Heves Megyei Hírlap, 1991. április (2. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-27 / 98. szám
8 HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. április 27., szombat A bölcs holló és a beszélő madarak „És kibocsátá a hollót, és az el-elrepült, meg visszaszólít, míg a vizek a földről felszáradának Az első pillantásra kitalálja a kedves olvasó, hogy Noé hollójáról van szó, egy bibliai idézetből. A Bibliában járatosabbak azonban nem hagyják annyiba, máris protestálnak, mondván, hogy a vízözöni madár éppenséggel „galamb” volt, és nem holló! Nos, ezúttal félig mindenkinek igaza van, ugyanis Noé apánk előbb hollót, majd galambot bocsátott ki annak a kiderítésére, hogy vajon vége van-e már a víz- özönnek? Történt így, vagy úgy, de annyi máris bizonyos, hogy a holló — a madarak bölcse — már a legősibb időtől fogva szereplője, mi több, legközelebbi társa az embernek. Ugyan ki ne tudná, hogy holló hozta vissza Szilágyi Erzsébet levelét rab fiának? A Hunyadiak címerállata a csőrében gyűrűt tartó holló volt! Se szeri, se száma azoknak a mondáknak, legendáknak, történeteknek, ahol a hollók igazi hősökként mutatkoznak be, és örökítik meg nevüket az utókor számára. Említsünk meg néhányat ezek közül, és idézzük emlékezetünkbe e derék madarak hőstetteit: a Biblia szerint Illés prófétának a hollók visznek kenyeret és húst reggel, este. (1. Kir. 17,4-6) Remete Szent Pált holló táplálja, és amikor Szent Antal meglátogatja, a holló kétszer annyi kenyeret hoz. (Legenda Aurea XVIII.) Történt egyszer, hogy Ciceró az elítéltek lajstromára került, és száműzték. Bújkált a szigeten, ahol hollók szálltak a kunyhójába, és károgásukkal felköltötték, hogy menekülhessen... ízelítőnek talán enny is elegendő ahhoz, hogy igazi va lássuk, hogy a holló bizon y sohasem volt közönséges madár, és tekintélyének jogos és ^vitathatatlan alapja van, nálunk, magyaroknál kiváltképpen. Gondoljunk csak arra a sok szólásmondásra, amelyek a hollókkal kapcsolatosak, s amelyek többnyire népi bölcsességeket takarnak. „Holló a hollónak nem vájja ki a szemét!” A kedves olvasók egy része most talán arra gondol, hogy minek ezekről annyit beszélni, amikor mindenki igazán jól ismeri a hollókat. Micsoda fatális tévedés! „Miskolci” idejében még így lehetett, mivel ő ezt írta: „A holló igen közönséges és esméretes madár.” Csakhogy azóta sok víz lefolyt a Dunán, és a hollók bizony eltűntek, kihaltak, alig-alig van írmagjuk a közelben. Az ugyanis, amire mi gondolunk a holló említésekor, nem más, mint varjú! — Madár, madár! — mondhatná valaki. Aligha akad olvasóink között, aki mostanság hollóval találkozott volna, ezért leírhatjuk a hollók küllemét: — A holló igen nagy madár. Egyharmaddal nagyobb, mint a varjú, testhossza eléri a 66 centit is. Szinte acélos fekete, kékes, a szárnyakon zöldes fémfényű. Hazánkban immár elvétve ha található, sajnos, a hollók is bekerültek a híres Vörös Könyvbe, ahol a kipusztuló fajok nevei szerepelnek. Száz esztendővel ezelőtt Európában gyakori madár volt, később irtani kezdték, mérgekkel, fegyverekkel, ahogyan mondani szokás, tűzzel, vassal. Sajnos, sikerrel! Újabbém mintha felcsillanna egy-egy fénysugár, hogy talán mégsem veszett ki az írmagjuk, és itt-ott már felbukkan egy-egy féltve őrzött hollófészek. — A holló a legokosabb madár! Ezt a meglepő kijelentést nem más mondta, mint Conrad Lorenz Nobel-dijas professzor. Beszéltem idős természetbarátokkal, akik annak idején felneveltek hollófiókákat, és meglepő történeteket mesélnek el róluk. Az említett professzornak is volt egy hollója — Roa nevet adott neki. Nem kellett kalitkába tartania, mindig mellette volt, követte őt, röpködött a feje fölött. Ha bajban volt, saját neve kiáltásával — Roa, Roa — hívta segítségül a professzort, noha a társai „ krakkrak ” hívóhangon „ beszéltek ”. Lorenz szerint ez már szinte értelmes beszéd volt, hiszen nem a többiek nyelvét használta. Legtöbben tudják, hogy hazai madaraink közül néhány, így a holló, a varjú, a mátyásmadár megtanulnak „beszélni”. Akinek van türelme hozzá, megpróbálhatja a tanítást. Megéri, mert kitűnően is beszélhetnek, noha általában nem a helyzetnek megfelelő hangokat, szavakat mondják. A szajkó nyilván csak szajkózza a szavakat, amelyeket megtanítottak vele, de ezt rendkívül bájosan, olykor mulatságosan teszi. A mesékben, történetekben ez nyilván másképpen van! Az ezeregy éjszaka meséiben a papagáj részletesen beszámol gazdájának arról, hogy úrnője kivel és hogyan csalta meg. Ez sem igaz, éppen úgy nem, mint Conrád Gesner legendája: a nevezetes papagáj ugyanis — a vízbe esvén — ezt kiáltotta: „hajót, hajót, húsz forintért...” Az eset eljutott VIII. Henrik fülébe. Maga elé hozatva, a papagáj azt mondta a királyinak: „Adj a fickónak egy garast. ” Élnek, léteznek halhatatlan mondák és legendák, így arról is, hogy Dél-Amerikában az őserdőben él egy vén papagáj, amely egy kihalt indián törzs nyelvét beszéli, de mivel a törzs kihalt, és csupán ő maradt életben, ott kiabál ma is az ágakon, és ismétli azokat a szavakat, amelyeket most már a világon senki meg nem ért... Hallottunk, olvashattunk eleget a tolvaj szarkáról. Nos, ez igaz: a szarkák ugyanis lopnak! Lopnak, mint a szarkákHgeiz, annak idején éppen a most feldicsért hollókról mondták el ugyanazt, és bizonyára az sem véletlen, hogy Mátyás királyi címerében a holló gyűrűt tart a csőrében, méghozzá olyan gyűrűt, amelyhez nem becsületesen jutott hozzá. Nem mulaszthatjuk el, hogy összeállításunkban ne emlékezzünk meg az ausztráliai lugas madarakról, amelyek a tol- vajlás mesterei. Páljuk szerelmét ugyanis azzal vívják ki, hogy lugasfészkükben sok-sok színes, díszes holmit mutatnak be. A lugas alatt van a dürgési tér, ide rakja le a hím a nősténynek a kék, sárga holmikat, amelyeket „szerelmében” összelopkodott. Kutatók kimutatták, hogy e tárgyak között akad minden fajtaféle szín, de piros és zöld még véletlenül sem! Bölcs és okos madaraink bemutatását fejezzük be talán a postagalambbal, amely már csaták, háborúk kimenetelét döntötte el egy bizonyos történelmi korban, s manapság a galambászok a megmondhatói, hogy milyen nagyszerűen lehet velük szórakozni. Minden tiszteletet és megbecsülést megadva nekik, azért nem árt tudni, hogy egy sereg más, jól tájékozódó és repülő madár megtenné ugyanazt a szolgálatot, mint a postagalamb. A lényeg, hogy a madár ragaszkodjon a fészekhez és a házhoz, ahová visszavárják, ugyanis a madárposta lényege, hogy a madár visszarepüljön. Egyetlen madár sem tud ugyanis levelet vinni, csak hozni! Ez régen is, ma is a postások dolga volt, illetve lesz... (Sz.) Diogenész meséli Jó, jó, magam is tisztában vagyok azzal, hogy az utcán ujjal mutogatnak rám az emberek: „Nini, ott megy Diogenész, akinek nincs ki mind a négy kereke!” Gúnyolódnak rajtam, különcnek tartanak, mi több: cinikusnak. Mert fényes nappal lámpással a kezemben szaladgálok. Mert egy városszéli hordóban lakom. De miért lakom hosszú évek óta hordóban? Bezzeg ezt nem kérdezi tőlem senki! Pedig próbálnának meg ők magánerőből építkezni. Ráadásul filozófusi fizetésből! Hiszen tehetek én arról, hogy annak idején a szüleim értelmiségi pályát választottak nekem? Mert, na mondjuk, magánkereskedő lennék, már régen folépült volna a saját palotám. így viszont örülhetek még annak a hordónak is... Hogy lámpással a kezemben rohangálok naphosszat? Naná, hogy rohangálok! Építési engedélyekért az athéni Vének Tanácsába, kölcsönökért az OTP-be, vagyis az Olim- poszi Takarék Pénztárba; továbbá homokért, mészért, terméskövekért, fuvarosért... Huhh! És akkor ott vannak még a mesteremberek! Ki bírja ezt idegekkel és főleg drachmával? Csodálkoznak ezek után, ha kilóg a tógámból a sarum? Bizony-bizony. Sokszor már alig várom az estéket, amikor meggyötört tagjaimat végre begyömöszölhetem külön bejáratú hordómba, és kedvemre álmodozhatok... Tegnap éjjel is azt álmodtam, hogy sajat lakásom van egy társaspalotában, aminek vételárat filozófusi fizetésemből spóroltam össze. Életkörülményeim rendezettek, s így nyugodtan dolgozhatok a köz javára. Lelkemben béke lakozik, és — ezer áldás Zeuszra! — tanítványaim szemeiben az értelem fénye csillog. Én büszkén, emelt fővel lépdelek közöttük, és tógámat nem szennyezik habarcsfoltok... Álmomban Hellászban még a hivatalok és a rendeletek is érettem léteznek, és boldog vagyok, mert álmomban az álmom a valóság, s ezért álmaimban nem nevetnek rajtam a többiek. Nem mutogatnak rám, nem kiáltozzák: „Diogenész meztelen”! ...Sajnos ekkor felébredtem. Odakünn már a hordóm hasára sütött a Nap, idebenn viszont még kellemes félhomály és dohszag terjengett. Szokásom szerint nagyot nyújtózkodtam, megropogtattam fájó csontjaimat. Majd tenyeremből kihúztam egy szálkát, lámpást gyújtottam, és kikászálódtam a hordóból. Kezemben a lámpással elindultam keresni egy elfogadható áron dolgozó kőművest. Egy igaz embert! Igaz, néhány lépés után megtorpantam, és visszaszaladtam a hordómhoz. Ugyanis megint elfelejtettem tógát húzni... Walter Béla Utazás a vakvilágba A tavaszi zápor veri a kocsit, sebesen dolgozik az ablaktörlő. Pest után, egy parkírozd szélén veszettül „meszel” mind a két karjával egy stoppos fiú, térdével támasztja, védi a víztől a zöld turistazsákot. — Elvinne?- Hová? — Amerre nem esik... Hátradobja a cuccait, helyet csinál magának az ülésen. — Ide ülj, mellém! — Fél, hogy leütöm? — Nincs a hátamon semmi néznivaló. Újra tempóban van a kocsi, alábbhagy az eső, már az első fokozaton is megbirkózik a vízzel az ablaktörlő. A srác tollászkodik, törölgeti nedves arcát, vörös haját az ujjaival fésülgeti, ruhájából szúrós izzadságszag árad. — Egészen új még a járgánya. — Nektek milyen van? Rám pillant, most nézem meg jobban az arcát: pattanásos, az átlagosnál nagyobb orrú, szétálló fülű, gondozatlan kamasz. A hangja mutál, a beszéde kappanhangé, de azért szimpatikus, nem kelt rossz benyomást, bár kicsit okoskodó és kíváncsi. Érdeklődéssel szemlélődik, ki-be kapcsolgatja a rádiót, próbálgatja a magnót, majd nyitni akarja a kesztyűtartó fedelét. — Zárt felségterület — fogom meg a kezét, és sokatmondó képet vágok. Megnyugszik, az arcán nyoma sincs sértődésnek, ellenkezőleg, mintha puhább, kellemesebb lenne a hangja. — Volt egy Skodánk, de apa beadta a bontóba. Ha nagyon sürgős, taxival járunk, anyát meg egy krapek Hondával furikáz- za... Aszód táján már süt az áprilisi nap, a fiú testéből megint az orromba csap az előbbi, kellemetlen, csípős szag. — Akkor hová is megyünk? — Én Egerbe. Ránt egyet a vállán, a hangja idegesebb, mint az előbb. — Bekapcsolhatom a rádiót? Bólintok. — Nekem tökmindegy, hová visz! Ha nem csinál majrét, megmondom, hogy megléptem hazulról, mert tele van már a hócipőm az egésszel... — És most utazol a vakvilágba? — Lehet, hogy Csátra, a nagymamámhoz. A zene után a hírek következnek. Szökött utasom lehunyja a szemét, és úgy tesz, mintha aludna, nyurga lábait ide-oda rakosgatja, majd kirúgja a kocsi elejét. — Apa is folyton politizál, ahelyett, hogy a családjával törődne. Pénz, kaja nyista, a hűtő üresen fogyasztja az áramot. — Otthon majd keresnek! Feladnak a rendőrségre... Jót röhög, még meg is köhögted a nevetés, megpróbálja maga előtt keresztbe rakni a lábait, de nem megy. — Tojok rá! Méghogy keresnek? Nem mondaná meg, hogy kinek kell egy folyton éhes, magamfajta inasgyerek? Anyámtól egyebet sem hallok, csak azt, hogy velem verte meg az Isten, apával nem is lehet beszélni. Legfeljebb azt hallom, hogy kus- soljak, s örüljek, hogy lyuk van a fenekemen... — Te nem politizálsz? Vicsorítja a fogát, mint a kutya, amikor haragszik, morog is magában, végül kitör belőle a hang. — Éhes vagyok! Ez és ennyi az én mondanivalóm a világnak, és az, hogy az apám nem tudja eltartani a családját, az anyámnak állása és pénze is lenne, de kurva, és magára akasztaná a világ minden csecsebecséjét. — Megértőbb lehetnél hozzá! Elvégre a fia vagy... Rádió ki, majd be, aztán a magnó, majd megint semmi, végül apró, ideges rángások az arcon. — Az egyik tanárom azt mondta: fiam, te úgy nőlsz fel, mint a gomba. Arról persze halvány dunsztja sincs, hogy ha apától kérdezek valamit, akkor rögtön nekem ugrik: ne lelkizz, fiam! Állj minél előbb a saját lábadra, és tanuld meg, hogy ha fejjel lefelé esel is, mindig a talpadra érkezz. Hatvanig csend van, delet harangoznak a rádióban, amikor megállók a vendéglő előtt. Fordulok, biccentek a srácnak, hívom magam után, és zárom a kocsiajtót. — Két gulyást kérek! Eszünk, mint az árvagyerekek, a fiú tömi magába a kenyeret is. — Szereted a túrós csuszát? Tele van a szája, de igent hümmög, és kócos fejével föl-le im- bolyog. Ha az ember jóllakik, mindjárt más színben látja a világot, erősödik a hite, és szilárdul benne a remény. Fizetéskor a srác a farmere zsebében kotorászik, s szorongat is a markában némi pénzt. — Én hívtalak! Kerecsenden kiteszlek, aztán mehetsz Csátra a nagymamádhoz, fel is út, le is út... Megköszöni az ebédet, az udvaron hosszút nyújtózik a napfényben, majd hanyagul bevágja magát mellém az ülésre. — A nagymama talán jó ötlet. Ha tényleg begőzölnének, úgy is ott keresnének először. Cigányzenét hallgatunk Kere- csendig, az elágazás előtt megállók és kezet nyújtok. A visszapillantóból látom, hogy leállít egy teherautót, és feldobja a platóra „koldustarisznyáj át ”.. . Szalay István Történet nyírfával Ahol a bizalom gyökeret ereszthet, fészket rak ott a bizonyosság is. — Hol hallhattam? Az is lehet, hogy filozófiai szemináriumot álmodtam, aztán megmaradt, életesen. Alig vagyok túl a vizsgákon, másodéves vagyok... — Aztán megállt a Csillag utca 7. szám alatt, valami sikoltó füttyjelet adott le, föl, az első emeletre. A lány hosszú haja meglebbent az ablakban, ahogy hátranyitotta. — Leröppensz? — Nincs szárnyam. — Tegnap még volt. Hosszú, csípőig érő, egyágú copfba font, szőke haja uralta, „ékesítette” a lányt, libbenő szoknyája és az átlátszó kis valami, ami blúz is lehetett, szinte csak mellékes volt rajta. A fiú érezte, ismét égnek az ujjai: betelne véle... Sosem lehet. Akár ha a hegyi patak vizét akarná kiinni fönn a Mátrában, nagy és telhetetlen szomjúságában: azt a szomjúságot nem oldja víz, azt, mely úgy akarja, hogy ne csak kortyonként, de az egész kristálytiszta patak omolna át belül, mosná át hosszan az egész testet, mosná, mosná, ömölve a sokáig, a végtelen időkig... — Most hová viszel? — kérdezte a lány, megállva egy nyírfa alatt. Majd mintha el is feledte volna a kérdést, egy picit sikoltva nézett föl a karcsú nyírfára. — Mi történt? — Megőszült. Nézd, István- ka, milyen fiatal kis fa, és tiszta sárgára őszült... Á fiú arcához érintette a lány kezét, érezte, hogy most valami nagyon de nagyon egyszerű, vigasztalót kell mondania, ami visz- szahozza a valahonnétból ide, a Halastó utcába. — Lehet, szerelmesek veszekedtek alatta a nyáron, aztán megőszült bánatában. Édes... A lány elengedte a fiú kezét, odalibbent a karcsú nyírfához, és ujjait simogatólag végighúzta a kérgén. Mintha a testemen — gondolta a fiú. — Csak föl, csak hegyre föl viszlek, ezt én mondom, az „utolsó előttid”, lefelé soha. — Most miért mondod? — kérdezte a lány, és átkarolta a fiú derekát, húzatta magát. így már nem lehet sétálni sem, ilyenkor meg kell állni, belenézni a szemébe, tiszta kis illatos fejét odaengedni a nyakadhoz, ameddig fölér. — Azért, hogy sikerüljön a vizsgám nekem is? — Csak úgy mondtam, és a vizsgád sikerülni fog. Hegyre megyünk, fák közé, az a jó társaság, változó fény, árnyék, fű, fa, nagyság mellett a kicsik világa, kicsinyesség nélkül. Szerettél egyáltalán az elmúlt hét évszázadban, vagy csak jó volt elhinned, hogy szeretsz? ... Nem tudom elhinni. Nem tudom, akkor mit felelt. Egy bizonyos, hogy itt, ahol erre válaszként akkor megsimogatta az arcom (teljesen „csoktalanul”), ezek a hegyek most is állnak, azóta is, mióta a végtelen megszakadt, nem omlott össze semmi, áll a nagyság, élnek a pici virágok is. Vagy kinőtt a kicsinyesség is azóta? Hol járhat most? A féltékenységnek nincs helye bennem, csak azt érzem, hogy a mellkasomban minden csontom, bordám külön-külön fáj azóta, hetek óta. Azzal ment volna el, hogy játékból „utolsó előttinek” neveztem magam? De hát máskor is mondtam ezt... — Most lefelé haladunk, szaladunk egy kicsit, csak minden második padnál csókolhatsz meg, sietnem kell haza. Holnap csak délben fütyörészhetsz az ablakom alatt, többé nem leszek. Jó?-Jó, édes emberke. A Halastó utcában a lány csak akkor vette észre a kis nyírfát, mikor már mellette voltak. Odaszaladt, megsimogatta. — Meglátod, nemsokára kizöldül. .. — mondta nevetve. Már majdnem otthon, a Csillag utcában a bokrok alól egy kicsi macska óvakodott elő, fél- ökölnyi lehetett, kis tigriske, fehér mellénnyel. A fiú megörült neki: — Nézd, milyen kicsi macska! — és indult felé. A lány riadtan fogta vissza. — Ne! Ne nyúlj hozzá! Nem akarom! — De hát mi van veled? Gyermekkorom óta kedvenc állatkám, tudod... Visszahúzta szépen a fiút, megcsókolta az arcat, a szemét, a kezét, olyan furcsa kétségbeeséssel, aztán könnnyezni kezdett. — Ó, te, hát siratod a gyermekkoromat... Na, nyugodj meg, nagyon szeretlek. — Ekkor beszaladt a lány a Csillag utca 7. szám alá. Ekkor? Vagy már azelőtt kezdődhetett az ő külön élete? Akkor már lehetett valami mögöttünk, mögötte, azon a hétszáz együtt töltött esztendőn kívül. Azóta csak délben, futólag láthatom, délután nem, este nem. És ez a fájdalom úgy pusztítja a bizonyosságot. A kétség őrli föl a férfit, nem a munka, nem a kitartás, nem a várakozás a bizonyosság ígéreteire. A kétséggel tudta Jágó is megölni Othellót. Ha nem marad annyi erőm, hogy számon kérjem ezt a furcsa nyári életvitelt, ezt a kifosztott nyarat, ezt az én kifosztott életemet, ha nincs annyi erőm, hogy elhaladjak a kis nyírfa előtt, akkor erőtlen volt az én bizalmam is benne... De miért bújkál? A nyár, az menthetetlenül oda. Szeptemberedik már. „Szállnak a darvak, vége a nyárnak” — ez zakatolt a fiú fülében, a mellében, míg vitte a vonat haza — haza, mibe? — a Balatonról. Négy levelet kapott tíz nap alatt a lánytól. Másnap tiszta ingben, lebarnulva, s a nyár folyamán annyiszor visszaerőszakolt bizalommal, jókedvvel ment a Csillag utcába, a 7. szám alatt sikoltó füttyjelet röppentett, és kivágódott az ablak. — Gyere föl, most — mondta a lány, és kihajolt mélyen az ablakból. A fiú úgy érezte, meg tudná most simogatni leomlo, szinte a földig leomló kibomlott haját. Fönn az ismerős-idegen lakás. A lány az ajtóban már valósággal végigsimogatta, talpig, aztán visz- szarebegtek ujjai a fiú arcára, gyönyörkedtek az ujjbegyek. — Lejárt, minden lejárt, Ist- vánkám, — mondta, és ugrált. — Elutazott mindenki olcsó jeggyel a Balatonra, és nekem lejárt már... — És a gombjaihoz nyúlt, vetkőzött, mint ahogy teszik talán az Isten angyalai. — Ezért..., azért, csak azért, mert magunkra vagyunk, ne vetkőzz... — mondta a fiú dermedtem — Mi van veled? Mi volt? És a lány lassan, megverten kezdett visszaöltözködni, szakadt, ropogott a kis nadrág, ahogy visszatépte ágyéka hajára, a blúza, ahogy húzta magára, és sírni kezdett, egyik karja még tartotta a félig fölcibált kis nadrágot, másik lelógott, és sírt nagyon, álltában, félmeztelen, fölemelt fejjel állt, tiszta szemei megnőttek a könnyek között. — Négy... négy macskás családot vállaltam... a nyáron, Ist- vánka, sok dögöt... a Lujzika nénié már alig evett... süket is volt..., a Lőrincziéké vad, mindig a bútorok tetejéről könyörögtem le... sírtam is neki... csakhogy egyék... ez volt a dolgom... elbújtam, hogy jöjjön elő. A Jaky házaspárnak hét macskája van, azokkal jól voltam... a negyedik macskás egy százéves vénasz- szony. Mindenki nyaralni ment... én vállaltam a macs... ápolni, etetni, bevásárolni nekik külön, külön... amit szeretnek... És görcsben zsugorodott össze a szőke, derékba, guggolva viny- nyogta, szinte a földön: — Hétezer forintot kerestem Istvánkám, egy hónap alatt... édesem, egyetlenem... Szégyelltem megmondani neked, és úgy fájtál bennem... Én soha többé nem akarok macskát látni... csak téged, amíg, amíg élek... élünk...
