Heves Megyei Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-18-19 / 15. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. január 18—19., szombat—vasárnap Nők — szabadkőműves- páholyokban A női szépség megjelenítése a művészetben A férfi sorsa a nő — Botticellinek a törékenyek, Rubensnek a kövérek tetszettek — Rembrandt fény- és árnyhatásokkal a csúnyákból is szépet alkotott Ellentétben a legtöbb európai országgal, Nagy-Britanniában még ma sem engedélyezik nők felvételét a szabadkőműves-páholyokba. Hogy miért? Nos, a magyarázatot William Makepeace Thackeray (1811-18632 Sznobok könyve (1848) című írásában találhatjuk meg. Ebben a na^y angol író elbeszéli, hogy mikent szegte meg az íratlan törvényt egyik nagy-nagynénje és lett életfogytiglan tagja a Bunf ayban (Suffolk grófság) valami- or működött Királyi Rózsakeresztes Páholynak. Az történt ugyanis, hogy a derék hölgy kíváncsiságában ki akarta deríteni, mi menet végbe abban a szabadkőműves-nagy- páholyban, amelynek félj ura is tagja volt. Elrejtőzött tehát az épületben, de amikor az óra tizenegyet ütött, és a nagymester éppen hozzá akart kezdeni egy novicius beavatásához, a lady úgy megrettent a félelmetes zajoktól, hogy magáról megfeledkezve előbujt rejtekhelyéről. Mit volt mit tenni, akarva, nem akarva, azon nyomban felvették a szabadkőműves- páholy tagjainak sorába. A dolog azonban nem maradt következmény nélkül, és mivel minden szabadkőműves lidérc- nyomásos álma volt, hogy nők is a tagsághoz tartozhatnak, ezért már öt evvel az első angliai nagypáholy megalakulása után, 1723-ban szigorú rendelkezést hoztak, amelynek értelmében „a páholyok tagjai sorába felvett személyeknek jó erkölcsű és őszinte, meglettkorú férfiaknak kell lenniük; jobbágyok és nők nem lehetnek a páholyok tagjai”. Ezzel törvénybe iktatták az emberiség felének kirekesztését a szabadkőműves-páholyokból, és ezt a rendelkezést Angliában a XIX. században még meg is erősítették, kimondván, hogy „nők, nyomorékok és rabszolgák nem vehetők fel páholytagnak”. A nők azonban — gondolhatjuk — Európa-szerte nehezen nyugodtak bele ebbe a kirekesztésbe. Mária Terézia császárnő állítólag egy alkalommal férfiruhát öltött, hogy titokban kifürkéssze, mit is csinálhat félje, Lot- haringiai Ferenc a bécsi szabadkőműves-páholyban. Párizs, London és Velence utcai színpadain a XVIII. században egyre- másra játszottak dárabokat — a nézők nem kis gyönyörűségére —, amelyek azt firtatták, vajon sikerül-e a nőknek bejutniuk a beavatott férfiak körébe? Franciaországban az enciklo- pédisták lankadatlanul harcoltak a nők egyenjogúságáért, és alighogy az országban elterjedt a szabadkőművesség a XVIII. század harmincas éveiben, máris sorra alakultak az úgynevezett adopciós páholyok, amelyekbe férfiak és nők egyaránt belephettek. „Tout le monde en est” (Mindenki benne van) — állapította meg 1781-ben Marie Antoinette: XVI. Lajos udvarában minden nő, akinek rangja és neve van, sietett belépni a páholyokba. Az ancien regime alatt a női szabadkőművesség példátlan virágzásnak indult, és 1775- ben a legtekintélyesebb francia páholy, a Grand Orient jóváhagyta a de Saisseval márki által kezdeményezett adopciós páholy, a La Candeur megalakítását. A példát gyorsan követték más felvilágosult európai országok is. Ausztriában 1780 óta lenettek nők tagjai szabadkőműves-páholyoknak. Különösen a kíváncsi arisztokrata hölgyek szorgalmazták felvételüket. Csak Anglia, a szabadkőművesség bölcsője nem tágított elutasító álláspontjától — az ortodox angol nagypáholy mind a mai napig elutasítja a női vagy vegyes pánolyokat, s „eretnekeknek” tekinti azokat a szabadkőműveseket, akik ilyeneket elismernek. Franciaországban, ahol a forradalom zűrzavarában eltűnni látszott a szabadkőművesség, az első császárság idején nyomban feléledt az adopciós gyakorlat. Feljegyezték, hogy Josephine császárné 1805-ben jelen volt egyik udvarhölgyének beavatásain. Egyébként azonban egyre ritkábban fordult elő, hogy bátor nők kiharcolták felvételüket férfi páholyokba, mint például Xaint- railles tábornok felesége, aki a konzulátus ideje alatt századosi rangban szolgált a lovasságnál, vagy Helene Hadik-Barkóczy grófnő, akit a magyar hatóságok, mint családjának utolsó sarját, „férfivé” nyilvánították. És mi a helyzet napjainkban? Németországban mintegy 500 nő a tagja vegyes szabadkőműves-páholyoknak, s a CATENA nevű fedoszervezeten keresztül szoros kapcsolatban állnak franciaországi, hollandiai, ausztriai, olaszországi, svédországi, angliai, chilei és más országbeli asz- szonytársaikkal. A vegyes rítus (rite mixte), amelyet követnek, alapvetően megfelel az autentikus klasszikus szabadkőművességnek. A művészet célja a szép ábrázolása! A művész e cél érdekében állítja szolgálatba tehetségét és művészi alkotást teremtő erejét. Ám felmerül a kérdés, hogy hol és miként teremt a művész ott, ahol őt már megelőzte egy nálánál hatalmasabb erő: a természet! Vajon ott is „teremt” a művész, ahol már készen kapja a szépet? A szép nőnek, a teremtés koronája e gyémántjának ábrázolása még további teremtő munkát kíván meg a művésztől? A kíváncsi kérdések egész sora vetődik fel e téma kapcsán, miközben mi, laikusok meglehetősen könnyelműek vagyunk a szépség megítélésének dolgában. Minthogy a férfi sorsa a nő, azt hisszük, hogy értünk is hozzá! Feltehetően külsejéhez sem, nem is szólva a „belsőről”, a női telkekről! Érdekes meghallgatni mondjuk a szépségkirálynőről alkotott véleményeket, és azt, hogy miért is tartanak „szépnek” valakit. Kevés híján húsz embernek húszféle az indoklása! Az egyik karcsúnak találja, a másik mo- lettnek, a harmadik a lábát magasztalja, ismét más a szemét, az igéző tekintetét. Kiderül tehát, hogy ki-ki a maga módján látja meg a sokszínű szép közül azt az egyet, amelyik neki éppen tetszik. Kísérletet végeztek, és ehhez a technikát hívták segítségül: fényképezőgépet adtak a „bírák” kezébe, hogy fotózzák le azt, ami nekik legjobban tetszik! Kiderült, hogy egyikük sem tudta visz- szaadni, amit a természet alkotott, éppen ezért a művészet teremtő erejére van szükség ahhoz, hogy a természet felkínálta női szépségben a legkifejezőbbet, a leglényegesebbet, a legszebbet lássa meg. A művész a szépség lényeges részein igyekszik behatolni a lélekhez, miközben a lelket is megtisztítja a portól, a füsttől, és ezt a megtisztult lelket leheli rá az alkotásra. Nyilvánvalóan az arc a nagyobb munka, de az igazi művész a testtel is elvégzi ugyanezt a műveletet. Ruhában, vagy ruhátlanul úgy állítja elénk a nőt, hogy az az örökkévalóság méltó részévé váljon. Millió variáció lehetséges, de a „művésznek” azt az egyetlent kell kiválasztania, amelyik hűen ábrázolni képes őt. A művész nyilvánvalóan megfellebbezhetetlennek tartja saját ítéletét, és nem hiányozhat belőle a dönteni hivatott bíró biztonsága. Mi egy művészi, igazi műalkotás előtt fejet hajtunk, és azt mondjuk: ez a nagy művész így látta ezt a szépséget, érdemes megcsodálnunk! Miközben így meditálunk, nem feledhetjük, hogy a művész is „egyén”, környezetünkből és korunkból kerül ki, tehát nem elfogulatlan! Bírói székébe és teremtőműhelyébe magával viszi korának és környezetének minden előítéletét, művén megérzik mindkettő. Megtörténhet, hogy kor és művészet harcot kezdenek a művész egyéniségével, s e harcban az utóbbi győz: átformálja kora ízlését! A klasszikus görög szobrásznak erős csípőjű Vénuszaival, avagy Botticellinek törékeny erdei nimfáival, a német festőknek — akik beesett mellel, hátradőlt járással ábrázolták szépeiket — ki kellett