Heves Megyei Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-24-26 / 301. szám
4 ÜNNEPKÖSZÖNTŐ HÍRLAP, 1991. december 24—26., kedd—csütörtök Rendház épül Bélapátfalván Ancilla nover nagyon határozott, és én úgy látom, a szeretet és a megértés erejével sok mindent meg tud oldani. Nemrégiben megtanult autót vezetni is, mondja, mert gyakran be kell majd látogatnia Egerbe (mint most is szerelő után nézni). A szoba sarkában megpillantok egy komoly, még szinte „kicso- magolatlan” kerékpárt, amelyik nemrégiben érkezett külföldről. A falu és a régi templom közötti távolságot szeretné ezzel megrövidíteni, hiszen az új rendház a régi kolostor helyén épülne majd. — Valóban igaz, hogy a kolostor romjaira szeretné építeni az új rendházat? — Ez volt a terv. Gyönyörű lett volna, harcoltam is érte, hogy ugyanazok a falak, amelyek közt pár száz éve ciszterci szerzetesek éltek, újra „kinőjenek”, s ott folytatódjék a közös Regula (szabály) megélése. Ám, amikor a tervek elkészültek, világossá vált, a romok nem alkalmasak arra, hogy egy új monostor rájuk épüljön. A megmaradt alapfalak túlságosan meghatároznák az épület beosztását, s a házat később nem lehetne bővíteni. Ezenfelül sokkal költségesebb is lenne így az építkezés, s biztos, hogy a régészek egy része is ellenezné. így, valószínű, a templom mögötti térre építkezünk majd. — Mikor alakult meg újra a Szent Benedek női rend Magyar- országon, itt Bélapátfalván? — Október 8-án volt a hivatalos kezdés, mert az a Magyarok nagyasszonyának az ünnepe. Most ketten vagyunk, s harmadikként egy osztrák nővér. Salzburgból — ahonnan hazajöttem — érkezett ő a segítségünkre, de nem marad véglegesen. — Ausztriából jött haza? Ebben a mondatban az is benne van, hogy Magyarországot tartja otthonának. Itt is született? — Igen. 1971-ben mentem el az országból, kizárólag azért, hogy bencés legyek. — Voltak külföldi kapcsolatai? — Semmi. Csak azt tudtam, hogy én bencés akarok lenni. — Sezaz elhivatottság — még ezt megelőzően — hogyan alakult ki? — Nagyon hosszú történet.. — Volt előtte valamilyen polgári foglalkozása ? — Tanítottam általános iskolában, alsó tagozatban harmadikban és negyedikben. Nagyon szerettem, szakkört tartottam a gyerekeknek. Az utolsó helyem az albertfalvai általános iskola volt. Huszonöt éves koromban még azt sem tudtam, hogy kolostorok vannak a világon, mert honnan is tudtam volna? — Tehát ugyanazt a nevelést kapta, mint itt mindenki más? — Igen. Azaz mégsem, én otthon nagyon rendes, jó nevelést kaptam, vallásosat, jót. S a gyerekkoromat is sikerült — hogy úgy mondjam — „átmenteni”, mivel titokban cserkészek voltunk. Aztán tanító lettem, és... Megpróbálok visszagondolni, hogyan is jött ez az egész. Először megfogott néhány gondolat a szerzetesi életből. Lassan rájöttem, hogy ez hívás, hivatás. S akkor döntenem kellett. Ez nehéz volt és elég sokáig tartott, hiszen tudtam, hogy akkor el kell hagynom az országot. De a hívás erősebbnek bizonyult. Szent Benedek regulájában áll ez a mondat, hogy „Krisztus szeretetének elébe semmit ne tégy”. Ancilla nővér a szeretet és a megértés erejével sok mindent meg tud oldani — S miért éppen a Szent Benedek rendre esett a választása? — Nekem már gyermekkoromban kedves szentem volt, már akkor olvastam a Reguláit. (A nappaliban beszélgetünk, a kötet most is kéznél van.) A nyelvezete annyira tetszett, s megragadtak bennem olyan mondatok, mint az előbbi idézet. Amikor még tanító voltam, ez a jelmondat vezetett: ”A pásztor hibájának róják föl, ha a gazda bármi tekintetben a kelleténél kevesebb hasznot talál a juhaiban. ” Ez a regula 529-ben született, de ma is időszerű, és minden tekintetben emberi. — Ezt a „tudást”, életszemléletet abban az időben, más emberekkel való kapcsolataiban is felhasználta? — Én már korán ismertem a Regulát, és követgettem, de nem mondhatom, hogy bencés életet éltem. Aztán kezdtem a zsolozsmát imádkozni, és olvastam, olvastam a szentírást. A Regula tulajdonképpen ezt magyarázza, aláhúzza, s megmondja: Jézus Ide épül az új rendház (Fotó: Perl Márton) tanítását hogyan lehet közösen megélni. — S aztán mi következett kinn, külföldön? — Ahogy megérkeztem Salzburgba farmerban, hátizsákkal, huszonhét évesen, meg se néztem a várost, azonnal bementem a kolostorba, s ott éltem tizenkilenc évig. — Végül is, miért tért vissza Magyarországra ? — Még belépésemkor megmondtam az apátnőnek, hogy majd egyszer, ha a körülmények Magyarországon megváltoznak, szeretnék visszamenni és ezt ott folytatni. Meg kell mondanom, nem hittem, hogy én ezt megélem. Hiszen tudtuk: lesz változás valamikor, de senki sem gondolta, hogy ilyen hamar. Mikor aztán a szerzetesrendek működését újra engedélyezték, hívtak haza. Az érsek úr azt írta: ”Már tegnap jöhetnek...” így hazajöttem. Már van egy itteni jelölt, s néhány érdeklődő is... Szétnézünk a házban: három cella van (azért, hogy az ember egyedül tudjon lenni az olvasmányaival, a gondolataival, a könyveivel), s van egy közös helyiség, továbbá a tetőtérben a sajátkezű- lég megépített oratórium. A Szent Benedek-apácarend újjáéledt tehát sok száz év után Magyarországon. Ha az apátság mellett megépül a rendház, előbb tíz, aztán egyre több nővérnek ad szállást. (A tervek szerint fokozatosan, részenként bővíthető az épület.) Ez lelki felkészülésben is egy hosszú folyamat, hiszen hat évig tart, amíg valaki jelöltből „fogadalmas” lesz. Ancilla nővér már szeretne itt maradni mindvégig... Jámbor Ildikó Szent Benedek nyomában... z élet meglehetősen riportszerű. Vegyük például azt, hogy én vért adok az eszéki sebesülteknek, plafonra szegeződött szemekkel fekszem a községi egészségház vizsgálóasztalán valamelyik magyar faluban. A vénámba tűt szúrtak, a műanyag csövön át folyik a vérem, méltán érzem magam karitatív személyiségnek. Emellett méltán érzem magam tutyimutyi alaknak is, félek, hogy elájulok, mindenfelé pislogok, csak a karomra nem, rettegek, hogy majd nem áll el a vérzés — először adok vért, tessék elnézni —, de egyben büszkén is húznám ki magam, ha tudnám, hiszen én is segítek, harcosa vagyok a háborúnak, méghozzá biztos, hogy a jó oldalon, hiszen én az egészségügy katonája vagyok, a Vöröskereszt embere. Ráadásul személyesen viszem a véremet Horvátországba. A polgármester a sofőr, nála jobbat el sem lehetne képzelni, ő már két éve is az elsők között utazott Székelyföldre, szállította a segélyt, holland kakaóport, magyar kenyeret, majdnem agyon is lőtték. A jelenléte megynyugtató, de azért a határnál egy kicsit összeszorul a torkom, s a gyomromból köhögök, mint mindig, amikor ideges vagyok, például repülőút előtt, meg éjjel a vonat hálókocsijában Bulgária felé, ráadásul a kezem is remeg, s csak látszat maga- biztosság az arcomon a mosoly, amit a határőrnek küldök. — Vigyázzanak magukra és siessenek vissza! — szalutál a Magyar Köztársaság honvédje, ahogy átlépjük a határt, s belépünk a háborúba. Hogy szétlőtt házakat látunk-e, vagy kergetőző kutyákat, azt nem tudom. Az eszéki főorvos az első településen vár bennünket, fehér köpenyét régen moshatták ki, de most nem ez a fontos, hanem ahogy könnybe