Heves Megyei Hírlap, 1991. április (2. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-20 / 92. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. április 20., szombat Indulunk vissza a kertbe, ahol virágba borultak a mandulafák, és rózsaszín pompában köszöntik Szent György havát. — Tessék lefényképezni! — Nézzük inkább, és hallgassuk a méhek muzsikáját... A levegő megáll, az ég tiszta, mint az üveg, a gyümölcsfák erőtől duzzadó rügyei szép májust és jó nyarat ígérnek. Gyík sütkérezik egy mezsgyekő tetején, és ügy hiszi, hogy egyedül van a világon. Mutatom a kislánynak a gyíkot. Arra kérem számolja össze káprázatos szivárványszíneit és — ha tudja—nevezze meg valamennyit. — Melyik színből választanál ruhát? — így, együtt kellene az egész! Gyíkszínű ruhát kérek — mondanám az üzletben, és ők nem adnának, mert nem tudják, hogy milyen színű a gyík... Újra hallom az asszony dallamos hangját, ebédre hívó harangszóval együtt jut el a fülembe. — Asztalon a leves. Együtt a család és a vendég. Ide vagyok hazajáratos miután ők vették meg a szerény hajlékot. A gazda édesapja régi emberünk, a barátságunk immár rokonságnak számít. — Mit tapasztaltál? Hallgatással ütném el a választ, de a gyerek szól helyettem. — Bokáig sem ér már a patak, kiszáradt a tó is... Finom tyúkleves, kanalazzuk szaporán, beszédre ilyenkor nemigen van idő, ám a kimondott szó olyan, mint a kő: ha már egyszer eldobták, le is kell esnie valahol... — A tavasz talán meghozza majd a vizet... Ha április nem, akkor majd a máj us... Szalay István Szent György hava A ház belülről ugyanolyan, mint régen. Cserfa pattog a tűzön, kellemes meleg a konyha, a sarokasztal, a karos lócák semmit sem változtak, a láncos óra is unottan méri az időt, mert az események nem reá tartoznak. — Virágzik a mandulafánk! Az asszony pöszén ejti a szavakat, és mégis kellemes, finom a beszéde, mint a távoli harangszó. A nagyobbik lánya csirkét kopaszt az ámbituson, a kisebb — színésznőnek készül — engem figyel, mindenre kíváncsi, ami az újságírással és -készítéssel kapcsolatos. — Nem tetszik megnézni a gólyákat? Szent György hava, április a madarak érkezésének az ideje. A gyereklánnyal az eget sandítjuk, miközben az egyik gólya a falu fölött köröz, majd landol a Tó- thék gémeskútján. Harmadik éve már, hogy idejárnak, és ősz elején innen indulnak melegebb vidékre. Tekintetemmel végigpásztázom az ismerős világot, a házat, ahol gyermekkoromat töltöttem, a porcfüves udvart, az öreg fát az udvaron, amelynek az ágai között nemsokára szerelmes vadgalambok turbékolnak. Lesétálok a patakhoz, amelynek árkában sárgállik a gólyahír, és ökörszem surran a bodzabokrok között. — Kevés a víz! — mondja a gyerek, és tűnődésem láttán további felvilágosítással szolgál. — Elnyelte a bánya. Néhány éve még szinte öntötte a karszt- forrás a vizet, amely hajdan vízimalmokat hajtott, és most a víz hazájában korlátozást kényszerült bevezetni az elöljáróság. Emlékeim között ez a patak előkelő helyet foglal el. Itt rákászott a falábú Pető, vidrák tanyája volt a malomárok, és a híd egészen a szívemig ívelt. Vízre hajlott bokrok alatt szaladt a bővizű patak, fodrai meg-megcsillantak, mint a hajnal ígéretei. Mennyit tűnődtem itt, talán ezen a helyen? — Mitől csillog a patak? Talán a hegyekben