Heves Megyei Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 152-176. szám)

1991-07-27 / 175. szám

HÍRLAP, 1991. 8. HÉTVÉGI MAGAZIN (mi) A tárgy, amelyről szólni kívánunk, a tej­testvériség, idestova hat évtizedes örökség: Németh László 1932-ben emelte be a köztu­datba Tejtestvérek c. írásának közreadásával. A kelet-közép-európai kultúrmissziót fele­lősen és mindvégig következetesen vállaló író e cikkének számos igazsága — fájdalom — mindmáig időszerű. Leginkább az, amely az életpálya más-más fázisaiban újból és új­ból visszatér, s amelyet akkor így fogalmazott meg: „... mi Duna-népek... itt élünk egy sors­közösségben, egymásról mit sem tudva. Iga­zán itt az ideje, hogy megismeijük tejtestvé­reinket, akikkel egy sors száraz emlőjét szop­tuk.” S hogy a megismerés leckéjének tanulá­sára mindjárt példát is adjon, elindult a „ke­let-európai tájékozódás” valódi szellemi ka­landnak bizonyuló útján. Nyelveket tanult, a szomszédokét, s a mostoha körülmények el­lenére, máig irányt szabó biztonsággal irá­nyította a kortárs nemzedékek figyelmét a régió kulturális örökségére s az örökség szá­mos, közös gyökerű értékére. Mert a szerb népköltés pl. éppúgy a kulturális értékek kapcsolódási pontjaira figyelmeztette, mi­ként a műköltészeti stúdiumok tapasztalati anyaga, „... a népélet sűrűn összefont talaja fölött... szétágazott műveltség.” Esztendő el­múltával — a 7ű«íí-val kapcsolatos tapaszta­latok birtokában — már egy folyóirat közrea­dásának tervét is fontolgatta „... amely nem­csak a Kismagyarországé, s nem az egyik ki­sebbségé...” lenne, „... hanem mind a négy magyar világé egyszerre”, „azontúl” pedig „... hogy a négy magyar világé, a szomszéd népeké is, amelyek közt szétszóródtunk.” Nem az ő szándékán múlott, hogy a terv máig sem valósult meg. S bár — mint írta akkor — „... a társkereső, gyökereket bocsátó ember mást sem tett, csak megbukott”, „csalódások és csalások, remények és visszautasítások közt...” élt, idáig mégsem adta fel, folytatta a ma már legendás emlékű „kelet-európai tá­jékozódást.” Hogy milyen eredménnyel, arra épp délszláv irodalmi tárgyú esszéi a Krlezsa Adyról, a Híd a Drá van, s a Most, punté, síita kínálnak megannyi tudománytörténeti és irodalomtörténeti szempontból sem elha­nyagolható példát. Meggyőződésünk: Németh László emlí­tett „kelet-európai tájékozódásának” egyik legmarkánsabb összetevőjét a Kisebbségben IV. kötetében közreadott három délszláv iro­dalmi tárgyú esszé alkotja. Máshol leírtuk már: e tanulmányok annak a máig időszerű szellemi ablaknyitásnak szerves elemei vol­tak, amely sokoldalú, erősen nyugati irá­nyultságú világirodalom-képünket volt hiva­tott árnyaltabbá tenni. Egyidejűleg példák sorával bizonyítani azt is: milyen szerteágazó szálrendszer köt össze bennünket magyaro­kat, horvátokat, szerbeket és szlovéneket. A három esszé a szerb és a horvát irodalom múltjának és akkori jelenének legnagyobb értékeire hívta fel a figyelmet, névsora Zrínyi Pétertől Ivó Andricig terjed. Szemléje továb­bi szereplői pedig: Fran Krsto Frankopan (Frangepán Ferenc Kristóf), Ivan Gundulic, Silvije Strahimir Kranjcevic, Juraj Krizanic, Miroslav Krleza, Sveti Sava (Szent Száva) és Borisav Stankovic. S akkor még nem szól­tunk a paletta népköltési színeiről, melyek a közös délszláv, illetve közép-kelet- és dél­kelet európai néphagyomány (Kraljevic Marko, Milos Obilic, Hunyadi János és Má­tyás, Dóczy Péter, azaz Dojcin Petar stb.) örökségére és ennek folklorisztikai, művelő­déstörténeti, irodalomtörténeti jelentőségé­re egyaránt figyelmeztetnek. Maga a névsor is imponáló, az érintett problémák jó érzékkel történt megközelítése méginkább. E három írás mindegyike szem­pontokban gazdag, akkor a feltárandó, fel­dolgozandó kérdések inspirativ felsorakoz­tatása volt. Bennük Németh értékálló ítélete­ket fogalmazott meg, s az általa tört csapáson haladva a diszciplína, a jugoszlavisztika itt­honi és külhoni magyar művelői nem egy íz­ben jutottak el fontos, irodalomtörténeti ér­dekű eredményekhez. Nem lehet kétséges, hogy már az első tanulmány, az 1939-ből va­ló Krlezsa Adyról című írás adakozó bőség­gel kínálta az akár programnak is tekinthető és épp ezért továbbgondolásra érdemes meg­állapításokat. Az pedig csak természetes (Németh László írói habitusából követke­zik), hogy a horvát pályatársban — Krlezsa 1930-as Ady-esszéje kapcsán — mindenek­előtt a „művelt stratégiát”, „hazai (értsd: a horvátországi, tágabban jugoszláviai) elma­radottságot „ostorozó”, az „egyszerre hét­nyolc arcvonalon küzdő”, Thomas Mannt, Proustot, Bemard Shaw-t, a festő Goyát „és az egykorú’ horvát festőket” interpretáló, majd a horvát irodalomtörténet kérdéseit vi­tató és magyarázó szerzőt dicséri, aki „szöve­geibe műfordításokat iktat be”, s emellett gondolatmenetének töretlen meghatározója a „kelet-európai szempont”. A tanulmány egyik fontos passzusát idézzük: „A kelet-eu­rópai viszonyok... mindig az idegeiben van­nak ; nem téveszti meg sem a térbeli közelség, hogy a Nyugat bástyái alatt él, sem a szellem- történeti közelség, hogy Nyugat műveit má­solhatja. Akár az ide-oda hányódó Kranjcse- vity tanítóról ír, a mi Reviczkynk költő-kor- társáról, akár a Zrínyivel egykorú Krizsanity atyáról, akit a szláv egység álma a moszkvai misszióba és szibériai száműzetésbe dobott, mindig ebből a különös, értelmetlen kelet­európai állapotból indul ki, amely ezekben az írókban a diléttantizmust és a lángészt, a téveszmét és a tudást összekeverte — és iga­zolta. Mi volt Horvátország, ez a nyitott seb, a török a Habsburg és Velence sóvárgása közt? Mi volt a kiegyezéssel összetákolt Mo­narchia, melynek horvát irodalomtörténete egy hosszú gyászjelentés őrültekről, öngyil­kosokról, tüdővészesekről és elnémultakról? Ilyen kérdésekkel vág ő az esztétikai méltatá­soknak, s ilyenekkel fogadja az idevetődött irodalomtörténeti fogalmakat. Mennyire mást kell például az ötven évvel megkésett romantikának jelentenie a horvátoknál, ahol már csak azért sem lázadhatott a klassziciz­mus ellen, mert nem volt mi ellen lázadni, mint Victor Hugo Franciaországában.” A Kranjcevic-Reviczky párhuzam, a Zrí- nyi-kortárs Juraj Krizanic tragikus sorsának felvillantása, a horvát irodalom és a horvát- ság monarchiabeli sorsa, helyzete s az iroda­lom fáziskésének ilyetén való folytatása: „A kelet-európai szempont teszi számunkra ér­dekessé Krleza Ady-tanulmányát...” S hogy mi is volt e sokszor idézett és emlegetett „ke­let-európai szempont”, Nos, a kérdésre egy Krleza-textus lehet a mindennél beszéde­sebb válasz: „Mindaz, ami a francia lírában Rimbaud és Verlaine között történt, húsz­harminc évvel később a kelet-európai lírai zónákon verődött vissza, a fajták, nyelvek és különböző nemzetiségek intenzitása szerint differenciálódva, nagyjában azért mégis szo­morú hasonlósággal. Ma, amikor már bizo­nyos fokig visszatekinthetünk a szimboliz­musnak, a pszeudoklasszicizmus és a késői romantika kispolgári szépségeivel folytatott harcára, ma ezekről az eseményekről a ta­pasztalat keserű mellékzöngéjével lehet be­szélni, mennyire szürkébb és egyhangúbb mindez a nemzetközi irodalmi-impresszio­nista történés, mint amilyennek első pillanat­ra tetszett. Biok Ismeretlen Hölgye, akit a szentpétervári éjszakákon álmodott meg, ugyanúgy a késői verlainizmus magasabb, absztrakt vonalán született, mint Rilkének Lédáról írt strófái, vagy Ady képzeletbeli Mylittája, Biok szkíta hátterének élménye a lengyel Julian Tuwim zsidó elnyomottságá- hoz hasonlatos, Ady pedig, midőn a magyar — hun abszurdum fölött kesereg, Matossal és Matos sztárcsevicsi lamentációival rokon. Mindaz, ami a cseh lírában Bezrucs körül történt, Ivó Andric és Crnyanszki között sok lírában jelentkezik. A Stephan George- Hoffmansthal német lírai komplexum meg­felel a Baljmont-Hippius orosz komplexu­mának és Cankartól Zsupancsicson, Mur- non és Ketten át egészen Albrechtig teijedő szlovén líra egyezik a Matos és epigonjai kö­rüli horvát lírai helyzettel... Ady Endrének, mint lírikusnak különös jelentősége nem ab­ban van, hogy impresszionista módszereinek áttörő erejével lerombolta az akadémikus... alexandrinusok korszakát, hanem abban, hogy a ... nagyvárosi sznobizmus tökéletes feleslegességének őszinte irodalmi kifejezé­sét adta.” Lőkös István A Németh László születése 90. évfordu­lója alkalmából a Hittudományi Főiskolán rendezett tudományos emlékkonferencia előadásának rövidített szövege. S záz évig élt nagyanyám. Ma- dárcsontú, törékeny asz- szony volt, bölcsességénél csu­C án a szíve volt nagyobb. A falu- an afféle tudós hírében állott, pedig a betűk közül csak azokat ismerte, amelyekből össze tudta rakni a nevét: Szitárcsik János- né. A falu végén volt a háza, a kertje végénél kezdődött az er­dő, a Bükk, amelyet nála jobban aligha ismert valaki. Túl a patics- ken'tésen ölelkezett össze a hegy­vidék az Alfölddel, innen indul­tak az ösvények, a cserkészutak, a vadváltók a hegyek felé. — Kié az erdő? — kíváncsis­kodtam gyerekfejjel. Magához ölelt, és mint vala­milyen óriási titkot, megsúgta. — Az erdő a tiéd! Ámulva hallgattam a szavait, és dehogyis gondoltam, hogy ez a nagy igazság lesz majd az ő, számomra rendelt testamentu­ma. — Becsüld meg aztán a jusso­dat! Magasra emelte törött, száraz gallyra emlékeztető kaiját és olyan fennségesen tekintett rám, mint egy királynő, aki most, ép­pen most ajándékozza oda or­szágát a legkedvesebbik unoká­jának. — Enyémek a madarak is? Határozottan és komolyan bólintott. — Rád bízom valamennyit! A vadvirágokat, az erdei gyümöl­csöket isi a málnát, a szedret, a somot, még a vackort is. És hogy el ne felejtsem: tiéd az erdőségek minden vadja, törődj velük, vi­seld gondjukat és védd meg, ha bántaná meet bárki is. Kipirult az arcom a hirtelen rám szakadt gazdagságtól, bol­dogságomban sírni és nevetni akartam egyszerre, végül is át­öleltem vékonyka derekát és ő még folytatta a testamentumot. Örökség — Sokat járj az erdőn, ismerd meg a vadak járását, a szokásai­kat, segíts nekik, kiváltképpen az ínséges időkben, és meglásd nem marad el a jutalmad. Megtanu­lod majd a nyelvüket, sokat ér­tesz a kevésből is és tudni fogod, hogy mit miért tesznek. — Nehéz lesz megtanulnom? Elnevette magát, majd egy­szerre komollyá vált az arca. — Az ő nyelvük a legnehe­zebb nyelv az egész világon és bi­zony kevés ember van, aki meg­érti. Nincs ennek a nyelvnek se tankönyve, se szótára, de még ta­nítómester sincs, aki elővenné az abc-t. Ettől kezdve úgy jártam az er­dőt, mint az igazi király a biro­dalmát, érdekelt minden fűszál, minden madárfütty, megtanul­tam, hogy mikor nyílnak a virá­gok és mikor és hol teremnek a gombák. Tudtam, hogy hol lak­nak a mókusok és hol fészkel a pirosfejű harkály, feltérképez­tem a borzvárakat és olyan élet­hűen utánoztam a nyúlsírást, hogy beugrott rá a legravaszabb róka is. Kitanultam, hogy az égerfa festi legszebbre az ozba- kok és a szarvasok agancsait és hogy merre futnak össze a vad­disznó csapások. Később, amikor felnőttem, és nagyanyám arcán már sűrűek lettek a ráncok, felkérdezett. — Ismered-e már az erdei em­bereket? Mellbevágott a kérdés, mert úgy gondoltam, azt kérdezi majd, hogy meddig szól a ka­kukk, vagy mennyit tojik a vad­galamb és hogy hol tanyázik a fü­lesbagoly? Azóta tudom, hogy az erdei népekben más lélek lakik. A mészégetők, a szénégetők, a he­gyi pásztorok, a fatermelő mun­kások, akik gyakran heteken át az erdőn laknak, különböznek a többiektől. Kevesebb beszédű- ek, bizalmatlanabbak, titoktar- tóbbak, nehezen engednek közel magukhoz bárkit is, de ha meg­szerettek valakit, azt nehezen le­het elszakítani a szívüktől. Es­ténként a pattogó tűz körül, az izzó parázs mellett szívesen me­sélnek régi történeteket, megele­venítik a régmúltat, a nagy he­gyek, a barlangok világát és olyan hittel szólnak ezekről, mintha a hajdani életnek maguk is részesei lettek volna. Jut eszembe nagyanyám régi bicskája, a penecilusa, ahogyan ő nevezte a szalonnázó kését, amely mindig vele volt az erdőn is. — Enélkül még a templomba sem megyek! — mondta és gyor­san a köténye zsebébe süllyesz­tette a bicskát. Egyszer elhatároztam, hogy addig könyörgök neki, amíg ne­kem nem adja a penecilust. Rám nézett, ráncoktól teli arca elko- morodott, tekintete szürke lett, mint a nyári borulás. — Majd egy másikat hozok neked az utolsó vásárról... Könnyes lett az egérke szeme, keze a semmibe tétovázott, de ujjaival görcsösen szorította a penecilust. — Mikor lesz az utolsó vásár? — Azt fiam senki sem tudja! — mondta halkan és aznap egyetlen szó sem jött ki a száján. Száz esztendőt megért nagya­nyám számára bizony nem sok­kal később eljött az utolsó vásár. A bicskát a köténye zsebébe fe- ledten aludt el örökre, de a gaz­dag örökségem részeként jogot formáltam hozzá. Azóta is itt tar­tom az asztalomon, sokan meg­nézik, megbámulják, egyesek műkincsnek tartják, az en szá­momra persze a legdrágább fel­becsülhetetlen érték: nagya­nyám hagyatéka. Pedig a bicska csupán jelképes örökség, a való­di az, amit egy életre a szívembe táplált: az erdő, a természet, a növények, állatok szeretete. Mostanság, amikor a Bükköt járva látom a sebeket, amelyeket a természeten üt az emberfia, bizony gyakran eszembe jut a nagyanyám. — Az erdő a tiéd, de becsüld meg a jussodat... Az ő szava közös örökség, amelyet olyan látványosan her­dálunk el, mintha fogalmunk sem lenne arról, hogy minden fa, minden madárfaj, amelyik ki­pusztul a föld és a rajta élő embe­rek életét rövidíti meg. Milyen boldog lehetne a világ, ha a százesztendős nagyanyám testamentumát valóra váltaná... Szalay István .................................................—................................. J ánk Károly Zsoltár Nincsen már rímem — tenyerembe sírtam. Nincsen már könnyem — verssorokba írtam. Nem vigasz a szó, amíg földre hintem. Nem lehetek én, amíg tükre nincsen. Szavaim álma süketek fülében! Szavaim átka keresztfák tüzében! Kiöntve létem mint a forró láva, kiöntve létem hűlő golgotája. Túlnő rajtam minden égi s földi mása. Az alkony kezemet tövig vérbe mártja. Varga Levente versei Száll az ének ágról ágra Száll az ének ágról ágra Száll a madár szájról szájra. Elrepülnek a madarak Nem térnek tavasszal vissza. Jaj, jaj édes tátyám Miért hagytál minket ilyen árván? szabadság szele leng felettünk, Lánc csörög a lelkűnkön. Jaj, jaj nagyapák, ükapák, nem tudják az unokák, unokák Miért hullott, merre hullott Véretek évszázadokon át. Ükapám elszárad sírodon a virág. Nem hajol senki fölébe, mert nem szabad Könnycseppel áztatni, könnycseppel ápolni, Csak szabad síppal, dobbal, nádi hegedűvel. Élet Ócska rongyos életek, Ruhaszárító kötélen lengenek. Ringatja őket a szél Majd elfűjja mindet. Szűk a hely Szűk a hely már nekem, Nagyokat lépkedem. Éjszaka sétálok, Lesem a csillagos eget. Kicsi már a szülőföldem Kicsi a föld is nekem. Lelkem szárnyain Végignyargalok a világegyetemen. Tétova árnyék A tollat a papír felett tartom, Gondolkodom. Közben lomhán fekszik az árnyék a lapon. Feküdne is tovább ha eszembe nem jutna egy-két irka-firka. A tiszta fehér lap már be van maszatolva. A tintapacnikat a lap beszívja. Az árnyék a lapon lassan megy át, gyorsan vissza pont. (1986) „Tej testvériség” Németh László kelet-közép-európai kultúrmissziójáról

Next

/
Oldalképek
Tartalom