Heves Megyei Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-18 / 115. szám
4 SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1991. május 18., szombat Miként hat Egerre a miskolci példa? Magánegyetem avagy: marad, ami... „Nem szeretett engem az az újságíró...” — árulja el egy grimasz kíséretében a Miskolci Bölcsész Egyesület vezetője, dr.Gyárfás Ágnes, amikor az egyik lap minapi cikkét hozom szóba, amely a Miskolci Egyetemmel, valamint a városi önkormányzattal való vitájukra mutat rá. „Ellenünk szól az az írás” — ránt egyet a vállán lecsúzni készülő kabáton. Hideg van itt, az irodában inkább csak a lelkesedés forró. A falakon, a polcokra feltűzdelve különféle hivatalos levelek, külföldi devizatámogatást ígérők, meg hazai, engedélyt meg nem adók. A polcok dugig mindenféle bölcsész irodalommal, magyar, francia, német nyelven. A szemben lévő helyiségben — ahol végül is beszélgetünk majd — nagy papírdobozokban cédulák: egyik-másik „füle” kilátszik, rajtuk a szakok megjelölései: ógörög, szociológia, és így tovább. A szomszéd szobában, s ez teljesen természetes, telefonon valaki francia ékesszólással tárgyal. Az épület, amelyben vagyunk, valamikor BAZ megye ideológiai fellegvára volt. Bizonyos értelemben most is hasonló célt szolgál, csakhogy szabadabb szellemben. Ideológiákat is tanulhat itt aki akar, különfélét, kedve szerint, de főként nyelvet, s mindent, ami a bölcsészetbe beletartozik. A belváros többszintes, impozánsnak mondott épületében az Észak- Magyarországi Innovációs Centrum Rt.-vei osztozkodnak. Bár, bent az épületben minden otthonosságot sugall, a hallgatók kényelmesen társalognak a magasfoldszint aulájában, a körülmények mégsem egészen rózsásak. Van, aki a tanárok fel- készültségét vitatja, más a rögös utat, amit járni kell az itt aoott diploma elismertetéséig. Egy biztos: 830 hallgató igennel szavazott a miskolci „bölcsészegye- temre”, ennyien látogatják mostanság az órákat. Az elnöknő tehát határozott és nyugodtnak is látszik. Elvégre hét emeleten oktatnak. „ Tovább élni a hagyományt...” — Miben különbözik más egyetemektől az önöké? — Ez az egyesület olyan felső- oktatási intézmény szeretne lenni, amely tartalmában és formájában a régi hagyományokon nyugszik és ezeket a régi hagyományokat továbbvivő nyugatiakhoz hasonlít. Ott is egy általános humán műveltség volt minden tudományok alapja, s erre épültek a szaktudományok. A magyar diákok általában külföldre vándorolván szerezték meg a szaktudományi ismereteket. A hallgatók főleg Göttingá- ban, Heidelbergben, Utrecht ben tanultak, de a környékbeli diákok elmehettek Debrecenbe is, és akkor papokká váltak, később orvosokká. Ezt a hagyományt élik tovább valójában az amerikai és az egyéb nyugati egyetemek, ahol megvan a baccalaureátusi és magiszteri fokozat, s ez a mi három plusz Kétlépcsős képzésünk is ilyen. Ezért meijük magunkat most már nyugodt szívvel a baccalaureátusi alsó és a magiszteri felső fokozatnak nevezni, mert már nem ítélnek el, hogy ilyen régies hangzású nevet adtunk. Lényegesnek tartjuk, hogy a harmadik év végén is adunk oklevelet a hallgatóknak, mert ebben a korban a húsz-huszonkét évesek családot alapítanak, gyermeket szülnek, s így mégis van valami a kezükben, amivel pénzt tudnak keresni. Ezért, az alaptudományok mellé — 16 félével foglalkozunk — adunk olyan kiegészítő szakismeretet, amiből megélhetnek: tolmács, fordító, idegen- vezető, újságíró, archiváló, könyvszakember, zenegyűjtő, népzenetudós, kamarazenész lehet valaki. Mind olyan, amiből kevés van Magyarországon, ám keresett szakmák. S még menedzsereket is képezünk, ők meg tudnak majd élni, még akkor is, ha csupa tanárral tele lesz az egész magyar felsőoktatás... Eza különbség megvan tehát a jelenlegi oktatási rendszer és közöttünk, de azonosság is van, miután szeretnénk ugyanolyan diplomát adni a hallgatóinknak, mint akármelyik magyar egyetem, tehát nem szeretnénk, ha „alacsonyabbrendű” lenne ez a diploma... — ...Egyelőre még ez óhaj. — Ez egyelőre valóban csak óhaj, egyszerűen azért mert nincs felsőoktatási törvény, amely egyenrangúvá tenné a mi diplománkat az államival. Ismerem a készülő törvényt, amelyben — ha elfogadja azt a Parlament — megvan minden lehetőség erre... — Honnan indult, s milyen gyökerei vannak ennek a bölcsészképzésnek ? — Rémes volt megélni a negyven év alatt, ahogyan a város polgári és nemes hagyományait fokról fokra tönkretették, s módszeresen elsorvasztották, velünk együtt. Hogy itt az értelmiség nem a megtűrt, hanem a tiltott kategória volt állandóan. És éppen azért talán, mert ezt világosan láttuk, s mert nem kívántunk részt venni ebben az irtásban, már 15-20 éve megalakítottuk a miskolci bölcsészegyetemet elő-' készítő társaságot, s ennek keretében éltük társadalmi életünket: akárhová mentünk — voltunk vagy százan-százhúszon —, mindenfelé az egyetemi ismeretek megszerzésére törekedtünk. Átrágtuk, elemeztük, megvitattuk a tapasztalatokat. S amikor azt állítom, hogy a miskolci bölcsészegyetem legalább ezer ember műve, akkor egyáltalán nem túlzók, mert ez így kristályosodott ki. Ez a vonzás, ami körbeveszi, annak köszönhető, hogy sok emberi jószándék bújik meg mögötte. S ami még nagyon fontos, hogy: ifjúságcentrikus... Ez a felvételi rendszer emberséges, szeretetteli, amit föltétlenül éreznek a gyerekek, s ezért vonzódnak hozzánk. Egy felvételi nap nem lehet döntő... — Sokan ezt épp ellenkezőleg, az intézmény gyengeségének tűn - tetik fel. Hírlik ugyanis, hogy bárkit fel vesznek ? — Abból indulunk ki: egyetlen nap, egy perc alatt semmiképp sem lehet eldönteni azt, hogy ki alkalmas a filoszi hivatásra, s ki nem. Mert azért azt tudni kell: ez a bölcsész szakma — mondjuk így, szakma — tehetségből és szorgalomból tevődik össze. Nos, hát egy felvételi vizsgán a szorgalom például nem tűnik ki... Lehet, hogy a tehetségéből, meg a szülei presztízséből is adódó jó bizonyítványával bekerül, ám ha nem szorgalmas, hu- szadrendűértelmiségi válik belőle. Mi fölvesszük azokat, akik jelentkeznek. Akinek jeles a bizonyítványa, azt valamelyik szakra minden bizonnyal, mert eleve feltételezzük, hogy ez a bizonyítvány tisztességes iskolai tanulmányokat takar. Aki viszont nem jeles, annak az úgynevezett alapozó évben módjában áll bebizonyítania a tehetségét és szorgalmát. Az első év olyan, mint egy beavatási szertartás, tehát sokkal nagyobb terhet ró a fiatalra, ezért nagyon nehéz is, de a vizsgái nagyon emberségesek. Nem íriák be a tanárok az elégtelent, hanem azt mondják: „Menj el, tanulj még, sgyere vissza!"Ekkor tehát minden lehetőséget megadunk. Az említett alapozó évben latint, görögöt tanulnak nagy óraszámban, s a görög stúdiumokon a filológia módszerét, a nyelvek sajátságait, emellett pedig szintén sok órában nyugati nyelvet, hogy művelt emberekké váljanak. Mindezeken kívül van a „tudománycsokor”, amiből választhatnak. De oktatunk filozófiát is, kantiánus alapon. Szabó Árpád professzortól ókori bölcseletet, a pap Szatmári Sándortól bibliaismeretet tanulnak. Szóval, ez az ami hiányzik máshol, s ami után egy év alatt szinte kicserélődnek... — Kik oktatnak még itt? — Elsősorban azok, akikkel együtt tervezgettünk, az ELTE- rol, a Kossuth Lajos Tudomány- egyetemről. Összesen ket- szazharminc oktatónk van, többnyire „bedolgozók”, végleges munkakönyvvel mindössze tizenkét tanárt alkalmazunk. De arra azért ügyeltünk, hogy az Universitas eszméje érvényesüljön, amely mindenféle szellemi áramlatnak helyet ad, és semmit nem közösít ki. Tehát az a tisztességes tanár, aki marxista tudományossággal fejezi ki magát, éppúgy helyet kaphat itt, mint a szellem történész vagy platonista. Csak a tudományt magas fokon és tisztességesen művelje. — Gazdaságilag milyen vállalkozás ez az egyetem? — Hát..., nagy szegénységben élünk. Nem is gondoltunk arra, hogy létezik ilyen: magánegyetem. Mindig úgy képzeltük, hogy az állam formai majd belőlünk felsőoktatási intézményt. Ebben már nem bízhatunk, mert más útra terelt bennünket az előző kormány. Németh Miklós írta levelében: „...az államnak több millió forintiába kerülne kart alapítani, de na a miskolciaknak ilyen nagy a vágyuk a humán ismeretek oktatásához, akkor csináljanak alapítványon nyugvó magánegyetemet, minden költségvetési támogatás nélkül működjenek, de kapjanak állami épületegyüttest.” Ézt a régi pártházat megkaptuk, de — mivel ezt senki nem tisztázta előzőleg — mi ezért bérleti dijat fizetünk. A jelenlegi miniszter együttérez velünk, de az elődei tönkretették az egészet, mert Cseresnyés László lemondott a házról a minisztérium nevében. Nem tehet semmit értünk a jelenlegi tárca. S mivel rátereltek bennünket erre a magánegyetemi útra, nehéz újra kezdeni: végelátatlan adminisztrációs mozgalom kellene ehhez „házon beim”, mármint a minisztérium berkeiben. Mi meg már elindultunk ezen a magánúton, s most már valójában semmi más nem kell csak egy törvényjavaslat, meg hogy elfogadják a diplománkat... „Ha egymást erősítjük...” — Mindeddig központilag osztották el a felsőoktatásban a szerepeket. Miskolc a műszakiakat képezte, Debrecenbe, esetleg Nyíregyházára, Egerbe mentek a bölcsészet iránt érdeklődők. Várható-e valamiféle „rivalizálás” az intézmények között? — Annak idején azzal fenyegettek minket, hogy majd Eger... Akkor megüzentem az egrieknek — de nem reagáltak rá —, hogy nekem az a meglátásom: minden megyében lesz egy egyetem, ahol megtalálják majd a saját feladatukat, szerepkörüket a felsőoktatásban. Erre minden megyének megvan a joga: Borsodnak is, Nógrádnak is. Itt nem lehet szó rivalizálásról, inkább arról, hogy — ha egymást erősítjük — szellemileg is gazdagabb lesz a körzet. Egernek, annak a atinás városnak van egy sajátos atolikus szelleme, s ezt meg kell „lovagolnia”, nem szabad sutba dobnia. Amit a katolikus egyház nyújtani tud a városnak, igenis kell fogadnia, a város gyermekei gazdagodnak általa... Ha így nézzük a dolgokat, mi Egerrel a legjobban meg tudnánk lenni. Jámbor Ildikó Pünkösdi léleknjulás II. Róbert francia király ismerte az életet. Neki tulajdonítják az ősi Veni Sancte himnuszt. Vajon mit kér? Azt, ami hiányzott korából. A fényesség sugarát — Sik Sándor emlékezetesszavaival. A szomorúaknak vigasztalást. Könnyebbülést a fáradottaknak. A szív megvilágítását. Róbert király a tizedik század végén élt. Az ezredforduló telve volt várakozással és félelemmel. Kalandozó nomádok dúlták fel a frank birodalom városait, monostorait. Messze volt még a virágzó középkor XIII. százada. A kor a szülés fájdalmait élte át. Ezért imádkozik a himnuszköltő fényért, világosságért, amely elsősorban a szíveket világosítja meg, és innen sugárzik a közéletbe. A király látta birodalma helyzetét, amely ugyan már keresztény volt, de lélekben még visszahúztak a gall hagyományok. Törzsek, klánok csaptak össze egymással. A lovagság szabályai még kristályosodtak becsületkódexszé. Ákkor még az erősebb uralkodott. Ebben a világban jól látta a király az élet sötét oldalait, és ezek megvilágosítását kéri. Róbert király százada elmúlt. Ám most is ezredfordulón élünk. Mondhatjuk-e, hogy ma a béke, a lelki világosság, a bőség és a lélek derűje uralkodik? Sajnos nem. Szélesebb távlatokban aggodalommal nézünk a Közel- Keletre. Naponta döbbenetes kép tárul elénk a kurdok tragédiája láttán. Most már megmozdultak a nagy nyugati nemzetek. Most már naponta nem ezer ember hal meg, hanem csak ötszáz... Vigasztaló-e ez? A török határ melletti fagyos fennsíkon most már sátrak állnak. Hogy vészeli át ezt a helyzetet a csecsemő, a kis gyermek, az öreg és a beteg? Ma is fohászkodhatunk a „bőkezűség Istenéhez”, hogy adjon meleg napot, meleg ruhát és meleg ételt azoknak, akik a fagyhalál és az éhhalál küszöbén állnak. És adja meg a szív megvilágosodását azoknak, akiktől a szerencsétlenek sorsa függ. A mohamedán fundamentalizmus egy közel-keleti országban kegyetlenül bünteti a nőket, ha nem csadorban jelennek meg 38 fokos melegben. Nőkkel szemben kíméletesek, csak 74 korbácsütést kapnak. Mi, nyugatiak, megdöbbenünk hallván ezt a magyar médiumokban és felsóhajtunk: „Fényed szívünk hassa át.” őseink az első pünkösd napján megértettek valamit, amit ugyan azelőtt is tudtak: „Ihleted, ha fényt nem ad, — Emberszívben ellohad — Minden érő, minden ép.” Az Örökkévaló üzenete most tárult föl előttünk. Most merültek bele az igazság tengerébe. Ettől a naptól nem számított, hogy a justitzmordot kimondó bírák elé kell államok, hogy korbács csattogott a hátukon, hogy életveszélyek között kellett magasba emelniök az örömhír fáklyáját. Lélekben megújultak, más emberré lettek. Most érett be mindaz, amire Mesterük tanította őket. Az igazság fény tengere egyetlen nagy egységbe kovácsolta őket, ahol egyek voltak Mesterükkel — és egymással. Igazában ez a probléma, egymás megtalálása, elfogadása és befogadása. Az eredeti szöveg a „numen” szót használja, azaz az örökérvényű, soha el nem múló és nem változó értéket. Pünkösdkor a „numinosum”, az isteni tölti be és tölti el a lelket, más szóval olyan értékek, mint az igazság, a jóság és a szépség. Ezek nélkül veszélyben van bennünk minden más érték. Ahhoz például, hogy megbecsüljük a nemzeti kisebbségeket és megbecsülést vívjunk ki határainkon túl saját nemzeti kisebbségeinknek is, be kell látnunk a nemzeti múlt és jelen értékeit. Be is kell fogadnunk ezt az igazságot, erre utal a himnuszköltő: „Mosd meg, ami szennyezett/ Aszuságra hints vizet,/ Orvosold a sebhelyet.” Róbert király, ezer évvel ezelőtt Te már láttad, hogy egy korforduló milyen fájó sebeket szakít fel, hogy emberek által rajzolt határ hány szívet tép széjjel. Megérezted azoknak idegtépő izgalmát, akik a zöld határon hóban, fagyban csúsznak át az anyaországba. Ezért fohászkodtál így: „Simogasd a darabost, / Felmelengesd a fagyost, / Útra vidd, ki tévelyeg. ” Teremtő Lélek, melengesd a mi szívünket is, vezess bennünket a jó útra, ha tévelygünk. „Add, vegyék el híveid, / Kik hitük beléd vetik, / Hétszeres kegyelmedet.” Miklós Béla Tisztelik, megbecsülik „Nincs okunk panaszkodni...” (Fotó: Szántó György) — Mai világunkban akár fehér hollónak is tekinthetünk egy olyan véleményt, hogy „nekem nincs okom panaszkodni.” Miből, honnan gyökerezik ez a nyugalom, ez az optimizmus? A kérdés címzettje Kovács Péter, a Miskolci Postaigazgatóság Heves Megyei Hírlapárusító Üzemének helyettes vezetője. — Nem vagyok babonás, de azért előbb kopogok hármat. De komolyra fordítva a szót: miért vagyok elégedett? Harmonikus családi miliőben élek, feleségem pedagógus, van egy lányunk és egy srácunk. Szeretem, amit csinálok, munkámat — úgy érzem — tisztességesen megbecsülik. Anyagilag, erkölcsileg egyaránt. És, ha még azt is hozzáteszem, hogy csak az idén leszek harminchat éves, akkor hát mire, kire és miért lenne okom panaszkodni... — A világért sem szeretnék ünneprontó lenni, de a Magyar Postáról ilyen szépeket és jókat igencsak ritkán hall az ember... — Ennek is több' oka van. Legnagyobb talán az, hogy a ro- hanós ügyfeleink igen keveset tudnak a mi szakmánkról, ennek a nagy családnak az örömeiről, sikereiről, gondjairól, terveiről. Szó nincs róla, hogy mindent kifogástalanul végzünk, hogy nem hibázunk, hogy nem tévedünk... De mindig azzal a szándékkal döntünk, hogy a lakosság érdekében cselekedjünk, ügyfeleinknek segítsünk. Vagyis hogy gyorsabban, színvonalasabban tudjuk kiszolgálni, teljesíteni az emberek igényeit. — A megyei hírlapárusító üzemnek még nincs különösebb múltja. Tulajdonképpen mivel foglalkoznak, mi a fő profiljuk? — Igen, az üzem fiatal. Ami pedig tevékenységünket illeti: kizárólag árusító és kereskedelmi munkát végzünk. Szerencsénkre van már hozzá korszerű számítógépparkunk, négy jó programunk, szinte naprakész pontossággal tudjuk figyelemmel kísérni vállalkozásaink alakulását, munkánk eredményeit és fogyatékosságait. A modern technikára rendkívül nagy szükségünk van, hiszen több mint ki- lencszáz újságot és különböző kiadványt árusítunk. S mivel egyre nagyobb a konkurencia, ezért tovább bővítjük árusító, értékesítő hálózatunkat, nyáron Egerben már rikkancsunk is lesz, és az úgynevezett mozgó árusító csapatunk rendszeresen felkeresi majd a város nevezetes pontjait. Természetesen gazdag kínálattal. Tudom, illetve tudjuk, hogy a pénzt igencsak meg kell „fogni” a családok többségének, de hisz- szük, hogy kultúra nélkül mégsem lehet élni. Nos, nekünk ezt az igényt kell tisztességesen, elérhető árakon, sok-sok ügyes, kisebb-nagyobb ötletekkel kiszolgálnunk. Örömmel mondhatom, hogy munkánkhoz nagyon jó partnerünk az igazgatóság vezérkara. Többségük fiatal, teli ötletekkel, energiával. — Ha jól tudjuk, Ön az egri Gép- és Műszeripari Szakközép- iskolában végzett. Hogyan esett a választása a postára? — Ennek családi vonatkozásai is vannak. Anyósom hosszú éveken át dolgozott a posta távközlési üzemében, apósom a postánál, később a Heves Megyei Lapkiadó Vállalatnál. Sokat segítettek és segítenek ma is. Szükség is van rá, mert amint említettem, rendkívül fontos ez számomra, a munkaköröm is olyan, hogy szakmai ismereteimet folyamatosan szinten kell tartani, ezért is lettem hallgatója-a győri műszaki főiskolának. — Milyen szakon tanul? — Postaüzemin. — Ezek szerint, végleg elkötelezte magát kenyéradó gazdájához. ■■ — Igen. Ebben a kis számító- gépes birodalomban valóban nagyon jól érzem magam... (koós)