lábad a szeme. Azért keményen szorít velünk kezet, s elnéz a fejünk felett valahová messze, legyünk szentimentálisak, s gondoljuk azt, hogy Drávaszabolcs felé, pedig ő nem is magyar, még hazánkban is keveset járt, de arra északon van valami, ami béke, ami nyugalom, ami olyan, mint az otthon. Én meg nézek a vérem után, éppen most pakolják át a palackokat a mentőautóba. Az enyémet talán éppen egy haslövöttnek viszik, s ő majd újra él a véremmel, meg én is élek ugyanezzel a vérrel, s ettől lesz nemzetközivé a világ, úgyhogy gyorsan iszunk egy kupica sligovicát. Ekkor már nem is félünk, hazaautózunk, megírom a riportot, méltán aratok vele sikert, hős leszek, háborútjárt zsurnaliszta, prémium üti a markomat. Ilyeneket talál ki a munkából hazatérő hírlapíró a tizenkettes buszon, amint az eléri a Csebokszári-lakótelepet. Ekkor már el sem kell utaznom, olyan világos előttem minden. Én mégis odaállok a feleségem elé, nagy levegőt veszek, és büszkén mondom: megyek! — Ne menj, Maci — húzza el a száját ő, aki többek között Macinak is hív, s hogy most is ezt a becézést használja, voltaképpen ke- resztbetesz az útnak. Ne sokat tűnődjünk azon, hogy néz ki egy jóságos, szőrös, bamaszemű mackó a fronton. Rosszul. Cammogása életveszélyes, alvásigénye veszélybe sodorhatja, brummogásáról nem is beszélve. Aknákon szökellés teljes mértékben kizárva, mint ahogy az ellentámadás is, ugyanis ez a medve nem örvös, nem grizzly, ez egy maci, vagy mondjuk ki: bocs. Maci a vérzivatarban — teljes képzavar. — Ne menj, Maci — nyomatékosba a nejem. — Mindig karácsonykor találtok ki valamit. Két éve Temesvárra mentél, tavaly apád volt kórházban. Ne menj, most itt van a fiad is. És a fiam valóban itt van, fel is sír ebben a pillanatban, úgy, ahogy csak a háromhetesek tudnak: itt vagyok. Pedig nem ezért sír, nincsen ebben mögöttes szándék, nem félt engem, nem tudja, hogy az utóbbi karácsonyok nem voltak békések, nem akar befolyásolni semmit. A fiam nem motívum, a fiam az egy csecsemő. Most éppen megéhezett. — Kuksolok, muksolok — közli vele a nagyanyja, mert a gyermek összehúzza magát, úgy ordít. Rajta kívül mindenki engem figyel fél szemmel, hogy most mit mondok. Nem mondok semmit. — Gombóc Artúr vagyok én, megyek szopizni — folytatja a nagyi, s a jól bevált gyakorlat szerint hátraadja a pisis pelenkát, amit én automatikusan dobok a barna vödörbe. — Tegnap tizenketten haltak meg Eszéken — halljuk a rádióból. A fiam már eszik, én az ajtóban állok, az ereimben hiánytalanul csordogál a vér, a barna vödör dugig telve pelenkával, a vasalódeszkán pólyák hevernek, a polcon félbehagyott könyvek tátognak, az utcán csúszkálnak az autók, s az idén először hullani kezd a hó. — Az élet meglehetősen riportszerű— sóhajtok fel, miután körültekintettem, s a fene tudja miért, de ekkor már mosolyog az egész család. Miklós is abbahagyja egy pillanatra az evést, mert az anyja most nem figyel rá, s erre már elvigyorodom én is, megvakarom az orrom tövét, ahogy nagy elhatározások előtt szoktam, és leveszem a fogasról a kabátomat: — Oké. Akkor most elmegyek és veszek egy fenyőfát. Kovács Attila Vérátömlesztés „Megszületett a Gyermek* neve: Velünk az IstenF Karácsonyi megbékélés és erőgyűjtés Idei karácsonyunk eleve nem ígérkezett gondoktól és feszültségektől mentesnek, legalábbis nem a külső világot illetőleg. És sajnos nem is okozott „csalódást” ez a borúlátás. Ami az ünnepeket átszövi, az hangulatilag valószínűleg ezekbe a címszavakba foglalható: kevés reménysugár, alig érzékelhető esélyek a javulásra, de igen sok baljós jel, bizonytalansági tényező, nyugtalanító feszültség, sőt megrázó konfliktusok és földrengésszerű mozgások. Elég csak a déli határainkon áthalló polgárháborús tragédia hangjaira, vagy az egykori „hatalmas szomszéd”, a Szovjetunió drámai felbomlására gondolni, s az ebben rejtőző, végképp kiszámíthatatlan, de reális következményekre, és nem is csak az ő sorsukat érintőn. Ennek legkonkrétabb része valószínűleg az a népvándorlási hullám lesz (és máris elkezdődött), amely a szakvélemények szerint is többmilliós nagyságrendűnek prognosztizálható Európában, s melynek ütköző zónájában élünk mi. E távolabbi vízió mellett elég sok ellentét teszi próbára saját hazai életünket is, és hiába próbálnánk mindent a demokrácia természetes pluralizmusára hárítani. Ezek az ellentétek sajnos sokkal mélyebb, alig szelídíthető belső indulatokkal, lebírhatatlan ellenszenvekkel terhesek, és időnkint felbomlással fenyegetik a törékeny egyensúlyt. Bár az sem kétséges, hogy a főokot és forrást-dinamikát ezekhez jelentős mértékben az átmenetiség, főleg a rendszerváltással járó gazdasági problémák adják, a fokozódó terhek, növekvő munka- nélküliség, és a mindennapok gondját szenvedők számára perspektíva nélkülinek tűnő ki- látástalanság, ami a társadalom széles rétegeit szorongással és elégedetlenséggel tölti el. Mindezek ellenére komolyan remélhetjük, hogy ez az utolsó, ilyen nehéz karácsonyunk a rendszerváltás óta, talán már majdnem a mélypont. Bár a gazdaság szakemberei tavaszig még jósolnak bizonyos életnívó-süly- lyedést, de aztán az infláció érzékelhetően kezd mérséklődni és a munkabéreknél is várható enyhe, arányító emelkedés. Mégsem ez a legtöbbünk számára a karácsonyi vigasztalódás forrása és lényege. De hogy valamilyen feloldódásra alaposan rászorulunk, az minden kétségen felül áll. És meg is kaphatjuk, ha kicsit át tudjuk adni magunkat az Ünnep benső békéjének, hangulatának, a kétezer éves múltból érkező és ható, sugárzó isteni varázsnak. S ebből a bűvöletből azok is részesedhetnek, akik számára a karácsony belső lényege szerint már alig vagy semmilyen módon sem vallási ünnep. Valami mégis elérkezett hozzájuk is abból a varázsból, amit a liturgia úgy próbál kifejezni a szent éjszakán: ’’Titokzatos csönd borított be mindent és leszállt az égből a Béke, édességet harmatoztak az egek. Felvirradt megváltásunk hajnala, beköszöntött üdvösségünk napja.” És aminek következtében mintha jótékony angyalszárnyak érintették volna meg a nyugtalan, békétlen szíveket, hogy részesítse őket a már elfelejtett, vagy elhanyagolt, vagy kiirtott, vagy meg sem ismert vallási élmény csodájából, a belső békességből és vigasztalódásból. Hogy tudjunk ismét hinni az élet értelmében, értékében, sőt szépségében és örömében. Hála mindezért a karácsonynak, amely — adja Isten! — sok család számára tartósan a kegyelem órája, a megbékélés az élettel, helyzettel, egymással, talán még az igazságtétel-törvény által fenyegetett bűnösökkel is. És áldott ideje e karácsony a kegyelmi töltekezésnek, erőgyűjtésnek a mindig küzdelmes hétköznapokra, az új esztendőre, az itt és most reméljük utolsó nehéz esztendőre. Mert amíg egy család, testvérek, barátok, szomszédok, embertársak a fénybe és díszbe öltözött, csillogó fenyő körül ösz- sze tudnak jönni, egymás kezét fogva, megszorítva, egymás szemébe nézve, lesz mindig erő, új erő az újrakezdéshez vagy folytatáshoz... Hát még mit jelent ilyenkor kereszténynek lenni, keresztényként megélni a karácsony misztériumát! Felidézni és szemlélni karikára tágult gyermeki