állniuk a kor kritikáját, a művészettörténészek ítéletét. Rembrandt fény- és ámyhatá- sokkal, önkényes öltözékdarabokkal a legcsúnyább nőből is remekművet alkotott, a XVII- XVIII. századbeli francia mesterek finom ruhatömegbe rejtették női ideáljaikat, az angolok — minden prűdségük ellenére — látni engedték a test vonalait. Rubens zsírpámakultuszával, a modemek fiús nőtípusaikkal alkottak nagyot és maradandót. A szépség utáni kutatás komplikált folyamatát látjuk, amikor végigpillantunk a művészet történelmén, és meghallgatjuk az értő szakemberek ítéleteit és véleményeit. Kiknek van igaza? Nehéz a kérdés, eldönteni talán nem is lehet, kiváltképpen nem, ha értő szakmai síkra tereljük a választást, legföljebb önmagunk számára, ízlésünknek megfelelően választhatjuk ki a legjobban tetsző, egyéniségünkhöz igazodó műalkotást, mondván: nekem ez tetszik! Ez természetesen egyéni döntés, és ettől függetlenül más lehet az objektív, „hivatalos” műértő megítélés, amellyel nem mindig egyeznek az egyének, netán a vásárlók ízlései. Lehet, hogy valaki megvásárol egy képet, mert azt világhíresség alkotta, ám ha abban gyönyörködni is óhajt, és naponta látni akarja, akkor nyilván olyat választ, amelyik legjobban megnyerte az ízlését, tetszik neki, és amelyet örömmel néz. Manapság annyi ember megfordul a világ nagy, híres városaiban, oly sokan utaznak, talán még hosszabb időt is töltenek itt és ott, mégis „elfelejtenek” felejthetetlen élményeket gyűjteni! Bizony gyakran kihagyunk világhírű képtárakat, múzeumokat, ahová pedig érdemes lenne elmennünk, mellőzésükkel visz- sza nem térő alkalmakat mulasztunk el... Ha egyszer kitűznénk magunk elé, hogy a női „szépséget” ábrázoló műalkotásokat — közülük is a legértékesebbeket — tekintjük meg világvándorlásaink során, minden bizonnyal gazdagabbá válhatna az életünk, gyarapodnának művészi élményeink, emlékeink. Többen hivatkozhatnak arra, hogy keveset járnak külföldön, nincs módjuk végigjárni a képtárakat, múzeumokat, de nem szólnak arról, hogy bár megvan az alapérdeklődésük, kedvelik a szépet, de sajnos, a hazai remekeket sem látták! Vegyük mindjárt a Szépművészeti Múzeumot, abban Fbue/Vénusát, vagy Giovanni Francesco Romanelli csodálatosan szép nőalakját és a többieket, akiknek felsorolására nincs mód és lehetőség. Nos, említsünk a gyűjteménykatalógusból néhány csodálatos női ábrázolást... A Vénus tükörrel c. kép Szentpéterváron, az Ermitázsban tekinthető meg, Rómában Raffael Santi Fomari- na képe ejti ámulatba a nézőt. Bécsben, a Belvedereben a Violámé c. kép ragadja meg a látogatót... Boucher, Goya, Baxter női arcképei mind-mind azok közé tartoznak, amelyeknek megtekintése örök élményt kell hogy jelentsen valamennyi művészetkedvelő számára. Ki ne lenne kíváncsi Lotz Károly Vénus és Cu- pidójára, Benczúr Gyula Elhagyatva c. képére, hogy csupán ízelőként említsünk egy-két alkotást a legszebbek közül. A művészetért, a szépért rajongók könnyen szabadítják fel önmagukat a látogatás kötelezettsége alól, miközben távolságra, időhiányra hivatkoznak. Nos, az említett alkotások, a női szépség remekei azon világvárosokban tekinthetőek meg, ahol már életünkben legalább egyszer — néha többször is — jártunk. Budapest, Bécs, Berlin, Moszkva, Szentpétervár — ugye — szépen, ismerősen csengő nevek. Jártunk is ezekben a városokban, csupán a képtárlátogatások maradtak ki... (?) Biztatónak és az érdeklődés felkeltésére készült e hiányos és rövid bemutatás, amelyet a korabeli katalógusokból és művészettörténeti munkákból gyűjtöttünk össze. Afféle kedvcsinálónak... T etszik tudni, mi néhányan „kulcsos” gyerekek vagyunk! A múltkor az osztályfőnök úr is azt mondta: álljanak fel a „kulcsos” gyerekek! Persze, vannak még „H”-s gyerekek is, ők a hátrányos helyzetűek, akik irigykednek ránk, mert azt mondják, hogy mi tele vagyunk pénzzel, a mi szüléink gazdagok és szívesen cserélnének velünk. A szüleim hajnaltól késő estig dolgoznak, bar reggel anyuval E ar percre találkozom, amikor ekiabál hozzám a szobába; öltözz gyorsan Jancsi, a hűtőben megtalálsz mindent, a pénzed az asztalon van. Néha még mondanék neki valamit, de ilyenkor már rettenetesen ideges, és csak az ajtóból kiabál vissza. — Ne tarts fel, mert elkések! Ettől a pillanattól kezdve aztán az egész ház, mind a három szoba az enyém, és — hogy el ne felejtsem — a Rex nevű kutyánk is, mert őt is én gondozom. Én nyolcadikos vagyok, van egy bátyám, de ő külföldön vállalt munkát, és állatian jól keres. Hogy milyen problémáim vannak? Miért mondjam el ezeket, úgysem hallgat meg senki! És ha meg is hallgatna, mire megyek vele? Nagynéha apu megsimo- gatja a fejemet, és elmondja: azért dolgozik annyit, hogy nekem már jobb legyen majd, mint neki, és soha semmiben ne lássak szükséget. Ám ez csak olyan szóbeszéd, mert ugyan mit érek én majd a szép jövommel, ha nekem most lenne szükségem a családra, a szüléimre! Miért nem járok napközibe? Azért, mert egyedül vagyok odahaza, és délben nekem kell ellátnom a jószágokat. Én adok enni a hízóknak, a tyúkoknak, én vásárolok be, hogy amikorra anyu hazajön, már minden kéznél legyen. A „kulcsos” gyerek — Voltál már szerelmes? — Miért fontos ez bárkinek is? Ha a szüléimét nem érdekli, hogy a tizennégy éves fiuk foglalkozik-e már lányokkal, akkor magát miért izgatná. Persze, hogy voltam, sőt, vagyok is! Ani- nak hívják, szép, szőke, copfos lány, és sajnál engem, hogy eny- nyire magányos vagyok, azt mondja, hogy ha tehetné, délutánonként szívesen eljönne, hogy segítsen a ház körül. — És a barátaid? — Olyan igazi barátom nincs is! Vannak haverok, akikkel el lehet hülyéskedni, néha eljönnek hozzánk videózni, számítógéezni, de anyuék nem szeretik, a nagy a sürgés-forgás nálam, pedig en magam takarítom a szobámat, és különben sem csinálunk túl nagy felfordulást. Néha matekozni szoktam az egyik haverommal, de ő sem tudja megmagyarázni, szóval tökhúlye vagyok a matekhoz... — Szexfilmeket is nézték? — Inkább a horrort, a szexfil- mek mind egy kaptafára mennek, azok már nem nagyon érdekelnek, legföljebb, ha valamelyik srác olyat szerez, ami még uj... Hogy anyuék mit szólnak? Nem is tudják! Különben nekem annyi kazettám van, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni. Karácsonyra kapok majd egy százezer forintos kismotort, mert kedvelem a motorversenyeket, és az is lehet, hogy ha nem vesznek fel máshová, akkor motorszerelő leszek. Arra mindig szükség lesz, nem igaz? — Melyik tantárgyat szereted? — Egyiket sem! „Csípem” a magyartanámőt, a testnevelő tanárt is, de a matekos, az egy hülye. Tíz perccel később jön be az órára, néhányunkat bezúgat, aztán — kréta a kézbe — indít a táblához, és már írja is fel a hülye egyenleteit. Értitek? — kérdezi, de ekkorára rendszerint már kicsengetnek... — És hol ebédelsz? — A Sárga csikóban! Étlapról választok, de mindig csak hús van, úgyhogy tele van hússal a hócipőm. Tudja, én szeretem a tésztát, és már egy fél éve, hogy rimánkodok anyunak, hogy csináljon krumphnudlit. Amíg a 'nagymama élt, ő főzött derejét, tepertős túrós tésztát is! Anyu csinálna is, de apu miatt nem lehet, mert ő azt tartja, hogy a tésztától viszket a talpa, mag aztán nem csúszik rá a bor. — Piás a papád? — Nem! Ő csak a haverok, meg az üzlet miatt iszik, de nem rúg be soha, szerintem ilyenkor is a pénzen jár az esze, meg az üzleten... — Mi lesz jövőre? — No, látja, ez az, amit én sem tudok! Elvégzem ezt a sulit, aztán... Anyu sem tudja, apu meg azt mondja: majd lesz valahogy! Ha elkerülnék hazulról, tuti, hogy állna a balhé, mert a bátyám azt mondta: lehet, hogy később kivisz majd magával, mert idehaza úgysem találok munkát. Szakmát persze, kellene tanulni, de... — Anyuval, apuval mikor „ beszélgettél” utoljára ? — Jókat kérdez! Mi nem szoktunk beszélgetni, csak beszélni! Akinek van fontos mondanivalója, az mondja, ha akarja. És ha nem, akkor hallgat. Nem érti, hogy itt nincs idő semmire. Egymásra sincs! Aput néha csak felvillanni látom reggelente, amikor beül a Fiatba, este már alszom, amikor hazajön. Előfordul, hogy ők összekapnak, apu ordítozik, anyu sír, aztán hamarosan minden rendbe jön, megy tovább az élet, mintha mi sem történt volna. Hogy min veszekednek? Tudom is én! Lehet, hogy apu féltékeny anyura, mert csinos, szép asszony, az is lehet, hogy anyu azt szeretné, ha több időt töltene vele az apám... Mit tudom én! Lehet, hogy hülyeséget beszélek, meg aztan ez nem rám tartozik. — Kit szeretsz legjobban a családban? — A nagyit szerettem, de ő már meghalt! Neki el lehetett mondani mindent, tudott hallgatni, és soha nem kérdezősködött. Aninak is elmondok néha egyet s mást, de az ő apja most munkanélküli, az anyja beteges, és az életük egészen más, mint a miénk. Ő különben is napközis! Alig találkozunk. Magának lehet írni levelet? Jó! Akkor egyszer majd írok... ' Szalay István Annyira nem öreg... Hány esztendős is a gízai szfinx? Igen határozottan, mi több, ingerülten hárította el a kairói Régészeti Hivatal egyik vezető egyiptológusa a Kaliforniában bejelentett geológusfelfedezést, miszerint a gízai szfinx legalább ötezer évvel idősebb, mint azt eddig tudni véltük, és kora eléri a 9500 évet, vagy annál is többet. Dr. Záhi Hawász, a gízai platóért felelős régészigazgató halluciná- lásnak nevezte a Bostoni Egyetem kutatóinak háromnapos helyszíni munkája nyomán közzétett vélekedését. Robert Schoch és csoportja a sziklába vájt, emberarcú, oroszlántestű fekvő szoboróriás egyes pontjain észlelt eróziós jelenségeket vetett egybe, és az ultrahangos vizsgálatok összehasonlításából következtetett arra, hogy a test nagy részét régebben vésték ki, mint az ez idáig ismert időpont. Feltevésük szerint Khephren fáraó a szfinxnek mindössze a fejét formáltatta újra. Hawász, akit a San Diegó-i bejelentés másnapján idéztek a kairói lapok, friss kutatásokra — egyiptomi, külföldi, közöttük amerikai tudósok eredményeire — hivatkozva tartja magát ahhoz, hogy a szfinx az Óbirodalomból, a IV. dinasztia idejéből való, s eleve a dinasztiához tartozó Khephren arcával készült. A Gízában végzett amerikai kutatómunka igazgatója, John West — mondja a vezető egyiptológus — „nem hivatásos régész, és úgy tűnik, valamilyen megkérdőjelezhető indíték rejlik a geológus Robert Schoch következtetései mögött”. Hawász azzal is érvel, hogy a „szobrász” a két akkor már meglévő piramis — Kheopszé és Khephrené — közé helyezte el, szándékosan, a szfinxet, oda, ahová napfelkeltekor a sugarak hajnalonként besütnek. Az igazgató szerint az ókori egyiptomiak a vallási rítusaik tárgyát képező szfinxet nem tekintették volna saját civilizációjuk szimbólumának, ha egy korábbi kultúra emléke lett volna. Az elmúlt hónapokban nem ez az első merésznek ható egyiptológiai felfedezés, vagy feltételezés, amely meglehetősen szenvedélyes elutasításban részesül Kairóban. A tízezer éves szfinx gondolata sem először vetődik fel, de olykor egyéb eretnekségekkel is borzolják az egyiptológia honi képviselőinek kedélyét. A közelmúltban felháborodást tükröző írás jelent meg az Egyptian Gazette című angol nyelvű kairói lapban, amely egy, a szeptember elejei torinói egyiptológiai kongresszuson állítólag elhangzott elképzelést cáfolt: az újság által — egyébként név nélkül — idézett német tudós megkockáztatta azt a kijelentést, hogy Nefertiti nem egyiptomi, hanem görög származású volt.
