Heves Megyei Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-24-26 / 301. szám

HÍRLAP, 1991. december 24-26., kedd—csütörtök ÜNNEPKÖSZÖNTŐ

5.

Pilinszky János

Az első karácsony óta...

Nincs nyomasztóbb, mint az élet kegyetlen törvényét szemlélni. Azt, hogy egymásból élünk; hogy fölfaljuk egymást; azt, hogy a természet „rendje” egy éhségből és rettegésből fölrakott, önmagában vérző gúlához hasonló.

És ebbe a kegyetlen rendbe „lépett be”, megszületvén és megtestesülvén Isten Báránya, a mi Jézusunk, hogy a világ kegyetlen rendjét megváltsa. A „vérző gúlán” mit se módosítva, gyökeresen megfordította annak jelentését. Nem tagadta, hogy „fölfaljuk egymást”. Azt mondta inkább, hogy

mindannyian étel és táplálék vagyunk. Már itt, a világban, e „vérző gúlán” belül a kegyetlen tényeket a szeretet realitásává változtatta, amikor valódi életként és valódi italként osztotta szét magát — mindannyiunknak példát mutatva.

Az első karácsony, a Fiúisten megtestesülése óta mindenek prédája helyett mindenek ételévé, táplálékává lettünk, s tudjuk, hogy a természet rettenetes törvénye mögött valójában a szeretet örökös áldozása a végső realitás.

„Itt a 36/14-321, miben segíthetünk...?”

Az emberi hang mentőöv lehet

(Felvételünk nem a szolgálatnál készült)

Néha nagyon szorít a négy fal. Ha az ember magányos, sehol sem találja a helyét. Az ünnepeken kétszeres a szorítás. Majdnem minden ablakban karácsonyfaégők világítanak, távolról zene szól, ínycsiklandó illatok szállnak, gyermekzsivaj hallatszik. Az egyedülállóknak úgy tűnik, hogy mindenből és mindenhonnan ki vannak zárva. Nincs kinek beszélni a felgyülemlett keserűségről, hogy legalább a kimondott szó segítsen elhessegetni a fenyegető árnyakat. Ha másra nem, egy arctalan emberi hangra volna szükség: kapcsolatra a külvilággal. A telefon lehetőséget teremt arra, hogy valaki meghallgassa a panaszt, s a távolból valamilyen nyugalmat, erőt adjon a hívónak.

Az első telefonos lelkisegélyszolgálatok több évtizede jöttek létre. A indulás előzménye az volt, hogy egyszer egy New York- i szállodában késő este egy idős hölgy sürgősen kérte, hogy beszélhessen egy lelkésszel. Minden lehetséges telefonszámot megpróbált hívni a portás, de nem lehetett elérfíí egyetlen egyházközséget sem. Reggel tudott kapcsolatot teremteni Harry Warren-nel, egy baptista lelkészszel. Addigra azonban a hölgy a szobájában öngyilkosságot követett el. Ezután kezdeményezte Warren az első telefonszolgálatot.

* * *

Egerben éppen egy esztendeje, elmúlt karácsonykor kezdte meg munkáját a telefonos lelki- segély-szolgálat. Egy lelkész, egy pszichiáter és egy pszichológus irányításával alakult meg a csoport. Beszélgetésünk elején leszögezik: meg kell őrizniük névtelenségüket. Ez a hivatás egyik alapvető feltétele. Mint elmondják, tíz hónap alatt készítették föl a szolgálattevőket, akiket gondosan válogattak ki a jelentkezők közül. Ugyanis telefonon keresztül nemcsak segíteni, hanem ártani is lehet. A legfontosabb kritérium: a hitelesség és a lelki teherbírás.

A személyiségvizsgálat és a mélyinterjú után az ötven érdeklődőből harmincat találtak alkalmasnak. Közülük is a legjobbak — tizenöten — kezdtek a munkához. A felkészülés során megismerkedtek a legfontosabb emberi problémákkal, mert tudniuk kell, hogy kiknek a hívásaira számíthatnak leggyakrabban, kik a legveszélyeztetettebbek. A képzés gyakorlati szakaszában feltételezett telefonos helyzeteket próbáltak ki, majd a pszicho- dráma módszerével a felkészülés egyik legfontosabb célját, az önismeretet igyekeztek fejleszteni.

Csak a tanfolyam végén ültek le a telefonhoz azok, akik megfeleltek minden követelménynek. Most is összejönnek kéthetente, hogy vezetőikkel együtt elemezzék a hívásokat és saját megoldásaikat. Ebben a folyamatban valódi emberi közösséggé alakultak.

Igaz, számmal mutatkoznak be a hívóknak, de ők is mindennapi emberek, saját élettel, sok gonddal.

* * *

A telefonos lelkisegély-szol- gálatnak nemzetközi normái vannak. Ezeken belül a célkitűzései a következők:

1. A telefonszolgálat szervezetének biztosítania kell minden szükséghelyzetben, kétségbeesett lelkiállapotban, illetve öngyilkossági veszélyben lévő ember számára a lehetőséget — az önkéntesség elvét feltétlenül szem előtt tartva —, hogy azonnal kapcsolatot teremthessen olyan emberrel, aki kész és felkészült őt meghallgatni, és vele segítséget nyújtó beszélgetést folytatni.

2. A segítségnyújtás készsége nem szorítkozik csupán az első, a telefon közvetítésével létesült beszélgetésre, hanem kiterjed a krízis-szituáció teljes időtartamára, amelyben a segítséget kereső ember beszélgetést és irányítást igényel.

3. Amennyiben a segélykérő telefonáló kívánja, hogy más valakivel, aki segíthet rajta, személyes kapcsolatba kerüljön, a telefonszolgálat ezt is elősegítheti, közvetítheti.

4. A segítség bármely formája, melyet a telefonszolgálat nyújt, azt célozza, hogy a segélykérő élethez való bátorságát fokozza, és a krízis-helyzetek megoldására vonatkozó képességét fejlesz- sze.

Az alapelvei a következők:

1. A segítséget kérő hívó számára teljes titoktartást kell biztosítani. Olyan információk, amelyek az ő közvetítésével jutnak a telefonszolgálat tudomására, csak beleegyezése esetén közölhetők más szervekkel.

2. A telefonszolgálat tevékenysége során sem ennek munkatársaira, sem a segítséget kérő hívóra nem szabad semmiféle vallási, politikai, vagy ideológiai nyomást gyakorolni.

3. A telefonszolgálat munkatársait csupán gondos válogatás és kiképzés után szabad ebben a munkában foglalkoztatni. A válogatásnál és kiképzésnél a következőket kell figyelembe venni: mások megértésének (kognitív megértés) képessége, empátiás készség (érzelmi-emocionális megértés), valamint a szolidaritás vállalásának készsége.

4. A hívótól semmiféle anyagi hozzájárulást nem szabad elfogadni.

5. A telefonszolgálat munkatársai bírósági vallomást nem tesznek, amennyiben ez kifejezetten hátrányos akár a segélye kérőre, akár a telefonszolgálat szervezeti egységének tevékenységére.

(Balikó Márta: Tele /pszicho/

Beszélgetőtársaim szerint sokan nem mernek orvoshoz fordulni lelki problémáikkal. Akinek ilyenfajta gondjai vannak, megbélyegzettnek érzi magát. A testi bajokat ugyanis jobban elnézi a társadalom. Nem lehet még beszélni sem arról, hogy valaki nem érzi magát alkalmas férjnek, szülőnek, vagy éppen szexuális partnernek.

A névtelenség segítséget ad. így könnyebb elmondani a fájdalmat, ha a hívó és a hívott fél sem tud semmit a másikról. Annál is inkább, mert a szolgálattevők igyekeznek elkerülni az életben gyakori felemás helyzeteket, a mindenttudás pózát, és a tanácsosztogatást. Meg kell hallgatni a hívót. A cél az értő, együttérző meghallgatás, hogy ezáltal a hívó jobban el tudja fogadni önmagát.

Egyelőre egy vonaluk van. Ez nagyon kevés, mert egy komoly beszélgetés úgy fél-másfél órába is beletelik. Ilyenkor foglaltat jelez a szám. Ezt az időt nem sajnálják, annál inkább azt, ha ugratásból tárcsázzák őket.

Sokféle ember keresi őket. A fiatalabbak főleg önértékelési problémákkal jelentkeznek, lehet, hogy előbb csak egy dolgozat ürügyén. Az idősebbek fordulnak hozzájuk házassági konfliktusokkal, alkoholizmus, elhi- degülés miatt, netán éppen válás előtt vagy után. Sokan meg akarnak szabadulni a bűntudattól, mások tanácsokat várnak. Súlyos gond a munkanélküliség, a talajvesztés.

A szolgálattevők arra törekednek, hogy a legkülönlegesebb élethelyzetet, problémát is képesek legyenek elfogadni.

* * *

Egerben a telefonos lelkise- gély-szolgálatot péntek este héttől szombat reggel hétig, illetve szombat este héttől vasárnap reggel hétig lehet hívni a 36/14-321 - es számon. (Az ünnepek alatt lapunk 13. oldalán olvasható időpontokban várják a hívásokat.) Csekély költségvetésből, segédeszközök nélkül tevékenykednek. A posta egy vonalon teremtette meg a lehetőséget számukra, hogy ingyen hívhassák őket, mégazutcaifülkékisvisszaadják a pénzt, ha ezt a számot tárcsázzák.

A magányos ember számára ilyenkor egy emberi hang a mentőöv lehet. És sajnos, egyre többen élnek közöttünk, akik egyedül vannak, még ha sokan is veszik körül őket...

Gábor László

Akik az otthonból — hazakerülnek...

Jól emlékszem gyerekkorom karácsonyváró napjaira. A lakás napokig vaníliaillatban úszott az előre készített süteményektől. A család tagjai, jó anyám vezénylete alatt, egyénre szabott feladatokat kaptak.

Testveremmel színes, habos krémeket kevergettünk, apám a kertben álló fenyőről néhány különösen szép agat metszett az ilyenkor szokásos dekorációkhoz. Csupa-csupa jó pillanat, amit a szaloncukor-ztzegő csend izgalma koronázott meg. Az utolsó napon mindig megszelídült a harag, s a szobákban a fenyőillatú puha melegben tapintható volt a biztonság, az oltalom, a szeretet.

Ézek az emlékek tolultak fel bennem, amikor a minap a lőrinci gyermekotthonban jartam. A pöttömnyi lakók éppen ebédeltek. Míg egy-két felvételt készítettem róluk, kezükben megállt az evőszköz, s óriásira kerekedett szemmel figyelték ténykedésem. A percnyi riadalmat a gondozónő szavai oldották, aki megmagyarázta, mi járatban vagyok. A feszültség nevetgélés- ben oldódott.

Természetesen az érdekelt a leginkább, hogy az otthonban miként készülnek a karácsonyra, milyen hangulatúak itt „azok” az estek, anyu és apu nélkül.

Kósa Józsefnétól, az intézmény vezetőhelyettesétől meg- nyugató szavakat hallok:

— Jelenleg huszonhét óvodás és kisiskolás korú gyerekünk van. Hosszú éveken kérészéiül csecsemőotthonként működött az intézet, aztán ahogy telt az idő, a picik fölcseperedtek és elkerültek innen. 1981-től óvodásotthonként tartanak bennünket nyilván. A korábbi időszakhoz képest most kevesebb gyermek van. Ez a hivatásos nevelő szülői hálózat elteljedésének is köszönhető. Sokan kerültek családba, és mára az a tapasztalat, hogy 10 éves koráig a legtöbb gyermek otthonra talál. Hogyan telnek a karácsonyaink? A felkészülést már napokkal az ünnepek előtt megkezdjük. Már közösen megsütöttük a mézeskalács-figurákat, amik majd a fára kerülnek díszként. Idejében elkészültek az adventi koszorúink is, s éppen ma láttunk hozzá a kollégákkal az ajándékok csomagolásához.

— Mi kerül a fa alá?

