Heves Megyei Hírlap, 1991. április (2. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-27 / 98. szám
ne I l-U! V 1UÜÜK.AZEITA KÖLCSÖNZÉSI AKCIÓ! Kölcsönzési díj kazettánként 1UU i t, klubtagoknak 7U it. H ÍRLAP, 1991. április 27., szombat HÉTVÉGI MAGAZIN 9. Drakula nem hisz a tényeknek A Ceausescu-házaspár kényeztetett, züllött és erőszakos fia, Nicu, valóságos jelképpé vált a nemzetközi sajtóban: a oalkáni diktatúra viszonyainak megtestesítőjévé. Számos történet kering róla: minden nőt megerőszakolt, orgiákat rendezett, Fer- rarival kocsikázott, rabszolganőként kínozta a tomászbajnoknő Nadia Comanecit, állandóan részegen, revolverrel hadonászva kényszerítette engedelmességre környezetét, Svájcban milliós bankszámlát gyűjtött a románok nyomorából. A történetek javarészé Ion Pacepatól, a Securitate nyugatra szökött tábornokától származik, aki Vörös horizontok című könyvében leplezte le a Ceausescu-rendszer borzalmait. A Panorama című olasz hetilap most a börtönben inteijúvol- ta meg a „vérszívó Drakulát”. De a kép, amelyet fest róla, és amelyet Nicu Ceausescu önmagáról igyekezett festeni ebben az első es eddig egyetlen nyilatkozatban, cáfolva a róla teriengő híreszteléseket — meglehetősen különbözik a fentiektől. Nicu Ceausescu ma egy bukaresti börtön koszos cellájában tölti napjait, miután húsz évre ítélte őt a bíróság azért, mert 1989. decemberében Szebenben lövetett a tömegre. A lap munkatársa egy ösz- szetört, idult májzsugorban és más betegségekben tönkrement embert talált, aki fantomokkal viaskodik. Nem hiszi el azt a változatot, amit a sokat vitatott videokazetta mutat szülei peréről és kivégzéséről. Meg van győződve arról, hogy az események valójában egesz másként zajlottak — s talán nem is alaptalan eme meggyőződése. Magáról azt mondja, könynyen külföldre szökhetett volna Szebenből, mert „megvoltak hozzá az eszközei”, de o Bukarestbe ment, hogy „tárgyaljon”. Tárgyaljon azokkal, akik apját leváltották, és akiket — mondja — ő mind jól ismert személyesen, mert nem „új és ismeretlen arcok voltak”. „Szebenben három páncélos rakétahadosztály állt irányításom alatt. Egy gombnyomással rakétatűz ala vehettem volna Bukrestet, és megsemmisíthettem volna az új kormányt” — állítja. Arra, hogy miért nem ezt tette, meglepd naivitással válaszol: „Nem nittem volna, hogy így végződik a dolog...” (mármint börtönnel és ítélettel.) Szeben vármegyébe tulajdonképpen száműztek őt a hatalom legfelső berkeiből — mondja Nicu Ceausescu. Az utolsó években apja egyre kevésbé irányította mar az ügyeket, mindenről Elena Ceausescu döntött, és az őt környező „besúgók”, legfőképp Tudor Postelmcu, a Securitate főnöke (aki jelenleg életfogytiglani ítélettel ül börtönben). „Bármit határozott el apám, ha anyámnak nem tetszett a dolog, órát alatt megváltoztatta a döntést. Engem Postelnicu sugallatára anyám küldetett távol Bukaresttől, Szebenbe.” Ami a kivételezett helyzetet illeti, Nicu Ceausescu elismeri, hogy megvolt mindene, ami a románok millióinak nem, de korántsem igazak a róla teijesztett vad hírek. Nem járt Ferrarival, nem rendezett orgiákat. „Ittam, az igaz, dohányoztam is erősen, jó cigarettákat. Ezért is vagyok most beteg. Volt körülöttem, aki engedelmeskedett a parancsaimnak, de a nőkről meg orgiákról teijesztett mesékből szó sem igaz” — állítja Nicu. „Egyetlen állítólagos áldozatom se jött el a jiertárgyalásra, hogy ellenem tanúskodjék, holott semmi sem akadályozta volna, hogy megtef yék, ha lettek volna ilyenek? Ha acepa orgiákról beszél, nyilván ő is ott volt...” Már-már áldozat tehát Nicu. Az olasz hetilap munkatársa szinte megsajnálja. „Persze, követtem el hibát én is — ismeri be. — A legnagyobbat nyilván akkor, amikor nem tudtam ellene szegülni annak, ami Bukarestben folyt... Talán sikerülhetett volna leváltatnom néhány veszélyes figurát, de amikor megpróbáltam ezt, már túl késő volt.” Nicu azt állítja, az utóbbi időben rájött arra, hogy a dolgok nem folytathatók tovább úgy, ahogy folytak. „Nem lett volna szabad a népet ilyen viszonyok között tartani...” bár a mai „abszolút szabadság és káosz” sem helyes a véleménye szerint. Nicolae és Elena Ceausescu legnagyobb vétke az (Nicu szerint), hogy nem látták meg időben, mi történik egész Kelet-Európábán. „Vagy nem akarták látni” — mondta Nicu. No, és a svájci milliók? — kérdezte végül az újságíró. — Az a hír jária, hogy Ónt hamarosan szabadlábra helyezik, és már alig várja, hogy Svájcban költhesse a dollármilliókat. — Nicu válasza: „Gondolja, hogy itt lennék, ha tényleg léteznének ezek a milliók? A bíróságon is mondtam: ha tényleg lenne ennyi dollárom, ma én lennék Románia ura és parancsolja. Esetleg megnyomtam volna azt a bizonyos gombot...” „Aranyos Rita” szolgálati kocsijai Átok ül a Bundestag mindenkori elnökén: már az első megbukott, s még további három társa volt kénytelen idő előtt elbúcsúzni a szövetségi sas alatt elhelyezett üléstermi széktől. Rita Süssmuth lesz az ötödik áldozat? Erich Kohlért menesztették, mert „nagy volt neki az elnöki cipő” : az ő idejében botrány és káosz jellemezte az üléseket, leváltását CDU-s kollégái is sürgették. Köhler nem akart menni, de végül is a jótékony idegösszeroppanás mindent megoldott. A következő két esetben a pénz játszotta a főszerepet: Eugen Gerstenmaier olyan törvény mellett tüsténkedett sikeresen, amely több mint 200 ezer márkát hozott a konyhára, úgyis mint jóvátételt, mert „a nácik megakadályozták professzori pályafutásában”. Rainer Barzel 1,8 millió márka tanácsadói honoráriumot vett fel egy ügyvédi közösségtől, csakhogy e tiszteletre méltó társaság a pártokat pénzelő, s éppen ezért rossz hírbe keveredett Flick céghez tartozott. Philipp Jennin- gert, a negyedik bukottat elhagyta a jó ízles és a politikai tapintat: a zsidóellenes pogromok ötvenedik évfordulóját találta alkalmas időpontnak arra, hogy megértést tanúsítson Hitlerék iránt. És Rita Süssmuth? Az ő botránya messze nem ilyen horderejű, mégis számon kérhető rajta a szavak és a tettek harmóniájának szájából oly sokat elhangzó intelme. Ha Rita Süssmuthon múlna, róla mintáznák meg az erkölcsi tökéletesség szobrát. „Lovely Rita” („Aranyos Rita”) — így nevezik háta mögött a pedáns elnöknőt, aki Jenningertől vette át az elnöki kolompot, de az össznémet Bundestag elnökének posztját is sikeresen pályázta meg. „Megszerettem a munkát” — nyilatkozta röviddel a választások előtt, amikor a csata még kétesélyes volt. Az ellenlábas, Lothar De Maizi- ere, az utolsó keletnémet miniszterelnök azonban nem volt képes megszabadulni attól a gyanútól, hogy nemcsak szóba állt a keletberlini belügyminisztérium embereivel, de dolgozott is nekik. A CDU-s Süssmuth utcahosszal győzött, március közepéig zavartalanul pásztorkodhatott a Bundestag 662 fős nyája felett. Mígnem a Stem Magazin meg nem jelentette beszámolóját Süssmuth szolgálati kocsijairól. Merthogy három van neki — de a baj nem ez, „egyszerre úgyis csak egybe tud beülni”. Az egyiket, egy „kiselejtezésre érdemes” 1986-os Mercedest két éve a férj, Hans használja. A Bundestag elnökének személyére utaló rendszámot leszerelték, s ami igazán kiváltotta a felhördülést: Hans Süssmuth havonta a benzin- számlát is elszámoltatta — mindezt Rita és Hans havi 40 ezer márkás jövedelme mellett. „Ha valaki ráirányította volna figyelmemet a rendező elvekre, nem csináltam volna ilyesmit” — nyilatkozta a Stemnek ártatlan szemekkel a félj, s inkább csak azon aggódott, hogy a feleség megütheti a bokáját. Természetesen nem a havi 200-300 márkáról, hanem, ahogy mondani szokás, az elvről van szó. Az összeg bagatell, de a bonni politikai elittel szemben eleve előítélettel viseltető közvélemény gyanúja újabb tápot kapott: „azok ott, fönn” tetszés szerint nyúlnak az adózók pénzéhez. A moralizálóbbak megállapították, hogy „egy politikus erkölcsi kikezdhetetlensége akkor ér véget, amikor rávetül a csalás és a megvesztegethetőség árnyéka”. Ha a Bundestag elnöke apró ügyben megbotlik, elkövethet nagyobb stiklit is. A merészebb bulvárlapok úgy tudják, hogy a szolgálati kocsi és a benzinszámlák körüli manipulációkat a Bundestag igazgatóságának elcsapott vezetője Joseph Bücker árulta el a Sternnek. Rita Süssmuth ugyanis közölte Büc- kerrel, hogy március elsejével, egy évvel a nyugdíjazás előtt, tekintse magát kirúgva. Az elnöknő megelégelte, hogy Bückert többet láttak a parlament bárjában, mint hivatali szobájában. A 662 Bundestag-képviselő a hetven szolgálati kocsi valamelyikében tűnődhet Bückeren, Süssmuthon és a hatalom csábításain. Hetven kocsi áll rendelkezésükre, hogy „megbízásuk gyakorlásában segítse őket”. A diszpécser- szolgálatnál kell az igényt bejelenteni, Bonnban és a város körül húsz kilométeres körzetben szabadon lehet mozogni, nagyobb utakra engedélyt kell kérni. Engedély kérésére, diszpécser irodára Süssmuthnak, a második legmagasabb közjogi méltóság birtoklójának nincs szüksége: a kocsik, sofőrrel éjjel-nappal rendelkezésére állnak, hisz, mint a szabályzat megállapítja, „ő mindig szolgálatban van”. Megjöttek a lengyelek! A Bild-Zeitung megpróbált felvilágosító munkát végezni, azon raradozva, hogy német olvasóit nagyobb barátságra hangolja a lengyelek iránt. — Gondoljatok csak bele, lengyel volt Chopin, lengyel a pápa, s lengyel még a futbafisztár Lato is — írta a legnagyobb példányszámú német napilap, amikor a kelet-nyuf ati, vagy immár összeurópai év- önyvekbe újabb „történelmi” dátum került. 1991. április 8-tól a lengyelek a második világháború óta első ízben egész Németország területére vízum nélkül, egyszeri! lengyel útlevéllel utazhatnak. A várva várt napot hosszas alkudozások előzték meg: a kerékkötők nem is annyira a németek, hanem sokkal inkább a Benelux- államok voltak, amelyek attól tartottak, hogy — miután a schengeni egyezmény alapján a lengyelek Németországból a többi aláíró ország területére is könnyedén átjuthatnak — a feketén munkát vállalók serege fogja elárasztani Kéjétről Európa nyugati felét. Éppen ezért Varsó egyebek között vállalta, hogy amennyiben valamelyik „schengeni ország” területéről lengyelt utasítanak ki, zokszó és perlekedés nélkül visszafogadja „megtévedt” honfitársát, sót, utazási tilalommal is sújtja. A latens lengyelellenességé- nek — amint a nemetekkel szembeni nyíltabb antipátiának a lengyel oldalon — messzebbre nyúlnak a gyökerei. A „polák” név a náci időkben mintegy a megvetés szinonimájává vált. Pedig a múlt században a lengyelek tízezrei óriási szerepet játszottak a német ipari fellendülésben: Bismarck lengyel munkásokat hozatott a Ruhr-vidékre, így aztán a lengyel eredetű nevek — Koslowski, Kowalski, Szymaniak — rendkívül gyakoriak. Az utóbbi években a lengyelek kiterjedt „kereskedelmi tevékenységükkel”, árusaikkal, és mindent felvásárló turistáikkal vívták ki a német polgárok ellenszenvét Nyugat-Berhnben és az NDK-ban egyaránt. Kelet-Né- metország a nyolcvanas évek elején — a kialakult helyzetből okulva — le is zárta határát a lengyelek előtt, bár a honi kereskedelem védelme mellett nyilvánvaló, hogy a döntésben szerepet játszott a „Szolidaritás-vírus” feltartóztatásának szándéka is. A lengyelek akkoriban Nyu- gat-Berhnbe vízum nélkül, az NSZK-ba pedig vízummal utazhattak, így április 8-a valóban premier az életükben. Ráadásul Í nemcsak Németország felé tárultak ki a kapuk, egeszen Os- tendéig szabaadá vált előttük az út. Nos, az első hetek tapasztalatai tai alapján, még Berlinig is csak viszonylag kevesen akartak eljutni. A lengyel roham elmaradt — sóhajtottak fel a német határőrök, a hétköznapot és a pénzhiányt hozva fel érvként. A rendőrségnek ezzel szemben bőven akadt dolga, ám nem a lengyelekkel. Neonáci süvölvények a helyi újságokban közzétett hirdetésük útján már jóelőre bejelentették: „Nem tavaszi csokrokkal fogjuk a lengyeleket várni.” S valóban: az erősen ittas fiatalkorúak — százan-kétszázan — már április 8-a éjfél előtt elfoglalták hadállásaikat. Első áldozatuk egy Hollandiából hazafelé tartó lengyel turistabusz vezetője volt: a ko éppen előtte, a szélvédő üvegén csattant. Két lengyel turista megsebesült, de a szélsőségesek figyelme ekkor már inkább a határon átoldalgó első lengyelek felé fordult. „Lengyelek Kifelé, Németország a nemeteké” — üvöltözték átlagos fantáziával kigondolt jelszavaikat, s megpróbálták petárdákkal a szó szoros értelmében is forróvá tenni a talajt a lengyelek lába alatt. A lengyel rádió a frankfurti átkelő elkerülésére szólított fel, a helyi rendőrség pedig a környező falvakból kért segítséget. így aztán a rend még a kora hajnali órákban helyreállt. A bonni pártok, s maga Scha:uble belügyminiszter meg aznap elítélte a randalírozást. A merénylet következtében tolókocsira szoruló Scha:uble közölte: „Ezt nem fogjunk eltűrni. A lengyelekkel szemben eltörölt vízumkényszer nem ok az aggodalomra. Természetesnek Teli tekintenünk, mert a szabadság, amelyet magunknak igényelünk, másokat ugyanúgy megillet, mint minket” — mondta. Sokakban nemtetszést keltett ugyanakkor az, hogy egyes keletnemet városokban és Berlinben területeket kerítettek el az esetleg — és persze engedéllyel — üzletelni szándékozó lengyelek számára, mondván, egészegügyi óvintézkedéseket foganatosítottak, „mintha fertőzöttek serege akarná lerohanni Németországot”. Az európai illemkódexet fennen hirdető és annak szellemében élni kívánó németek számára sok választás nem marad. A lépés, a határ megnyitásának helyességét ésszel mindenki fel is fogja, és általában „csak kisebb kellemetlenségektől” tartanak. A nyugat-európaiak most szembesülnek több évtizedes diplomáciai és egyéb erőfeszítéseik eredményeivel: a szabadságjogok éteri hirdetése után elkövetkezett a py^oilat időszaka; eljöttek az együttélés mindennapjai. Az ürkorszak harminc éve Immáron harminc esztendeje annak, hogy — 1961. április 12-én történt a dolog — egy orosz parasztasszony nem hitt a szemének, amikor egy élénk narancssárga kezeslábast viselő férfit látott kikászálódni egy különös formájú szerkezetből a sztyeppe közepén. — Ne féljen, orosz vagyok! — szólt a férfi, de időbe telt, amíg az asszony végre felfogta, hogy a fiatalember a világűrből érkezett. Pedig akkor már a világ összes rádióállomása a Föld első űrhajósa, Jurij Gagarin nevét harsogta. E rendkívüli kaland kezdetei az 50-es évek második felére nyúlnak vissza. Miután többször sikerrel juttattak fel különböző állatokat 400 kilométeres magasságba a szovjet rakétaszondák segítségével, Szergej Koroljov akadémikus, a szovjet űrhajók főkonstruktőre az emberi űrrepülés gondolatával kezdett foglalkozni. A Szputnyik-1 1957 októberi sikere nyomán pedig rátalált arra az eszközre és a módra is, ahogy ezt végrehajthatják. A különleges feladatra a hadsereg háromezer pilótája jelentkezett. Kétszázat választottak ki közülük, de végül csak húszán maradtak, akik sikerrel vettek valamennyi akadályt: a centrifugát, a süketszobát, s az űrhajóskiképzés többi „kínzóeszközét”. Eközben a kísérletek folytatódtak, a sikerek kudarcokkal váltakoztak. 1960 májusában az első Vosztok, az emberi repülésre szánt űrhajók prototípusa nem tudott visszatérni a Földre. Két hónappal később a hordozórakéta tért le pályájáról. Ugyanezen év augusztusában sikeres állatkísérletet hajtottak végre: az állatok 24 órát töltöttek a világűrben. Az orvosszakértők azonban óvatosságból úgy döntöttek, hogy az első ember számára csak egy földkörüli fordulatot engedélyeznek. December elején újabb kudarc következett: két kutya elpusztult a visszatérő űrkabinban. Néhány héttel később másik két kísérleti kutya ugyan életben maradt, azonban űrhajójukat nem sikerült földkörüli pályára állítani. 1961 márciusában, két újabb sikeres kísérlet után megszületett a döntés: az ember is útnak indulhat. Az első expedícióra a 27 éves Jurij Gagarint, dublőréként pedig a 26 éves German Tyitovot választottak ki. Jurij Gagarin 1961. április 12-én reggel indult útnak. A hordozorakéta moszkvai idő szerint 9 óra 7 perckor vált le, s a Vosztok-19 óra 21-kor állt földkörüli pályára. Gagarin karórája 10 órát mutatott, amikor az űrhajó belépett a Föld árnyékába, a sötétségbe borult, éjszakai álmát alvó Égyesült Államok fölé. Á legkeményebb hidegháború éveit írtuk, s a Kreml ezt a pillanatot választotta ki, hogy bejelentse világraszóló sikerét — amelyet azonban a politikusok inkább hatalmas propagandafegyvemek, semmint kiemelkedő műszaki eredménynek tekintettek... A világűrben töltött 108 perc Gagarint a Szovjetunió leghíresebb polgárává, valóságos utazó nagykövetévé tette — ő azonban mindig visszavágyott a kozmoszba. Amint lehetővé vált, ismét csatlakozott az űrhajósegységhez, s az újabb nagy, titkos misszióra, a holdutazásra készülődött — ez a terv azonban azóta sem valósult meg. Jurij Gagarin — sajnos — másodszor már nem jutott el a világűrbe: egy gyakorlórepülés közben — 1968. március 27-én — életét vesztette. Napjainkig már 251 kozmonautának és asztronautának adatott meg a világűrből látni Földünket. Többségükben szovjetek és amerikaiak voltak, de űrhajóikra már számos nép küldhette el követét, a németektől, az afgánokig. A két űmagyhatalom fiai mellett eddig Franciaország az egyetlen, amely két űrhajóssal dicsekedhet: Jean-Loup Chrétien szovjet űrexpedíciókban vett részt (1982- ben és 1988-ban), Patrick Baudry peaig egy amerikai űrkomp fedélzetén repült (1985- ben). Hogyan mentették fel Mindszenty bíborost? „Elhamarkodott és jóvátehetetlen lépés volt” VI. Pál pápa 1974. február 8-án hozott döntése, amellyel a száműzött Mindszenty József bíborost fölmentette esztergomi érseki tisztéből — vélekedett a közelmúltban Cserháti József volt pécsi püspök. A Kirche Intem (Az egyház belülről) című osztrák katolikus folyóiratban megjelent inteijújá- ban Cserháti, a magyar püspöki kar akkori titkára fölidézte: Agostino Casaroli, a Vatikán „külügyminisztere”, aki éppen Lengyelországban tartózkoidott, a „haját tépte”, amikor értesült a pápai döntésről. Cserháti püspök fölelevenítette, hogy VI. Pál pápa 1973 decemberében Rómába rendelte, s azt kérdezte tőle, miként fogadnák a magyar katolikusok, ha a bíboros — akit a budapesti kormány és Vatikán közötti hosszas tárgyalások nyomán a Szentszék 1971-ben rábírt, hogy ausztriai száműzetésbe vonuljon — „örökre elhagyná az országot s esztergomi székét”. A magyar nép hosszú éveken át annyit szenvedett és tűrt, annyi megaláztatást kényszerült elviselni, hogy ezt a „próbát ;s 'Képes lesz kiállni’ — felelte Cserháti. A volt pécsi püspök szerint egyébként Moszkva és Budapest elkeseredett offenzívát folytatott a prímás hazájából való gyors eltávolítása érdekében, s Rómának is az állt érdekében, hogy keleti politikájának útjából műiden akadályt elgördítsen. VI. Pál — aki a kihallgatás közben fel-alá járkált, mert ízületeit meggyötörte a forró sirokkó — arról faggatta a magyar főpapot, ismer-e olyan Mindszenty bíboroshoz közelálló személyt, aki meggyőzheti őt: szabaddá kell tennie esztergomi érseki székét egy alkalmas utód számára. Cserháti előbb Zágon József győri kanonokot ajánlotta, aki rábeszélte a bíborost az Egyesült Államok budapesti nagykövetségének elhagyására, ám a pápa azt mondta: Mindszenty immár nem szíveli Zágont, aki közreműködött Magyarországról való eltávolításában, ószentsége Casaroli bíborost sem tartotta alkalmasnak e küldetésre. Kurtán megjegyezte, hogy Mindszenty rossz véleménnyel van Casaroli- ról, sőt, megveti őt. A magyar püspöki konferencia titkára harmadikként Lékai László akkori veszprémi püspököt javasolta, aki a bíboros titkára volt, S a fná- SOuik világháború végnapjaiban osztozott Mindszentyvel sopronkőhidai rabságában. Ám VI. Pál finom érzékkel meg akarta kímélni Lékait attól a veszélytől, hogy Mindszenty esetleg a fogadásától is elzárkózzon, ami alááshatta volna a fiatal püspök tekintélyét. Az audiencia végén a pápa fölkérte Cserháti püspököt, hogy mielőbb keresse föl Bécsben Franz König bíborost, s együtt próbálják visz- szalépésre bírni a magyar prímást. Róma kívánságára König bíboros három ízben is fölkereste Mindszentyt: először még 1973 novemberében, majd december első napjaiban, végül pedig 1974 januáijának elején. Ám Mindszenty mindannyiszor elutasította, hogy a kommunistáknak ilyen örömöt szerezzen, hiába hivatkozott König az egyház egyetemes érdekére. A végsőkig elgyötört, megkínzott idős főpapnak a maga szemszögéből kétségkívül igaza volt, amikor képtelennek bizonyult meghajolni a szükség- szerű politikai valóság előtt — vélte Cserháti. Mindszenty titkárainak köny- nyű dolga volt: csupán ugyanazt a lemezt kellett ismételgetniük, amit meg is tettek. így jgft e’, íeb- ruár r.yöicadika: a prímás budapesti elítélésének 25. évfordulója. (A Rákosi-rendszer 1948 karácsonyán fogságba vetette, s 1949-ben „hazaárulás” vádjával életfogytiglani börtönre ítélte, de az 1956-os népfelkelés során kiszabadították.) Éppen az évforduló napján nyitották meg Bécsben a hadászati fegyverek korlátozására vonatkozó SALT-tárgyalásokat. Amerikaiak és szovjetek első ízben találkoztak, hogy enyhítsék nemzetközi feszültséget, s eszmecserékbe bocsátkozzanak a leszerelésről, az egymáshoz való közeledésről. Mindszenty titkársága kora reggel nyilatkozatot tett közzé, amely a prímás hajdani törvénytelen elhurcolása és szégyenletes elítélése elleni tiltakozást tartalmazott. E nyilatkozatot Rómában a SALT-tárgyalások elleni sértésként értelmezték bizonyos körök részéről, amelyek fölhasználták Mindszenty nevét. Casaroli távollétében a pápa egyedül, vívódva mérlegelte, mit tegyen. A vatikáni rádió késő délelőtt jelentette, hogy VI. Pál fölmentette Mindszentyt esztergomi érseki tisztéből. „Elhamarkodott, jóvátehetetlen lépés volt” — emlékezett Cserháti, - A nyugati katolikusok botrányosnak érezték a pápa álláspontját, aki szerintük ejtette vértanú bíborosát, s kilátástalan politikai manőverekbe fogott. Casaroli Varsóban állítólag a haját tépte, de nem másíthatta meg a történteket. Az esztergomi érseki szék immár üresen állt.