Heves Megyei Hírlap, 1991. április (2. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-13 / 86. szám

HÉTVÉGI MAGAZIN 8. Állati történetek Mesebeli lény a tengeri kígyó — Mendemondák az oroszlánokról — Mennyit tojik a krokodil? Az ezredforduló óta tudjuk, hogy a tengeri kígyó nem kígyó! Ezt leginkább Gould tengerész­kapitány 1930-ban megjelent vaskos könyvéből tudhatjuk meg, aki a tévedés okát abban látja, hogy az emberek ennek a szörnynek mindig csak a vízből kiemelkedő testrészét látták, így jutva téves következtetésekhez. Mit néztek tengeri kígyónak? Kígyónyaka volt példának okáért a „sárkánygyíknak” is, lé­vén 76 nyakcsigolyája, aminek következtében mintegy két eme­let magasra is fel tudta emelni a kígyóforma fejét. Ezt látszik alá­támasztani Hans Egede lelki- pásztor, aki 1763-ban a követke­zőket írta: — Láttak egy szörnyet az északi szélesség 64. fokán. En­nek feje — amikor a víz fölé emelte — a hajó árbóckosaráig ért. Pofája hosszú és hegyes volt, és úgy lélegzett, mint a bálna. Szó, ami szó, mesebeli lény volt tehát a tengeri kígyó, és be kell érnie a világnak mondjuk egy sárkánygyíkkal, amely lega­lább afféle szörny volt, mint me­sebeli társa, a tengeri kígyó. A halhatatlan költők halhatat­lanná teszik a mendemondákat! Ki gondolná, hogy a mi Petőfi Sándorunk léptette elő az orosz­lánt az állatok királyává a Rab oroszlán című versében: „Vas­rostélyos kicsiny ketrecben áll az oroszlán, a sivatag-király.” Az oroszlán lenne tehát a siva­tag királya? A sivatagban bizony éhen is pusztulna szegény, hiszen annak élővilága szegényes, ég­hajlata e nemes vadra nézve ki­bírhatatlan. Megjelenése való­ban királyi, tartózkodási helyei a füves puszták és sztyeppek, ahol bőségesen élnek zebrák és anti­lopok; a derék oroszlán legfőbb táplálékai. íme Miskolczitól egy­két idézet: A legnagyobb éhsé­gen kívül tsupán tsak maga pré­dája által tápláltatik. Sokak szerint az oroszlánok közül kizárólag a nőstények ejtik el áldozataikat, a hímek soha. Nos, a hímek dolga a fajfenntar­tás, amiről a derék korabeli író ezt mondja: A nőstény oroszlán felettébb buja természetű, párdu­cokkal és hiénákkal is képes megcsalni hímjét. Szegény ki­rály! Ki gondolná, hogy hajdanán hazánkban is éltek oroszlánok, igaz, elég régen, mondjuk 20-80 ezer évvel ezelőtt, a jégkorszak idején. Közép-Európában ugyanis akkortájt gyakoriak vol­tak a barlangi oroszlánok, erről az ott talált csontok is tanúskod­nak. És még egy érdekesség a régmúltból: némelyek állítják, hogy valamikor nem csupán az oroszlánok ettek embereket, ha­nemfordítva is megesett. íme egy régi írás: Az oroszlánhúst meg le­het enni, s az Arabsok Tunis és Algír között majdtsak azzal él­nek... Az állatok királyának minden vadsága ellenére, az oroszlánok könnyen szelídíthetők, és az ál­latkertekben is rendkívül jól sza­porodnak, így aztán nem kell fél­ni kipusztulásuktól. Állatvédők követelik, hogy a rab oroszláno­kat vigyék vissza eredeti élővilá­gukba. Csakhogy ez nem olyan egyszerű, mint erről Anghy Csa­ba is ír: az állatkerti oroszlánok nagy termetűek, de elpuhultak, izmaik messze nem olyan rugal­masak, mint vadon élő társaiké, vagyis maradjanak — saját érde­kükben — a ketrecekben. Végezetül ejtsünk szót a kro­kodilokról és azok legnagyobb ellenségeiről, így a ichneumon nevű lényekről, amelyeket egyiptomi vidrának, vagy indiai egérnek is neveznek. Közismert, hogy a krokodilok tojással sza­porodnak, amelyről így ír Földi: A nőstény tojik vagy százat, azokat a homokba kaparja, ezek alig egy jó lúdtojás nagyságúak, melyeket az ichneumon felkutat és kiszívogat. A krokodiloktól általában fél­nek, mi több, rettegnek az álla­tok, az emberek rusnya, tunya szörnyeknek tartják őket, ame­lyek ha jóllakottak, méla undor­ral tekintenek áldozataikra, ám ha éhesek, a mozdulatlan lények a villámnál is gyorsabbakká vál­nak, és rácsapnak a kiszemelt ál­dozataikra, amelyek majmok, emberek, szárnyasok egyaránt lehetnek. Becslések szerint fél évszázadig élnek, és bőrük rend­kívül kelendő a piacon; táskákat, egyéb divatcikkeket készítenek belőlük. Ezzel a célzattal létesí­tenek a világ több helyén kroko­dilfarmokat, így Kubában is, ahol a krokodilcikkekből szá­mottevő a kereskedelem. Állító­lag a krokodilok szörnyen elsza­porodnának, ha tojásaikat nem fogyasztaná oly jó étvággyal a vi­szonylag kis testű ellenség, a „monguz”. Ez a kis rabló termé­szetesen nem csupán a krokodil­tojásokra pályázik, hanem kere­si, kutatja a fészkeket, így a ma­darak tojásait is dézsmálja. A krokodilok történetét a leg­helyesebb lett volna Hérodotosz leírásával kezdeni, aki úgyszól­ván „feltálalta” e rusnya állatok természetrajzát. — Ez az állat az — írja —, amelyiknél a legkisebből lesz a legnagyobb, hiszen egy lúdtojás- ból fejlődik ki a több mázsás szörny. A vízben vak, de a szá­razföldön kitűnően lát, négy lába és disznószeme van, karmai erő­sek, pikkelyes bőrét a hátán szin­te lehetetlen lenyúzni. Valameny- nyi állat, madár menekül előle, de a „trochylus” barátságban él vele. Ha kimegy a szabadba, ott a széllel szembefordulva, tátott szájjal pihen, ekkor repül a szájá­ba az említett madárka, és kisze­di onnan a piócákat. Hérodotosz lényegében jó és pontos, leírást ad a krokodilról, megjegyezve, hogy egy nőstény krokodil évente 40-60 tojást rak le mintegy fél méteres mély gö­dörbe. A tojásban lévő kis kro­kodilok meglehetősen erős han­got adnak le, és ezzel jelzik, hogy eljött a kikelésük ideje. Amikor kikelnek, az anyakrokodil kiás­sa, majd a vízhez irányítja őket. Az viszont már hérodotoszi téve­dés, hogy az állatnak nincs nyel­ve. Van, de lapos, és hozzánőtt a szájüreg aljához, ezért tűnik úgy, mintha hiányozna. És még valamit a szent kroko­dilról: némely egyiptomiak tart­ják szentnek, megmentette ugyanis egy királyukat, aki meg­parancsolta, hogy örök védelmet élvezzenek... (Sz) Mandulavirág HÍRLAP, 1991. április 13., szombat Bihari Klára: Nyílik, az ajtó G alambok tollászkodnak a borzas háztetőn, ta­vaszt váró, piros taréjú tyúkok kapirgálnak a porban. A nagy kertet nemsokára felveri majd a dudva meg az árvacsalán, erőtlen, gyenge már a kéz, amely ásót, kapát fogna. — Hagyja csak, anyám! Ölbe emelhető kicsinységével tapad rám, szemében riadalmat látok, hangjában fojtogató félel­met érzek. Az arca most ránco­sabbnak tűnik, mint egy hónap­pal ezelőtt, a szája felé futó ba­rázdák az idő által végzett tavaszi mélyszántásnak beillenek. — Beteg talán? Kendője alól kibuggyanó fe­hér hajtincseit felkapja a szél, di­csekedni vagy csúfolódni akar-e