Heves Megyei Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 152-176. szám)

1991-07-13 / 163. szám

4,

SZEMTŐL SZEMBE

HÍRLAP, 1991. július 13., szombat

Egy év alatt három emlékmű Abasáron

„Kelly hogy beszéljenek a faluról.”

Szinte mindenki panaszkodik mostanság: nem igazán valósult meg a rendszerváltás. Nem történtek nagy horderejű változások, legalábbis a mindennapi életben semmiképpen, néhányan még azt is megfogalmazzák, hogy felesleges volt ez a sok hűhó. Juhász Béla, az abasári polgármester nem tartozik ezek közé az emberek közé. Szobájában nem egy ideges agyonnyúzott, ide-oda kapkodó ember fogad, hanem egy nyugodt, a terveiről és a megtett feladatokról büszkén beszélő vezető. Teheti is, hiszen az utóbbi hónapokban alig múlt el hét, hogy a megyei vagy akár az országos sajtóban is ne jelent volna meg néhány sor Abasárról.

Nincsenek felmérések a birtokomban, de bizonyosan nem járok messze az igazságtól, ha azt állítom, hogy a választások óta annyi emlékművet, emléktáblát egyetlen településen sem avattak, mint ott. Ráadásul nem is akármilyen személyiségek, hanem többek között Habsburg Ottó, Tőkés László, s a legkevésbé ismert közéleti ember is a köz- társasági megbízott Heves megyei hivatalvezetője, dr. Balás István volt.

Hozzátartozik a történethez, hogy Juhász polgármestert annak idején a falu nem fogadta egyöntetű örömmel, ellenlábasai még a házát is felgyújtották, tetemes kárt okozva az épületben. Hogy azóta mi történt, arról beszélgettem vele egy kánikulai délelőttön.

— Polgármester úr! Kétségtelen, hogy a rendszerváltás óta látványos dolgok történtek Abasáron, két emlékművet és egy emléktáblát avattak nem akármilyen külsőségek között. Miért volt erre szükség?- Elsősorban azért, mert tavaly ünnepeltük a török hódoltság utáni újratelepítés háromszázadik évfordulóját, s emiatt meghirdettünk egy jubileumi ünnepségsorozatot. Erre azért is emlékezünk szívesen, mert akkor igen gyors fejlődésnek indult a falu. Ennek szerettünk volna emlékművet állítani, s ezzel párhuzamosan társközségünkben, Pá- losvörösmarton is elindult egy hasonló kezdeményezés. Az emléktábla avatással ezt az évet zártuk le, ezzel köszönetét mondva azoknak a papoknak, segédlelkészeknek, akik itt az elmúlt háromszáz évben tevékenykedtek. Hiszen a község és az egyházközség ebben az időszakban itt eléggé összefonódott. A szobor — amely Pálosvörösmartra került — már 1971-ben készen volt.

Az alkotó, Bene Miklós annak idején nem kapott rá engedélyt, hogy azt köztéren felállíthassák, s még igazgatóként helyeztem ezt el akkor az iskola udvarán. De nem csak ilyen események voltak, hanem olyanok is, amelyekre én igen büszke vagyok. Ilyen a június huszonkilencedi- kei fáklyás felvonulás, amelyiktől tartottam is, mert attól féltem, hogy igen kevesen leszünk. A Fő utcán — kettő kivételével — minden ablakban gyertyák voltak, s több százan emlékeztek arról, hogy az utolsó szovjet katona is elhagyta az országot. Ezt azért is mondom, mert Abasárról elterjedt, hogy az ott lakók csak a pénzt számolják, pedig ez is bizonyítja, hogy itt azért már a lelkek is kinyíltak. Megmozdul a falu akkor is, ha nem jönnek neves emberek.

— A neves embereket biztosan sokan irigylik Abasártól. Hogyan sikerül ezeket a világszerte is ismert személyiségeket megnyerniük, s egyáltalán miért pont őket kérik fel egy-egy emléktábla-avatásra?

— Kis szerencsénk is van. Habsburg Ottó látogatását annak köszönhetjük, hogy van egy kis testvérfalunk Bécstől nem messze, s az ottani pap egy Gyöngyösről elszármazott magyar ember, akinek nagyon jó kapcsolatai vannak a Habsburg- családdal. Tőkés László azért is jött el, mert 1989 karácsonyán fél nap alatt hetven mázsa élelmiszerjött össze, és én vittem azt ki egy gépkocsivezetővel Erdélybe. Akárhogy csűrjük-csavarjuk, az igazság az, hogy akkor mi voltunk az elsők, akik feljutottunk a Hargita tetejére, s ennek igen nagy híre volt. A püspök úr erre még most is emlékezett. Mi hiszünk abban, hogy egy országot, egy népet elsősorban lélekben kell felemelni, s akkor az

gazdasági csodákra is képes lesz. A másik az, hogy nem tagadom, hogy a híres emberek által a község neve is szerepel a sajtóban, s erre rendkívül nagy szükség van. Kell, hogy beszéljenek a faluról. Nem tudom, hogy ezért-e, de az első nagyobb ünnepségünk után két hét alatt több bort vittek el a faluból, mint előtte három hónapon keresztül. A jövő héten pedig a Szovjetunió ukrajnai területére utazom, ahol állami gazdaságok, kolhozok vezetőivel találkozom, hogy kapcsolatunk legyen a szovjet piaccal. De a miénkhez hasonló lehetőséggel mások is élhetnének, bár tudniuk kell, hogy egy ilyen ünnepséget iszonyatos szervezőmunka előz meg. Szerencsére nálunk vannak vállalkozó szellemű emberek erre a feladatra.

— Polgármester úr személyesen hogyan éli meg ezeket az ünnepségeket, hiszen mivel az ön tevékenységéhez kapcsolódnak ezek az emlékművek, bizonyos szempontból önnek is emléket állítanak.

— Ez még nem jutott eszembe soha. De eszembe jut egy történet. Az április hatodikai ünnepségünk előestéjén körmenet volt a templomnál. Én még annyi meghatódott arcot nem láttam. A kkor kérdezték tőlem, hogy mit érzek? Azt mondtam, hogy ez nekem még mindig olyan, mintha egy csoda történt volna. Október óta vagyok itt, s azóta egy kicsit álomvilágban érzem magam. El sem tudtam volna képzelni azt ezelőtt három-négy évvel, hogy az országban ilyen jellegű változások lesznek, azt pedig különösen nem, hogy én ennek tevékeny részese lehetek.

— Sokan panaszkodnak, hogy kevés pozitív változást látnak az országban. Ezek szerint ez Abasáron nincs így?

— Nemrégiben a képviselőtestület egyöntetű szavazással döntött úgy, hogy el tudom látni mellékállásban is a feladatomat. Októberben csak hatan voksoltak erre, öten pedig ellene, úgyhogy ezt most egy jó aránynak tarthatom. Azt hiszem, hogy legtöbben megértik, hogy ezek az események nem öncélúak, nem én szeretném az utókornak meg- örökíttetni magam, hanem az egész falunak szól ez.

— Októberben felgyújtották az ön házát, számos névtelen fenyegetést kapott. Mostérik-emég hasonló atrocitások?

— A tűzgyújtás utáni napon kaptam egy levelet, hogy fizikailag megsemmisítenek, ha nem megyek el. Nekem azóta sem lépte át rendőr a küszöbömet, még a tüzet sem vizsgálták ki rendesen. Azóta nem kaptam ilyen fenyegetéseket, névtelen levelek igaz, hogy érkeznek, de azokban inkább a segítségemet igénylik.

— Ön tagja a megyei önkormányzatnak is, sőt a közszolgálati bizottság elnöke. Ebben a minőségében alaposan részt vett abban a vitában, amelyik Eger és a megye között zajlott, arról, hogy az eddigi megyei fenntartású intézményeken hogyan osztozzanak. Sok hír terjedt arról, hogy a megye és Eger összeveszett. Ön hogyan élte át ezeket a megbeszéléseket?

— Azt is mondták, hogy a megyei önkormányzat kultúraellenes. Pedig nem az, csak féltjük a kis pénzünket. Az elsődleges kötelességünk az, hogy a megye 117 települését valamilyen kulturális szintre felhozzuk. Lehet, hogy tévedek, de úgy látom, hogy Heves megye településeinek 75 százalékában kulturális élet nincsen. Nálunk is most indult meg. Azzal sajnos Eger mostani vezetésének szembe kell néznie, hogy negyven éven keresztül sokszor a megye többi településének a rovására fejlődött a város, és emiatt van egy alapvető bizalmatlanság. Erről sem a mostani egri vezetés, sem mi nem tehetünk.

De emiatt nem voltak rossz hangulatú megbeszéléseink, s

A polgármestert már nem fenyegetik

(Fotó: Gál Gábor)

végül sikerült megegyezni.

— Ön ezek szerint lát lehetőséget arra, hogy a megye kulturális élete kimozduljon az említett holtpontról? Hiszen bizonyára ismeri azt a vélekedést, hogy ez pénzkérdés.

— Nem csak az. Minden kis önkormányzatnak van arra lehetősége, hogy egy összeggel támogassa a helyi kulturális életet. De ehhez emberek is kellenek és nyitottság. Sajnálom, hogy nekem kell ezt mondanom, de az, amit mi itt csinálunk. Itt senki nem gondolta volna azt, hogyösz- szeáll egy női és egy férfikórus két hónap alatt, ők énekeltek az ünnepségeinken, utána együttmaradtak, és nagyon jól érzik magukat. Tehát ha elindítjuk az igényt, amihez nem kell pénz, akkor lehetnek eredmények. Ezért is kellenek az említett látványosságok.

— Az önök rendezvényeit nemcsak a polgármesteri hivatal 'szervezi, hiszen a helyi plébános aláírása is szerepel mindig a meghívókon. Ez szoros együttműködést sejtet.

— Ez így is van. Azt az igen nagy tömeget, amely egyházhoz tartozik nemhogy be kell kapcsolni, hanem szinte előtérbe kell helyezni. Ők korábban is szervezetten voltak együtt, ők egy aktív mag, ám idáig csak a saját rendezvényeiken vettek részt, most viszont bekapcsolódhatnak a község mindennemű megmozdulásába. Ezt szívesen veszik.

Egy litánia után például húsz perc alatt megalakítottunk egy karitatív mozgalmat, amelyik azt hivatott szolgálni, hogy felkeressük azokat az embereket is, akik egy élet munkája után szegénységben élnek, ám ezt nem hangoztatják, nem kérnek segélyt, mert szégyellik.

— Mostanában közéleti személyiségek, képviselők, polgár- mesterek érzik úgy, hogy csalódtak, s már meg is fogalmazódott bennük, hogy legközelebb nem vállalkoznak ilyen szerepre. Ön szívesen dolgozna a következő választások után is?

— Hát azért még bő három év hátra van. De Habsburg Ottót szeretném idézni, aki itt azt mondta, hogy adjunk hálát az Istennek, hogy ennek a csodálatos korszaknak a részesei lehetünk. Aki ezt így látja, az szerintem a továbbiakban is vállalni fogja a megmérettetést.

Bízom abban, hogy én három év múlva is így fogok érezni. Most feltétlenül.

— A közeljövőben lesz-e újabb nagy ünnepség Abasáron?

— Biztosan megmosolyog, de október huszonharmadikán Európában egyedülálló emlékművet avatunk majd. Ez a meg nem születettek emlékműve lesz, s azoknak a mementójául szánjuk, akik a legutóbbi évtizedekben az abortuszok miatt nem jöttek világra.

Kovács Attila

Paradox helyzetben a szocialisták...

Horn Gyula nyilatkozott lapunknak

Horn Gyula: „Az ellenzék nagyon komoly hatással van a kormányzati politikára'’

Nemrégiben járt Egerben Horn Gyula volt külügyminiszter, a Magyar Szocialista Párt és az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke. A politikust pártjáról, az MSZP-ről, s a szociáldemokrácia itthoni lehetőségeiről és esélyeiről kérdezte munkatársunk.

— Néhány hete alakult meg a

pártján belül az úgynevezett „szociáldemokrata társulás”.

Mint az MSZP elnökétől kérdezem: hogyan lehetséges, hogy egy alapvetően szociáldemokrata pártban külön is szerveződik egy ilyen nevű csoportosulás?

— Jogos a kérdés, már én is föltettem ezt az érintetteknek. De mások is firtatták. Akkor fogalmaztuk meg többen is, hogy akkor vannak szociáldemokraták és még szociáldemokratábbak...? Ez így nem megy. Kértük azt is, ha lehet, változtassák meg a nevüket. Ők erre azt a választ adták, hogy nem arról van szó, hogy kisajátítanák maguknak a szociáldemokrata értékeket, hanem azt fejezik ki, hogy tovább akaiják erősíteni ezt a felfogást. Én azt hiszem, egyre inkább megmutatja az élet, hogy ez egy idejétmúlt elkülönülés.

— Sokan azt mondják itthon és külföldön is, hogy szociáldemokrácia csak ott létezhet valójában, ahol kapitalizmus van. Ma Magyarországon, ebben az átmeneti korszakban — mikor még nincs teljes kapitalizmus, nem alakultak ki az új formák — kell megteremteni egy sor garanciát, gondolok itt például a dolgozói érdekképviseletre. Ebben a helyzetben mi lehet egy önökéhez hasonló baloldali párt stratégiája? Egyáltalán, mit kezdhetnek ezzel az ellentmondásos helyzettel?

— Ez az egyik legnehezebb kérdés, amely nemcsak ránk vonatkozik, hanem a nyugat-európai szociáldemokráciák egy részére is. Mi a szociális piacgazdaság hívei vagyunk. Ezt a piacgazdaságot máshol több száz év alatt építették ki, s ennek — legalábbis az utóbbi évtizedekben — kialakultak szociális oldalai is. Nálunk ezt a két oldalt egyszerre kell kiépíteni, s ez óriási feszültségekkel jár. Miközben szorgalmazzuk a szociális piacgazdaság kiépítését, ugyanakkor az ezzel járó áldozatokat és súlyos következményeket is vállalni kell. Paradox helyzet ez egy baloldali párt számára. Minket például alapvetően az különböztet meg Magyarországon minden más parlamenti párttól, hogy szociális érzékenységgel rendelkezünk. Mégis, gyakorlatilag azokat a lépéseket, intézkedéseket, törvényeket támogatjuk, amelyek emberek százezreit hozzák nagyon súlyos helyzetbe. De nem tudunk mást tenni, mint támogatni, mert az ország fejlődése csak a piac- gazdaság keretei között valósulhat meg. Az, amit a párt megpróbál tenni — ez már szociáldemokrácia — és itt Szalay Pál megfogalmazását tudnám idézni: az igazságosság a szabadság és az egyenlőség közötti összhang megteremtése. Hát ez az, ami borzasztó nehéz. Hogyan érhető el, hogy az átalakulásban ne tűnjenek el a süllyesztőben azok se, akik hátrányos helyzetbe kerülnek, s emberhez méltó körülmények között éljenek?

— Mivel pártjuk nem kormányzati tényező, ezek a lehetőségek igencsak korlátozottak, hiszen nincs közvetlen befolyásuk a dolgok menetére.

— Valóban nincs annyi lehetőségünk, mint egy kormánypártnak. Ugyanakkor meg kell mondanom, hogy azért az ellenzék — még ha nem is nagyon vallja be ezt a kormány — nagyon komoly hatással van a kormányzati politikára.

— Ma...?

— Igen, ez a hatás ma is létezik. Például azok a felvetések, követelések, amelyeket megfogalmaznak az ellenzéki pártok (még ha nem is ismerik el jogosságukat rögtön), azért valamilyen módon visszaköszönnek, megjelennek törvénytervezetek képében, bizottsági vitákban és másutt. Idővel törvénnyé, politikává formálódnak. Tehát azért van hatás, mint ahogy a sajtónak is óriási hatása van a kormányzati munkára, magatartásra és a stílusra. Nem beszélve arról, hogy a mai ellenzékből viszonylag rövid időn belül kormányati tényező lehet.

— Végül egy személyes kérdés. Henrich Böll, a Nobel-díj as író mondta egyik regényében, hogy minden rendes ember volt egyszer kommunista. Hadd kérdezzem meg: ön volt-e kommunista? És ha volt, hogyan, mikor lett Önből szociáldemokrata?

— Természetesen voltam kommunista, én ezt soha nem tagadtam, és nem is fogom. Sőt bevallom, nem is szégyellem. Hittem benne. Családom — apai ágon, s a bátyám is — az illegális kommunista mozgalomban vettek részt. De egyébként is, mint munkásgyerek, szinte erre determinált a sorsom. A váltás, átalakulás nem úgy következett be, hogy 1965. március 10-én — mondjuk 10 órakor — rájöttem arra, hogy a kommunizmus elvesztette az értelmét. Én nagyon sokat foglalkoztam, mint külügyi tisztségviselő a környező világgal és a miénkkel. Nagy vitákat folytattunk arról a 60-as évek elején: mi az oka annak, hogy Ausztria és Csehszlovákia között például megfordult a fejlődés iránya. A háború előtt Ápsztria mintegy 40 százalékkal volt elmaradva Csehszlovákia mögött, az 1950- es évek végére pedig Ausztria ugyanilyen mértékben múlta fölül keleti szomszédját. Mi az oka annak, hogy a demokratikus tradíciókkal rendelkező Csehszlovákiában ennyi törvénytelenségre került sor? Ennek felismerése — tehát, hogy itt rendszerbeli problémák vannak — vezetett arra, hogy az ideológiával van baj. És végül még egy valami adott döntő lökést: az, hogy a hetvenes évek közepén a volt szocialista országok közül egyedül és elsőként vettük fel a kapcsolatokat a nyugati szociáldemokráciákkal. Nálunk volt először Willy Brandt és mások is, amiért átkoztak minket Moszkvában és a Varsói Szerződés más országaiban is.

— Sőt, a másik oldalról Brandt-ékat is bírálták azért, amiért fölvették velünk a kapcsolatot...

— Hogyne, őket is súlyos bírálatok érték, nemcsak Brandt-ot, de mindenkit, aki a közeledés híve volt. Ám mi rengeteget tanultunk a nyugat-európai szociáldemokráciáktól. A közvetlen kontaktusok alkalmával is, az általuk adott anyagok, tanulmányok segítségével, és a velük való beszélgetések, találkozások is sokat jelentettek. Tehát nagyjából így zajlott ez a folyamat, amely — mondom — nem köthető egy merev, konkrét dátumhoz.

Havas András