Heves Megyei Hírlap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 179-204. szám)
1991-08-24-25 / 198. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. augusztus 24-25., szombat-vasárnap Az áldozatok isten szolgái Jegyzet Mártinké Károly könyvéről Az „Életünk Krisztus” című sorozatban látott napvilágot. Martinkó Károly könyve, amelynek címe: Az áldozatok Isten szolgái. Mottóként bibliai idézetet választott: „És ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik...” (Máté 10.28.) A könyv II. János Pál pápa magyarországi látogatásának tiszteletére jelent meg. Egyik fejezete Kukíay Antalról szol, aki fiatal papként került az 1956-os forradalomba. Teolóf iai doktorátusára készült, ami- or kitört a forradalom. A Kossuth téri vérengzés áldozatait szálh'tó teherautó láttán „tárult fel előtte teljes nyereségében a magyar és más országokbeli diktatúrák lényege, az, hogy a hatalomhoz való görcsös ragaszkodás nem egyszer valóságos népirtásba torkollik.” A forradalom leverése után a rovására írták, hogy Mindszenty bíboros szándéka szerint az Állami Egyházügyi Hivatal Pasaréten őrzött iratait szerette volna megmenteni, és a Szent István- bazilika irattárába helyezni. A terv végrehajtását a szovjet tankok megakadályozták. Kuklay Antalt — több pap — és kispaptársával együtt — 1957. májusában letartóztatták, „bűnügyüket” Turchányi Egon bűnperéhez csatolták. „Mindszenty bíborost nem állíthatták a vádlottak padjára, egyházi pert viszont mindenképpen produkálni kellett, ezért, bűnbakoknak ott voltak ők...” így lett Kuklay Antal a Turchányi Egon-pemek — a másodrendű vádlott Liesz- kovszky Pál volt — a harmadrendű vádlottja. A Fő utcai börtönbe vitték, ahol a letartóztatottakat agyba- főbe verték a pufajkás karhatal- misták. ”Ezeket a karhatalmi jellegű egységeket kizárólag azért állították fel, hogy szisztematikusan végigverjék az országot, s megmutassák a proletariátus öklét. A vérbírák szinte tervgazdálkodást teljesítve szabták ki a tíz éveket, és nem ritkán a halálos ítéleteket olyan felállásban, ahol a vádlottak és védőik csak veszíthettek. Itt ismerte meg a tiszteletreméltó Schiff bácsit, akinek egyetlen vétke az volt, hogy két fia részt vett a forradalomban, és még idejében el tudták hagyni az országot. „Ez az idős zsidó villanyszerelő élve megúszta a ma- uthauseni haláltábort (...) később pedig a Vígszínház fovilá- gosítojaként a színészek szerete- te vette körül.” A másik rabtárs, Varga Tamás 17 évesen vett részt a forradalomban, tetteit tudatosan vállalta. Élete árán sem volt hajlandó megbánást tanúsítani. A Fő utcai komor épületből a „Markóba”, onnan a „Gyűjtőfogházba”, végül Márianosztrá- ra került Kuklay Antal, miután 10 évi börtönre ítélték. Ekkor a bebörtönzöttek létszámát a börtönök kapacitása szabta meg. a börtönvisszonyokra jellemző, hogy a múlt században épült kis fogház minden egy személyre szánt 2x4 méteres celláiban tizenegy rabot zsúfoltak össze, a „Markó” 4x4,5 méteres zárkáiban pedig huszonkettőt. Fejtől- lábtol aludtak, mert másképpen nem fértek volna el egymás mellett. Márianosztrán volt az X-esek, vagyis az osztályidegenek börtöne, ahol a papokat külön is kategorizálták. Égy évig dolgozni sem engedték, és eltiltották őket az olvasástól; nyomtatott betűhöz nem juthattak. A sanyarú helyzetben vigaszt jelentett, hogy egy zárkába került Juhász Miklóssal, ifjúkori piarista hittanárával, a nagy műveltségű történésszel, és Szunyogh Xavérral, a kiváló bencés teológussal. Szellemi-lelki dialógusaik egyetemi előadásokkal értek fel. A Markóban a poloskák, Márianosztrán a vakfegyelem tette pokollá az életüket. Egy év elmúltával a szőnyegszövőben és kötélfonóban gerebenezőként dolgozott, sokszor mínusz 20 fokos hidegben. Később a Belügyminisztérium számára kellett fordítaniuk angolból és németből a raboskodó papoknak. A sokféle anyagból Churcill emlékiratainak kötete és dr. Schmidt Statiszta a diplomácia színpadán című műve jelentett felüdülést a számára. Több mint hat évi raboskodás után, az 1963-as amnesztia hozta meg Kuklay Antal számára is a szabadulást. Első útja Sárospatakra vezetett a szüleihez, a második pedig püspökéhez, Egerbe. Mivel püspöke nem nevezhette ki lelkésznek az Állami Egyházügyi Hivatal jóváhagyása nélkül, az pedig hozzájárulását megtagadta, más munka után kellett néznie. Három évig rendőri felügyelet alatt állt, Sárospatakot is csak engedéllyel hagyhatta el. Nagy nehézségek árán került a Sátoraljaújhelyi Lemezf yárba galvanizáló segédmun- ásnak. Majd a sárospataki Cse- répkálya Gyárban segédmunkásként, később pedig „bújtatott” adminsztrátorként dolgozott. Szentmisét csak zárt ajtók mögött mondhatott, ahol rajta kívül csak a Jóisten volt jelen. Nagy előrelépést jelentett, amikor a sárospataki katolikus templom könyvtárának rendezésevei bízták meg. Egy ideig fi- guráns lett egy ásatásnál... Hosz- szú huzavona után kapta meg az egri püspök az Állami Egyházügyi Hivatal hozzájárulását, hogy a régészeti és könyvtárosi munkában nagy gyakorlatot szerzett Kuklay Antalt kinevezhesse a sárospataki plébánia könyvtárosának. Időközben a Széchenyi Könyvtárban könyvtárosi, az ELTE-n pedig művészettörténész diplomát szerzett. 17 évig kellett várnia, míg végre lelkészi hivatását folytathatta. 1973-ban az ezersszáz lelket számláló Körömbe került plébánosnak. A Sárospataki Katolikus Gyűjtemény után áldozatkész munkával szinte múzeumot rendezett be a pálosok egykori vendégfogadójából lett körömi plébánián is. Négy másik község — Sajó- hídvég, Girincs, Kesznyéten és Kiscsecse is — a körömi parókiához tartozik. Talán az ország egyetlen iskolája, amelyről — a miskolci párttitkár erőlködése ellenére — sem sikerült levetetni Krisztus keresztjét. Faluja és a környék büszke plébánosára, a Pilinszky-kutatás — a második, bővített kiadást is megért A Kráter peremén című könyve — pedig országos elismerést hozott a tudós körömi plébánosnak. Többször is járhattam nála Körömben. Láthattam a lakosok szeretetének megnyilvánulásait papjuk iránt, aki örökké szervez, tervez. (Pilinszkyről hosszú interjút készíthettem vele, amely a Tiszatájban közelesen megjelenik.) Pilinszkyről mindig szívesen beszélt, börtönről, szenvedésről egy szót sem ejtett. Azt azonban tőle tudom: Pilinszky költészete nemcsak a fasizmus okozta szenvedések világrangú művészete, de a mindenkori szenvedésé is„ hiszen az emberi história nemcsak fejlődéstörténet, hanem passiótörténet is. Martinkó Károly így zárja a Kuklay Antalról szóló fejezetet: „Körömtől hazafelé tartva egyre azon törtem a fejem, mennyire gazdag a Római Katolikus Egyház, amely az országnak egy viszonylag eldugott részénél is olyan papot kepes biztosítani a hívek számára, mint amilyen for- mázatú atyát ismertem meg Kuklay Antalban. Tőle igazán lehet jó példát vermi, erőt meríteni és tudásszomjat gyarapítani, s nem utolsósorban szerénységet tanulni.” (Bp., 1991.) Cs. Varga István Magyari Barna költeményei Nyílt levelezőlap Te: Karinthy Frigyes a humor nem kötött balesetbiztosítást pedig ma Magyarországon veszélyes dolog poénnak lenni már nem száll már nem repül a tréfa lombján tollászkodik egy töröttszámyú vicc e vidéken hátratett kézzel sétál az ápolt apátia tolókocsival jár a komédia s ez már tragikomédia Este a Nyugati-Kárpátokban móc asszonyok fekete kendőiből összevarja isten az éjszakát az ösvényen — zseblámpa nélkül - baktat a patakcsobogás mielőtt belép sátramba leteszi félcipőjét a sötétség a gumimatracon hanyatt fordul a hideg a fűben öreg tobozok hátát maszfrozza a harmat s a fenyőillat összeszorított tenyerében ciripel egy metafora A három karikagyűrű A - hajdan szép, szőke özvegy ötvenéves, de tízet bátran letagadhatna az életéből. Arca hamvas bársonyán kívül csaknem minden régi szépsége megmaradt; a szeme kékje, a vastag érzéki szája, a kislányosan fitos orra. Beszélgetni szeretne velem, egy régesrégi személyes találkozásunkra is hivatkozik, se telefonon sehogyan sem tudunk megállapodni a jelenés színhelyében. — A presszó túl forgalmas! — A parkban egy árnyékos pádon... Reccsen a telefon, már-már azt gondolom, hogy megszakadt a vonal, amikor újra hallom a hangját. — Zavarná, ha a lakásomra hívnám? Nem zavart, és most itt ülök a lakásán egy kényelmes fotelban, és nézelődve várom, hogy a ház úrnője behozza a frissen főtt kávét. — Tehetek bele égy kevéske kakaót? A hangja kislányosan bájos, a kezei finomak, és sokat ígérnek a félig gombolt pongyolájából elővillanó lábai is. — Amint említettem beszélgetni szeretnék magával. Hangtalan megadással tárom szét a karomat, és ujjamon mutatom, hogy két cukrot kérek. A szobában kávéillat árad, a falakon a kép, az asztalkákon a vázák, a csecsebecsék mind igényes női finomságról árulkodnak, de az egész lakás a kedves, meleg otthon benyomását kelti. — Az első férjem orvos volt, és imádta a festményeket. — És a második? Rámnéz csillogó kék szemével, és hangosan felnevet, majd lepkemódra széttárt karral hanyattveti magát a fotelban. — Esküszöm, hogy maga gondolatolvasó! Miközben felkészítettem a kávét, éppen az járt az eszemben, hogy miként vezessem elő a három házasságom történetét, és most tessék. Úgyszólván a számba adja a szót... A kávét ugye nem ülik szür- csölni, de az igazán finom kávé igényli, hogy ízlelgessék, kóstolgassák, szívják, szagolják az illatát, az aromáját, és ne egyszerre hajtsák fel mint a kocsmában a féldecit. — És hogy miként tálalja fel a „negyediket”! Csörren a csésze, a kiskanál a tányérkára bülen, a szép asszony eddig mindig mosolyon tartott arca elkomolyodik, hátrébb tolja maga alatt a fotelt. — Félni kezdek magától. — Persze csupa békés szándékkal jöttem... Feláll, kimegy, és törlőt hoz, hogy letörölje az állítólag kifröcs- csent kávét. A vártnál több időt tölt el a konyhában, és ezt a kis időt arra használom, hogy alaposabban szemügyre vegyem a szobát, és megállapítsam, hogy csupán ennek az egy szobának a berendezése többet ér, mint az egész ház. — Tudja, nem vagyok sem gazdag, sem szép... — Miért vált el a második férjétől? Méhcsípésként éri a váratlan kérdés, de csodálatosan fegyelmezett arcmimikával palástolja zavarát, és azt hiszem ez az a pillanat, amikor egyetlen mondattal le kell győznöm, fel kell szabadítanom a gátlások alól. — A jövőről csak „őszintén” érdemes beszélni... — Azért hívtam! — veti fel kissé makrancosán a tekintetét, majd megadással felém fordul. Nézzük egymást, megpróbálom számbavenni minden jellemző vonását, mint a piktor, amikor arcképfestésbe kezd, ő szemrebbenés nélkül állja a tekintetemet, később szürkül, fe- héredik az arca, ráncok futnak ősze a szeme alatt, majd sírni kezd. — Megbántottam? Könnyeit nyeldesve megrázza még mindig, hervadásban is szép szőke fejét, és zsebkendőt szed elő, de nyilván a sminkre gondol, mert kiszalad a fürdőszobába. Nehéz ólomkristályok és ezüst serlegek sorakoznak a vitrinben, végül is egy csodálatos tűzzománc képen áll meg a tekintetem. Szellemszerűen ül vissza a helyére, és mintha semmi sem történt volna — bár egy árnyalattal hűvösebben —, hogyismondjam, hivatalosabban megkérdezi. — Mire kíváncsi? — Mindenre, amit elmond! Ölbe kapja kedvenc cicáját és mintha neki beszélne, árad belőle a szó. — Az első szerelmi házasság volt, bár az volt a legrövidebb, a második pokol, de a harmadik sírig tartott volna, ha autóbalesetben meg nem hal a férjem. Nem szívesen beszélek róla, mert rágondolni is szörnyű ezekre az időkre. És, hogy most mi az igazság? Az, hogy nehezen viselem a magányt, a társtalanságot, az egyedüllétet, és bár néhányan már megbotránkoztak rajtam, hogy kíméletlen gyorsasággal fogyasztom a férjeket, én mégis azon gondolkodom, hogy... A cica macskahűséggel dorombol az ölében, ujjai egy pillanatra sem állnak meg a simoga- tásban, miközben mély sóhajjal fejezi be monológját. — Kezdhetek még az életemmel valamit? — Ha a negyedik férfire gondol, sietnie kell... Éltűnődik, és elégedett mosollyal tekint szét a szobában, ahol mindenütt az ő kezenyoma látszik, és finom női mütyürök teszik lakályossá a kellemes otthont. — Miért kellene sietnem? — Azért, mert a tartós egyedüllétet egy bizonyos életkor után megszokja, sőt megszereti az ember, és egy-egy cicán vagy kutyán kívül senki mással nem hajlandó megosztani a birodalmát... Felcsillan a szeme, és mintha aranyrögöt talált volna, hálásan szorítja meg a kezem, konyakkal kínál, süteményt hoz, és megint úgy ragyog az arca, mint a találkozásunk pillanatában. — Köszönöm, hogy őszinte. Amikor elmegyek, arra gondolok, hogy a szőke szépség annak örült meg, amit meghagytak neki a múló évek... Szalay István Cseh Károly versei Véletlenek Váratlan volt tarkóm végigsimító kezed: hús, fátyollebbenésű; és egy pillanatra keleti bujaság illatozta be a véletlen alkalmat. Majd elindult képzeletem lávája is, fokozni a júliusi alkonyi hőséget a kék autóbusz poklában, amíg muzsikált a rozzant bárka fölfelé a kanyarok katlanizzású betonján. Virágzó hársfák léglökéshullámai csapódtak érzékeimnek tested pórusaiból, (kint éppen- akkor nyíltak a hársak, ugyancsak véletlenül.) Túl sok véletlen volt, s emiatt lett kegyetlen e játszma, vagy nem láttam előre?: áldásod bűnáthárítás csak, ellenem kitervelt merénylet, mert azzal áltattam immár mióta magamat, hogy soha nem történhet meg velem ama átkos mítosz: a kiűzetés. Déli szemle Kolostorromok: szétszórt papírgombócok fehérlenek. Ragyog a dél, napja elpilledt pilises barát koponyájaként fénylik át a lombokon. Pihen a távoli templom tornya is: égbe mártva felejtett penna. Krónikátlan időket élünk, feleim. Alexander Xaver Gwerder* Rondó Élőhalott vagyok már. Menj, célom nincs nekem, ha kalászhoz mérem; menj, ne tudják rejtekem. Tán ha újra... S mégsem, mert: célom már nincs nekem, kalásszal összevetve -, szél kompján szállók messze, s a szélbe rejtezem. *A.X. Gwerder (1923-1952) svájci költő öngyilkossága előtti búcsűverse Werner Lutz (Svájc) Lépteim alatt Nyarak útjai nyújtóznak el lépteim alatt. Messzi búzamezők aránylanak tovább kenyeremben. Fejem fölött porlepte mosoly, Fejem fölött éjszakák hervadt csokra. Olykor egy sötét isten lakozik bennem. Olykor halni támad kedvem. Olykor már nem ér utói a szél. Magdelena Vogel (Svájc) Este Sötét pillájú mezők nyújtózkodnak a mámoros esti ég alatt. Olykor, ha csábító szavakat suttog a csapod ár szél, föl-fölragyognak. Habozik, majd futni kezd egy út a dombok mögé, melyek minden távlatnak útjában állnak. (Cseh Károly fordításai)