vele, nem tudom. — Nagyon rossz a világ! A keze reszket, de a magasra tartott ujj, mint egy figyelmezte­tő felkiáltójel, mered az ég felé. — Nagy a drágaság! Ha pénz­re van szüksége... Rázza a fejét, mint a levéltelen fák gallyait a bolondos szél, a ke* zével int, hogy nem, nem pénzre gondol. A mélyről felszakadt sóhajtás többet mond a sok beszédnél, és a szavak legföljebb csak kiegé­szítik a lelki vajúdást. — Az emberek! Gyűlölettel, haraggal vannak. Szeretet nélkül nem szabad élni... Az embereken és a házakon kegyetlen nyomokat hagy az idő. Akik szerencsés csillagzat alatt születtek, és életük fonala hosz- szúra nyúlott, emberi műemlék­ként léteznek a múló időben, és együtt vénülnek a házzal, amely­nek az értékét éppen a régisége adja. A fiatalok nincsenek itthon, az ablakban látom a piros szegfű­csokrot. Falun divat, hogy a mi­kulást, a húsvéti nyulat, a májusi kosarat — újabban a virágokat is — megcsodálni az ablakba te­szik. — Bözsikéék jól vannak? Odaáll mellém, fél karral öle­lem át a madárcsontú asszonyt, és mivel „eltörött a mécses”, zsebkendőmmel törlőm le a köny- nyeit. Nem szól, nyeldesi a bána­tát, ez fojtogatja, időre van szük­sége, amíg valamelyest szóra bí­rom. — Gyuszi iszik! Megdöbbentenek a szavak, miközben szomorúan bámulom a gémeskutat, a megroggyant ke­rítést, és egyszerre összetörik bennem a reménység a fiatalok sok jókívánsággal elhalmozott, szép, boldog élete iránt. — És a virág az ablakban? — Már hervadozik... Ülünk a lócán a langyos nap­sütésben, és egy darabka ideig hallgatunk. A házat bámulom, és mindenképpen találni akarok valamit, aminek a révén visszata­lálnék a múltba, gyermekkorom fűzfaparipáihoz, medvecukros emlékeihez, amikor még sze­génységünkben is boldogok vol­tunk. Akkoriban nem volt bolti virágcsokor, májuskosár helyett nyírfából állítottuk a májfát, de a szeretetünkkel hegyeket moz­gathattunk volna. — Meglátod, pokollá változik az élet. Felkel mellőlem, könnyített a lelkén, továbbadta mondaniva­lóját, és törékeny könnyedséggel — mint egy fehér postagalamb — elindul a nyárikonyhába, hogy kolbászos rántottat süssön. Megyek a kert végébe, itt-ott tapad még a föld, bánom is már a korai sétát, de a patak csobogása nem hagy nyugodni. Most még száraz kórókat lenget a szél a víz­parton, de néhány hét múlva már zöld náderdőbe borul itt a táj. Emlékszem, akkor is túlnőtte már a nád a vizeket, szárcsák, ví­zicsirkék röppentek fel a torzsák mélyéről, amikor a munkával töltött gyermekkoromból ellop­tam egy-egy kurta félórát, és ide­jöttem a pajtásaimmal együtt. Itt csináltam az első fűzfasípot, bak­szekeret és bodzapuskát, amely­hez a csepüt — mint töltényt — a zsebünkben hordtuk. Hallom, hogy suhog a szél, üres a nádirigó fészke, de a kidőlt, korhadó, vén fűzfa még ott van a patakparton. Mai mese Hó volt, hó nem volt. Ha vi­szont volt, akkor úgy hullott, hogy még a havat is belepte a hó. Valahol az Alkalmi Hómunká­sok Gyülekezőhelyén innen, de a Rottenbiller utcán túl élt-élde- gélt egy szegény ember. Többen is éldegéltek, ám ez a mese most róla szól. Pontosabban a legki­sebbik fiáról, aki feleségével és két apró gyermekével apja laká­sának legkisebbik szobájában él­degélt, ahogyan az egy legkiseb­bik fiúhoz ülik. Nos, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, ennek a leg­kisebbik fiúnak már elege volt a lakásokat kiutaló illetékesek me­séiből, és egy szép napon elhatá­rozta, hogy elindul szerencsét próbálni. A reggelek borotvaélesek vol­tak, pakolt is hát hitvese a hamu- basült krumplifőzelék mellé tim- sót, gondosan. Ment, mendegélt a legkiseb­bik fiú, mígnem elérkezett a Bla- ha Lujza térre. Nézett jobbra, né­zett balra, de sehogyan sem tudta eldönteni, hogy merre tovább. Közben pedig remegett a téliesí­tett dzsekijében, mint ózdi ko­hász ablakában a miskolci kocso­nya. Ekkor hirtelen elébetop­pant egy ősz öregasszony. — Szép jó napot, öreganyám — köszönt illendően a legkisebb fiú. — Ezer szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál — kezdte az öregasszony. — Mert ha például lekisnyugdijasoztál volna, lelkemre mondom, íziben mákosbejgüvé varázsollak! — Tudom én az illemet, öreg­anyám... — Aztán mijáratban vagy eb­ben a benzingőzben, ahol még a madár sem jár? Hej, elbusult erre a fiú, mint főkönyvelő a zárszámadás előtt. Hátára kapta az öregasszony cekkerét azzal a negyedkiló ke­nyérrel meg a tíz deka parizerrel, s mentek, mendegéltek. Eköz­ben elmesélte szép sorjában min­den búját-baját, s bizony késő es­te volt már, amikorra befejezte. — Sose búsulj, édes fiam — vi­gasztalta az öregasszony. — Jó­tett helyébe jót várj... S kötöttek is legott olyan eltar­tási szerződést, hogy utána még hetednap is szólt a muzsikaszó. Aki nem hiszi, járjon utána... Walter Béla Egyik oldala él még, a patakba nyúló gallyain rügyek duzzad­nak, fennen hirdetik minden er- rejárónak, hogy az élet erős, da­col a pusztítással, de ha minden­ki a halálát akarja, semmivé válik a dacos élniakarás. Innen, a pataktól végiglátok a félsoron, azt is látom, hogy egy ember jön felém. Megismerem rajta az apja vonásait. Nagy, szo­morú férfi. Ketten ülünk már a félig kidőlt fűzfatörzsön, a sodró vizet bá­muljuk, kabátom hajtókáján próbarepülést tartó méhecske pihen. — Nincs egy ügyvéd barátja? — Meglehet, hogy van. Júdás árulását érzem a bari­tonjában, régi passiók jutnak az eszembe, tavaly hallottam, hogy a legszebb Jézus-hangú ember is meghalt... — Válók a feleségemtől. — Mit vétett? — Elszerette egy városi fi­nánc... Megint a régi jut az eszembe, nem vénségi nosztalgiaként, ha­nem a tények visszaidézésére. Akkor is előfordult, hogy a fel­szarvazott férj alaposan elpáhol­ta a hűtlen feleségét, s az is, hogy a féltékeny menyecske lúgot ita­tott a férjével, netán kikaparta a vetélytárs szemét, de a válás nem volt divat. — És a gyerekek? Mire felpillantok a nézelődés­ből, a nagy, csontos ember már nincs mellettem. Távolodó alak­ját látom még egy ideig, aztán az is eltűnik a messzeségben. A fe­jem, a szívem tele van kíváncsi­sággal és tavaszvárással. Most lá­tom, a mandulafa már virágzik... Szalay István Kotlár ádázul gyűlölte a fel­eségét, minél inkább telt az idő, annál jobban. Talán a csendessé­ge miatt, hogy nem ordított visz- sza, nem szitkozódott, nem fe­nyegetőzött. Az arcán, riadt mozdulatain látta, hogy fél tőle, s ez még jobban felbőszítette, kü­lönösen, ha már megitta a napi három pohár sörét. A riadtsága csak növelte fortyogó indulatát, de egyúttal kárörömmel és csik­landós jóérzéssel járó elégtételt is szerzett neki. Mégsem csillapí­totta le az, hogy szidhatja, mocs­kolhatja, mert Irma megadása mögött valami akadályt gyaní­tott, erős ellenállást, amit az ijedtség, az állandó félelem sem olvasztott el. És éppen ez volt az — különösen, amikor már nem volt egészen józan —, ami folyto­nosan izgatta, mint egy meg nem szűnő, alattomos kihívás. Irma az utóbbi időben egyre többször hangoztatta, hogy elvá­lik, mert a közös életet így nem búja tovább. — Annál jobb, örömest sza­badulok meg tőled. Kapok én nálad sokkal fiatalabb nőt, min­den ujjamra kettőt — vágott visz- sza a negyvennyolc éves asz- szonynak Kotlár kivörösödött arccal. De ő maga nem sietett, hogy megelőzze a feleségét. Nem vette komolyan a válási szándé­kot, hogy merte volna ezt Irma a saját akaratából megvalósítani! Ezért azután nagyon meglepő­dött, amikor megkapta a válóke­resetet. Első érzése a felháboro­dás volt. Mintha orvul, hátulról támadták volna meg, hogy csúffá tegyék. Büszke volt arra, amit el­ért, hogy segédmunkásból az évek folyamán szakmunkás, majd műszaki ellenőr lett, s lám, ez a girhes, megúnt asszony mit merészel tenni vele. Csak homá­lyosan moccant meg benne az a sejtés, hogy a felesége fölötti ha­talom kellett neki, szüksége volt rá, valamiképpen ez szivattyúzta a levegőt a büszkeségébe, s abba az elégedettségbe, amit az erejé­nek érzett. — Máris mehetsz! — rontott rá az asszonyra. — Nem lakok egy fedél alatt az ellenségemmel! Vidd a motyódat, takarodj! Kotlámé a falig hátrált, s ak­kor sem próbált odébb ugrani, amikor a férfi domború mellkasa arasznyira volt a mellétől. — A lakás... a lakás az enyém... Az enyém volt... — li­hegte szaggatottan a félelemtől. — Neked kell majd elmenned, majd ha... — A tiéd... méghogy a lakás a tiéd... — hördült fel Kotlár. Arca lilásvörössé vált. — Majd én megmutatom neked, kié lesz a lakás! A válás kimondása után, bár őt marasztalták el — Kotlár már nem kínozta az aszonyt, hogy költözzék máshová. — Most azután megeheted, amit főztél! — mondta neki dia­dalmas gúnnyal. — Mert én itt maradok örökre. Az egyik szoba az enyém. A házastársak minden java közös, nincsen olyan, hogy „az enyém volt itt minden!” Aki elébb únja meg a helyzetet, az szedi a sátorfáját, és eltakarodik. Kotlár szeme bosszúvágytól csülogott, mellét az elégtétel gő­ze feszítette. Tudta, hogy Irma ezután is éppen olyan tehetetlen lesz vele szemben, mint eddig. Kotlámé a válás kimondása után mindjárt felhozta vidékről Budapestre az anyját. Fivére és sógornője megkönnyebbülten járult hozzá ehhez az elhatáro­záshoz. A beteges, idős asszony nem sokat tehetett volt veje dur­vasága ellen, de Irma úgy érezte, hogy éppen idős kora, gyöngesé- ge jelent valamiféle védelmet. Ott aludt a másik ágyban mellet­te, ahol addig a félje. A két szo­bát elválasztó ajtót bezárta, hogy véglegesítse az új állapotát. S megkönnyebbült, hogy Kotlár nem szólt emiatt. Az öregasszony érkezését kö­vető néhány napon kersztül csend volt. Csak a konyhában, előszobában ütköztek össze né­mán. Kotlámé nem értette a dia­dalmas fényt az ura szemében, mintha ő lett volna az, aki erő­szakkal lerázta magáról a meg­unt, terhessé vált kölöncöt. Ez a kárörömöt csillanó diadal állan­dó és növekvő szorongássá vál­toztatta az átmeneti