Heves Megyei Hírlap, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-05-06 / 234. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. október 5—6., szombat—vasárnap O któber 9-e és 13-a között az egri Unicomis Szállodában és a városháza dísztermében rendezi meg idén esedékes tanulmányi napjait a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör (röviden SMIKK). A rangos eseményt indokolja, hogy a konferencia iránt érdeklődőknek bemutassuk a nyugati magyarság egyik legjelentősebb — s a megváltozott helyzetben is életképesnek bizonyult — kulturális szervezetét. Svájcban mintegy tizenötezer magyart tartanak számon a statisztikák, közülük a becslések szerint tizenkétezren 1956-os menekültek. Zömük az új hazában sem feledte el szülőföldjét. Az etnikai identitás megőrzésére és kifejezésére irányuló erőfeszítéseik 1976-ban — az 1956-os forradalom és szabadságharc huszadik évfordulóján — vezettek a legszámottevőbb eredményhez. Ekkor alakult meg Zürichben a Svájci Magyar Irodalom- és Könyvbarátok Köre, amely 1981-ben vette föl — a rövidítés meghagyásával — ma ismert nevét. Létrejöttét elsősorban azoknak a magyar íróknak, művészeknek és tudósoknak köszönheti, akik ebben a kis országban tevékenykednek, s meg-megúju- ló kezdeményezőkészségükkel, puszta jelenlétükkel is társulásra, együttcselekvésre ösztönözték a velük egy hazában élő és az óhazához is hű magyar értelmiséget. Itt csupán néhányukat említjük meg. Dénes Tibor (1907-1983) regényeivel és novelláival, a Nyugat mércéjén nevelkedett esz- széivel és színháztörténeti kutatásaival tűnt ki. Saáry Éva (1929) versei és publicisztikai írásai, festményei, könyvillusztrációi és fotói révén vált ismertté. Lökkös Antal(\92S) sűrűn idézi a szülőföld és a gyermekkor emlékeit népi ihletésű, a keresztény hagyományokat idéző verseiben és elbeszéléseiben, Genf könyvtörténetét feldolgozó munkáival svájci szakemberek elismerését és megbecsülését is kivívta. Major-Zala Lajos (1930) bátran kísérletező, az archaikus népi imák ősi örökségét a legmodernebb irányzatokkal egyeztető költészete már az 1970-es években találkozhatott a hazai olvasók és kritikusok érdeklődésével és ro- konszenvével. Az idézetteknél is fontosabb Kerényi Károly (1897-1973) neve, akit — bár megalakulását nem érte meg — okkal tekinthetünk a SMIKK szellemi atyjának. A világhírű ókortudós, aki az antik hagyományok erejét és tisztaságát aktualizáló munkásságával sokrétű ihlető-terméke- nyítő hatást gyakorolt az 1930-as évek magyar szellemi életére, 1943-tól haláláig a svájci Asco- nában élt. Küldetéséről így vallott egy Gulyás Pálhoz intézett levelében: ”... engem mércének állítottak ide, hogy ami van még az emberi Európából, lemérje rajtam a magyar szellem magasságát.” Miközben rangja a nemzetközi tudományos fórumokon egyre emelkedett, a magyar kultúrával sem szakította meg kapcsolatait. „Kettős haza” elmléle- tével és személyes példamutatásával aktív szerepet játszott a magyar emigráció szellemi arculatának formálásában. Tanítása szerint az idegenbe szakadt magyar legszuverénabb értékeit tagadja meg, a világ eredendő sokféleségének egy árnyalatát veszíti el, ha föladja identitását, asszi- milálódásra törekszik, de le kell küzdenie az elhagyott haza iránt A demokrácia iskolája Eger vendége lesz a I táplált meddő, sorvasztó nosztalgiát, az elszigetelődés veszélyét is. A helyes arányérzék megtalálásával, kettős hűségével természetes belső egyensúlyt teremthet, összekötheti a régi és az új haza műveltségét, egységbe foglalhatja a magyarság és az egyetemesség eszméjét. Diaszpóra-helyzetünket, a szétszóró- dottság állapotát ” tökéletes kétnyelvűséggel, a magyar nyelv el nem felejtésével és egy másik hozzátanulásával” a magyar lét alapjainak kiszélesítésére, sorsgazdagítására, a magyar szellem kitágítására kell fölhasználnunk. Kerenyi Károly tudományos munkásságát ez a fölismerés formálta, egész életműve — amelybe az 1970-es évek vége óta betekintést nyerhet a hazai olvasó is — azt az igazságot szemlélteti, hogy a népek családjába csak a legmagasabb szakmai és erkölcsi igények teljesítése esetén kaphatunk érvényes belépőt. A SMIKK azonosult Kerényi Károly eszméivel, az ő útmutatásai alapján határozta meg elvi irányvonalát. Erről több alkalommal is nyilatkozott a Kör elnöke, Saáry Éva, aki a titkári funkciót betöltő B. Szabó Péterrel együtt a legnagyobb áldozatot hozza a szervezet sikeres működéséért. Rámutatott, hogy Kerényi „írói, tudósi és emberi magatartását” tekintik követendő példának. Tevékenységükben az első számú követelmény „a magas szellemi színvonal”, amely „idegen környezetben, idegen nyelveken is versenyképes”. „Nemzeti eszményeink és céljaink” szolgálatát a demokratizmus és a humanizmus elveire épülő cselekvési mód érvényesítése segítheti a leghatékonyabban, „ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy nem fogadunk el, és nem támogatunk semmiféle faji, vallási vagy egyéb megkülönböztetést”. Az egyesület fő feladatául „a nyugati magyar alkotómunka” támogatását tűzte ki, nem feledkezve meg a közös európai alapokról és távlatokról. Keresi az együttműködés lehetőségeit és formáit Svájc kulturális közösségeivel és Kelet-Európa magyarságával is. Sokatmondóan illusztrálja a SMIKK hűségét Kerényi örökségéhez, hogy az első Luganói vájci Magyar Irodalmi és Tanulmányi Napokat szellemi elődje emlékének szentelte, el- igazodási pontot keresve további működéséhez. Az 1977. október 30-tól november 1-jéig tartó tanácskozást az egyik résztvevő Cs. Szabó László „ünnep”-nek nevezte, amely elsőként rajzolta meg plasztikusan, a maga teljességében Kerényi Károly portréját. Az előadások Kerényi Károly és a humanizmus címmel könyvalakban is megjelentek. Ez az előadói konferencia indította el a SMIKK legértékesebb vállalkozását. Az évről évre s mindig októberben megrendezett Luganói Tanulmányi Napok későbbi programjai is igényes témaválasztásról és gondos szervező munkáról tanúskodnak. 1978-ban három részből álló ciklus kezdődött: Magyar Mérleg címmel a II. világháború utáni évtizedek magyar művelődés- történetét tekintették át, külön egységben tárgyalva az anyaország, a nyugati és a kisebbségi magyarság kulturális életét. A szétszóródott magyar etnikai csoportok összetartozásának tudatát erősítő, az „ötágú síp” ösz- szehangolását célzó, úttörő jelentőségű előadás-sorozat után történelmi témák következtek. 1981-ben az 1956-os nemzeti tragédiára emlékeztek, majd Gesta Hungarorum címmel három éven át históriánk fehér foltjairól, nyitott kérdéseiről folytattak eszmecserét. 1985-ben a két világháború közötti korszak, 1986-ban az 1956-os népfelkelést követő harminc esztendő magyar szellemi életéről tanácskoztak. 1987-ben Az ezredforduló küszöbén (Pillantás a jövőbe) címmel a magyarság életlehetőségeit mérlegelték az európai sorsközösség tükrében. 1988-as találkozójukon a nyugati magyar irodalom jelen helyzetét és távlatait, az 1989-esen a magyarországi politikai változásokat elemezték. Az összejöveteleket irodalmi és zenei műsorok, képzőművészeti kiállítások és könyvbemutatók színesítik a Saáry Éva által megjelölt „kulturális szintézis” jegyében. A tanácskozások anyaga rendszeresen napvilágot lát könyv formájában is. Elsősorban ezzel az előadás-sorozattal szerzett hírnevet a SMIKK Képzőművészeti Kör Svájc határain túl, így Magyarországon is. Lugano az évek során a nyugati magyarság egyik gyülekező helyéve és eszmeteremtő központjává fejlődött: a tanulmányi napok előadói között a svájciak oldalán fölvonultak a diaszpóra legjelesebb személyiségei. Gyarapodó számban látták vendégül Kelet-Európa magyar alkotóit is. A hazánkban lezajlott politikai fordulat lehetővé tette, hogy a SMIKK szorosabbra fűzze kapcsolatait az anyaországgal, amellyel korábban minden hivatalos együttműködést elutasított. 1990. októberében Szegeden rendeztek konferenciát Szűkülő vagy táguló horizontok? címmel a magyar — magyar párbeszéd és közeledés új esélyeiről és formáiról. Ezt a kezdeményezést folytatja pár nap múlva az egri tanácskozás, amely A demokrácia iskolája címmel a közép- és kelet-európai országokban végbemenő átalakulás problémáit és lehetőségeit vizsgálja meg — magyar szemszögből. A kongresszus védnökei: dr. Rin- gelhann György polgármester és a Hitel Lap- és Könyvkiadó. A fölkért előadók sorában ott találjuk Benedek Istvánt és Jókai Annát Magyarországról, Egyed Pétert és Magyari Lajost Erdélyből, Popély Gyulát a Felvidékről, Dupka Györgyöt Kárpátaljáról, Hódi Sándort Jugoszláviából, Csernohorszky Vilmost Németországból. A sepsiszentgyörgyi Hervai Katalin képzőművészeti kiállítását az előadóként is szereplő Magyari Lajos nyitja meg. A városhaza dísztermében kerül sor az ausztriai Herwig Büchele Keresztény hit és politikai ész című könyvének magyarországi bemutatására a Svájcban élő Wildmann János közreműködésével. Ugyanott Erkölcs és politika címmel kerékasztal-beszélgetést is rendeznek dr. Lukács Tamás országgyűlési képviselő irányításával, amelyben vezető államférfiak, egyházi méltóságok és értelmiségiek vesznek részt. Bízunk benne, hogy színvonalas, gondolatokban es élményekben gazdag tanácskozás részesei lehetünk, s a SMIKK vezető testületé, tagsága és valamennyi vendégünk szép emlékeket visz majd magával városunkból. Lisztóczky László Saáry Éva versei Lázadás mindig tekintettel kell lenni valakire pedig meguntam már a kenetes kíméletes beszédet szavaimban az állandó résenlevést + szeretnék mélyet lélegzeni sarkamra állni s időnként részegen félreverni a harangokat A halál halála a halál is elillan mint az álom a halálból is kizárnak kisemmiznek egy nap önkényesen fejünkre zúdítják majd a feltétel nélküli feltámadás szégyenét A dongó Lökkös Antal Nyári képeslap Villog a fűzfák térde szoknyájuk víz suhogtatja, zöld köveken csatarászik víg tenyerek csoda sulyka. Ugrik a suttyó felhő tölcsérré kerekülve, nyalja a csörgő napfényt habzik a két szeme tőle Csönget a parton az ernyő hangja kocogva enyészik - padra karcolt szíveken szerelem nyila vérzik. Major-Zala Lajos: Hajnali létnyitás V égre sikerült! Tizenvalahá- nyadszor voltam bent a művelődési osztályon, amíg végre megkaptam a boldogító „ukászt”, hogy jelentkezzem Berkenyésen az igazgató úrnál, ők keresnek magyar — angol szakos tanárt. Berkenyés! Térkép fölé hajolva találtam meg a falut, a tudakozótól pedig megtudtam, hogy vonat nem megy arrafelé, de az autóbuszjárat gyakori. Másnap már kopogtattam az iroda ajtaján, és örültem, hogy az igazgató úr szívélyesen, — mi több — örömmel fogad. — Már azt hittem, nem lesz az idén angol tanárunk... Kölcsönösen bemutatkoztunk, elmeséltem, hogy vidéki lány vagyok, és csupán a főiskolát végeztem Budapesten. Az igazgató úr „belementett” évele- ji gondjaiba, és jelezte, hogy a téli tüzelőnek még csupán a fele érkezett meg, a többire pénz hiányában egyelőre kilátás sincs... Mártával— egy tőlem néhány évvel idősebb leánnyal — kerültünk össze a szolgálati lakásban, aki matekot, fizikát tanított, és elmesélte, hogy irtózatosan rosz- szak a gyerekek, sok a cigány, és a tizenhat nő mellett meg sem kottyan az a két férfi, akiknek a szigort és a rendet kellene meg- honosítaniok az iskolában... — Fiatalok legalább? — Apád lehetne mindkettő! Ezen aztán jól elnevetgéltünk, de én folytonosan tele voltam izgalommal, és Messiásként vártam az első órát, amikor a gyerekek, a tanítványaim elé állhatok. Tele voltam aggodalmakkal és furcsa kérdésekkel, amelyeken Márta nagyokat derült. — Hagyd már a sulit! Beszélj inkább magadról: van már fiúd, vőlegényed, egyáltalán jársz valakivel? Világéletemben nyíltszívű voltam, — nálunk ez családi vonás — egyszerű válaszaim tetszettek is Mártának, de engem most az iskola érdekelt. Az első, a legelső órám! — Olyan lesz ez is, mint a többi! Bemész, bemutatkozol, a gyerekek megmondják a neveiket, megkérdezed van-e könyvük, füzetük... Ennyi! Fel virradt az első tanítási nap: magyar a „hetedikben”! Az udvaron már állnom kellett a gyerekek kíváncsiskodó tekintetét, a folyosón el-elkaptam egyet- egyet a megjegyzésekből is: szép hosszú haja van. És jó feneke! Ezen aztán hahotáztak... Tűsarkaim alatt megkoppant a katedra, a szék mögé álltam, szemben az osztállyal. Egy pillanatig csend volt, és ezt az alkalmat használtam fel a bemutatkozásra: Váradi Emőke vagyok. A lányok elcsodálkozva, kerek szemekkel néztek, valamelyik fiú a hátsó sorokból megszólalt: — Ilyen név nincs is! Kuncogás, folytott vihogás, aztán ők is, én is leültünk. Kinyitottam az üres osztálynaplót, amelyből semmi okosabb ötletem nem támadt, mint az, amit Márta javasolt. — Mutatkozzunk be egymásnak! Most már én is szeretném hallani a ti neveteket... A két első ablak nyitva volt, a bágyadt őszi napfény árnyékot vetett a katedra elé, egy dongó repült be az öreg hársfa irányából majd szabadulni akarva, nagyokat koppant a hátsó ablakokon. Ebben a pillanatban azt éreztem, hogy már nem is én vagyok az érdekes, hanem a dongó. — Nyissunk ki minden ablakot! — Ha bejött, majd kimegy. Egyetlen másodperc alatt zsibvásárra hasonlított az osztály, miközben az óriáslégy öngyilkos kísérleteket tett a szabadulásra, minden egyes koppaná- sával erősítve a hangzavart. — Csend legyen! szaladt ki már majdnem a számon a tiltó, vélhetően „hiába” parancs, amikor eszembe jutott egy idős hölgy, egy tanárnőm tanácsa. — Soha ne adjon ki olyan parancsot, amelynek kétség fér a végrehajtásához! Istenem! Milyen kimérten szabatosnak és skolasztikusnak tűnt e percben is e két mondat, soha nem hittem volna, hogy az életem első órájának a legelső próbatételénél mégis ezt kell alkalmaznom... A dongó-ügy megoldódott, utat talált, és magától elrepült! Nos, kezdődhetett a tanulók bemutatkozása: mindenki felállt, és hangosan mondta a nevét. Simán ment minden az első öt-hat gyereknél, majd visszafojtott nevetést, a fiúk köréből lármát hallottam. Mosolyogva bólintottam, hogy haladjunk tovább, talán rá is mutattam a következő kislányra, amikor ő egy fiú nevén mutatkozott be: Csík Béla. Kitört a röhögés. Hahotázott az egész osztály, a fiúk öklükkel verték a padot, a lányok egymásra borulva könnyesre kacagták magukat. Arra gondoltam, hogy megint valami rendkívüli történt, én ugyanis a Bélát „Beának” hallottam, és fogalmam sem volt arról, hogy mi nevetni való azon, ha egy lányt így hívnak. — Heló „Béla”! — ugráltak a fiúk, sikítoztak a jó vicctől a lányok. A hangzavarból kiderült: ők már óra elején összebeszéltek, hogy a szokásos év eleji bemutatkozás során az új tanárnőnek — aki senkit nem ismer — mindenki a „szomszédja” nevét mondja be. A „Béla” szomszédja éppenséggel egy lány volt... Tanácstalanul álltam az osztály előtt! Torkomat görcs húzta, a sírás fojtogatott, egy fejes vonalzó akadt éppen a kezem ügyében, azzal akartam rendet csinálni. És ekkor visszarepült a dongó. — A dongó! — mutattam az ablak felé, és belőlem is feltört a nevetés. Addig nevettünk, míg végül kicsöngettek... — Álljatok föl! Huszonhét csillogó szempár vigyázzállásban kereste az enyémet, és amikor valamennyit átöl- teltem a tekintetemmel, leléptem a katedráról. Senki sem tudta, csak én, hogy megnyertem az első csatát... Szalay István Ó hajnal, hajnal kétséget hozó hajnal fejfájással ránk dudáló gondjainkat bajainkat szaporító idegekben fellegzáró napfényosztó depresszió depresszió ó hajnal hajnal féleleműző hajnal benned szemünk nyittatik ijedelmünk sötétsége bizalmunkkal töretik: éjszakából semminyitó rémlátomás létünk hangja ó hajnal hajnal napjainkat halálunkig kevesbítő idegekben álomölő ballal kelő kedvtemető kedvtemető ó hajnal hajnal magányűző hajnal benned napunk nyitatik perceinknek ijedelme jókedvünkkel töretik: szakadékos úgyis-mindegy rémlátomás agyunk hangja ó hajnal hajnal nyiss kaput hajnal neurózissal ránk dudáló szorongásunk nyeld el idegvégeken új napunknak egészségét káprázatát lopd be oda mert minden új nap új ajándék életünknek új kezdése ha testünk szállong vérünk ujjong - higgyük örök - te hit-süvegű fémkoronás levél-újjal cirógató emberkedvű új jókedvű tartalommal pehelykönnyű béke-áldott hajnal ámen