— A vásárlás előtt minden gyereket külön megkérdezünk, mit szeretne, mire vágyik legjobban. Ezeket a kívánságokat igyekszünk teljesíteni. Igaz, itt drága játékokra nem telik, de azért úgy állítjuk össze a csomagokat, hogy mindenkinek meglepetés legyen. Egyébként az évek folyamán úgy alakult, hogy 23-án délután tartjuk a nagy ünnepélyt, amire a gyerekek műsorral készülnek. Természetesen megsütjük a bejgliket, és délelőtt ünnepi ebéd kerül az asztalra. Ezen a napon eljönnek a régi dolgozóink is, és velük együtt ünnepelünk. Az előző esztendőkben ilyenkor fölkerestek bennünket a környező vállalatoktól, intézményektől is. Manapság ez már nincs így, hiszen sok munkahelyen súlyos gondokkal küszködnek, és sajnos nagyon sokan munkanélkülivé váltak.

— Karácsony estéjén mi a program?

— Ekkor hazavisszük rmunkhoz a gyerekeket. Általá- an a legtöbb gondozónő otthon

tölti az estét, családi körben, és magához vesz egy-két kicsit. Ez egyébként a hétvegeken és egyéb ünnepeken is így van.

— Önök néhány hónapja egy új szolgáltatást is bevezettek. Arra a gyermekhotelra gondolok, ahol állandó gyermekfelügyeletet vállalnak, teljes ellátással, igény szerint bentlakással is. Van-e érdeklődés a kezdeményezés iránt?

— Ezt inkább kísérletképpen próbáltuk megvalósítani. Erre a célra ugyanis elegendő helyünk van, s a személyi feltételek is adottak. Egyelőre kevés érdeklődő volt, mindössze egy család keresett fel bennünket ilyen igénnyel.

Búcsúzáskor még visszanézek a szép környezetben lévő, zúz- marás épületre. Tudom, hogy bent meleg van, a falak színesek a festett mesefiguráktól, az ételillat szétterül a folyósokon, s a szobákban.

Karácsony előtt néhány nappal mégis valami hiányzérzete támad az embernek, s jó tudni, hogy „azon” az estén néptelen lesz az óvodásotthon, s hogy a bentlakók, ha rövid időre is, de „valahová hazakerülnek.”

(barta)

Spanyol szőlő

— Egyél, na — mondta az öreganyám, és elém- tolta a kis piros fazekat. — Jó káposzta — tette hozzá, és magának is mert egy kanállal. Leült velem szembe, végigsimította a tenyerével a viaszos vászon térítőt, amitől az egyáltalán nem lett tisztább, de valahogy a mozdulattól mégis úgy tűnt, hogy az. Alacsony mennyezetű, huszonötös égővel megvilágított konyhában ültünk, egy decemberi délután, sehol se volt még karácsony, gyertya, torokszorító hangulat — egy egészen hétköznapi délután volt.

Belemélyedtem az ételbe, „tényleg jó káposzta”, ettem, a lábas zománcalján végigsiklott a kanál. Ej, Móricz Zsigmond, így ehettél te is egykor, jutott eszembe kissé fellengzősen: merthogy ez itt most egy hangulat, szépen le is tudnám festeni. Még azt is megírnám, hogy a nagy csendben nem hallatszott más, csak az óra ketyegése, ahogyan csak falusi konyhákban tud ketyegni egy óra — de ez nem lenne teljesen igaz. Nálunk elemmel működik az óra, a ketyegés tehát ezúttal hantázás lenne: szép motívum, csak nem igaz.

Ellenben az öreganyám valóságos. Ahogyan eszik, az is annyira prózai, megfogható. Nem kapkod, de nem is lassú. Az evés számára „ cselekvés ”— éhes vagyok, ezért eszem, majdnem mindegy, hogy mit, az ínyenckedés valahogy nem az öregasszonyok stílusa, praktikusan kanalaznak, szinte lelketlenül. Nem néz fel, csak a lábasba, előre, az ételt se rágja meg többször, csak amennyiszer kell. Nincs egyetlen felesleges mozdulata, nem kellemkedik a kenyértöréssel, nem játszadozik a zsírkarikákkal, nem választja ki és nem hagyja utoljára a legjobb falatokat. És még véletlenül se jegyzi meg: „de finom”, nem hümmög elégedetten, eszik, mert enni kell.

— Mi van, miért nem eszel? — mordul rám, kicsit csodálkozva, dea választ nem várjameg, már újabb káposztákat merít a kanalára, a velem való foglalkozás nem zökkenti ki abból a szigorú meghittségből, amit az evés jelent számára. Amikor befejezi, a kézfejével végigtörli a száját, oda-vissza, a lábast odébb tolj a az asztal széléről, a kezeit az ölébe ejti, és innentől kezdve valami utánozhatatlan nyugalommal kezd el nézni engem. Na megállj, morfondírozok magamban csendesen, fog neked még felcsillanni a szemed, csak egyem meg a káposztádat. Tudom, hogy most elégedetten dörmögsz magadban, hogy jót főztél, most engem vizslatsz, rajtam legalább látszik, hogy élvezem az ízeket. Az én evésem még bolondos, kitárom magam és befogadok, bezzeg te, azzal hatod meg az embert, hogy olyan rohadtul természetes a ti kettősötök: a lábas meg a nagymama — mintha neked engedelmeskedne az élet, én meg hiába zabolázom. Te vagy az úr a magad nyolcvanhét évével, de megállj, kicsallak abból a mindentudásodból, csak várj, amíg megeszem...

— Hoztam magának szőlőt — mondtam tettetett egykedvűséggel már a pohár szóda után. Direkt lassan kotorásztam a táskámban, és közben lopva figyeltem a szemét: na, mit szólsz, december közepe van, én meg spanyol szőlőt hozok neked, nem olyat, amilyet ti is fel szoktatok akasztani a padlás gerendájára, és amiről azt hiszitek, hogy karácsonykor is ugyanolyan finom, mint szüretkor, látod, megváltozott a világ, itt a kánaán, nem kell olyan természetesnek érezni, hogy ha káposzta van, akkor eszünk, visgont télen nincs paradicsom, eper meg szőlő. Tessék, most van szőlő, friss, ropogós, olyan nagyszemű, hogy az ember először csak nyalogatná, csóko- lózna vele, és amikor már szinte a magáévá tette, akkor harapja ketté, hogy lövelljen szét a szájában az édes nedv...

— Mennyi most a szőlő? — kérdezi, és én megállók a kotorászásban, szinte megdermedek, mi az, hogy mennyi most a szőlő, hát drága, de nem eza lényeg, nem sárgarépát hoztam, amit egész évben árulnak és egyszer tíz forint máskor meg húsz, a szőlő most túlmutat a gyümölcs mi voltán — meg akartalak lepni, hát nem érted, azt akarom, hogy csodálkozz, boldog legyél, mint egy gyerek, mint a mesében a kislány, amikor karácsonykor ibolyát szedhetett az erdőben, meg epret, mert a hónapok engedelmeskedtek neki. Azt akarom, hogy rugaszkodj el a földtől, ne legyél már olyan elégedett a káposztával meg a kis piros lábassal.

A hatalmas fürt várakozva terül szét az asztalon. Aztán öreganyám ráteszi egy kistányérra, egyetlen szemet levesz róla, megeszi. A két evés között láthatóan semmi különbség. A káposzta és a spanyol gyümölcs eggyé olvad benne. Én meg, mint aki vesztett, lehangoltan rakosgatom a mosogatóba a kanalakat, „rávertek a kiscsikó orrára” — az élet bölcs, lassú érés, majd megtanulod, hogy mindent a helyére tegyél.

— Nesze, savanyúcukor — bök oldalba aztán, én meg kiveszek az elém tartott zacskóból egy szemet, aztán ő is, és még üldögélünk a konyhában néhány percig. A nagy csendben az óraketyegés helyett csak a békés, közös cuppogásunk riaszt fel néha, de az is csak annyira, mintha alvás közben cirógatna meg valaki bütykös, mégis nagyon puha ujjakkal.

Doros Judit