Heves Megyei Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-28-29 / 228. szám

8 HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. szeptember 28—29., szombat—vasárnap Asperján György: Ez segíthet rajtunk? Vándorló virágok A tulipán a Kaukázusból, a pünkösdi rózsa Kínából érkezett — Az egyik orvosság, a másik méreg Miki mikiség nélkül látta meg a napvilágot. Tizenegy testvére fájdalmak, szenvedések köze­pette és névtelenül hullott vissza a semmibe. Mikiből Miki lett. A véletlen segítette ehhez, vala­mint a természetes halálhoz, ami ott egyetlen fajtársának sem ada­tott meg. A véletlen pedig úgy kezdődött, hogy egy táplálkozási kísérlethez a lakkozott körmű, il­latos kéz őt emelte ki riadtan me­nekülő társai közül. Az alagutat gyorsan végigjárta, valami belé- épített titok vezérelte a helyes választásban. Amikor eljutott a kis csapóajtóhoz, egy-két kísér­letezés után megtalálta a nyitját, és jutalma néhány finom morzsa lett. Az illatos kéz tulajdonosa a gyors megoldást véletlennek tu­lajdonította, és a még nem-Miki Miki újra végigjárta az alagutat, a csapóajtónál ismét helyesen döntött. Más fajtársai hibáztak, bennük nem működött a titok útbaigazító hatalma. Miki újabb elképzelések megvalósításában lett társa az illatos kéznek. Nem tudta, hogy minden mozdulatát feljegyzik, nem tudta, hogy el­csodálkoznak adottságán, ő csak tette, amit tennie kellett benseje parancsa szerint. Miki azt sem tudta, hogy Miki lett, példa és mérce, fajtájának zsenije. Miki fejét megsimogatták, Mikit min­denki mikizte, mert tudtak róla, számontartották a létezését. Mi­Kétségtelen, hogy a szép Scar­lett O’Hara több férfi szívet do­bogtatott meg, mint az irodalom- történet bármely más romanti­kus hősnője: Margaret Mitchell regénye, az „Elfújta a szél” 1936 óta 37 országban 27 nyelven 28 millió példányban jelent meg, és a Biblia után a legsikeresebb könyvnek bizonyult eddig. „Amerika nemzeti eseménye” (így jellemezte a New York He­rald Tribune a több mint ezer ol­dalas eposzt) irányította a diva­tot és a reklámot, és olyan nép­szerűségre tett szert, hogy gyer­mekeket, utcákat és tereket ne­veztek el a regény hőseiről. A re­gényből készült, 1939-ben be­mutatott film pedig (a főszerep­N ekünk a kenyér nélkülözhe­tetlen eledelünk. Választék bőségesen kerül. Van egyszerű és minőségi kenyér, barna és fe­hér, egy-, két-, háromkilós. Van szövetkezeti és „maszek” ke­nyér. És, hogy el ne felejtsem, természetesen van jó és rossz ke­nyér. Anyám életében igen kevés pékkenyeret evett! Ezt alig né- hányan mondhatják magukról, de azt is, hogy a mi házunkból még nem szorult ki a búbos ke­mence. Nálunk mindig valami hét­köznapi ünnepeltsége volt a ke­nyérsütésnek. Előtte való nap mindenkin különös izgalom vett erőt, készülődtünk, tettünk-vet- tünk, mindennek megadtuk a módját. A kenyérsütés előtt való este enyám megszitálta a lisztet, bekovászolt, vagyis a teknő egyik oldalára kovászt csinált. A lisztben gyúrt gödröcskébe lan­gyos vízbe „párt” áztatott, hozzá élesztőt kevert, majd a teknő vé­gében „keresztfára” terítette a patyolatfehér sütőkendőt. Éjjel a melegben kelt a kovász! Másnap hajnalban a dagaszt ás követke­zett. — Mennyi ideig kell dagaszta­ni? — kérdeztem. — Ameddig a „gerenda" meg nem csordul... Mintha ma is hallanám sípoló tüdejének hangját, lihegését: — Töröld meg a homlokom! Reggelizek. A cserépfazék­ban olyan az aludttej, mint a máj. Csúszik a fakanálról, mint tavasz- szal a háztetőről az olvadó hó, de a cipó sem alábbvaló, noha ezt már anyám szokásai szerint a hú­gom sütötte. — Jólesik? Csak a fejemmel intek igent, majd amikor lenyelem a finom kit nem alázta meg a fájdalom, nem tette tehetetlenné, bénulttá a félelem. Miki lehetett önmaga, olyannyira, hogy már hibái is erénynek tűntek, lehetőségnek valami mérésére. Miki testvéreit injekciózták, beléjük oltották a fertőzést, s fi­gyelték, hogyan reagálnak, mi­ként viselik az elviselhetetlent. Miki testvéreibe szondát vezet­tek szájon át, a vékony érfalon át. Miki testvéreinek a hasát meg­nyitották, bőrük egy részét eltá­volították, a nyers húsra külön­böző vegyi anyagokat csöppen- tettek. Miki, ha látta, hogy hatal­mas felhőként közeledik hozzá az illatos kéz, kicsit összehúzta magát, de nem riadt meg, nem gyorsult fel a szívverése, nem rándult össze a gyomra. Miki testvérei, ha látták a sötét felleg- ként rájuk boruló kezet, karmol­ni, harapni szerettek volna, bün­tetni a véget nem érő bünteté­sért. Mert a létezés minden pilla­natában átélték a fájdalom, a kin, a szenvedés agyvelőt forgató borzalmát, ők tudták, hooy ha­talmas zsarnoki erő nehezedik rájuk. Nem lehet természetes életmegnyilvánulásuk. Nem le­het örömük. Nem lehet semmi, ami lehetőség volna a létezéshez. És elkezdték jól érezni magukat a szűk kamrácskákban, amikből kiállt a fejük, kilógott a farkuk. Igyekeztek nem öklendezni a ben Vivien Leigh és Clark Gab­le), ha lehet, még csak növelte népszerűségét. A Pulitzer-dijas Margaret Mitchell, aki életében csak ezt az egy regényt írta, a világsiker elle­nére sem volt hajlandó — bár­mennyire kérlelték is a kiadók — folytatást írni. Korai halála az­után egyszer s mindenkorra vé­get vetett ennek a lehetőségnek: 48 éves korában, 1949-ben egy részeg taxisofőr halálra gázolta atlantai háza közelében. Most, 55 évvel a regény iro­dalmi megszületése után, feltá­mad (vagy egyszerűen tovább él) az „Elfújta a szél”: a Warner Bo­oks New York-i és más kiadók 40 országban 18 nyelven szep­falatokat, előhozakodom a tu­dományommal: — Tudják-e, hogy mióta süt­nek kenyeret? Nem szólnak semmit, ezért el­mesélem, hogy a rómaiak idő­számításunk előtt 170-ben már sütöttek kenyeret, és — állítólag — ők használtak először a ke­nyérsütéshez élesztőt. A néme­tek csak a középkorban, a své­dek még később kezdtek kenye­ret sütni, és hogy 1787-ben Bécsben használtak először da­gasztógépet. Amikor valamiért kimegy anyánk a konyhából, megkérde­zem: — Mi lesz a búbossal, ha fel­épül az új ház? Válaszra nem jut idő, mert visz- szajön, és csak a szemével ka­csint, hogy „zsindely van a házte­tőn...” — Tudjátok-e hogyan büntet­te meg egyszer egy gazdag ember a fiát? — kérdezte. Régi emlékek tornyosulnak bennem, régi mondák, mesék, de erre a kérdésre a választ sehol sem találom. — A gazdag ember fia jó dol­gában már nem tudott mit csinál­ni, és játékból labdát gyúrt a ke­nyérből. Meglátta az apja, és el­gyomorig nyomott szondáktól, próbáltak nem fájni az újra és új­ra beléjük hatoló injekciós tűtől. Kezdték azt érezni, mert mást nem voltak képes érezni, hogy ilyen és ennyi a lét. Hogya a lét nem