél tovább keres- nek-kutatnak, annál több a titok és a rejtelem a jövő emberei, a kutatók, a turisták számára... Rökabor C sontos, vöröses hajú legény volt Tóni. Erős, szívós, mint a gyertyánfa, minden iránt fogékony, nem kocsmázó fajta. Amikor kijárta az iskolát, az apja mellé került favágónak, és ez már el is döntötte a sorsát. — Taníttassák! — ajánlotta a pap. Úgy vág az esze, mint a borotva. Az édesanyja vékony, madár- csontú asszony volt, kesernyés mosollyal válaszolt a biztató szóra: — Négy gyermekünk van, tiszteletes uram! Ha a jó Isten nem teremtette volna ide, a mi falunk köré az erdőt, bizony felkopna az állunk valamennyiünknek. így került a legényke a hegyekbe, ahol megtanulta az ősi mesterség, a favágás minden csínját-bínját: az ékelést, a réhe- lést, a fadöntést, a kézi és a motorfűrészekről nem is szólva. Egyszer elmagyarázta, hogy a hatalmas szálfák pontosan arra dőlnek, amerre ő akarja, és hogy minden féle-fajtának megvan a maga természete. Ebben az emberekre hasonlítanak! A favágáshoz nem elég az erő, ész is kell hozzá, mert — különösen télen, amikor fagyos a világ — könnyen emberéletet követelhet a gondatlanság. Együtt gyerekeskedtünk, így tőle tanultam meg, hogy az ösz- szes fák között a gyertyán a legkeményebb, makacs, mint az öszvér. A kocsik kerekeit szilfából készítik, a küllőket akácból, a talpakat kőrisből. Akácból, tölgyből készülnek a hordók, és eperfatonnában érik és színesedik aranysárgára a pálinka. Abban az esztendőben hamar beköszöntött a tél, az utak a hóba süppedtek. Nehéz, zúzmarás ködök ereszkedtek a mi kis bükki falucskánkra is, elfagyott az erdő, állt a termelés. Egyik hajnalban kopogtattak az ajtón, és néhány perccel később már kettesben törtük a térdig érő havat az erdőben. — Hová megyünk? — Levegőzünk... Kucsmáink alatt összegyűlt az izzadtság, és mire az öreg erdő közepére értünk, lassan megvirradt. — Láttál-e már hurkot? — Ilyesmit nem tanítanak a gimnáziumban! Ügyet sem vetett a válaszomra, hosszan nézett a kis erdei réten felejtett boglyacsomóra, majd kabátja alól előkapta a kisbabát, és ütött. Elhaló nyúlsírást hallottam, aztán mélységes, nagy csend ereszkedett megint kö- rénk. — Te aztán jól érted a módját... A nyúl, immár a világgal megbékélve, hosszan nyúlt el a havon, de nem sokáig simogathattam a meleg bundáját, mert Tóni a hátizsákjába gyömöszölte, és csizmájával a vérfoltokra kaparta a fagyos harasztot. A saját nyomunkon haladtunk visszafelé, miközben megint nagy pelyhekben havazni kezdett. A faluból harangszó hallatszott és kakaskukorékolás, amint a patak közelébe értünk, nagyot loccsant a víz, és egy vidra tűnt el a zúgóban. — Ennek a bőréből egy hónapig élne a család... Nem válaszoltam, izgalommal gondoltam a hátizsákban lévő nyúlra, de mire a gondolataim végére jutottam, már a Tóniék padlásán ültünk a puha szénában. Amikor egészen megvirradt, kitárult előttem a padlás teljes gazdagságával. — Esküdj meg, hogy hallgatsz! Bólintottam, mire Tóni megmutogatott minden látnivalót: rókabőrt nyolcat, szalmával kitömött nyúlbőrt tízet, néhány menyét és görény is ki volt szegezve a rossz deszkaajtóra. Megsimogattam mindegyiket, eszembe jutottak az állattanórák, és jó volt tudni, hogy ezúttal nem kell felelni. — Ez a mi gazdagságunk! — Mennyit ad értük a bőrös? A vállrándítás nem válasz, de ebből azt is megtudtam, hogy Tóni inkább a hurkolás nagy mestere, az áruval feltehetően az apja foglalkozik. Látva a csodálkozásomat — mégis, hogy valamit mondjon —, előrukkolt. — Négy rókabőr egy pár csizma! A gerendán ültem, és tátott szájjal hallgattam, bámultam az erdei állatok sóillatú gereznáit. — Felcsaptál orvvadásznak? Tóni kibámult a nyitott padlásajtón, nem tudta eldönteni, hogy dicséretnek vagy hántásnak vegye-e szavaimat, így csak később szólalt meg: — Jó, hogy havazik! Értetlenül bámultam rá. Az éjjel húst kell szereznünk, mert ahogyan az apám mondja, hamarosan felkopik az állunk, munka pedig — a nagy tél miatt — már hetek óta nincs az erdőn. A hó, a friss hóesés mindent eltakar, és nincs bizonyíték... Magamba roskadva ültem, mert az én fogalmaim szerint a hó hógolyózást, szánkózást, csodálatos tájat jelentett eddig... Tóni gyorsan becsukta a padlásajtót, mert ugattak a kutyák és idegenek jöttek valahonnan, az idegenektől pedig mindig félni kell. Sokáig csöndben voltunk egymás mellett, míg végre megszólalt. — Tudsz-e már latinul? — Valami keveset! Aesophus meséit a farkasról és a bárányról, de tanultam a rókáról is... Valahol a kacatok között egerek matattak, a sarokban a macska dobbantott, és ebből tudtuk, hogy egy egér élete megszakadt. — Mire jók ezek a latin mesék? Rántottam egyet a vállamon, mert semmi okosabb nem jutott az eszembe, de végül is kivágtam magam. — Arra, hogy az eszemet csiszolják! — Akkor nekem is latinul kellene tanulnom, hogy mindig túljárhassak a „fogdmegek” eszén... Szalay István Ki, kivel, hányszor?... Gábor Zsazsa emlékiratai Tudd meg, ha magyar vagy, Attila, a hun és Dzsingisz kán vére folyik benned — s Gáborként győznöd kell... Ezzel biztatta magát, legalábbis nemrégiben megjelent önéletírása szerint Gábor Zsazsa Sarolta, az egykorvolt budapesti Gyémántház tulajdonosának, a dúsgazdag Gábor Vilmosnak s 20 évvel ifjabb nejének, Joli asszonynak szemrevaló lánya. Vili bácsi rég meghalt, szegényen, Budapesten, Zsazsa viszont, bár a hun és a tatár vér vitatható, kétségkívül győzött: tizenéves korától jálja a nagyvilágot, gazdag, hollywoodi szirupfilmekben sem volt sikertelen. Egyúttal kilencedik férjénél tart, ami Amerikában is valami. Jóllehet, a hetvenes éveiben jár, rubensivé vált termete ellenére vonzó, eszes és dinamikus teremtés, aminek élő bizonysága a legutóbbi, évtizedekkel ifjabb félj: német fényképész, akit szerencséjére örökbe fogadott egy agg herceg, még nem is sejtve, hogy ily módon Gábor Zsazsa egykoron Szász-Anhalt hercegnének titulálhatja magát... Igaz, a rangos élet Zsazsa számára, amint Egy emberöltő nem elég című opuszában írja, aligha újdonság: Pesten 17 alkalmazottjuk volt, a Ritzbe jártak még manikűrre is, és a svájci intézetben nevelkedett leányzó — állítása szerint — nemcsak Miss Magyarország, hanem ifjúsági vívóbajnoknő is volt. Ám hamarosan más rekordokra váltott: 15 évesen lett egy idős török diplomata felesége, majd az újabb drámai fordulat szerint a serdülő pesti kislányt nem más tanította meg a testi szerelem művészetére Konstantinápolyban, mint Kemal Át- atürk, a török újjászületés atyja... Ez már nehezebben ellenőrizhető, mint a bajnokságok, de kövessük a merészen továbbívelő pályát: a 3 Gábor-lány s a mama a háború után Amerikába megy. Zsázsát a papa Hollywoodban a család régi barátjához, Korda Sándorhoz küldi, aki csak annyit morog: vetkőzz... Ezúttal nem vetkőzik, utóbb viszont megszámlálhatatlan alkalommal — s lényegében erről szól a könyv. Ami nem puszta kitaláció, hisz a pletykasajtó annak idején nyomon követte a látványos viszonyokat, például Rubirosával, a dominikai playboy-jal, no meg a házasságokat az öreg szállodatulajdonossal, Conrad Hiltonnal és egy sor egyéb, nem kevésbé tehetős üzletemberrel. Az inkább mosolyogtató, hogy az elnyűhetetlen díva jó 250 oldalas memoárját olvasva úgy tűnik: a világ szép, fontos és gazdag férfiai két csoportra oszthatók: az egyikbe azok, akiket Zsazsa kegyeire méltatott, a másikba azok, akiket kegyetlenül elutasított. A határeset Frank Sinatra, akinek ugyan egyszer sikerült, de csak azért, mert nagy lármát csapott. Sikerült viszont (3 álló napon át) Richard Burtonnek, Gary Coopernek, Tony Curtisnek, Mick Jaggernek, továbbá az USA két, egykor leggazdagabb emberének, Paul Gettynek és Howard Huntnak, nemkülönben Sean Connerynek, akiről végre megtudjuk, hogy selymes a bőre. Nem sikerült viszont John Kennedynek — viszont kitudódik, hogy Zsazsa nemcsak kebleivel, hanem eszével is sikert aratott: tanácsot kért tőle magyar és török ügyekben Nixon elnök, s természetesen jó barátja, Henry Kissinger, egykori külügyminiszter. Egyébként mindenki jó barát volt, aki számít: Orson Wellestől Fülöp hercegig, Greta Garbótól — aki annak idején leszbikus ajánlatot tett neki — Rotschild báróig. Barátja volt, írja Zsazsa (pontosabban a könyvgyáros hölgy, aki nevében a művét megalkotta), Grace Kelly, Marylin Monroe és Ingrid Bergman is. Mindenesetre kolléganőjük nem mulasztja el megemlíteni, hogy mindhárman mindenkivel, állandóan, a kollégáktól a díszletmunkásokig és a világosítókig... Hogy ilyen dolgok Zsazsa vonatkozásában is felmerülhettek, arra maga is utal a könyvben, idézve egy ismert törvényhozót, aki a szenátusban kijelentette: „Gábor Zsazsa a legdrágább kurtizán Madame Pompadour óta...” Zsazsa a meghatározást természetesen nem vállalja, annyit igen, hogy a gyémántok a mindene — de lám, a jelenlegi férj is szegény. Szerencsére a többi 8 közül 7 jómódú volt, így ott vannak az ékszerek, van egy háza Palm Beachen („Imádom a lovaspólót”), egy Los Angelesben, amelyet most szeretne eladni 15 millióért — hogy kifizethesse a kölcsönt, amiből a birtokát vette a hegyekben. A Gábor-lányok kétségkívül életrevalóak. Nemcsak virulnak, de a kozmetikai csodaműtétekkel elpalástolt nagymamái korban viszik még magukkal a partikra Zsoli mamát — aki idén múlt 95. ő már vállalja a korát... Nagy idők tanúja Nemrégiben ünnepelte századik születésnapját Edward Raczynski gróf, a második világháború utáni lengyel emigránskormány elnöke. Á londoni lengyel követségen rendezett méltató ünnepség díszvendége maga Raczynski volt — jó egészségben, szellemi frissességben megérte ugyanis 100. születésnapját. A nagy — és hosszú — idők tanúja 1922-ben érkezett Londonba, mint diplomata, s 1934-től lengyel nagykövet volt Nagy- Britanniában. Szinte Churchill nemzedékéhez tartozik, s gyakran találkozott is a világháborús brit kormányfővel. Ám a brit politikával való viszonya sohasem volt felhőtlen. A második világháború előtt hiába próbálta rábeszélni a brit kormányt a Lengyelország melletti katonai beavatkozásra, a háború után pedig — már mint az emigránskormány feje — puszta jelenlétével is zavarba hozta a brit politikai osztályt: örök emlékeztető volt, hogy a nyugati szövetségesek átengedték Lengyelországot Sztálinnak. Most tiszteletbeli lovagi címet kapott II. Erzsébet királynőtől. Míg utazhatott volna, nem térhetett haza, s most, hogy már szívesen látott vendég volna Lengyelországban, túl idős az utazáshoz.' Immár Lengyelország jön hozzá — nemrég Lech Walesa is fölkereste a grófot londoni lakásán. De a The Independent című brit lapnak adott nyilatkozatából kiderül, hogy Edward Raczynski nem bánja a múltat. Azt mondta magáról, hogy „született optimista”, s ez átsegítette azokon az évtizedeken, amikor lehetetlennek látszott a politikai változás hazájában. — Emlékszem, milyen volt a helyzet az első világháború után: mennyit panaszkodtunk, milyen elégedetlenek voltunk, hány lehetőséget elszalasztottunk. Ma is ilyen a helyzet. De húsz év múlva elégedetten tekinthetünk majd vissza az elvégzett munkára — mondta a százéves gróf. Zakopanéban született, Poznanban nevelkedett — az ottani családi kastély ma múzeum. Raczynski sajnálja, hogy már nem mehet el megnézni az ősi birtokot, de köszöni a lengyel kormánynak, hogy restauráltatja a palotát. Volt egy-két szava általában Kelet-Európához is. Figyelmeztetett a nacionalizmus, az ellenségeskedés veszélyeire. Azt mondta a The Independentnek, hogy örül a lengyel — csehszlovák — magyar együttműködésnek, és kijelentette: hiba lenne, ha Lengyelország most visszakövetelne területeket Litvániától és Ukrajnától. — A békéért kell dolgoznunk, és vigyáznunk, nehogy belesüppedjünk a múltba- merengésbe — mondta századik születésnapján a múlt embere, a volt londoni lengyel emigránskormány feje, Raczynski gróf. I LN1 wr'A A fővel HÉTEN IS TEGYEN AZ EGRI CENTRUM ÁRUHÁZ VÁSÁRIÓT A - MEGÉRI!