szemmel ”a mi Istenünk emberszere- tetét” (Tit 3, 4), aki eljött/eljön közénk, vállalva emberi, történelmi sorsot, otthontalanságot, szegénységet, betlehemi istállót, egyiptomi menekülést... és majd a borzalmas halált. A semmivel sem kevésbé gyalázatos véget — egy semmivel sem kevésbé aljas, koncepciós per után, ártatlan bárányként, mint az 56-ot követő sötét idők tragikus áldozatai... És azért ne feledjük: voltak már nékünk sokkal súlyosabb, dermesztőbb, kilátástalanabb karácsonyaink is. Ilyen volt — csak századunk emlékeit idézve — 1918 és 1944-45 karácsonya. Két vesztett világháború után és végén, minden addigi rend teljes felbomlásával, a kifosztottság abszolút nincstelenségében, a kétszeri trianoni nemzetvesztés tragédiájával a szívekben. És túléltük, a nemzet túlélte. Ilyen volt 1948 félelmetes, fenyegető karácsonya is — Mindszenty hercegprímás drámai elhurcolásával, az egész magyar egyház és nép számára készített sötét sors baljós előjeleként. És ilyen volt 1956 karácsonya, már a remények szertefoszlásával, tömeggyilkos sortüzek rettenete után és a megtorlási-letartóztatási hullám megindulásával. Ehhez a személyes sors egy darabkája csak szerény, konkrét bizonyság kíván lenni, amit bárki saját élete hasonló esetével behelyettesíthet. Az édesanya agyvérzés utáni bénulással fekszik pap-fia plébániáján, az apa látogatóban Salgótarjánból (ahol dec. 8-án dördült az egyik leg- gyilkosabb sortűz). És karácsony küszöbén acélgyári pufajkás vezetők elveszik, kiürítik a szülők nyugdijas-járandósági szerényke otthonát, mondván: lakjanak csak bánrévei pap-fiuknál, aki igencsak „nagylegény volt októberben.” (Munkástanácsi vezetőként — minden tiltakozása ellenére megválasztva a falugyűléstől — egyetlen feladatot teljesített: bosszúszomjas atrocitásokat akadályozott meg!) Ugyanezen időben a szülők kiürülő családi házát egy rendőrnyomozó tiszt foglalta le önkényesen. A pap-fiú plébános pedig, ahol a szülők otthont találtak, kihallgatások, és meghurcolások után és újabbak előtt, legszerencsésebb esetben egy büntető áthelyezés kilátásával (be is következett) — készült a karácsonyra, hívei számára, akik ugyancsak rászorultak az ünnep vigasztalására... És volt, lett akkor is boldog, békés karácsonyunk, mert együtt ünnepelhettünk a ránkbí- zottakkal, és bensőséges együtt- létben a szűkebb családdal. És tudtuk énekelni teljes bizalommal a Zsoltárossal: ” Megszületett a Gyermek, Erős Istennek fogják hívni, ...és megmutatja az Úr szabadító hatalmát. ” Kívánom Testvéreimnek, az Olvasóknak, a karácsonyi kegyelmeket, a belső békét, nagylelkű bizakodást (a külső megbékélést is, ha szükséges), és hogy valóban tudjunk erőt meríteni a karácsony vigasztalásában, a bizonyosságból, hogy velünk az Isten és segít egy boldogabb, gondtalanabb új esztendő megteremtésében. dr. Koncz Lajos Ancilla szolgálóleányt jelent. Ezt a nevet kapta Váli Ancilla nővér, aki egy éve nem kisebb elhatározással érkezett Magyarországra, mint hogy itt társaival együtt újból megteremtse, megszervezze a Szent Benedek-szerzetesrend női ágát. Bélapátfalvára esett a választása. Még a hideg beállta előtt kerestük föl. A templom mögötti kántoriakban rendezkedett be harmadmagával. Az otthonteremtés napi gondjai közt találtuk: festeni kellett, szerelni a fűtést, a vízvezetéket, s egyáltalán a szerzetesi életre alkalmassá tenni a házat. Szeretettel és lelkesedéssel mesélte, hogy milyen sok segítséget kap a falutól: „Az itteni emberek nagyon jók”— mondja—, „érdeklődnek, segítenek. törődnek velünk, s egymással is.”