más, mint a titokzatos gom­bák, gyorsan szaporodó baktéri­umok, veszedelmes vírusok tá­madásának elviselése. Gyulla­dások, gennyesedő sebek, sötét­be váltó fény lett minden pillana­tuk. Vonaglottak. Rángatóztak. Vergődtek. Testük megfeszült, szemük kimeredt. Nem volt köny- nyük, de sírtak. Torkuk mélyé­ből a fájdalmat öklendezték. Egyetemes, mindenben jelent­kező, mindent beborító lett a szenvedés. Nem tudták, hogy va­lami érdekében, valamilyen cél miatt szenvednek, egy talán — vagy minden bizonnyal — rosz- szul megfogalmazott érdek és el­érhetetlen cél miatt. Bennük minden összecsúszott, bennük reménytelenséggé vált a vér, a szívverés, az evés és az alvás, az ébrenlét és az ájulat. És mégis, és mindezek közepette is ettek, aludtak, ébren voltak, és mentet­te valami elől, valamibe őket az ájulat. Nem tudták, hogy iszo­nyatos szégyen, a legnagyobb megaláztatás ilyen helyzetben néha úgy mozdulni, akként viny- nyögni, hogy az akár elégedett­ségnek is tűnhetett. Nem tudták, tember 25-én megjelentetik a re­gény második részét. A címe: „Scarlett: Margaret Mitchell El­fújta a szél c. regényének folyta­tása”. A szerző: az 57 éves Ale­xandra Ripley, aki már eddig is ért el irodalmi sikereket történel­mi tárgyú regényeivel. A második rész ott kezdődik, ahol az „Elfújta a szél” véget ér —vagyis ahol a Rhett Butler által elhagyott Scarlett azzal vigaszta­lódik, hogy másnap már eszébe fog jutni, hogy miként hódítsa őt vissza magának... Margaret Mitchell tíz évig írta a regényt. Alexandra Ripley, mi­előtt nekifogott a folytatásnak, többször is elolvasta azt, és olda­lak százait másolta le kézzel, határozta, hogy példásan meg­bünteti a fiát. — Te nem becsülöd a kenye­ret! — adta elő a vádat. — Minek becsülném, amikor húst is ehetek. A kenyér csak a szegényeknek való! Nem sokáig késlekedett az apai ítélet: — Mától kezdve mindent ehetsz, csak kenyeret nem! Néhány nap múlva a fia ri- mánkodva kért bocsánatot, mert kenyér nélkül mit sem ért a hús. A családi meghitt beszélgeté­seket nem pótolhatja semmi. Nincs az az izgalmas film, vagy rádióműsor, amely helyettesít­hetné a hazai szót, a nyílt szívű kitárulkozást, amelyeken hol ne­vet, hol sír az ember, néha egy ki­csit együgyűnek is tart, de rajtuk évtizedek múltán is elgondolko­dik. Lámpagyújtásra megérkezik a sógor! Fáradtan, porosán, izzad- tan, egyenesen a búzatarlóról, ahol a hatalmas kombájnok kro­kodilfogakkal harapják az „éle­tet”. — Milyen a termés? — A tavalyihoz hasonló! — válaszol a parasztember mindig szerénykedő bölcsességével, majd mosakodás után ő is nekilát hogy amit ők jelentenek, azt kö­zönyös szemek tekintik olyan magasságokból, amelyek belát- hatatlanok. Nem tudták, hogy ők nem tudhatnak semmit, csak bizonyságát adni a szenvedésük­kel annak, ami megfejtendő titok volt a föléjük hajlóban. Nem tud­ták, hogy ők csak azért vannak, hogy kísérlet legyen a létük. Csak a kútjukkal lázadtak, csak az eltorzult vonásaikkal, csak de­formálódott testükkel. Csak az­zal tudtak lázadni, hogy egyre kevesebbek, mind inkább eldob­hatok lettek. Megértek arra, hogy abban a kemencében sem­mivé lobbanjon csupa-fájás tes­tük, amely az óvó intézkedés végső agyalmánya volt. Nem tudták, hogy úgy is lehet élni, mint Miki élt. Nem tudtak arról, hogy létezik a mikiség állapota. Miki sem tudott fajtestvérei szenvedésbe taszítottságáról. ó élvezte a kiteljesedettségét, a rendkívüliség határai közötti sorsát. Számára természetes lett a természetes halál. Elmúlását számon tartották. Az illatos kezű homo sapiens kerekded betűk­kel bejegyezte a BLZK 8127-es kartonjára: „A kísérleti mus musculus (a házi egér albínó vál­tozata) életének 1238. napján természetes halállal kimúlt. Boncolást nem végeztünk. Meg­semmisítéséről intézkedtem.” hogy „beleélje magát a stílusba.” A Mitchell-örökösök pedig, akik évtizedeken át harcoltak, ne­hogy valaki megírja az „Elfiíjta a szél” folytatását, most beleegye­zésüket adták. A szerzői jog ugyanis 2011-ben hatályát vesz­ti, és utána bárki piacra dobhatja a folytatást. Akkor már inkább még egyszer nagy összeghez jut­nak — Alexandra Ripley segítsé­gével. Igaz, a megfilmesítés joga még függőben van. Az ok: a filmcézárok nem tudnak dönte­ni, mert nem ismerik a folytatás tartalmát. Ripley ugyanis köte­lezte magát, hogy a könyv meg­jelenéséig nem árul el semmit Scarlett sorsának további alaku­lásáról.... a kenyérszegésnek. A kenyérvá­gó kés, mint éles borotva vágja le a hatalmas karéjt az ölbe szorí­tott, pirosbama héjú kenyérből, miközben a parányi, hófehér morzsák a tarka asztalterítőre hullanak. — És a minőség? — Az sem rossz! Nincs szebb és emberibb lát­vány, mint amikor az éhes ember jóízűen eszik, kedvére jóllakik, és közben feledni látszik a napi gondokat, bajokat. A jóllakott ember nyugodt, megbékélt ön­magával és világgal, az evés vége felé pedig mind beszédesebbé válik, érdekelni kezdi minden, ami csak körülötte történik. — Látom, még mindig maga­tok sütitek a kenyeret! Bólint, aztán nyel egyet a há- mozatlan karéjból, miközben a poharát magasra emeli. — Addig sütjük, amíg a mama él! Talán a szíve szakadna meg, ha nem ehetne kemenceföldjén sütött tepertős lángost, és ha nem tehetné oda dédunokái elé a fris­sen sült cipót... Anyám úgy tesz, mintha nem hallaná. Feláll az asztaltól, és csomagolni kezd, mert az anyák mindig csomagolnak, visznek, vagy küldenek valamit azoknak, akiket szeretnek, akik várják a küldeményt, mert nem mese a madárlátta kenyér hazavitt bol­dogsága, és sohasem felejthetők azok az idők, amikor nagy úr volt a kenyér, és bajbajutott a család, ha egyszer is kibújt a héjából. Akkoriban bizony, nagyobb volt a kenyér becsülete! Megcsó­koltuk, ha földre ejtettük, és — mintegy bocsánatkérésképpen — a kés hegyével keresztet írtunk rá megszegés előtt... Szalay István Növények nélkül nem képzel­hető el az életünk, hiszen táplálé­kaink nagy része ilyen eredetű. Közismert, hogy az ősember gyűjtögető életmódot folytatott, és egyéb dolga sem volt, mint az életfenntartás. Sokan felteszik a kérdést: vajon kiktől tanulta, honnan szerezte tapasztalatait az ember a növényeket illetően, hi­szen vannak ehető, ehetetlen, sőt, kifejezetten mérgező, gyil­kos növények, mint ahogyan szép számmal akadnak kellemes ízűek, hasznosak, sőt, élvezete­ket gerjesztőek is. A növényekkel való tudatos is­merkedésünk az ember kialaku­lásával egyidős. így valószínűsít­hető, hogy az állatok voltak azok, amelyek rávezettek minket a titkok nyitjára, és tőlük lestük el a táplálkozásra, sőt, a betegsé­gek gyógyítására alkalmas re- ceptúrát. Tévedés lenne azt gon­dolni, hogy a növényevő, legelő állatok mindent megesznek. Szó sincs erről! A házi és vadállatok a világért meg nem ennének „bi­zonyos” növényeket, mert ösz­töneik diktálják, hogy azok mér- gezőek, károsak. Gyomorron- tás, egyéb baj esetén pedig — mintha súgná valaki nekik — fel­kutatják azt a gyógyító növényt, amelyre szükségünk van. (A ku­tya füvet rág.). Az emberré válás folyamatá­nak évmilliós léptékeiben termé­szetesen mind jobban gyarapod­tak saját ismereteink a növé­nyekre vonatkozóan, és hosszú út vezetett időszámításunk előtt az ötödik századig, a görög kul­túra fénykoráig, amíg Hippokra- tész megalkotta első növényi re­ceptkönyvét. Hol vannak már az orvosláshoz tartozó korabeli szakmák: gyökérmetszők, nö­vényválogatók, gyűjtők és orvos- ságárusok ? Az első magyar nyel­vű gyógyszerkönyvet 1578-ban nyomtatták Kolozsvárott Heltai Gáspár uram műhelyében, aki fontosnak tartotta a könyv elejé­re a maga nemében páratlan nyelvemléknek is beillő idézetét odailleszteni: „Bölcs Isten meg­ékesítette a földet, nemcsak szi- ligy és vad oktalan állatokkal, hanem Fáknak, Fűknek meg- mondhatatlan sokféle gyönyö­rűséges voltával, melyekkel az embereknek nemcsak testek táp­lálta tnék, hanem szemek is te­kintettel gyönyörködnek, és ha betegségek történnek, Orvos­sággal testeket gyógyítanák.” A paradicsom Peruból, a ba­rack Indiából, a muskátli Dél- Afrikából érkezett. Az évszáza­dok, évezredek során a látszólag helyhez kötődött növények kon­tinensnyi területeket, világrésze­ket jártak be. Vándorlásukat az állatok, főképpen az emberek segítik, de közreműködik maga a természet, a szél, a víz is. Ebben a vonatkozásban egy emberöltő csupán egy tyúklépésnyi idő, így bizonyára senki sem neheztel azért, hogy egy-egy kedvenc nö­vényfajtánkat a magunkénak, sőt, kifejezetten országunk büsz­keségének tartunk. A „magyar­nak” titulált muskátli őshazája ugyanis Dél-Afrika. Innen hozta magával valaki tüzes, piros szí­nét, fanyarkás illatát. Innen jött a ma már közismert kardvirág is. A tulipán a Kaukázusból ér­kezett, hajdani őshazánk messzi tájairól, itt honosodott, itt szeret­tük meg úgyannyira, hogy a ma­gyar népművészet fő díszítőele­mévé vált. Vajon gondolunk-e erre, amikor tulipános ládát, ma­gyar tulipános hímzést látunk? A pünkösdirózsa Kína virága, a nyári Chrisantén és több más li­liomfajta is. A virágok királynő­je, a rózsa, Perzsia színeivel káp­ráztat el minket, a mályva szár­mazását tekintve Szerbia sze­rény, tartózkodó virága. A Ge­orginát, Cinniát Humboldt hoz­ta Európába 1803-ban, az azté­kok híres birodalmából. Ki gondolná, hogy a paradi­csom Peruból, az őszibarack In­diából került kertjeinkbe, és hogy 1721-ben az USA prérijeiről ke­rült hozzánk egy hajón az első szem napraforgó, de az Újvilág­ból származik a vadszőlő is. A kukorica, a bab, a tök először a dél-amerikaiakat táplálta, mi pedig már el sem tudnánk étele­ink sorát nélkülük képzelni Ezek a növények az évszáza­dok során megszoktak nálunk, akklimatizálódtak, és többségük jól érzi magát a második hazájá­ban is. Meddig élünk? Kit ne foglal­koztatna a fő kérdés. És meddig élnek a növények? Lehetne rövi­den is válaszolni: egy évtől a ma­tuzsálemi korig! Nos, az emberi élet 70-90 esztendő, és ehhez ké­pest számtalan növény ennyi év után csupán tinédzserkorú. Hosz- szú ideig a világ legöregebb fája a Teneriffa szigetén nőtt „Sár­kányfa” volt. Korát hatezer évre becsülték, amikor Humboldt le­írta. Ez azt jelenti, hogy körülöt­te nőtt fel az emberiség, bonta­kozott ki a kultúra, és múlt el sok, öröknek vélt dolog. A fát 1866-ban egy óriási vihar pusztí­totta el. Jelenleg a Föld famatu­zsáleme egy mexikói „ vízicip­rus", amelyet ötezer évesre be­csülnek! így a ciprusok, a „tisza­fák” is gyakran elérik az egy-, ne­tán több ezer esztendős kort. A libanoni cédrusokkal korban a szelídgesztenyék vetélkednek. Nyolcszáz évet élt, vagyis látta az Árpádkort Kőszeg mellett a Ki­rályvölgyben egy szelídgeszte­nye, de hazánkban több helyen ismerünk néhány száz éves töl­gyet, cserfát is. A legöregebb szőlőtőkét száz esztendősre mondják Egerben. Tihaméron láthatók — az egyik kis udvarban — ma is 70 éves szőlőtőkék. A heidelbergi híres rózsatő is meg­haladta már a két évszázadot. A páfrányok negyven-ötven évig élnek. A növények kora tehát a ti­szavirágélettől a matuzsálemi korig terjed... Az első jelentős magar gyógy- fűkönyv 1813-ban jelent meg, Diószegi Sámuel munkájaként. Címe mai szemmel hosszú és ak­kurátus: "Orvosi füvészkönyv, mint a magyar füvészkönyv praktika része. A Füvészek és Nemfüvészek számokra készült és közhasznavehetővé tétetett Debrecenben". A könyv bővel­kedik bölcsességekben és tanul­ságokban. Az orvosságok nem orvosolnak, hanem csak az élet­erőt serkentik. Mikor az életerő egészen el van csüggedve, ha­szontalan akkor már minden or­vosság... Hazánkban több mint három­ezer növényfaj él, és azok egy- harmadának van gyógyító hatá­sa, beleértve a népi ismeretet is. Kereskedelmünk jelenleg mintegy kétszáz növénynek a ré­szeit gyűjteti, amelyekből gyógy­szeralapanyag, illetve orvosság készül. Az utóbbi néhány évti­zedben különösen fontosaik azok a gyógyfüvek, amelyek újonnan felfedezettek, és amelyek ko­runk népbetegségeit hivatottak gyógyítani. így kitűnő alap­anyaghoz jutott a gyógyszergyár­tás a szív- és érrendszeri betegsé­gek gyógyításához, cukor- és idegbetegségek, daganatos kórok megelőzéséhez. A hiedelmekkel ellentétben a gyógynövények nem csodasze­rek, nincs csodaerejük, sokkal inkább a bennük rejlő értékes hatóanyagokkal gyógyítanak, szolgálnak egy-egy orvosság fon­tos alkotóelemeként. Kevesen tudják, hog Európa évi gyógynövényforgalma mint­egy 150 ezer vagon. Ebből ha­zánk több mint ezer vagonnal vesz részt. Ez nem kevés, de adottságainkhoz képest sokkal több is lehetne, nem utolsósor­ban azért is, mert a gyógynö­vényexport nem rossz üzlet. A növényzetet közismerten ezer veszély fenyegeti, az ember ugyanis nem vigyáz eléggé a kör­nyezetére. Százszámra vesznek ki örökre növényfajok, pusztul­nak a fák, a cseijék, a virágok, si- várabbá válik a föld. Szennyező­dik a levegő, romlanak a vizek, többen már-már a bibliai prófé­ták jövendöléseit vélik felfedezni a világban. Savas esők, levegő­szennyeződések rontják boly­gónkat, rajtunk, csakis rajtunk, embereken múlik, hogy a Föld csodálatosan szép és gazdag nö­vény- és állatvilágát miként véd­jük meg az örök pusztulástól. Ember, növény, állat. Csodá­latos harmónia. Égymás nélkül egyik sem élhet, bármelyik pusz­tulása szörnyű véget hozna a vi- lágra... (Sz) Feltámad az „Elfujta a szél” A kenyér

Next

/
Oldalképek
Tartalom