olvadt hó fehérségét hordja, vagy napsugaras emlékek tükröződnek benne, és tükörtáncot járnak egymással? A réten álmos feketeség sóhajtozik, saijad a zöld fű, de a színe még erőtlen, néhol vakondtúrások süppedeznek. Két nyúl baktat a közeli szántáson, ballagásukban gond van és elmélyedés. — Én is szeretem a tavaszt! — csodálkozik rám a lány, és megigazítja a széltől kócos haját. — Mit szeretsz benne? — Az életet. Honnan is tudhatná egy tizennégy éves lány, hogy milyen igazságot mondott, mert a leikéből kibuggyant szó csak úgy magától tört elő, mint a kövek közül a forrásvíz. Valamikor itt tó volt, most csupán néhány árva nádszál emlékeztet a vízre, amelynek tükrén szárcsák és vadkacsák tanyáztak. Akkor még csobogott a patak és üzeneteket hozott messze, erdei tájakról. Fel-felcsillant a víz, és ilyenkor tavasszal megrázta a téli nádszálakat, amelyek reménytelenül, búsan álldogáltak. — Naponta kétszer zárják el a vizet... Úgyszólván üres a patakmeder. Hiányzik a víz nem csupán az embereknek, de a partnak, a rétnek, a madaraknak, a gólyáknak is. Már-már alig találnak békát. A szél morcosán nyargal a parton, szeretne muzsikálni a nádak hárfáján, a madarak fészkelő helyet keresnek, de ez itt már csupán a nádas szomorú emléke. Néhány éve még a halak hűsöl- tek a nádszálak tövében, vidáman cserregett közöttük a nádirigó, szitakötők versenyeztek a szúnyoghegedűsökkel. — Ibolya meg sárgavirág akad azért a megsüppedt patakparton. Ma nincs kedvem ibolyát szedni, itt legalábbis nem, ahol nem is olyan régen még csónakáztunk, és a vízivilág minden gyönyörűségével várta a tavaszt. Húsvétolás Harsányi Zsolttal — Hevesben A maga korában — tehát a két világháború között — rendkívül népszerűek voltak Harsányi Zsolt életrajzi regényei: Petőfiről, Zrínyiről, Munkácsyról, Mátyás királyról s tovább is so- rolhatnók. Az elmúlt évtizedek irodalomszemlélete és -kritikája, a perifériákra söpörve, nem látott bennük egyebet, mint holmi felszínes lektűrt, s bestseller-olvasnivalót. Az 1963-ban megjelent Magyar Irodalmi Lexikon Harsányi-ismertetése megjegyezni kényszerül — tárgyi adat! —, hogy eme életrajzi regények a magyaron túl tizennyolc nyelven jelentek meg, föl is sorolja azokat. Közöttük találhatók az úgynevezett világnyelvek is. Némi fanyalgással az ismertetés hozzáfűzi: „Nagy sikerű regényei majdnem minden nyelven több kiadást is megértek.” Tehát Harsányi Zsolt nem csupán a magyar olvasókat „szedte rá” könyveivel, de a külhoni olvasók millióit is. Harsányi Zsoltnak a Magyar Nők Lapja 1939. április 10-i számában Nagyheti fotómontázs címmel egy írása jelent meg. Pillanatképet kapunk belőle a kolozsvári, dési nagyhétről-húsvét- ról, s kapunk Hevesből is. íme: „Az egri Érsekkertben van egy óriási platánfa, közel a meleg víz felőli bejárathoz. Ennek a platánfának egész alacsonyan himbál az a vastag ága, amely a vizsgára való tanulás kedves helye...” Majd: ....aztán húsvéthétfő van A ndomakon... Ragyogó reggel, nyájas és okos hűvösség... Az udvaron rettentő és boldog sikoltozás. Két legény jött, hogy Mar- csa cselédet megöntözzék. Megragadják hahotázva, és hurcolják a gémes kúthoz. Marcsa rángatja magát, malacként visít, rugodzik és kimondhatatlanul élvez. Egyik legény lenyomja a kút oldalához, s a másik lihegve felhúzza a vedert, és ráborítja Mar- csára. „Még sikítol, az anyád mindenit? Kapsz még egyet.” Felhúzzák a másik vedret, ráborítják. Marcsa sikít, prüszköl, ordít. Haja csapzott, pruszlikja csurom víz, kilenc szoknyája lucskosan tapad derekához. Akkor feleresztik. Még mindig sikít. Befut a házba, ügető léptei után kis tócsák maradnak. A konyhából két darab kaláccsal jön ki. A legények átveszik a kalácsot gőgösen és hetykén. „Istennek ajánlom” — mondja Marcsa vég- hetetlen hálával és mélységes alázattal...” ♦ S — „Mutatis mutandi” — a most idézettel azonos című, az asszonyok és leányok részére készült Magyar Nők Lapja ez évi húsvéti, 13.számában ismét közli, mintegy újraéleszti Harsányi Zsolt e kedves karcolatát. Az olvasó pedig tűnődhet, s utána is nézhet: áll-e, él-e még az Érsekkertben az a platánfa, s él-e még, — mert az emberi élet korhatárán belül élhet ma is Mariska néniként a hajdani andomaki Marcsa? Képzelőerőnket szabadjára engedve: hátha még e sorok is eljutnak hozzá. Végezetül — a számok játékaként: 52 éves volt Harsányi Zsolt, amikor itt járt, s ugyancsak 52 esztendő múlt el azóta, régies zamattal szólva: pergett le az idő homokóráján. Kiss Gyula Megkerültek az elrabolt Van Gogh-képek A holland rendőrség csodával határos módon megtalálta mind a 20 Van Gogh-képet, amelyet két fegyveres bandita vasárnapra virradóra rabolt el az amszterdami Van Gogh-múzeumból — de három kép kissé megrongálódott. Közülük az egyik a mester „Búzamező hollókkal” című híres festménye, a másik kettő a „Csendélet Bibliával” és a „Csendélet citromokkal”. A múzeum szakértői szerint mindhárom kép restaurálható. Foeke Wagenar rendőrségi szóvivő elmondta, hogy a képek az egyik múzeumőr autójában voltak: a rablók azon menekültek el a helyszínről. A rendőrség alig 35 perccel a riasztás után akadt rá a szürke Volkswagen Passat gépkocsira egy amszterdami pályaudvar előtt. Valószínű, hogy a gengszterek tervébe valami hiba csúszott, mert mind a húsz kép még a kocsiban volt. A Honecker-szökés előzményei A március 14-ikén Moszkvába menekített Erich Honecker megszöktetésének terve már egy hónappal korábban készen állt — állítja legújabb számában a Drezdában megjelenő Morgenpost am Sonntag című vasárnapi lap. A drezdai újság a Német Kommunista Párt (DKP) egy tagját idézve azt úja, hogy az NDK egykori államfője már február 11-ikén közölte az őt a beelitzi szovjet kórházban fölkereső látogatókkal: hamarosan a Szovjetunióba utazik további gyógykezelés céljából. Egyúttal arra is célzott, hogy a szovjet főváros minden bizonnyal életútjának utolsó állomása lesz. A DKP-tag Erich Schreier utolsóként látta Beelitzben Honeckert február közepén. Ebből az alkalomból az expoliti- kus arról is tájékoztatta őt, hogy az NSZEP egykori vezető gárdájának tagjai közül csupán egy személy látogatta meg őt a kórházban. Az illető Heinz Kessler egykori védelmi miniszter volt, Ho- necker hű társa a keletnémet ifjúsági mozgalom (FDJ) első éveiben. Az Operaház fantomja Változatlan sikerrel játszák a hamburgi új színházban az Operaház fantomja című musicalt, melyet a neves angol komponista Andrew Lloyd Webber szerzett. A kétezer helyes színházban hónapok óta mindig telt ház van, amely nemcsak a művet, hanem a színészek játékát is dicséri. (Fotó: DaD)