megköny- nyebbülést. Egyik este kulcs fordult az el­választó ajtó zárában. Irma két könyökre támaszkodott a pár­nán, fejét erőiködőn felemelte. Egész teste megmerevedett. Nem gondolt arra, hogy az ura milyen könnyen hozzájuthat egy megfelelő kulcshoz. Amíg a mo­tozás, a sarokvas nyikorgása tar­tott, az anyjára pillantott, aki a szívorvosságaiban lévő nyugta­tótól már mélyen aludt mellette. Az ura pizsamában volt, és az es­ti homályon át is látszott szeme ádáz, diadalmas csillogása. — Menj vissza, semmi dolgod itt — suttogta felindultan az asz- szony. — Még hogy nincs dolgom... — felelte kárörvendően Kotlár. — Nagyon fontos dolgom van nekem itt. A legfontosabb, ami férfinak lehet. — Lerántotta a paplant, és rávetette magát az asz- szonyra. — Azért jöttem, hogy könnyítsék magamon. Mit gon­dolsz, miattad most, késő este nők után fogok szaladgálni? — Menj... takarodj innen... — tördelte az asszony, de rémületé­ben is lehalkította a hangját, hogy az öregasszonyt ne ébressze fel. Ki tudja, talán még rosszul lenne az ijedtségtől. S amellett, vergődve a rázuhanó súly alatt, szörnyű szégyent érzett arra a gondolatra, hogy az anyja így lát­ja meg őt. — Dehogy is megyek... Jó vagy te nekem erre... — lihegte Kotlár. Meg kényelmes is... így háznál... — Azt mondtad... azt mond­tad..., hogy neked én soha töb­bet... — Az asszony megfeszítet­te a testét, még nem adta fel a harcot. — Fogd be a szád, hogy az is­ten... Kotlár csúnyán elkáromkodta magát. Szándékosan engedte ki a hangját, mert megértette, mitől fél a felesége. — Hallgass... hallgass... — suttogta Kotlámé. Szemét mere­ven a derengő ablakra szögezve feküdt a nagy, mozgó test alatt, s igyekezett képzeletben máshol lenni, de a percek végeérhetet­lenné nyúltak. — Most megkaptad a maga­dét! — mondta a férfi, mielőtt ki­ment volna a szobából. — így zárkózz be ezután! A szekrényt meg ne jusson eszedbe az ajtó elé tolni, fél kézzel elnyomom. — Győztesen és megvetően vissza­dobta volt feleségére a paplant. — Mi volt itt az éjszaka? — kérdezte az öregasszony másnap reggel. — Mintha többen kiabál­tak volna... — Álmában hallotta a hango­kat, anyám — válaszolt Irma, és elfordult, hogy az öregasszony ne lássa karikás, kisírt szemét. Estefelé sokáig rakosgatott, tett-vett, mielőtt lefeküdt volna. Mégis mégis ágyba kényszerült. Jobb híján abba a reménységbe kapaszkodott, hogy az urát a be­zárt ajtó bőszítette fel, sértette a büszkeségét. Ezután, hogy bosz- szút állt — akárcsak a válás előtt —, többé nem törődik vele. Ezzel a reménységgel aludt el hajnal felé, de a szorongás, mint egy meggyűlt csomó, álmában sem oszlott el. Harmadnap este, hogy az any­ja, kábultan a gyógyszereitől, el­aludt, félig ülő helyzetben az ágyában azzal a gondolattal ví­vódott, hogy mégis csak be kelle­ne zárni az ajtót. Gyötrelmes így, hogy önként elállt ettől, s bor­zasztó, hogy azt a kis mozdula­tot, a kulcs megfordítását a zár­ban — nem meri megtenni. A csend, a fáradtságtól és a merő figyelemtől, ami egész tes­tét megkeményítette, zúgni kez­dett a fülében. Ezt a csendet re- pesztette meg a zörrenés és a las­sú, nyújtott nyikorgás. Az ajtó kinyílt, a kilincs nyöszörgő han­got adott a nehéz kéz nyomása alatt.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom