Heves Megyei Hírlap, 1991. április (2. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-13 / 86. szám

I HÍRLAP, 1991. április 13., szombat HÉTVÉGI MAGAZIN 9. Szakemberek, gépek Magyarországnak Az újszülött demokráciák támogatói Washington szívében, egy iro­daház 10. emeletén 15 lelkes em­ber a kör négyszögesítésén fára­dozik: próbálja összehangolni a Közéji-Európából érkező segít- ségkeréseket a lehetőségekkel, a felajánlásokkal. A „polgáride- mokrácia-szolgálat” felállítását tavaly májusban jelentette be George Bush amerikai elnök, újabb lépést az intézkedések so­rában, amelyek az újszülött de­mokráciák támogatását céloz­zák. A szervezetet ugyan a kor­mány hozta létre, az biztosítja az induláshoz szükséges anyagi for­rásokat is, ám a Citizen Democ­racy Corps jellegzetesen ameri­kai intézmény, ami az első gon­dot jelenti a partnereikkel ápolt kapcsolatokban: a CDC ugyanis nem állami pénzeket, segélyeket közvetít, hanem azt célozza, hogy az amerikai magángazda­ság és az állampolgárok segítő­készségét regisztrálja és terelje a megfelelő csatornákba. McGiffert Enüd, a magyaror­szági programok igazgatója — szerencsére — magyar származá­sú, kiválóan beszen a nyelvet, és nem tudni, hogy a hagyományos amerikai segítokészség, vagy a magyar lelkesedés fűti-e jobban. — Többszáz amerikai jelentke­zett már kifejezetten azzal, hogy szívesen dolgozna egy ideig a szakterületen Magyarországon, tanítana, átadná tapasztalatait — mondja. — Képzett, művelt em­berekről van szó, idősebbekről és fiatalabbakról egyaránt. Ta­pasztalt üzletemberek, gazdasá­gi, pénzügyi szakértők vannak például közöttük. Mint kiderül, a demokráciaszolgálatnál jelent­kezők egyharmaaa még azt sem kéri, hogy a repülőjegyet, tartóz­kodási költségéit megtérítsék: saját költségen töltene néhány hónapot Magyarországon, ha megmondják neki, mikor és hol lehet rá szükség. A CDC lelke a számítógépes adatbank, amely­be a jelentkezők bekerülnek, majd adott esetben gombnyo­másra megállapítható, van-e olyan szaktudású önkéntes, aki minden szempontból megfelel a felmerült igénynek. A munka kezdeti szakaszában a gond az, hogy kevés az igény, és a CDC-hez nem mindig az ide­valók futnak be. Igaz, nem feltét­lenül a magyar fél tehet arról, hogy a Közep-Kelet-Európának nyújtott amerikai segítséget eléggé szerteágazóan szervez­ték: a munkát a külügyminiszté­rium hangolja össze, az folyósítja a gazdasági segélyeket, de az üz­leti-kereskedelmi kapcsolatok közvetítésével már a kereskedel­mi minisztérium adatbankja fog­lalkozik. Külön működik a béke­szolgálat, amely (szerényen fize­tett) önkénteseket küld, Ma­gyarországra eddig nyelvtanáro­kat, és megint külön terület a kormány tájékoztatási hivatala, az oktatási es a kulturális cserék szervezője. A programokban mintegy 30 kormányhivatal ér­dekelt, és még nem is volt szó a magánalapítványokról, a pár­tokról, a szakszervezetekről, amelyek igen sokat tesznek. A CDC igazgatótanácsának élén Drew Lewis, a korábbi szál­lítási miniszter áll, s a testület tagjai között olyan személyisé­gek vannak, mint Derek Bök, a Harvard egyetem elnöke, Lane Kirkland, az AFL-CIO szakszer­vezeti szövetség elnöke és Henry Kissinger, egykori külügyminisz­ter. A testület következő ülésén várhatóan új, gyakorlati terveket fogad el, amelyek előnyösen érintik majd Magyarországot is. McGiffert asszony véleménye szerint a sikerhez a jószándékon kívül szervezett, lendületes mun­ka kívánatos — mindkét oldalon. Elszomorító, hogy az amerikai megkérésekre általában késve, néha egyáltalán nem jön válasz az illetékes budapesti helyekről. Gyakorlati példa: amikor egy amerikai sütőipari vállalat fel­ajánlotta, hogy ingyen átadja be­rendezéseit, betanítja a munká­sokat azok kezelésére, az ajánlat­ra hosszú hallgatás volt a válasz, amíg végül csak a miniszterelnö­ki hivatal közbelépésére sikerült lebonyolítani az ügyet — azután már napok alatt. A CDC amerikai intézmény, szerény létszámmal. Munkájá­hoz a magyarországi kezdemé­nyezésen túl nagy segítséget vár­nak az amerikai magyar szerve­zetektől is; azok, a lengyel példa tanúsága szerint, amerikai es ha­zai kapcsolataikkal igen sokat te­hetnek az igények és lehetőségek egyeztetéséért. Segítséget jelent az is, hogy hamarosan megnyílik Budapesten a CDC állandó iro­dája. — Örömmel segítünk, mond­ja McGiffert asszony, de lehető­leg ne kéijenek tőlünk se pénzt, se üzleti partnereket, mi nem azért vagyunk... A tárgyi, vagy szakértői se­gítséget igénylők számára az intézmény címe: Citizens De­mocracy Corps, 1815 h St. N.W. Suite 1010, Washington D.C. 20006. Telefonjuk: 202- 872-0933. Virágzó táj helyett siralomvölgy? „Helmut, Helmut, hozd el ne­künk a gazdasági csodát” — skandálták lipcsei polgárok tíz­ezrei egy évvel ezelőtt, amikor a bonni Kancellár kortesbeszédet mondott a lipcsei Operaház er­kélyén a közelmúltban. Mint is­meretes, az erőteljes vezető után sóvárgó keletnémetek szavazatai elsöprő győzelemhez segítették a CDU, DSU és DA alkotta kon­zervatív pártszövetséget, amit Kohl e szavakkal nyugtázott: „téijen vissza mindenki a mun­kahelyére, hogy közösen láthas­sunk neki a gazdasági föllendü­lés megalapozásának. A nyugat­német ipar sok-sok milíiárdot fog invesztálni az NDK-ban.” Egy évvel a hangzatos ígéretek után a beruházások üteme eny­hén szólva visszafogott, miköz­ben Kelet-Németországban a munkanélküliek száma feltar­tóztathatatlanul közelít az 1 mil­lióhoz. A rövidített (gyakran heti nulla órás) munkaidőben foglal­koztatott dolgozókkal együtt im­már 2,7 millió embert énnt a gaz­dasági összeomlás — ez a kereső­képes lakosság 28 százaléka az egykori NDK-ban. A kancellár 12 hónappal ezelőtti beszédei­ben emlegetett „virágzó tájak az Elba és a Werra-folyó között” ma leginkább a siralom völgyére emlékeztetnek. Nagy vesztesként kerültek ki a tavaly márciusi választásból az 1989 őszi vértelen forradalom elindítói és élharcosai. A kelet­német polgárjogi mozgalmak és pártok csaknem 5 millióval ke­vesebb szavazatot kaptak, mint a CDU. Keserű iróniának minősí­tette az 1976-ban az NDK-ból kiebrudalt és 1989 november vé­f ;én visszatért Wolf Biermann el- enzéki költő és énekes, hogy „pontosan a keletnémet CDU, a kommunisták egykori gyengeel­méjű ölébe nyerte meg Kohl ol­dalán a választásokat . E váratlan eredmény után a „német munkások és parasztok szocialista államánakmég bő hat hónapja maradt, mielőtt ok­tóber 2-an végleg a történelem süllyesztőjébe került. E fél esz­tendő alatt „az egyesülés kancel­lárénak” huszáros politikai ro­hammal és súlyos márkamilliár- dokkal sikerült megnyernie a Kreml áldását az NSZK és az NDK egyesülésére. E masszív beruházás busásan megtérült — a december 2-ai össznemet par­lamenti választás a CDU/CSU győzelmét hozta. A mámor azonban elszállt — ma a keleti tartományokban a keresztényde­mokraták jóval kevésbé népszerűek, műit nagy riválisuk, az SPD. Friss közvélemény-kutatási adatok szerint egy keletnémet választás esetén a polgároknak alig 27 százaléka voksolna a CDU-ra, míg a szociáldemokra­ták 34 százalékot szereznének. Kohl népszerűsége is jócskán megkopott az Elbától Keletre — csoda-e hát, ha a „második Bis­marck” több mint két hónapja nem tette be a lábát a keleti tarto­mányokba? „Honecker becsa­pott — Kohl átvert minket” — hirdették a tüntető fémmunká­sok transzparensei a múlt héten Erfurt utcain. A lakbérek várha­tó drasztikus emelése kapcsán meginterjúvolt potsdami polgá­rok közül pedig többen nyíltan megmondták a tv-riportemek: a kancellár nem kerülne ki élve a kezeik közül, ha betenné a lábát városukba... Jazov verset ír, Besszmertnih lakatoskodik Mit csinál a félje, ha nem dol­gozik, mi a kedvenc étele, itala, mikor és hogyan ismerkedtek meg, otthon is olyan hajthatat­lan, mint ahogyan az a tévéből tűnik? Efféle kérdésekkel bom­bázták a minap a Komszomolsz- kaja Pravda című lap munkatár­sai néhány vezető szovjet politi­kus felesegét. Emma Jazova, a védelmi mi­niszter neje egy régi-rég vonat­utazásra emlékezett. „Úgy tör­tént, mint a filmekben: 1959-ben Alma-Atából Moszkvába tartot­tunk, négy hosszú nap, közös ku­péban. Mit tehettünk, beszélge­téssel ütöttük agyon az időt, az­tán a fővárosban szépen elvál­tunk. 16 évig (!) se levél, se tele­fon, aztán egyszer csak azt mondják a kollegák: Emma, va­lami katona keres. Ekkorra már elváltam, Dmitrijnek pedig meg­halt a felesége. Négy gyerme­künk és hét unokánk van. Dmit- rij egyébként otthon is igen aka­ratos, határozott. Persze, nem mindig ilyen „elvágólagos”. Ki­tűnő beszélgetőtárs, s ragyogó verseket ír. Már többször kértek, adassa ki kötetben is, de nem akarja. Azt mondja: ő nem köl­tő, csak fűzfapoéta.” Ljudmilla Lukjanova legalább ilyen büszke versíró féijére, a szovjet parlament elnökére. „Még diplomáját is versben írta meg. Voznyeszenszkijt szereti a legjobban, korábban 4-6 óráig is kepes volt szavalni műveit. Ilyen könnyed itthon is, bár a parla­menti tévéközvetítések nyomán, kivált az adócsatában, nem ez a kép alakulhatott ki róla. Hogy ki lett volna belőle, ha nem téved a politikusi pályára? Talán kriti­kus, művészettörténész, végül is nem lett egyik sem. Én mégis boldog vagyok”. Marina Besszmertnih csak alig egy éve ismeri férjét, így hát nincs túl sok tapasztalata. Az el­múlt hat évben folytatta 19 évvel ezelőtt megkezdett tanárnői pá­lyáját, csak ezúttal a washingtoni szovjet iskolában, s akkoriban jobbára formális kapcsolatban állt mostani férjével. Aztán már otthon, Moszkvában, meghalt a feleség, s Alekszandr — felhasz­nálva ismerettségüket — felke­reste, és megkérte a kezét. „Most a kis Arszenyij a mindenünk, bár Alekszandr ritkán látja ébren. Meg is kérdezte a múltkor: hogy lehet az, hogy reggel is, este is durmol. Ez a dolga, mint neked a diplomácia — mondtam. Alek­szandr egyébként őrülten imádja a teniszt, a fúrás-faragást és még valamit: átrakni a könyveket az egyikről a másik polcra... Ljudmilla Bakatyina — orvosi hivatását nem tagadva — együtt­érzéssel beszél férjéről, a volt belügyminiszterről, aki jelenleg a nemzetbiztonsági tanacs tagja. „Néha sajnálom, ugyanis az a fajta, aki csak akkor fordul or­voshoz, ha már tényleg szüksé­ges. Különben nincs semmi gond vele. Még az sem viselte meg, hogy nem őt választották az or­szág elnökének, hanem Gorba- csovot. Vasárnaponként tenisze­zik és fest, főleg tájképeket. Unokáit mindig egy-egy képpel köszönti születésnapjukon”. ’’Nem szeretem azokat a nő­ket, akik beavatkoznak férjeik ügyeibe” — vélte Ljudmilla Szobcsak, a leningrádi polgár- mester felesége. Csak akkor te­szek ilyet, ha igaztalan vád éri. A múltkor például a házunk elé jött néhány szomjas ember, és azt kö­vetelte: Szobcsak, adj vodkát! Hát, én lementem, és odaadtam az összes alkoholjegyemet. Az a pletyka is elterjedt, hogy nyolc­szobás lakásba költöztünk. Eb­ből csak annyi igaz, hogy hosszas csere útján végre egy három szo­bás lakásba kerültünk, igaz, itt már elég nagy a konyha”. Hiába is keresnénk azonban az összeállításban Raisza Gorbacsova „vallomását”. Ami azt illeti, a szov­jet first lady jó ideje egyáltalán nem szerepel a nyilvánosság előtt. Merre át, szovjet hadsereg? Rossz passzban van a szovjet hadsereg. Külföldön kudarcso­rozat a mérleg. Elegendő Afga­nisztánra vagy az Öböl-háborúra gondolni. Amott a dusmanok hi­úsították meg a moszkvai főtisz­tek elképzeléseit, emitt a szövet­ségesek szupertechnikája kény­szerítette térdre a jórészt szovjet eredetű fegyverzettel felállt ira­kiakat. A „fiúk” kiszorulnak Ke- let-Európából, és immár VSZ- hadgyakorlatot sem rendeznek nekik. Közben otthon odalett a nimbusz, s igen élesen vetik föl: minek ez a hatalmas sereg, ki fi­zeti őket, miért nem állítják át gyorsabban a kijelölt részlegeket polgári célú termelésre? Egyál­talán: lesz-e még szovjet hadse­reg jövő február 23-án, a hadse­reg napján, hiszen a kiválni ké­szülő köztársaságokban, de Oroszországban is felmerült a saját fegyveres erő megalakítása. Más összefüggésben még fon­tosabb a kérdés:kinek az oldalán állnak a generálisok, kell-e tarta­ni attól, nogy egy napon egyen­ruhás bemondó jelenik meg a (Fotó: Szántó György) képernyőn, és hogy állandóan katonazenét játszik majd a rádió. Egyesek máris közelinek vélik e rémálmot, látva a nagyvárosok utcáin közösen járőröző rend­őröket és katonákat, hallgatva a híreket a vállalatok pénzügyei­ben vájkáló KGB-akciókról. Az afganisztáni kudarc óta bé­relt helye van a hadseregnek a szovjet sajtóban. Kezdetben, persze, még az „internacionalis­ták”, vagy a „hadsereg, mint népbarát hazug képe uralta a terepet. A pártsajtó es a tévé ka­tonai tárgyú anyagain — egyálta­lán nem meglepő módon — még ma is érezni ezt. A peresztrojka megtorpanása, lefékeződése, s mostani lassú kimúlása azonban felszínre hozta az ellenvélemé­nyeket is. Ezen ellenérzéseket Jazov védelmi miniszter úgyne­vezett hadseregreformja is táp- lálta-táplálja. A miniszter prog­ramján ugyanis érződik a szerző kora, merev „hűsége” a haderő jelenlegi felépítéséhez. A Lityeratumaja Gazeta című hetilap egyik számában — nem sokkal a február 23-i ünnep és a VSZ katonai szervezeténeK hi­vatalos halálos ítélete előtt — ke­reken kimondatott: milyen had­sereg nem kell. Nem kell például olyan, ahol a parancsnokok többsége még mindig a VSZ-hez való hűségre neveli az állományt, noha az már jó ideje nem műkö­dik; ahol komoly pártfegyelmi elé néz az, aki megkérdőjelezi „a szocializmust, mint egyedül le­hetséges utat” ahol a pilóták — üzemanyag-takarékosságra hi­vatkozva — még a minimális re­pülési óraszámot sem teljesíthe­tik: ahol objektumok őrzésén kí­vül — kivéve a balti rendfenntar­tókat —jobbára a laktanyák söp­résével, vagonok kirakásával, a burgonya betakarításával fogla­latoskodnak. Mit lehet kezdeni egy olyan minisztériummal, amelynek te­rebélyes épületei mögött elbúj­hat a Pentagon. Város a város­ban, összes osztályával, parancs­nokságával. Miért nem veszi már észre a legfelsőbb katonai veze­tés, hogy elszaladt az idő, valami megváltozott a katonák világá­ban, a nyugatiban méginkább, és változik a társadalom, s vele óha­tatlanul a hadseregnek is lépést kellene tartania. Csak a szakmai profizmus töri át az akadályokat, s hosszú távon kifizetődő az anyagi áldozat. A mind élesebb vitákban, per­sze, a profi hadsereg megalakítá­sa is fölmerült. Egyelőre nem túl sokan támogatják az ötletet, ám a tisztikar fiatalabb, reformokra jobban hajló tagjaiban mind több híve van az imént említett szak­mai szempontok elsődlegességé­nek. Bármily ereje is lehet ezen nyomásnak, manapság mégsem ez foglalkoztatja a szovjet hadse­reg szerepét, magatartását figye­lőket. A sorozatos otthoni és kül­földi szégyenfoltok ugyanis drá­mai fejleményeket vetíthetnek elő. Egy kudarcokat elszenve­dett négy milliós tömeg, élén rendpárti generálisokkal, nem túl sokáig tűri a megaláztatáso­kat, az erkölcsi vereséget. A ka­tonai lobbinak előbb-utóbb (so­kak szerint előbb) felrémlik: elv- társak, voltunk mi már igazi ka­tonai nagyhatalom, ideje lenne visszaszerezni ezt a címet. Hoz­zuk be a lemaradást! Ez az, amit egyre többen nem akarnak a Szovjetunióban. Le­het, hogy Gorbacsov sem, aki, ha nem vigyáz, ha tovább sodortatja magát, namar kénytelen lesz ma­ga is zubbonyt ölteni, s a kame­rák előtt bejelenteni: elvtársak, mától rendkívüli állajxrt van! Ausztria megörül Mozartért Zenei találóskérdés: mi a kö­zös egy pár sílécben, egy üveg parfümben és egy fodrászszalon­ban? Válasz: mind pénzt csinál­nak Mozartból. Ausztria és a vi­lág az idén ünnepli a klasszikus zene egyik legnagyobb zeneszer­zője, Wolfgang Amadeus Mo­zart halálának 200. évfordulóját. A szervezők igyekeznek elkerül­ni az Ízetlenséget, abszurditást annak érdekében, hogy az ün­nepségsorozat kulturális ese­mény maradjon. Ennek ellenére a „Mozart-mánia” a vállalkozó­kat is hatalmába kerítette. A kétszáz éves évfordulón az egész világ tiszteleg a zeneszerző emlékének. A bicentenáriumi ünnepségek két fő színhelye — már az év eleje óta — Salzburg és Bécs; ahol Mozart 1756. január 27-én született, s ahol 1791. de­cember 5-én meghalt. Mozart zenéjét mindkét városban egész éven át operafesztiválokon, hangversenyeken, és templomi koncerteken lehet hallani. Kiállításokon mutatják be Mozart életének összes mozza­natát kezdve attól, hogy a sza­badkőművesség miként hatott zenéjére, egészen addig a titok­zatos kérdésig, hogy vajon mi okozta korai halálát: reumatikus láz, szifilisz vagy netán legfőbb vetélytársa, Antonio Salieri mér­gezte-e meg. Az ünnepségsorozat csúcs­pontja december 5-én lesz Bécs- ben, amikor a Stephansdom-ban felcsendül Rekviem-je. Kétszáz évvel ezelőtt ezen a napon itt ra­vatalozták fel, mielőtt egy jelö­letlen közös sírban eltemették. Az ünnepségek azonban nem­csak a zene jegyében telnek. Egy salzburgi parfümkészítő új ter­méksorozatának azt a nevet ad­ta, hogy „Mozart... egy új szim­fónia”. Egy sílécgyártó a nagy komponistáról nevezte el új ter­mékét, amelyre portréját és éle­tének kronológiáját festette fel. Mint mondja, ezekkel a sílécek­kel a japán piacot szeretné meg­hódítani. „Az ilyen évfordulók során a kereskedők mindig megtalálták számításaikat” — mondta Wolf­gang Rehm, a minden télen Salz­burgban megrendezett fesztivál fő szervezője, s hozzátette: „Nem hiszem, hogy a világon máshol ez nem így történik”. Rehm irodája egyébként Salz­burgban éppen abban az utcában van, ahol Mozart szülőháza áll, s amely évente nem kevesebb, mint fél millió zenerajongó láto­gatót vonz. A környék, arra sza­kosodott, hogy „eladják” Mo­zartot: a kerület tele van Mozart kávézókkal, gyógyszertárakkal, Figaro fodrászatokkal, s meg­számlálhatatlan üzlettel, ame­lyekben ezerféle emléket, így a zeneszerző mellszobrocskáit is kapni lehet. Nem éppen újdonság, de az évforduló tán különös zamatot kölcsönöz a csokoládé bevonatú nugátos és marcipános golyók­nak, amelyeket Mozart Kugel néven ismer a világ. Nemcsak a „Mozart Likőr” emlékeztet a ze­neszerzőre, hanem a hegedűala­kú üvegbe töltött „Nannerl” pá­linka is, amelyet a komponista lánytestvére után neveznek így. A salzburgi utazási irodák kü­lönleges programokat szervez­nek a külföldi látogatóknak, amelyekhez opera- és koncertje­gyek is tartoznak. Az ajánlatok között akad olyan is, amelynek során a vendégek ellátogathat­nak a Salzburg melletti Klesshe- im Palotába, ahol az esti vacsorát egy 18. századi kosztümbe öltö­zött vonósnégyes játékát hallgat­va lehet elkölteni. Az este egy fő­re 1500 schillingbe kerül. A Bécsbe látogatók sem ma­radnak választék nélkül. Szep­temberben egy lovaskocsi-uta- zás keretében nyomon követhe­tik Mozart 1787-es prágai utazá­sát. A zeneszerző azért hagyta el Bécset, mert a város hátat fordí­tott neki, Prága viszont annyira rajongott zenéjéért, hogy sokan az utcán is Mozart-dallamokat fütyörésztek. Egyébként sem Salzburg sem pedig Bécs nem volt különösen kedves Mozarthoz a zeneszerző életében. Salzburgból azért jött el, mert munkaadójával, az ér­sekkel — aki az ifjú zsenit 13 éve­sen hangversenymesternek ne­vezte ki — összerúgta a port, mi­vel Mozart már akkor gyakran indult barangolásokra Európá­ban édesapjával. Hat éves korában a bécsi ud­var hódolatát vívta ki azzal, hogy miután a Schönbrunn Palotában gyerekméretű hegedűjén elő­adást tartott, Mária Terézia csá- számő ölébe pattant. De a fel­nőtt Mozartot a fővárosban már kudarcok érték, operáit, a Figaro házasságát, a Varázsfuvolát vagy a Don Giovannit nem fogadták lelkesen. Állandó pénzszűkében volt, krónikák szerint azért, mert sokat biliárdozott, és kártyázott. Egyes bírálók szerint a bicen­tenáriumi bombaüzlet komoly kárt okozhat Mozart zenéjének, Rehm szerint azonban nem kell félni attól, hogy „kulturális gyo- morrontást” okoz a túlfűtött hangulat. „Ha lenne ilyen ve­szély, ez már régen bekövetke­zett volna, hiszen csak be kell kapcsolni a tévét, s még a reklá­mokban is Mozart zenéjét halla­ni”.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom