Heves Megyei Hírlap, 1991. március (2. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-15 / 63. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. március 15-, péntek Az elefántok nem halnak ki, ugye? Afrika és Ázsia forró égövének lakói — A föld legnagyobb emlősei — 100 éves kort is megélnek — Rádzsa, a ceyloni szent elefánt Csongor Rózsa: Balszerencse Kevés ember akad, aki ne len­ne kíváncsi a földkerekség ma élő legnagyobb emlősére, az ele­fántra. Természettudományi könyvekben, űtinaplókban és vadászelbeszélésekben se szeri, se száma azoknak a gyakran me­sébe illő történeteknek, amelyek róluk szólnak. Xantus János Ceylonban készített naplójegy­zetei már száz esztendő távlatá­ból is figyelmeztettek: az elefánt legnagyobb ellensége az ember! A múlt század egyik legnagyobb utazója és természettudósa — aki egyben a budapesti állatkert megalapítója is volt — sajnos, nem látott rémképeket, amikor lélekharangot kondított ezen ősállatok felett. Gróf Széchenyi, Kittenberger és a napjainkban is élő hazai és külhoni elefántszak­értők immár maguk követelték, hogy mind az afrikai, mind az ázsiai elefántok részesüljenek a legszigorúbb védelemben, és ke­rüljenek be a híres Vörös Könyv­be. Összeállításunk mindenek­előtt Xantus János, Széchenyi Zsigmond és Kubassek János munkái alapján kísérli meg a to­vábbi érdeklődést felkelteni e félénk, békeszerető, jámborul okos, de társait és utódait az éle­tük árán is megvédő őslények iránt. Mindenekelőtt talán emlékez­zünk meg a legnagyobb afrikai elefántnál is nagyobb őskolosz- szusról (elefánt primigenis), amely az „ ősemberrel” együtt élt, és csak az ember megjelenése után pusztult ki. A „mammo- nok” alfaja volt a kicsiny termetű — a borjú nagyságát js alig elérő — „mim” elerant, amelytől a haj­dani mamut nagyságig éltek a különböző rokonok, ők már nincsenek többé! Napjainkban mind Afriká­ban, mind az ázsiai forró égöv alatt sorra létesülnek a különbö­ző vadrezervátumok és nemzeti parkok, ahol az ENSZ határoza­tainak, valamint az illető orszá­gok hatóságainak döntéseit jut­tatják érvényre, ezek nyújtanak védelmet és óvást. Úgy tűnik, hogy az indiai elefántok vannak nagyobb veszélyben, vadon mind ritkábbak, szelídítve vi­szont nem szaporodnak. Sokan kérdezhetik, hogy e század elején, közepe táján mi le­hetett az oka annak a mérhetet­len pusztításnak, amellyel a vég­pusztulás veszélyébe sodorták az elefántokat. Az igazi ok az „ele­fántcsont” volt. Közelebbről az elefántagyar, a trófea, amelynek értékét gyakran az arannyal S zokás szerint este hatkor csöngettem, hallottam az ismerős csoszogást, majd kitárult előttem az ajtó. — Alászolgája, nagymester! Bementem, lepakoltam a cuc­caimat, és kényelmesen elhe­lyezkedtem a sakkasztal mellett, maid Frici bácsi elém tartott ök­lei közül rámutattam az egyikre. — Fehér! Unottan raktam fel a táblára a fehér figurákat, miközben az járt az eszemben, hogy ma bemon­dom az öregnek az unalmast, el­végre befejeztem az iskoláimat, és tegnapelőtt már meg is kap­tam az első tanítói fizetésemet. Sakkozzon, akivel akar! Észrevehetett valamit, talán az unott rossz kedvemet, mert megkérdezte: — No, öcsi! Hogy ityeg a fi­tyeg? Egykedvűen vállat rántottam, és szó nélkül kettőt léptem előre a paraszttal. Úgy ismertem már ezt a vén embert, mint a tenyere­met, és a hatvan éves korkülönb­ségen kívül abban is különböz­tünk, hogy ő szenvedélyes sak­kozó volt, én pedig csupán „fize.- tett” partner. Szokása volt, hogy a lépesek között érthetetlen sza­vakat dörmögött, de amikor ész­revette, hogy unottan vagy fi­gyelmetlenül játszom, megfe­nyegetett: — Egy pengő levon va a hono­ráriumból! Azon a bizonyos napon figyel­mesen játszottam, és vártam az alkalmas pillanatot, amikor vég­leg bedobhatom a törülközőt. A hatodik lépés után már sakkot mondtam, és leszedtem a Frici bácsi futóját. — Játszunk vagy ábrándo­zunk? — pimaszkodtam, mire rossz gyerek módjára zavarba jött, és a zsebkendőjével töröl- getni kezdte a szemüvegét. Ké­sőbb mind hosszabb ideig gon­egyenértékűnek számították. Száz évvel ezelőtti lexikonada­tok szerint India évente „száz­ezer” kiló elefántcsontot szállí­tott külföldre, amelyhez mintegy „ötezer” elefánt kívántatott... A rémseges és esztelen mé­szárlásokból ízelítőnek talán eny- nyi is elég, amely sajnos — ha kulturáltabb és rafináltabb kö­rülmények között is —, még ma is folytatódik. Ceylonban mind a mai napig a legnagyobb rátermettséget és szakértelmet igénylőfoglalkozás az elefántszelídítés. Ok a „panik- kanok”! Munkájuk lényege ab­ban van, hogy túl kell járniuk az elefántok eszén, ugyanis az erő­szak e hatalmas kolosszusoknál alig jöhet szóba. Nos, a panikka- nok ügyessége a vad elefántok felkeresésében és megfogásában valóban figyelmet érdemlő. E vadászati módok egyike, hogy ezek a mindenre elszánt férfiak becserkelik a pihenő elefánto­kat, és nagy gyakorlattal hurkot vetnek az elefánt lábára, miköz­ben társaik a kötél másik végét egy emberderéknyi fa törzse kö­re csavarják. Kubassek izgalmas történetei lenyűgözőek, ide vo­natkozó tapasztalatai elkápráz- tatóak. A fához hurkolt állatok köré tüzet gyújtanak, és napokig — étlen-szomjan hagyva — füs­tölik a tűztől és füsttol egyébként is rettegő elefántokat. Csoda-e, ha néhány nap múlva az elkín- zott párák megadva magukat, immár a „szeh'dített” elefántok sűrű sorfala között vonulhatnak be az idomító iskolába. Az elefántbefogásnak termé­szetesen más módjai is vannak, amelyet a panikkanok jól ismer­nek. Az utóbbi évtizedek már nem adnak lehetőséget arra, hogy a pa­nikkanok — az arab hódítók le­származottai, muszlim vallású mó­rok csupán ebből éljenek. Kétségtelen, hogy az elefán­tok Srí Lanka művelődéstörté­netében ma is előkelő helyet fog­lalnak el, erről tanúskodik a Buddha fogantatásáról és szüle­téséről szóló legenda is. Ezt tá­masztják alá a sok száz esztendős kődomborművek, amelyeken az elefántfaragványok a legkápráz- tatóbbak. A szinghalézek és ta­milok egyaránt, tisztelik és becs­ben tartják a szigetország legna­gyobb szárazföldi élőlényét. Ceylonban nagyon hamar fel­ismerték az elefántok hasznát, megszelídítették és munkára fogták őket. Eleinte csupán a ki­rályi udvarokban tartottak szelíd elefántokat, de később minden nagyobb építkezésnél, munká­dolkodott, és eközben arra is maradt időm, hogy — ki tudja, hányadszor — megbámuljam a nagymester hajdani „trófeáit”; a serlegeket, a magaszerkesztette sakk-könyveket, amelyeket jól ismert az egész sakkvilág. Ott volt a vitrinen a híres elefánt­csontkészlet, amelyet egy ver­seny után magától a walesi her­cegtől kapott. — Feladom! Egy világ dőlt össze bennem, ar­ra gondoltam, hogy rosszul van, és orvosért kell rohannom, mert soha elő nem fordult, hogy valaha is fél­beszakította, vagy feladta volna a artit. Olyan mar volt, hogy rossz, uta lépéseim miatt lesöpörte a fi­gurákat, visszaadott néhány tiszte­met, de ehhez hasonlóra még pél­da nem akadt. — Mi van? , — Ma nem játszunk tovább! Ünnep van. Arra gondoltam, hogy eljött a kedvező pillanat, amikor végre előállhatok a történelmi bejelen­téssel, de ő rámkérdezett. — Mióta sakkozunk együtt? Vállat vontam, és rakni kezd­tem a dobozba a figurákat. — Tíz éve! Éppen ma tíz eszten­deje, és ezt meg kell ünnepelnünk... nál ott találjuk őket. A ceyloni történészek nem tagadják, hogy hajdan a szelíd elefántok „ítélet- végrehajtók” is voltak, ugyanis a vérszomjas szinghaléz királyok, Kandi uralkodói a hatalmuk el­len törőkét a király ellen összees­küvőket a legborzalmasabb bün­tetésben részesítették: hóhérele­fántokkal tapostatták agyon a „bűnösöket”. A Dalada Maligava közelé­ben egy széles térre vezették az elítélteket, és a nagy nyilvános­ság előtt végeztették ki őket a jámbor és szófogadó, óriási testű állatokkal. Tetteikről természe­tesen nem a szerencsétlen párák tehettek, akiket életük végéig — '60-100 évig éltek — rabságban tartottak. Srí Lankán manapság megbe­csülés övezi a dzsungelek kirá­lyát, amelyből mostanság mint­egy háromezer példány él vadon, és mintegy kétezer „házi” elefán­tot dolgoztatnak. Sok faluban a kis farmergazdaságban az ele­fántok helyettesítik a traktort, az erőgépeket, a buldózert az erdő­irtásnál. A Gál Ólja Nemzeti Park az arrafelé utazóknak meg­kísérli bemutatni mind a múltat, mind a jelent, így a hajdani ele­fántfogások és szelídítések mó­dozatait is, amelyek bátran ne- vezhetőek kegyetlen kínzásnak. Külön fejezetet érdemelnének az elefántszelídítők mellett az elefánthajcsárok, akik bámula­tos ügyességgel, gyakran apró mozdulatokkal irányítják e vas­tagbőrű, de érzékeny állatokat. Kubassek János, aki látta a szóban forgó nemzeti parkot, részletesen is leírja az elefántfür­dőzést, amely e hatalmas kolosz- szusok kedvenc időtöltése. Ezek az állatok — a szelíd elefántok — úgyszólván értik gazdáik beszé­det, halk szavaikra vizet szippan­tanak ormányukra, és leöntözik azt a személyt, akire az utasítás szól. Ha meggondoljuk, hogy egy elefántormányba egyszerre mintegy harminc liter víz jér be­le, akkor ez többnek nevezhető egy kellemes zuhanyozásnál... 1988. július 16-án a magyar sajtóban olvasható volt egy MTI közlemény. Eszerint kimúlt Srí Lanka szent elefántja, Rádzsa. A 81 esztendős korában végel­gyengülésben elhunyt állat „öt­ven” évig vitte a vallási ünnepe­ken Buddha relikviáit. Rádzsa halálhírét országszerte megköny- nyezték, és a hírügynökségek jó­voltából tudomást szerzett róla az egész világ! Elnöki utasításra a szent állatot kipreparálták, és a kolombói nemzeti múzeumban állították ki. Sz.I. Magamban kuncogtam, mert a vén zsugori tíz év alatt még cu­korral sem kínált meg* nemhogy megvendégelt volna. Én játszot­tam, ő fizetett! Egyszer fordult elő, hogy előre kertem tőle a sakkpénzt — a havi tíz pengőt —, a „honoráriumot”, ahogyan ő nevezte, de akkor is el akarta en­gedni a füle mellett. — Nincs? — szemtelenked- tem gúnyosan. — Van, de nem adok. Magának való, zsugori ember volt wágner Frigyes nyugalma­zott pénzügyi főtanácsos, szeret­ni tulajdonképpen nem is lehe­tett. Kijárt neki a „nagyságos” cím, de mindenki csak Frici bá­csinak szólította, kivéve a még tőle is öregebb házvezetőnőjét, Etel nénit, aki a csengettyűszóra ezúttal is benyitott. — Mit parancsol a nagyságos úr? — A teát és a kuglófot! Ebben a házban alig volt vala­mi, ami ne lett volna legalább kétszer olyan idős, mint én. A bútorok túl voltak a százon, a há­rom súlyú falióra lehetett százöt­ven esztendős, de még mindig — hűséges szolgaként — pontosan mérte az időt. A. Putko: Példázatok Első példázat A Költőt a nép bírósága elé idézték. — Gyönyörködjenek benne! — mondta a Főkritikus. — A hal­hatatlanok közé akar jutni, sőt, szentnek tartja magát! De a múlt­ban? íme, birtokomban vannak első költeményei. Önök csak haj­bókoljanak annak, amit ő leírt! Egyáltalán nem vet rá jó fényt. — Én akkor ifjú voltam és bo- hó — próbált nagy kínok között védekezni a Költő. — De tudja most! — mosoly­gott maró gúnnyal a Főkritikus. — Még a végén az is kiderül, hogy ő mindent tud, mi pedig semmit. — Öljük meg, öljük meg! — harsogott a tömeg. — Kövezzük meg! — Rendben — mondta a Köl­tő. — De az vesse rám az első kö­vet, aki teljesen bűntelen! És ezernyi kő repült feléje. Az első követ maga a Főkritikus dobta. Második példázat A kőkorszakbeli törzsfőnök komoran rázogatta bozontos fejét: — Nálunk mindenki hasznos dolgot művel. Itt van például ő. Letört egy ágacskát. Nem is akármilyet! Hegyeset! Egy ilyen ágacskával egy nagyobbacska halat is át lehet szúrni. Ez a másik meg egy kőbaltát csinált, és még nyelet is bütykölt hozzá. Ezzel a baltával még egy barlangi med­vét is főbe lehet kólintani, hanem tévesztjük el a medve fejét. De te csak fúrsz, faragsz, de mi a csudát faragsz ki belőle. — Kereket. Ráadásul még gömbölyű is. — Azt magam is látom. Csak éppen az nem világos, hogy mire jó. — Halvány gőzöm sincs. De biztosan használható valamire. — Tűnj a szemem elől, te bumburnyák! — gerjedt be a törzsfőnök. — Látni se akarlak! A feltaláló sóhajtott egyet, majd vállára vette a kereket. Na­gyot köpött, és görnyedve cipelte súlyos terhét. — Parancsolj, kérlek! Szertartásos áhítattal vágtam a kuglófból, és szürcsölgettem a hamisítatlan orosz teát. Ő nem evett, nézett, bámult, mintha ma látott volna először, és látszott, hogy nagyon messze kalandoz­tak a gondolatai. — Tíz év! — sóhajtott. Csönd támadt, a bútorokból kellemetlen naftalinszag áradt, amely összekeveredett a tea kel­lemes aromájával. Úgy éreztem, hogy most jött el a perc, amikor végre megszabadulhatok a vén medvétől, és már-már előálltam a szándékommal. — Beszállsz újabb tíz évre? Mellbevágtak a szavai, tud­tam, hogy az öreg jócskán túl van a nyolcvanon, és csodáltam az optimizmusát. — Nem. — Rád íratom a házamat! — Minek néz engem? Mintha karddal viaskodtunk volna, úgy szúrtak a szavak, vá­ratlan volt a támadás, hasonló a válasz is. Éreztük mindketten, hogy több beszédnek itt már nincs helye, kényelmetlenül éreztem magam, és a gyors távo­zás gondolatával foglalkoztam. Frici bácsi a fejét a tenyerébe haj­totta, és amint jobban megfigyel­tem: az üres sakktáblára potyog­tak a könnyei... Valamilyen kínos érzés a tor­komat Szorongatta, ólomnehéz­nek éreztem magam, és ha akar­tam sem tudtam volna moccan­ni. Előszedtem a dobozt, és las­sú, kimért mozdulatokkal a he­lyükre állítottam a figurákat. A sakk-király a „fekete lóval” indította a partit... Szalay István Azon a reggelen az ajtón ki­lépve láttam, a földszinttől a má­sodik emeletig minden lakó a gangon, s tele velük az udvar. A hangzavar elviselhetetlen volt. Csöndet! — vágott közbe a ház­mester. Én mondom el, hogy történt, es a poroló mellé csoszo­gott. Éjféltájt csöngettek — kezdte orrhangon —, pizsamá­ban mentem kaput nyitni. Két is­meretlen férfi állt ott. Se szó, se beszéd, mentek az emeletre. Ne záija be, jövünk mindjárt — mondta az egyik. Pizsamában voltam, fáztam. Bemegyek, fel­veszek valamit — gondoltam. De máris jöttek lefelé a Dolezsállal. A kapuból láttam, fekete autóba szállnak, elhajtanak. Elvitték a Dolezsált. Miért vitték el? — kérdem én. Az az ember semmit nem csinált. Reggeltől estig esz­tergált a Traktorgyárban, hangos szavát senki nem vette. A légy­nek sem ártott. Miért vitték el, zúgták az emberek. Hirtelen hallgattak el, egymásra néztek ijedten. Ettől kezdve csak sóhaj­toztak. A sóhajtások magasba szálltak, elsötétült felhőjüktől az égbolt. Később esni kezdett. Ra­gacsos lé folyt a kanálisba, a pin­celejáró felé. Este még állt a sár­gás tócsa az udvaron. Aznap éjjel nálam csöngettek. Ajtót nyitottam, két férfi ült ott. Vártam magukat — mondtam —, fáradjanak beljebb. Kezem- ügyében minden vélhetően szükséges holmi, felöltözöm, s mehetünk. Mikor a keszegso­vány házmester becsukta mögöt­tünk a kaput, könnyeket láttam a szemében. Meglehet, szerettem volna, hullajtson értem néhá­nyat. A fekete autó a szomszéd ház előtt állt, beszálltunk. Langymeleg nyár este volt, csil­lagos égbolt alatt suhantunk. Út­közben egyre töprengtem: miért éjszaka jönnek, miért nem nap­pal? Mikor a szavak jelentése, a tárgyak körvonala egyértelmű. Mit csinálnak nappal e megrög­zött éjjeli műszakosok? Majd, ha dolguk végeztével a láthatatlan futószalag végén átadnak valaki­nek, mihez fognak? Csönget­nek-e újabb ajtókon? Miért éj­jel? Mindig éjjel, miért? A Ház, melynek kapuja előtt megálltunk, fényárban lebegni látszott, akár egy angol kísértet- kastély. A teremben visszhan­gozták a falak a dörgedelmet: tudja hol van? Igen. Miért, azt tudja-e? Nem tudom. Lesz ideje gondolkozni — mondta a hang. Valaki karonragadott, vonszolt macával. Mentünk lépcsőkön föle és le, le és föl. A cella ajtaja nyitva volt, beléptem. Elnyúltam a priccsen, testemből oldódott a görcs, lelkemből a szorongás. Jó, hogy túl vagyok rajta. Nem kell többé félnem, hogy éjjel csönget­ni fognak. Dörömbölés térített vissza a valóságba. A reggelije — mutatott a földre a feketeruhás. Köszönje meg a dolgozó népnek, akit maga becsapott. Felemel­tem a csajkát, megköszöntem a rántott levest. Délben a babfőze­léket. Este ismét a rántott levest. Sokáig ment ez így békében, nyugalomban. Egy nap nyílott a vasajtó, jöjjön! — mondta a feke­teruhás. Vonszolt magával föl és le, le és föl sok ezer lépcsőn át. Napfényes szobába érkeztünk. Elvakultam a fénytől. Üljön le! Leültem. Senkit, semmit nem láttam. A feketeruhás, talán órák is múltak közben, hogy karon ra­gadott. Jöjjön! — mondta. Az aj­tóban a nevemet hallottam, jöj­jön vissza... Visszamentem, egy szőke férfi mosolygott rám. Lát­ja, milyenek ezek? Beszélni akartam magával, de nem hagy­ták. Elvitték volna anélkül, hogy találkoztunk volna. A férfi egyenruhában volt, hadnagyi rangjelzés a váll-lapján. A szobá­ban tisztaságszag és reggeli fé­nyek. Beszélnem kell magával. Akar-e segíteni nekünk? Kér­dés, ki az a nekünk? — mond­tam. A párt. Hová befurakodott az ellenség. Most belülről bom­laszt. Mint az őserdő fáit a ter­meszhangya. Rágja, rágják a gyökereit, hogy aztán a fa kidől­jék. Ömöljék össze a párt. Segí­tenie kell, megteszi? Kötelessé­gem, feleltem. Minden valamire való ember megtenné. Örülök, hogy mellettünk áll — mondta a szőke hadnagy. Magának nem kell sokat magyarázni, jól ismeri az osztályharc lényegét. Igen — feleltem. Hallgattunk. A fekete­ruhás váratlanul ragadott karon, vitt vissza a cellámba. Rám csap­ta a vasajtót. Mellemben dongott a szívem, nem akartam elfelejte­ni egy szót sem abból, amit a hadnagy mondott. Bárdolatlan fráter — gondoltam —, úgy tűnt, a feketerahás meg a szőke nem értenek egyet bizonyos dolgok­ban. Egész nap ültem a priccsen. A falakról vízcseppek gurultak, mintha izzadnának a téglák. A tétlen várakozás az érzéki csaló­dások forrása. A cellában nin­csenek dimenziók, egysíkú ab­laktalan falak vannak, üregben derengő gyér fény, meztelen prices, s csontig hasító vágy: hív­janak. Vigyenek. S mert ez nem történt, balsejtelem kísértett. E házba is beférkőzött tán? Az el­lenség, hogy belülről bomlasz- szon. A nappalok s éjszakák ösz- szemosódtak. Mire újra a had­nagy szobájába kerültem, az ab­lakok mögött hótól roskadozó feiágakat láttam. Beszélgettünk, mindenről. Úgy, mintha régi ba­rátok lennénk. Napok múlva így szólt a hadnagy: kap papírt, ce­ruzát, le kell írnia mindazt, ami­ről szót váltottunk. Ettől kezdve írtam éjjel és nappal. Sarkítson a történeteken — mondta a had­nagy, hogy elolvasta. A széles néptömegek nem politizálnak, azt mi tesszük helyettük. Vala­hogy meg kell értetni velük, hogy az ellenség döntő rohamra ké­szül. Azaz készült volna, de le­lepleztük. Túloznia kell a tökéle­tes hatás kedvéért. Ha befejez­zük, lesz tárgyalás is. Mint ahogy Rajkáknak is volt. Jaj, azt ne! — kiáltottam, csak azt ne! Nem akarja? Akkor nem, nyugtatott meg a hadnagy, ki ezúttal kifo­gástalan katonazubbonyt viselt. Köszönöm, hálálkodtam. Ez időben hosszú időn át reg­gelenként, hogy felhajtottam a rántott levest, a hadnagy szobá­jába vezettek. Nem tart már soká — mondta a hadnagy. Mi másra érthetettem volna, mint a szaba­dulásomra? Semmi érdeke, hogy itt tartson. Vártam ereggeli talál­kozásokat, szívem a torkomban vert. A szerelmes készül ilyen he­ves érzelmekkel a kedveséhez. Este hogy rámzárták a cella ajta­ját, félni kezdtem. Mi lesz, ha nem hív többé? Mint ama pilla­nat alatt hűtlenné lett kedves, ki szebbet, jobbat talált egyszer- csak. A hadnagy hívott. Eme hű­séget érezvén, fantáziám csikója megtáltosodott. Hazudva képze- legtem, képzelegve hazudtam. Rém, kém és besúgó története­im, tucatnyi munkásmozgalom minden harcosának elegendő — golyó és kötél általi halál. A világ valamennyi besúgójának — vesztőhelyácsolat. Nekem tíz életem sem elég, hogy megtorol- tassék a sok bűn. Ha vesznem kell, hát vesszek, van mentsé­gem. Az emberiségért áldozom életemet. Az ellenség meghát­rált, szólt egy napon a hadnagy. Nem kell több rém, kém és besú­gó történet. Feljegyzéseiből jegyzőkönyvet készítünk, maga szépen aláírja, igaz? Jó munkát végeztünk, köszönöm magának az elvtársak nevében. Két hosszú magányos nap múlt el a cellában, a harmadikon újra felkísértek a hadnagyhoz. Ezt kell aláírnia, mutatott a hegynyi irat- kötegre. Hozzáláttam. A szobá­ban friss borotvaszappan-illat úszott. A hadnagy le nem vette szemét aláíró kezemről. Kérdezni szerettem volna, mikor mehetek haza, meggondoltam. Most nem ez a fontos, körmöltem a nevemet minden papírlap aljára. Késő dél­után végeztem, a hadnagy elné­zést kérőén mondta: sok példány­ban kell. Nagyon elfáradt? Most pihenjen. Hátradőltem a széken, a hadnagy úgyszintén. Néztük egy­mást. Szemében kék, világos ha­jában szőke fények táncoltak. Ké­sőbb kiszámítottam, akkor már nyolcadik hónapja tartottak ab­ban a Házban. Annak a pincéjé­ben. Mosolyogtam, nyolc hónap óta először. A hadnagy türelmet­lenül felugrott, végeztünk — mondta. Szerencsém volt, nem vették életemet. Megúsztam négy év fogházbüntetéssel. (Mizser Lajos fordítása) Sakkparti

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom