Heves Megyei Hírlap, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-12-13 / 240. szám

HÍRLAP, 1991. október 12—13., szombat—vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN 9. o 3 3 i 4 3 4 3 3 3 3 5 \ 3 j ) 3) J { j ) > ) > I I I I n Lázadó kínai gyerekek Hol vannak már azok a régi szép idők, amikor Kínában az if­jú párnak „száz gyermeket és ezer unokát” kívántak! Azok a gyermekek, akik ilyen jókíván­ságok után jöttek a világra, ma már maguk is szülők — többnyire egykék szülei. Kínában ma 35 millió gyermek nő fel testvér nél­kül a családokban, ami demog­ráfiai tekintetben kétségkívül ál­dásosnak mondható. A célkitű­zés az volt, hogy az ezredfordu­lóra Kínának ne legyen több la­kosa mint 1,2 milliárd, s ügy tű­nik, főként a városi lakosság megértése folytán, ez a cél elér­hető. Másféle bajokról írnak mosta­nában a lapok. Ezek az egykék önfejűek, önzőek, makacsok, in­dividualisták, szóval még csak nem is hasonlítanak azokhoz a kínaiakhoz, akik alázatosan szolgálták a családot, a rend­szert, és kötelességtudóan végre­hajtottak bármit, anélkül, hogy igényeik lettek volna. A kínai pedagógusok és szü­lők most együtt törik a fejüket, hogyan lehetne kezelhetőbbé tenni ezt a nemzedéket. A jelek szerint a régi konfuciánus tanítás — amelynek tételei között olyas­mi is szerepel, hogy a gyermek engedelmes, hálás, alázatos, be­illeszkedik a hierarchiába — ma már nem alkalmazható. Nem le­het pontosan tudni, miért. Vajon a liberalizmus és a nyugati érte­lemben vett szabadságeszme el­érte volna a kínai családot? Vagy az egész probléma kitaláció, és egyszerűen csak az egykék iránt világszerte táplált gyanakvással függ össze? Kína-szakértők, pontosabban a hatalmas ázsiai országban mos­tanában megforduló figyelmes szemlélők úgy mondják — szó sincs erről. Már önmagában az a körülmény, hogy kínai lapok ne­velési problémákkal foglalkoz­nak, jelzi: gondok vannak a gye­rekekkel. Vagy a szülőkkel? Az egyik női magazinban a témáról megjelent cikk világosan kimu­tatja, hogy lezárult egy korszak, az, amikor a gyerekek vigyázz- ban álltak a felnőttek előtt, s uta­sításaikat kritikátlanul végrehaj­tották. De talán ha egy családban nem öt, hanem csak egy gyermek van, maga a szülő se igényli any- nyira ezt az engedelmességet. S mi mással magyarázható, mint a szülői magatartás változásával az, hogy manapság például szín­házi előadásokon gyermekes családokat látni, s olyan jelene­teket, hogy a szünetben a gyerek előrerohan a színpadra, kíván­csian bekukkant mindenhova, sőt, előadás közben beszél, fe­lesel a színészekkel — és mégsem szól rá senki. Emellett a gyere­kek sokkal csinosabb ruhában járnak, s minden bizonnyal meg is szokják, meg is követelik a „jobb holmikat”, nem érik be az­zal a puritanizmussal, ami a ko­rábbi nemzedékeket jellemezte. Óhatatlan a kérdés: na és, mi a baj mindezzel? Lényegében csak annyi, hogy az állam fél. Aggo­dalma jogos: az a gyermek, aki nem tiszteli szüleit kellőképpen, nem éri be a semmivel, az fel­nőttként majd az állammal kerül szembe, tőle fog követelni, vele szemben lesznek igényei, elvárá­sai, s az is bizonyos, hogy nem fogja kritikátlanul végrehajtani az utasításokat. S mivel mindez korántsem mindegy a kormány­nak, igyekszik a szülőket a kellő oktató-nevelő ismeretekre meg­tanítani. Tele van a sajtó tanme­sékkel gyermekhősök tetteiről, s bölcs tanácsokkal, miként ala­kítható ki a serdülőben a kollek­tív szellem, a társai és a társada­lom iránti odaadás. Emellett or­szágszerte már 12 ezer „szülők iskolája” működik; vannak ha­sonló elnevezésű társaságok, ta­nácsadóhelyek, s a felsőbb isko­lák tanmenetébe is beillesztettek ilyen tárgyat. Hogy mennyi a remény a si­kerre, az persze nehezen látható előre. Igazság szerint nem ez az egyetlen területe az életnek, ami rohamosan változik. Ki meré­szelt volna például még nem is olyan régen arról ábrándozni, hogy a kínai televíziónak párke­reső adása lesz. Márpedig mos­tanában kétszer egy héten a kép­ernyőn láthatóak azok a — né­mi közvetítési dijat a kísérletre áldozó — férfiak és nők, akik társra vágynak. 11 millió 28 és 49 év közötti kínai él egyedül — ta­lán annak következtében, hogy komolyan vették a kormány ko­rábbi ösztönzéseit, miszerint ne házasodjanak túl korán. E kezdeményezéssel akkori­ban ugyanaz volt a cél, mint sok egyébbel: visszaszorítani a de­mográfiai hullámot. Az ered­mény: a sok magányos férfi és nő. Persze voltak, akik másként „teljesítették” a kormány óhaját: házasságot ugyan nem kötöttek, de összeköltöztek, amit melles­leg Kínában tilt a törvény. Ilyen illegális párok ráadásul gyerme­ket is nemzettek, ami többszörö­sen elítélendő, s hogy a jövőben ilyesmi ne történhessen meg, ha­marosan törvény teszi lehetővé: a vadházasságban élőket pénz­bírságra ítélhetik. Ha ez nem használ, vannak más jól bevált módszerek, például a munkatá­borok. Kérdés, mit szól ehhez ez az önfejű „egyke nemzedék”, amely már most, gyermekkorá­ban is annyi gondot okoz szülők­nek, nevelőknek egyaránt. Kína már nem a régi, s talán jobb len­ne, ha ezt tudomásul vennék azok, akik a törvényeket alkot­ják. Elszállt az utolsó francia Caravelle Kereken 32 évvel első útja után a közelmúltban az utolsó francia Caravelle típusú utas- szállító repülőgép is eltűnt a francia légtérből. Amit az Air France már tíz esztendővel ez­előtt megtett, azt megcselekszi most az Air Inter is: kivonja a forgalomból az utolsó 12 Cara- velle-jét is. Az 1959-ben szolgálatba állí­tott Caravelle az első sugárhajtó­műves utasszállító repülőgép volt, és arra szánták, hogy a má­sodik világháború után biztosítsa Franciaország előretörését a légi közlekedésben. Gazdasági elő­retörése is feltartózhatatlannak bizonyult, különösen miután a versenytársnak szánt angol Co- met-et több szerencsétlenség után kivonták a forgalomból, az amerikai repülőgépipar pedig technikailag lemaradt. Végül is a franciák önmagukat verték meg: a Sud Aviation, az Aerospatiale előfutára lemon­dott a Caravelle továbbfejleszté­séről, hogy a hang terjedési se­bességénél gyorsabb Concorde gépekkel megnyerje a jövő csúcstechnikájáért folyó ver­senyt. A műszakilag kiválóan si­került Concorde azonban csak presztízst és adósságot eredmé­nyezett, mert számos állam nem volt hajlandó forgalomba állítani a zajártalom és a kömyezetszeny- nyezés okozta gondok miatt. Nem sikerült nyélbe ütni azt sem, hogy a Caravelle gépek gyártását az Egyesült Államok­ba helyezzék át, jóllehet 1960- ban a franciák együttműködési szerződést kötöttek az amerikai Douglas céggel, és hosszasan tárgyaltak a Boeing konszernnel is. Ez utóbbi azután 1961-ben piacra dobta a Boeing-727-es tí­pusú gépet, és szüntelenül töké­letesítette azt. A Douglas azután 1964-ben — állítólag lopott ter­vek alapján — kihozta a nagysi­kerű DC-9-et, amely nagyon is hasonlított a francia elődre. A gazdaságilag meggyengült fran­ciák erre az európai Airbus-kon- zorciumba vitték be a Caravelle gépekkel szerzett tapasztalatai­kat. A több mint három évtized alatt összesen 280 Caravelle gé­pet adtak el — főleg Európában és Észak-Afrikában. Ez messze a rentabilitási küszöb alatt maradt. Az Air France 69, az Air Inter el­lenben 99 utast szállított a Cara­velle gépeken. Napjainkban még mintegy 55 Caravelle teljesít szolgálatot különböző országok­ban — így Ecuadorban, Ruandá­ban, Burundiban és Zaireban. A svédek egy Caravelle gépet ma is arra használnak, hogy ellenséges tengeralattjárók után kutasson a fjordokban. „Dolce vita” a bebörtönzött maffiafőnök részére A Midday News rádióállomás közelmúltbeli je­lentése szerint Pablo Escobar, a Medellin kolum­biai kokainkartell főnöke luxusbörtönében több száz látogatót fogadott már eddig is, köztük legke­vesebb két szökésben levő bűnözőt. A 41 éves „drogbáró” június 19-én önként adta fel magát a hatóságoknak, miután előzetesen megállapodott velük, hogy luxusbörtönben fogják őrizni. Meg nem nevezett rendőri források szerint a több száz ember meggyilkolásával vádolt Escobar eddig 308 látogatót fogadott börtönében, köztük Alvaro Gonzalezt, akit állítólag 13 különféle bűncselek­mény elkövetésének alapos gyanújával köröznek, és egy hírhedt — meg nem nevezett — tolvajt. Mindkettőnek katonák és börtönőrök tucatjainak szeme láttára kellett a börtönbe bejutnia... Escobar és 17 másik maffiózó — valamennyien a Medellin kokainkartell tagjai — azután adta magát rendőrkézre, hogy a hatóságok megígérték nekik, nem adják ki őket az amerikaiaknak és enyhe bör­tönbüntetést kapnak. A luxusbörtönben uralkodó állapotok Kolum- bia-szerte megbotránkozást keltenek. Enrique Pa- rejo volt igazságügy-miniszter újságcikkben hívta fel a figyelmet arra, hogy Escobar „botrányos elő­jogokat” élvez a börtönben. Parejo volt az egyéb­ként, akit 1987-ben Budapesten a drogmaffia által felbérelt terroristák súlyosan megsebesítettek. Leg­utóbb Svájcban képviselte hazáját mint nagykövet. Erről a posztjáról júliusban mondott le. „A kor­mány nagyon súlyosan megsérti a törvény előtti egyenlőség elvét” — mutat rá cikkében Parejo. Escobamak ugyanis megengedték, hogy maga válassza meg börtönét, s választása egy kényelmes vidéki házra esett, festői hegyek között, Envigado (Medellin külvárosa) közelében. Maga határozta meg azt is, hogy miként szervezzék meg az őrzését. A hatóságokat most az nyugtalanítja, hogy az utóbbi időben Escobar több ellenségét meggyilkol­ták, ami igencsak arra mutat, hogy a kokainbáró még most is — börtönéből — irányítja terrorista há­lózatát. „Scarlett-hadművelet” 40 országban Végre elérkezett a nagy nap: a közelmúltban 40 országban le­zajlott az 1988 óta gondosan és a legnagyobb titokban előkészített „Scarlett-hadművelet” — meg­jelent Margaret Mitchell világhí­rű regényének, az „Elfújta a szél”-nek folytatása, Alexandra Ripley amerikai írónő tollából. A hamburgi Hoffmann és Cam­pe Kiadó 200.000 példányban dobta piacra a 780 oldalas, „Scarlett” című eposzt, egyide­jűleg a párizsi Belfond és a New York-i Warner Books kiadók­kal. A könyv megjelenésének előzményeihez tartozik, hogy Alexandra Ripley 1988-ban megkapta a szerzői jogot a Mit­chell örökösöktől a folytatás megírásárára. Az amerikaiak a tőlük megszokott gyakorlatias­sággal „GWTW-” kódnévvel in­dították el a vállalkozást. (Gone with the wind-”). Margaret Mitchell regénye 1936-ban jelent meg először. Rövidesen 27 millió példányban kelt el 37 országban, s a Biblia után a legsikeresebb könyv lett. 1939-ben megfilmesítették, a fő­szerepeket Vivien Leigh és Clark Gable alakította. A francia Belfond Kiadó egyelőre 170.000 példányban je­lentette meg a „Scarlett”-et, de arra számít, hogy azonnal meg­kezdi az utányomást, és az év vé­gére 250.000 példányt ad el be­lőle. A francia terjesztés — mint az AFP beszámol róla — a legna­gyobb titokban történt. A Bel- fondnak szeptember 16-ig kel­lett leszállítania a példányokat Maurepas-ba, a Hachette óriás könyvforgalmazó központjába, ahonnan szeptember 18-tól ka­mionok egész ármádiája vitte a könyveket az ország minden ré­szébe. Szeptember 25-ig, a „J- napig”, ahogy a franciák a meg­jelenés napját elnevezték, min­den szinten a legszigorúbb titok­tartás volt kötelező. Nagy^Britanniában a Macmil­lan, Olaszországban a Rizzoli, Spanyolországban az Ediciones B, Japánban pedig a Sincsosa Ki­adó forgalmazza a regényt. Különösen nagy várakozás előzte meg a regény megjelené­sét az Egyesült Államokban. New York, Washington és ter­mészetesen Atlanta (ahol az „El­fújta a szél” cselekménye leját­szódik) könyvesboltjaiban ezrek és ezrek rendelték meg előre a „Scarlett”-et. „Mindenki tudni szeretné, hogy mi lett a sorsa Scarlettnek és Rhettnek” — nyi­latkozta Atlanta legnagyobb könyvesboltjának vezetője. Már hetekkel előbb ezernél is több kötetet előjegyeztek és kifizettek az érdeklődők. Az írónőt, Alexandra Ripleyt a hét végére váiják Atlantába, nagyobb szabású ünneplésre azonban nem kerül sor ebben a déli városban, amely a Dél újjá­születése jelképének tekinti ma­gát, és amelynek élén néger pol­gármester áll. Felmerült a gon­dolat, hogy helyreállítják Marga­ret Mitchell házát, a terv azon­ban élénk vitát váltott ki. Mint Mabel Thomas, a városi képvise­lő-testület tagja kijelentette: „Ennek a lakóháznak talán van történelmi érdekessége, de az amerikai négereknek ne kelljen hozzájárulniok felújításához. Nincs szükségünk a múltbéli igazságtalanságok újabb jelké­pére.” „Az a jó szándék, amely Mar­garet Mitchellt 1930-ban való­színűleg áthatotta, 1990-ben már fajüldözőnek tűnhet” — je­gyezte meg Gary Fine, a Georgia Egyetem szociológusa, hozzáté­ve, hogy a regényben a fehérek atyáskodóan bánnak a négerek­kel. Kijelentette: „Atlantának problémája van történelmével. Négerek és fehérek nem azonos módon ítélik meg elődeiket, és a legjobban úgy lehet kilábalni eb­ből a nehézségből, hogy a jövőbe tekintünk.” Georgia állam egy demokrata párti néger kongresszusi képvi­selőjének közeli munkatársa, aki kérte, hogy ne nevezzék őt meg, rámutatott, hogy Atlanta vezetői négerek, és az „Elfújta a szél” folytatásának megjelenése nem igazán olyasmi, ami lelkesítené őket. „A Dél felszabadítása a szabadság és a demokrácia győ­zelme volt, és minden bizonnyal nem valami borzalmas dolog, amilyennek a regény feltünteti. Éppen az ilyen könyvek, ame­lyek romantikus képet festenek a rabszolgaságról, az okai annak, hogy az amerikai négereknek problémájuk van az image-uk- kal” — jelentette ki. Hova lettek az angol kocsmák? Kétszáz, páncélmellényt vise­lő brit rendőr rohanta meg a kö­zelmúltban a „Háromkirályok­hoz” címzett kocsmát London nyugati részén. Leküzdötték a bent lévők hivatalos jelentés sze­rint „csekély ellenállását”, 25 embert letartóztattak és nagy- mennyiségű „anyagot” foglaltak le. Ez utóbbiról a későbbi vizsgá­lat hivatott kideríteni, mekkora részben cannabis, heroin, illetve kokain. Az akciót három hóna­pig készítették elő. Ötven évvel ezelőtt a London Evening Standard című lap cik­ket rendelt George Orwelltől: ír­ná meg, milyennek is képzeli törzskocsmáját. A cikkből lírai kép bontakozott ki. Orwell „Ví­zen Játszó Holdhoz” címzett álomkocsmája szolid, kényelmes viktoriánus csúnyaságot árasz­tott, épp olyat, amely kedves az angol ember szívének. Nem volt benne „üveglappal leborított asztal, ál-tetőgerenda és kemen­cepadka, tölgyfaerezettel ripacs- kodó műanyag falborítás és egyéb modem nyomorúság” — írta Orwell. Volt viszont több pult, azonkí­vül nagyterem, szalon és külön- szoba, az udvarban pedig sör- kert, ahol a gyermekes családok is bátorsággal falatozhattak. Az emeleten jó, kiadós ebédet szol­gáltak fel. Mindenki megtalálta benne a helyét, a magányra vá­gyó, az orrát lógató éppúgy, mint a kicsattanó kedélyű. Csak a ré­szegeket és a garázdákat nem en­gedték be. A lényeg azonban Or­well szerint az volt, hogy ilyen kocsma már akkor sem igen léte­zett, illetve elég nehéz volt lega­lább valami ehhez hasonlót talál­ni Angliában. Egy brit alapítvány friss tanul­mánya a városközpontok szóra­kozási lehetőségeiről azt állapí­totta meg, hogy az angol kocsma változatlanul a brit esti társadal­mi élet uralkodó eleme. Csak­hogy az angol kocsma végképp nem a családoké, hanem a piac egy szűk, ám annál bőkezűbb ré­sze uralkodik benne: a pénzes, nagytorkú ifjúság — állapította a minap szomorúan a The Inde­pendent című londoni napilap. A kívülről megtevésztően ha­gyományosnak látszó angol kocsmák többségében fülrepesz­tő popzene szól, színes neonok villognak, pamlagok, különter­mek nincsenek, ehelyett talpon­álló pultokra lehet támaszkod­nia az összetömörült, keményen ivó és hamar lerészegedő, füst­felhőben ordítozó közönségnek. A háziasnak hirdetett étel, ha egyáltalán van, többnyire mikro­hullámon melegített egyenmire- lit. De sokfelé már ezzel sem baj­lódnak: celofánba csomagolt szendvics, állott hamburger, kocsmagőztől lepedékes pizza járja. Ide aztán semmi sem csá­bítja a családokat, vagy a korsó sörét ölelgetni s mélázva üldö­gélni vágyó középkorú törzsven­déget. Es most még a kábítószer is... Orwell napjai óta számottevő­en nőtt a sörfogyasztás Angliá­ban, s vele az ittas kihágások, ga­rázdálkodások, bűntettek szá­ma. A sok sör ledöntése érthető volt, amikor az emberek nagy­részt nehéz fizikai munkát vé­geztek, fülledt üzemcsarnokok­ban. A belvárosi kocsmákban stroboszkóp villogására és zene­bona ütemére korsót korsó után — némi erőssel — ürítő ifjak azonban többnyire ülőfoglalko­zást űznek, s nem csoda, hogy a kiadós italozás után az unalmas városon végigvonulva randalí­roznak. John Cope konzervatív párti alelnök a kisvállalkozások állam- miniszterének tisztében egyszer azt mondta, hogy a külföldről so­kat csodált angol kocsma intéz­ménye az ország egyik fő turista­attrakciója. Vonzza a látogató­kat, és a külföldiek tartós élmény­nyel térnek haza, ha egyszer föl­keresik. Ez a „tartós emlék” azonban — vélekedett a The In­dependent — az idén nyáron még kevésbé lesz pozitív, és még mesz- szebb lesz Orwell álmától, mint valaha — tisztelet a kivételnek. Lőrinci Nagyközség Önkormányzata pályázatot hirdet: a Polgármesteri Hivatal HATÓSÁGI IRODA INTÉZMÉNYIRÁNYÍTÓ MUNKAKÖRÉRE. Képesítési előírás: tudományegyetem bölcsészkar vagy pedagógiai főiskola. MŰSZAKI ÜGYINTÉZŐ MUNKAKÖRRE Képesítési előírás: műszaki főiskola vagy technikum, építész képesítés, műszaki ellenőri vagy árellenőri képzettség. Államigazgatási gyakorlat előny mindkét munkakör esetében. A pályázatot a nagyközség polgármesteréhez lehet benyújtani 1991. november 10-ig. Munkakör betöltési ideje: 1991. december 1-jétől. Fizetés: a 13/1987. (X. 25.) ÁBMH alapján

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom