Heves Megyei Hírlap, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-12-13 / 240. szám

8.

HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. október 12—13., szombat—vasárnap

Bán Zsuzsa:

Nyársirató

Kunyhók, barlangok, házak

Az ősembernek is volt „víkendháza” — Művészet a barlangfalon

Váratlanul eredt el az eső, miután már napok óta borongós, szürke volt az ég, az emberek egész nap mérgelődtek amiatt, hogy csak akadéknak van velünk a magukkal reggel elhozott esernyő.

— Csak ijesztget ez az idő — mondogatták —, nem lesz ebből eső egy csepp sem.

Ezen a kora délelőttön aztán hirtelen megeredt, nagy csep- pekben, mint a régóta visszatar- tott panaszos szóáradat. Kopogott a fák megritkult lombján, a házak cseréptetején, fényes feketére festve a járdákat és úttesteket.

Bánta már, aki nem öltözött fel reggel melegebben. S mert olyan becsapós-enyhe volt az idő napok óta, sokan túl vékony, könnyű cipőben indultak el. Mert olyan nehéz beletörődni, hogy véglegesen elmúlt a nyár, hogy nemsokára hidegre fordult az idő, elő kell venni a tavaly félretett melegebb öltözéket.

— Hát mire számítottál? — kérdezték a könnyelműbbektől, akik az eső láttán panaszkodtak —, itt van mindenszentek, ilyenkor már hidegre fordul az idő.

A városszéli családi házak kertjeiben bánat-fehéren virágoznak a krizantémbokrok, hidegebb estéken letakarják őket, el ne fagyjanak, mert kiviszik majd őket a temetőbe. Mindenkinek van halottja, és ilyen tájban többet gondol rá, mint az év más napjain. Aki év közben nem is, vagy ritkábban, ilyenkor, mindenszentek napján az is elmegy a temetőbe. Az üzletekben kis mécseseket árulnak, amelyek a szemerkélő esőben is őrzik didergő kis lángjukat a sírokon, a koszorúk, virágok mellett még akkor, amikor minden élő hazament már, és csak az őszi szél bolyong a temetői utakon.

Soha olyan csend nincs a parkokban, az erdei sétányokon, mint ez idő tájt, amikor kékes pára szállong a levegőben, és kihunyt az ősz utolsó, csalóka ragyogása is. A korábban telt, duzzadó, színes bogyók megráncosodtak, mint a hajdanvolt szépA völgyben első hallásra éppen úgy csacsogott a patak, mint hetekkel azelőtt, de a vadász tudta, hogy ezek a hangok már nem a régiek, és a nyár tovatűnt a végtelen időben, a vízre hulló falevelekkel együtt. Még mosolygott az ősz, de a fák vétkezésé már a közelgő tél üzenetét hozta. A ház hét kilométerre volt a falutól, levelek, újságok akkor jutottak ki, ha a favágóknak, a vadászoknak éppen a kezükbe nyomta valaki.

— Vigyék ki Síposnak Hideg- kútra!

Sipos leugrott a kis hucul lóról, rádobta a hajtószárat a kerti rácsra, aztán leült a favágótuskó- ra, hogy sebtiben mégis átnézze a postát. Az egyik borítékon megismerte a mérnök kézírását, szálkás, zöld tintás betűit, ezt tépte fel mindenekelőtt.

— Mit talált már ki megint a főnök?

Ezúttal kurta volt a levél, de velős az üzenet:

„A jövő héten érkezik szar- vasbőgésre egy herceg. Lövesse meg vele a páratlan tizennyol- cast!”

— Nem kegyelmezhetek neked, szarvaskirály!

Ettől a naptól kezdve úgyszólván minden percét az erdőn töltötte, és bár még nem kezdődött meg a bőgés, de mindenképpen a nagy bika közelében akart maradni, miközben a késő délutáni szél úgy járt az erdőn, mint a végrehajtó, mégis látni, hallani akart valamit. Egy morgást, egy reményt keltő villanást, bizonyosságot, hogy a „beállás” megtörtént, és az idén sem kívánkozott el innen, a Háromkő szikla környékéről a nemes vad.

Régen ismerték egymást, két éve már, hogy nem jelentkezett a gazdaságnál „pénzes” vendég, így takargatnia, titkolnia kellett az ilyen-olyan vadászok elől a ti- zennyolcast.

Amikor végre elérkezett a

asszony arca, elszíntelenedtek a pompázatos színekben tündöklő levelek is.

Álomba merülés csendje, búcsú szavak nélkül, az elmúlás egyik formája az ősz ilyenkor. Megint elmúlt a nyár, s vele néha álmok, meg szerelmek is. Esténként meg reggel a hűvös szobákban be kell fűteni, és a kertben a kötélre kiteregetett ruha nem akar megszáradni.

Sündisznó matat esténként a gyümölcsfák alatt az avarban, ottfelejtett, lehullott gyümölcsöt keres. A nyárról ittmaradt idegesítő szúnyogok most szédülten táncolnak a levegőben, mintha berúgtak volna az ősz fanyar illatától, mintha elfelejtették volna régi harci kedvüket, és nem tudnák, mit is akartak itt.

Csend ereszkedik a szőlőhegyekre is, a nedves tőkék kifosz- tottan, árván sorakoznak, mint ittfelejtett, idegen katonák. Egy- egy szélrohamra szilva potyog odébb az egyik fáról, de mellette, a lombja vesztett almafa még ringat néhány makacs gyümölcsöt az ágain, ezeket talán a tél fagya is ott éri majd. Jó lesz a madaraknak, akik szinte elhalkultak ilyenkorra, mintha félnének kicsit.

Pedig az enyhe idő hatására kivirágzott a fű között a gyermekláncfű megint, de most, hogy megeredt az eső, összezárják jókedvű, sárga szirmaikat, sértődötten álldogálnak a fű között becsapva, mert nem bújik elő kedvükért sem a nap, olyan, mintha beteg volna, vagy öreg. Csak pislákol valahol, túl a ködön, az esőcseppeken.

Az emberek a boltokat járják, a gyerekek kinőttek mindent, ami tavaly még jó volt nekik. Aztán komoran válogatnak az „enyhén vízálló” lábbelik között, mert másfajta nincsen. Eszükbe jut a tavalyi tél, a beázott csizmák, nedves zoknik, kiadós megfázások ideje. Mérgelődnek, egymásnak panaszkodnak, aztán beletörődnek, mint minden évben, mert mi mást tehetnének. Újra, mint mindig, abban reménykednek, hogy talán

nap, és megállt a két Landrover az erdészház előtt, erősebben vert a szíve. Álmaiban egy igazi, koronás herceget várt, és leszállt a második kocsiról egy végtelen egyszerű, patinás vadászruhába öltözött középkorú férfi, aki nemes egyszerűséggel a kezét nyújtotta.

— Szólítsa uramnak! — kérte a tolmács, miközben a herceg többször is megropogtatta a fogai között „Sipos” nevét. Amíg a vendégszobában elhelyezkedtek és a herceg rövid pihenőt tartott, a mérnök az erdész fülébe súgta:

— Megfogtuk az Isten lábát.

— Talán a szarvasbikáét! — ízetlenkedett Sipos, de a mérnök gyanút fogott, és kétségbeesve érdeklődött a tizennyolcas felől: itt van-e, bőg-e, látta-e, hallot- ta-e már?

Sipos a vállát vonogatta, nem szeretett elkiabálni semmit, aztán gondolta, hogy nem árt, ha a mérnök sem biztos annyira a dolgában, nehogy úgy gondolja, hogy a vagyont érő nagy bika csak úgy, egyszerűen a herceg elé lép a falvédőről.

— Nincs még bőgés, mérnök úr! Hallani hallottam, látni nem láttam, de ha az időjárás is úgy akarná, és jönne egy kicsit hűvösebb, csepergősebb idő, akkor...

A mérnök fejébe tódult a vér, és bizonyára nem tette volna zsebre Sipos a mondanivalóját,

enyhébb lesz majd az elkövetkező tél, mint a tavalyi volt, talán nem válik le az úján vásárolt csizmák talpa idő előtt, talán...

A rossz idő beköszöntével megszaporodnak a buszokon is az utasok. Sokan, akik nyáron gyalog vagy kerékpárral jártak, most megveszik megint a bérleteket, és csúcsforgalom idején egymás lábát tapossák.

A hirdetőtáblákon ázott plakátokat lenget a szél egy-egy nyáron lezajlott programot hirdetve, koncerteket, kiállításokat, egy-egy pillanatra visszahozva $z elmúlt hónapok hangulatát.

De most behúzott nyakkal sietnek az utcán az emberek, nem tudják, hogyan fogják a buszokon, boltokban csöpögő ernyőiket, egymás cipőjébe csurgatják a vizet, és mérgelődnek. Esténként aztán mégis megenyhülnek sült gesztenye ropogtatása mellett, mert a gyerekek elkezdik számolni, hány nap van még karácsonyig.

— Messze van még — mondják, de magukban már latolgatják ők is, mit kellene venni, hogyan is legyen. Mert sok év tapasztalata szerint ilyenkor olyan hamar elrepül az idő, hogy hipp- hopp, itt van a karácsony egyszerre. Majd csak azután megy el nehezen az a pár keserves hónap, tavaszig. Ilyenkor szaladnak a napok, egyik a másik után. A tél még csak fenyeget, ez az ősz birodalma. A lehulló leveleké, csöpögő esernyőké, s néha közben azért kisüt még a nap is. Ökörnyál csillog a levegőben, édes must szaga terjeng a pincék körül. Ilyenkor még előszedegetik a nyaraláskor készített fényképeket, a lányok dobozba rakosgatják a nyáron kapott szerelmes leveleket.

Esik az eső, nagy cseppekben. A kertbe ültetett krizantémok megfürödnek benne, mielőtt kiviszik őket a temetőbe. Az erdők és parkok fái titokzatosan hallgatnak, álmos köd hintázik az ágak között. S a felhúzott esernyők árnyékában az arcok is el- gondolkodóbbak.

amikor a vendég kilépett az ajtón, és „beöltözve” utána a tolmács.

— Kísérő nem kell! — mondta Sipos németül, magyaros akcentussal, mire a herceg arca felderült.

— Akkor ketten megyünk! Weidmann sheil!

Telt-múlt az idő. Az első három nap után a mérnök úr már nem bírta tovább, és kirobogott a jól ismert Niváján.

— Mi az, Sipos? Maga csak sétáltatja őfelségét?!

Egy hete járták már a Bükköt, sok szarvast láttak, sok bőgést hallottak hajnalban és délután egyaránt, és a herceg szemmel láthatóan boldog volt. Csodálta az erdőt, és azt a békés nyugalmat, ahogyan ez az ember vezette, irányította minden mozdulatát, miközben mindketten meg voltak győződve, hogy végül is találkoznak majd a tizennyolcas- sal.

Egészen közelről egy kölyök- bika nyekergett, majd egy daliá- sabb hang tromfolt rá az ellenkező oldalról. Sipos gyanús morgást hallott, ezért elővette a bőgőcsigáját.

— Ő az? — pillantott rá szeme sarkából a herceg, és megelégedett kísérője bizonytalan fejrázásával. Pár perc múlva tehenek érkeztek, belegázoltak a sáros

Megjelent az egységes Duden

Amennyire fogalom az angol nyelvterületen a Webster, úgy világhírű értelmező szótár a nemet Duden is. Negyven év óta első ízben jelent meg a közelmúltban a német könyvesboltokban újból az „össznémet” Duden.

Ä második világháború előtt a Duden Könyvkiadó központja Lipcsében volt. Németország kettéosztásával a negyvenes évek végén egymással versengő két kiadó lett belőle. Az NSZK- beli Mannheimben működő és a lipcsei Duden idén májusban egyesült ismét, de mindkét kiadó szerkesztői már tavaly januárban, két hónappal a Berlini Fal leomlása után dolgozni kezdtek az új, most már ismét egységes Dudenen.

A most megjelent Dudenben csaknem hatezerrel több címszó szerepel, összesen mintegy 115.000. Ezzel a legátfogóbb az 1880-as első kiadás óta. Ez a német értelmező szótár 20. kiadása.

A szerkesztők szerint az új kiadás legfőbb célja a német nyelv egységesítése volt, hogy leküzdjék a csaknem fél évszázados megosztottságot. Megtalálható az új Dudenben számos „kelet- germanizmus” csakúgy, mint az olyan definíciók módosítása, amelyeket az egykori keletnémet kommunista vezetés helyesnek talált.

A szerkesztőknek például „semlegesebb meghatározást” kellett találniuk a „kommunizmus” fogalmára. A keletnémet Duden szerint ugyanis „az emberi társadalom legfelsőbbrendű formája”. Gondot okozott a „pacifizmus” meghatározása is. Á kommunista ideológia közismerten negatívan viszonyult hozzá, mondván: „Ha védelmezed a kommunizmust, nem lehetsz pacifista.”

Végül az egységes Dudenbe újonnan bekerült címszavak közt található a „szabad véleménynyilvánítás” (Meinungs- freicneit) és az NDK-ból az NSZK-ba történő menekülés megnevezése (Republikflucht). De ugyanígy a „világ körüli út” is (Weltreise). Ezek a címszavak ugyanis a keletnémet Duden egyetlen kiadásába sem kerültek be....

iszapba, majd megrázták magukat és odébbálltak.

Csend lett. Senki sem hitte volna, hogy néhány perce még tele volt a színpad. Egy hang, igen, ekkor egy mély, bariton bő- gésféle érkezett a magas tetőről, amitől Síposnak arcába szökött a vér.

— Gyerünk!

A sűrű vágásban halk csörgés. Makkok pottyantak elé, majd néhány perc múlva gesztenyeszemű tehenek léptek ki az ab- rosznyi rétre, egykedvűen csipegettek, fel-felkapva fejeiket a vezértehén irányába. Bika sehol! A lopakodó szürkületben sűrűsödő homály fedte a környéket, majd a háttérben, a színfalak mögül mély morgás hallatszott. Sipos ezt várta, és azonnal viszonozta a váratlan jelentkezést, gondolni sem merte, hogy e szemtelen cselekedete ennyire felforralja a hárem őrének vérét.

— Ötven méter! — mutatta az ujjait a német úr felé, és biccentett a fejével, miközben a szeme sarkából a puskájára pillantott.

A bőgőstől zengett az erdő. Dobálták a hegyek a hangot, szinte beleremegtek a sziklák, bár bikának még se híre, se hamva, noha a hangja mind fenségesebb, mind követelőzőbb volt. Sipos kürtje néma maradt. Néhány pillanat múlva egy hatalmas agancskorona bújt ki a sűrűségből, kormos — a féltő szerelemtől duzzadó — nyaka, hátára vetett koronája fejedelmi látvány volt a lővilág utolsó pillanataiban. Amikor a vékony cserfa ágai, ezerszínű levelei szétnyílot- tak, akkor hangzott a lövés...

A szokásos „szertartás” végén a két vadász sokáig csodálta a háromkői szarvaskirály vártnál is szebb koronáját...

Szalay István

Kit ne foglalkoztatna a kérdés: hogyan éltek az ősemberek, milyenek voltak a szokásaik, miként alakult a kultúrájuk? A választ eléggé meggyőzően meg lehet adni, mivel a dokumentált kutatások eredményei erre lehetőséget nyújtanak, másrészt a világ némely tájain ma is léteznek olyan emberközösségek, akik ősi, primitív körülmények között, úgyszólván vadon élnek.

Közismert, hogy a Biblia a Paradicsomba helyezi az első emberpárt, vagyis egy bizonyos kertbe, ahol ősszüleink éltek. Az minden kétséget kizáróan bizonyított, hogy az ősembernek maga a természet adott szállást, és — a vadon élő állatokhoz hasonlóan — az ottani körülményekhez és viszonyokhoz kellett alkalmazkodniuk.

Legősibb őseink, a vadásznépek szállása feltehetően az erdő volt, ahol forrásokat és patakokat is talált, ahová az eledelükként felhasznált vadak is inni jártak. Hatalmas, odvas fák rejtett odúi, netán lombsátrai lehettek az első ősi „tanyák”, amelyeket nem kellett csinálni, építeni, készen adta valamennyit a természet. A legelső „munka” a hajlékon talán az lehetett, hogy az ősember kibővítette, megnagyobbította az odút, hogy oda páijával, netán kezdetleges szerszámaival együtt beféljen. Bármennyire is kézzelfogható ez a faodú-”elmélet”, annyi bizonyos, hogy a faodú sohasem lehetett az ősember állandó tartózkodási helye, mint ahogyan ugyanezt kell mondanunk a fák koronáiról is. Sem a szumátrai batták, sem a melanéziai törzsek, sem a szudáni négerek nem laktak rendszeresen sem odvakban, sem a fák koronáiban! Alkalmi szállások voltak ezek a javából, kitűnő búvóhelyek, amelyekből egy-egy ősi közösségnek talán több is volt egy-kettőnél.

A tudomány kiderítette, hogy nem is lehet csupán egyfajta „ős- lakásról” beszélni, mert ezeknek legalább három elképzelhetőfajtájuk lehetséges. így: a bozót, a talajmélyedés és a barlang! Azt, hogy a barlang nagyon ősi lakóhely volt, és az ember sokáig élt, lakott barlangokban, a tudományos kutatások már régen igazolták. A Pireneusokban, az Alpokban, a Kárpátokban az ősember a természet alkotta barlangokban találta meg a legbiztosabb, sőt, a legkényelmesebb lakóhelyét, amit hosszú ideig nem hagyott el.

Nyilván a kutatók megvizsgálták alaposan ezeket a barlangokat, és kiderítették, hogy a barlanglakó emberek mindennapi életének java a barlang előcsarnokában, előterében játszódott le. A barlang mélye mindig is a titkok helye volt, ahol a művészet, a tudomány, az istenhit csírái szunnyadoztak. A barlang- rendszerek már egy fejlettebb korra utalnak, falaikon állatrajzok, a kőbe vésett „élet” volt található! A barlang mélye védett, biztonságot adott és nyugalmat, alkalmat a gondolkodásra, a művészetek csíráinak megszületésére. A legmélyebben volt a halottak birodalma, ahol a pattintott kövek, a hegyes csontok ezreit találták meg, nemkülönben ékszereket, személyes holmikat, amelyeket a halottaikkal együtt temettek el.

Nem felesleges megemlíteni, hogy még ma is milliók laknak barlangokban, és itt, a közelünkben is vannak olyan kis hegyi falvak, ahol — egy emberöltőnyi idővel ezelőtt is — százak és százak éltek barlanglakásokban. Sőt! Amikor a hatóságok ki akarták lakoltatni őket, tiltakoztak: jobb a barlanglakás, mint a kőház! Télen melegebb, nyáron hűvösebb, tárolásra is alkalmasabb minden más kamránál. A busmanok, a veddák ma is barlangban érzik jól magukat, és dicsérik előnyeit.

Ne hagyjuk figyelmen kívül a „bozótlakást”, amely szellős volt és kényelmes, nagyobb volt a kilátás, az áttekinthetőség. Ezeket a szélfogó „lakásokat” már csinálták az eleink, ugyanakkor feltehető, hogy egy-egy törzsnek vagy csoportnak mellettük még voltak barlangjaik is, vagyis több szálláshelyük. A magyar szilaj pásztorok közismerten még a legutóbbi időkig is mesterei voltak ezeknek a primitív készítményeknek; sokan éveket töltöttek kinn az állatok mellett a szabadban. Gondoljunk csak a magyar alföldi kontyos kunyhókra, amelyek mesteri építmények. Persze, a kunyhó sem volt mindig olyan primitív készítmény, mert ha az oldalán sárral bekenték, máris jobban védett, és adta a meleget. Hasonló volt az ősi „földmélyedés”, amelyről már szó esett, itt a földkéreg természetes hajlatait használták ki, később a széleit növelték, építették, mind alkalmasabbá téve a lakás céljaira.

Ezek természetesen kezdetleges, primitív létesítmények voltak, és nem képezhették a „ház”, a lakóház elődjét, ugyanis ez utóbbinak mindenképpen a földből kellett kinőnie, vagyis épülnie. Itt már az emberi munka dominál, a gondolkodás és a cselekedet, amely megvalósította az elgondolásokat.

Nem vitás, hogy óriási különbség van ház és ház között. A lakóház fejlődéséről szóló tudományos munkák köteteket ölelnek fel. Annyi azonban bizonyos, hogy a „házat” ki kellett emelni a földből! A vert vagy rakott fal hordozta a tetőt, anyaga a legkülönbözőbb félékből lehetett, amilyen alapanyag éppen kínálkozott. Gondoljunk csak a vályogházakra, majd a kőépületeinkre, amelyek sok évezred fejlődésének tanúi.

Az emberben mindig megvolt a magasba törekvés óhaja, ezért már az ősembereknél is megfigyelhetünk olyan jelenséget, hogy a hegytetőkön, a magaslatokon „építkeztek”, sőt, oszlopokra is emeltek kunyhókat. Az Alpokalján lakó újkőkori ősember leletei bizonyítani tudják ezt a tudományos feltevést.

Érdekes, hogy a cölöpépítmények nem véglegesültek az emberi lakáskultúra történetében, úgyszólván ezek is alkalmi tartózkodási helyek lehettek, amelyeket időszakonként vehettek birtokba, vagy használtak eleink. Ezzel szemben a magaslaton épültek igen; a „várak” elődei éppen támadhatatlanságuknál fogva maradhattak meg tartósan végleges tartózkodási helyként.

Á bronzkori falvak jó része nem véletlenül a szőlőhegyek tetején volt található, itt alakultak ki a „falvak”, áldozati helyek, ki- sebb-nagyobb közösségek. Óriási a jelentősége az építkezésben az agyagnak és a kőnek, amelyet később ízléseik szerint kifaragtak. Számtalan emlékoszlop, sír, bálvány és egyéb hirdeti, hogy a fejlettebb ember miként tudatosul és forr össze azokkal a művészetekkel, amelyekről már említést tettünk. A „kő” csak későn lett építési anyag, mert a „ kőkori ” ember nem használt követ az építményeihez! Legáltalánosabb építkezési anyag volt a fa, amelynek hosszú és nagy történelme van. Fejlődése érdekes, és nagy utat tesz meg a fakunyhótól — mondjuk — a japán bambuszházig. A szerszámok fejlődése, a különböző fafajták hasznos tulajdonságainak kihasználása útján jutott el a különböző korok embere a primitívtől a szebbig, a jobbig, a legalkalmasabbig, a mai felhőkarcolók felépítésének a tudományáig...

(Sz) L

Koronák és szerelmek