Heves Megyei Hírlap, 1991. március (2. évfolyam, 51-76. szám)
1991-03-15 / 63. szám
nt I l-U! Március ut-z3-ig mmaen rem öltöny 30 %-os árengedménnyel. Húsvéti vásár kölniből, csokoládéfigurákból, játékokból, ajándékokból. H ÍRLAP, 1991. március 15., péntek HÉTVÉGI MAGAZIN 9. Anyaggyűjtés a csatatéren > Festő a háborúban Mielőtt az első lövés eldördült volna az Öböl-háborúban, Chip Beck amerikai haditengerészeti parancsnok egy bombára Szad- dám Húszéin portréját festette. Később a bombát ledobták, a „háborús művész” azonban azt reméli, hogy többi munkája nem vész kárba, s nyugodt, állandó helyet talál majd a történelem viharaiban. A 45 éves tartalékos azért vonult be, hogy a festővásznon örökítse meg az Öböl-háborút. A szaúdi sivatagban szokatlanul jegyzetfüzettel és fényképezőgéppel felfegyverkezve járt-kelt, hogy anyagot gyűjtsön. Habár Beck egyáltalán nem katona, művészi elkötelezettsége mégis sokszor igen veszélyes helyzetekbe sodorta. A háború kezdetének napján például egy repülőgépen a levegőből szemlélte, ahogy a vadászgépek Irak elleni bevetésre indultak. Megtekintette azt is, hogy a kuvaiti határ mentén a haditengerészet miként bombázta az iraki erőket. Az volt a szándéka, hogy a szövetséges katonákkal együtt lép be Kuwaitba. „Fontos, hogy a lehető legközelebbről lássam a háborút” — mondta. A katonai konfliktusok nem idegenek a számára: harcolt Vietnamban, felderítőként működött Kambodzsában és Laosz- ban. Polgári foglalkozása során is gyakran utazik háborús térségekbe: a washingtoni külügyminisztérium harmadik világgal kapcsolatos tanácsadójaként dolgozik. A Perzsa-öböl menti konfliktus a 10. háború, amelyben elsőkézből merített témákat. „Nem én vagyok a világ legnagyobb festője, de másképpen látom a dolgokat, mint a többi művész” — vélekedett. Beck realista stílusban fest. Gyakran ábrázolja a háborúan megtört katona arcát, a sivatagban élő, s a háború megpróbálta-' tásaival szembekerülő beduinok szeme körüli mély barázdákat. Az Öbölben egyáltalán nem volt könnyű dolga, hiszen a csúcs- technológiát felvonultató háborúban nenéz volt megtalálni azt, amit keres. „Nagy kihívást jelent rálelni az arcokra a homoktenger sivárságában” — mondta. „Bárki, aki már megjárta a háború poklát, valószínűleg ellenzi, amit csinálok, hiszen kellemetlen tapasztalatokat szerzett. Én azonban nem dicsőíteni akarom a háborút, hanem annak küzdelmét és oktalanságát igyekszem bemutatni, mégpedig a katona szemszögéből” — vallott művészetéről. Munkáiban nem fedezhető fel szembeötlően háborúellenes üzenet, de mint Beck mondja: „a művészetet arra szeretném felhasználni, hogy elgondolkodtassa az embereket, mi zajlik a világban, anélkül, hogy megmondanám nekik, miként vélekedjenek. Beck azt reméli, hogy négy éven belül nyugdíjba vonul, s a festészetnek több időt tud majd szentelni a Virginia államban lévő arlingtoni műtermében. Képei Washingtonban, a Haditengerészeti Történelmi Központban lesznek kiállítva. Fegyverkereskedelem, óh... Miért fáj a fejük a jó svájciaknak? Időről időre fellángol a vita a semlegességéről és nem fegyverkereskedelméről nevezetes Svájcban: vajon mennyire etikus üzleti megonfontolásokból immár negyed százada halogatni a hadianyagexport teljes tilalmát. Van ugyan valamiféle korlátozó rendelkezés, de a svájci szokásoknak megfelelően a kérdésben megrendezett népszavazáson — igaz, csak hajszállal — elutasítottak a teljes tilalmat, és nincs rendszabály a fegyvercsempészeti ügyek kezelési módjára sem. A vita újabb fellángolásához a szomorú ürügyet — természetesen — az Öböl-háború kirobbanása adta, közelebbről pedig a svájci szociáldemokratáknak az a vádja, hogy Svájc ugyancsak kivette a részét az iraki hadsereg felfegyverzésében. Ha a tényeket nézzük — és persze elhisszük, hogy az adatok a valóságot fedik —, akkor kissé túlzó a szociáldemokraták állítása. A svájci fegyvergyártók igazán nyugodtan alhatnak: az elmúlt nyolc évben Szaddám Húszéin rendszere alig 1910 tonna hadianyagot vásárolt Svájctól nagyjából 4 millió forintnak megfelelő összeg értékben, ami a több milliárd dolláros iraki hadfelszerelésnek alig kimutatható része. A svájci fegyvergyárak összforgalma, persze, ennél jóval tekintélyesebb: az elmúlt időszakban évi átlagban nagyjából 25 milliárd forintnak megfelelő ösz- szeg folyt be hadianyag ellenértékeként a kasszákba; a legnagyobb vevők listáját Törökország, Szaúd-Arábia, Németország, Kanada és Nigéria vezeti. Ha tehát az adatokat nézzük, valószínű, hogy nem a törvényes keretek között végbemenő fegyvereladások miatt fáj a fejük a jó hírnevük miatt aggódó svájciaknak. Nagyobb gond, hogy az elektronikai ipar katonai célokra is használható termékei milyen kezekbe kerülnek, de még ennél is aggasztóbb, hogy hatalmas csempészügyleteket bonyolítanak le ügyes közvetítők. Pontosan tudják, mely, eredetileg polgári célokra kifejlesztett termekek alakíthatóak át csekély hozzáértéssel hadieszközökké. Ilyen a kifejezetten polgári fel- használásra épített Pilatus „PC- 6” és „PC-7” jelzésű kisrepülő- gép. Ezekből például több tucat került Szaddam Húszéin arzenáljába, ahol, nyilván tanácsadók jóvoltából, alig néhány mozdulattal alkalmassá tették őket vegyitámadásra. Ez nem feltételezés; az iraki-iráni határ közelében ENSZ vizsgálóbizottság állapította meg néhány évvel ezelőtt, hogy a mustárgáz-bevetés- hez ezt a típusú svájci polgári gépet használták. A svájci rendelkezések lazasá- át hamar felismerték külhon- an: igaz, időről időre kirobban a botrány egy-egy Svájcban bejegyzett „fedőcég” ügyében. Mint ahogy az a müncheni illetőségű, ám egy svájci kisvárosban működő rakétatervező is kénytelen volt néhány kellemetlen kérdésre válaszolni, aki az üzemében gyártott látszólag ártatlan alkatrészekkel az iraki rakétaprogram megvalósulásához járult hozzá. A botrányok sokasodnak, svájci cégek neve egyre gyakrabban bukkan fel egyebek között amerikai vizsgálobizottsági jelentésekben. Eközben nő azoknak a tábora is, akik úgy vélik: a svájci fegyverkereskedelem részesedése a gépiparban, ezáltal a foglalkoztatásban olyan csekély, hogy ha teljesen megszűnne, az nem lenne túl nagy ártalom. A teljes fegyverexport-tilalom viszont „kifizetődő” lenne, mert erősítené Svájc amúgyis halványuló tekintélyét, semlegessége és bé- keszeretete iránti bizalmat. Ugyanilyen megfontolásból szorgalmazzák a legkülönfélébb társadalmi és politikai erők, hogy dolgozzanak ki végre valahara valamilyen szigorú és egységesnek mondható eljárási rendszert a rendeleteket kijátszó ügyeskedők ellen. A Romania Mare és paródiája, avagy: Szaddám Húszéin is masvar... Kedvenc vicclapunk, csak ez a móka a bőrünkre megy — jellemezte tömören egy bukaresti magyar a Romania Mare című hírhedt hetilapot, amely az idei esztendőt a magyar terrorizmus elleni harc nemzetközi évének hirdette meg egy cikksorozatában. Ízelítőül elég egy gyöngyszem is az eddig megjelentekből: „Pontosan tudjuk, mit bír el a vesztünkre törő turáni vadállatok arcbőre, ezért már év elején meg akariuk nekik mondani: ha ebben a durva és felháborító stílusban folytatják, ha továbbra is bemocskólják az ország legszentebb értékeit, akkor készüljenek fel a legrosszabbra, a román nép haragjától nem menekül meg sem az anyaország-Magyaror- szág, sem az atya-Horthy, sem pedig azok a csökött nők, akiket már néhány nemzedék óta ide- ' gén ágyakba fektetnek.” A necclap közelmúltbeli számában dr. Ion Manzatu profesz- szor fejti ki gondolatait a kérdéskörben. A szerző tagja volt a marosvásárhelyi eseményeket kivizsgáló parlamenti bizottságnak, ám tekintve, hogy idő előtt, mindenfajta engedély nélkül nyilvánosságra hozta saját következtetéseit, kizárták a testületből. Manzatu Marosvásárhelyről készült jelentés szerzőit azzal vádolja, hogy a dokumentumot a parlament jóváhagyása nélkül küldték meg az Európa Tanácsnak, a jelentest „marxista típusú társadalmi-politikai esz- szének” nevezi, amely szerinte árulást jelent a nemzeti érdekekkel szemben, és alapos parlamenti felülvizsgálásra szorul. A professzor tagadja azt a több ellenzéki napilapban is napvilágot látott vádat, mely szerint az országos tudományos-tech- nológiaügyi tanács alelnökeként Elena Ceausescu közvetlen tanácsosa lett volna, jóllehet a Ca- tavencu című ellenzéki szatirikus hetilap, közölte a diktátor-házaspárhoz intézett 1982-es keltezésű levelet, melyben maradéktalan hűségéről, ragaszkodásáról és elkötelezettségéről biztosítja a címzetteket. Ezt a levelet akar a Romania Marét irányító kettős is írhatta volna. A lap igazgatója, Eugen Barbu a Ceausescu-há- zaspárt tömjénező Saptamina című hetilap főszerkesztője volt. Akkori szárny segédje — Nicolae de még inkább Elena Ceausescu egyik udvari költője —, Corneliu Vadim Tudor pedig a Romania Mare főszerkesztője. Ez utóbbi úriember — saját lapjában csak C. V. Tudor, az ellenzéki lapokban pedig egy ideje V. C. Tudor — egyébként a fent idézett gyöngyszem szerzője. i ■ Eugen Barbu nemrég egy interjúban elmesélte, hogy a lapot irodalmi kiadványként képzelje el, de C. V. Tudor — mint az igazgató megjegyezte — csalhatatlan újságírói ösztönével ráérzett arra, hogy a jelenlegi helyzetben az eseményekre közvetlenül reagáló újságra van szükség. A Tandem szerint a tények igazolták ezt az álláspontot, hiszen a 8 oldalas terjedelemről 16 oldalra megnövelt Romania Mare című — fejlécében abszolút függetlennek meghirdetett — hetilap immár 600 ezres példányszámban kel el. Ellenzéki lapok szerkesztői azonban tudni vélik, hogy a fénykorában is „csupán” 300 ezer példányszámban megjelenő szennylap ma már alig 80ezer olvasót érdekel. A románság egyre szélesebb körei fordulnak: el az útszéli stílusban fogalmazó és a legtisztább értékeket is sárba tipró botránylaptól. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az Observator kiadásában megjelent Romania Tare (Erős Románia) című lapparódia hatalmas közönségsikere. A nacionalista hecclapot nevetségessé tevő kiadvány főszerkesztőként Corneliu Vadim Tőkést jelöli meg, nyilvánvalóan utalva ezzel a Romania Mare (Nagy Románia) beteges magyarelle- nességére. A paródia szerzői „egyetértenek” azzal, hogy Romániában minden rossz okozói a magyarok. így pl. Eugen íWbu' és C. V. Tudor stílusában tudni vélik, a tavaly júniusi bukaresti eseményeknél az Egyetem téri tüntetőik, a botos bányászok és a brutálisan beavatkozó rendőrök egyaránt magyarok voltak, akárcsak Ion Iliescu — ő persze csak akkor, amikor köszönetét mondott a bányászoknak. A szellem- és ötletdús ál- Romania Maré megíija, hogy á párizsi Hungarophobia kiadónál megjelent a „Les aberrations hongroises dans le golfé” című kötet. Szerzője nem más, mint Eugene Barbusse. A Romania Tare a többi között arról is beszámol, hogy Árpád honvédjei perzsiai kalandozásuk során eltévedtek, és így jutottak el — Márama- rosszigetre. Az Öböl-háborúval kapcsolatban is újdonsággal szolgált a lap, meíy kinyomozta: Szaddám Húszéin is magyar. öntudat és piacgazdaság A gyönyörű káosz időszaka véget ért „Vége a káosznak — gyönyörű idők voltak”. A berlini Lot- tumstrasse egyik házának falán díszelgő felirat szerzői nyilvánvalóan az 1989 októbere és 1990 márciusa közötti hónapokra gondoltak, amikor alapjaiban rendült meg az NDK-ban a 40 évi NSZEF-uralom, és minden nap, minden óra tartogatott meglepetést, váratlan belpolitikai fejleményt. Hasonló nosztalgiával gondolnak vissza a kaotikus hónapokra azok a botcsinálta autókereskedők, akik a berlinrfal leomlása után busás hasznot hozó üzleteket ütöttek nyélbe, kihasználva a keletnémetek vágyódását „igazi nyugati autók” után. Közülük való a 38 éves Gerhard, aki jó egy esztendővel ezelőtt gyakran egyszerre három autót is kínált megvételre a Frankfurter Allee és a körvasútsor metszéspontjának közelében, a féllegális szabadpiacon. A kocsikat az NSZK-ban szerezte be, lehetőleg minél mesz- szebb a belnémet határtól, és tetemes haszonnal adott túl rajtuk. A falnyitás utáni hetekben főleg a nyugati kisautók iránt mutatkozott élénk kereslet. A vevők akkoriban NDK-márkában fizettek — sokszor 12-15 ezret egy tíz éves Fiat 127 vagy Renault 5 típusú kocsiért. Sokan hosszú éveken át megtakarított összes pénzüket adták oda egy csillogóra varázsolt nyugati autóért — ki gondolt még akkor német valutaunióra? Amikor azután Genscher bedobta a köztudatba a bűvös szót („jön a kemény márka”), nemhogy összeomlott volna, hanem újabb virágzásnak indult az autópiac. A keletnémet autóbolondok egyre drágább, egyre nagyobb autókat kerestek a zugpiacon, nem egyszer adóslevelet állítva ki a július 1-je utáni „D- mark” időszakra. Ugyan ki számolt akkor azzal, hogy a nagy Audik, BMW-k, Mercedesek és Saab-ok után bizony jókora adót is kell majd fizetni, s hogy az ilyen kategóriájú kocsik esetében bizony a szervizköltség is minimum ezer márkánál kezdődik? A lényeg az volt, hogy meglegyen a nyugati járgány — ettől ugyanis az NDK-polgárban legalább két légkörrel magasabbra emelkedett a nemzeti öntudat. Erhard szomorkodva állapítja meg, hogy a „gyönyörű káosz”, amely jókora nyereséget hozott neki és a hasonszőrűeknek, egyszer s mindenkorra véget ért. Berlin keleti felében is egyre- másra nyílnak a használtautókereskedések, ahol hiteles papírokkal, műszaki vizsgával, garanciával adják át a vevőknek a nyugatnémet „uraságoktól levetett”, de még jó állapotban levő kocsikat. A vadpiacon pedig újabban egyre gyakrabban látni kelet-berlini, potsdami, cottbusi, drezdai rendszámú Mazdákat, Fordokat, Merciket, BMW-ket. Tulajdonosaik néhány hónap alatt rájöttek, hogy ekkora autók fenntartásához nem elegendő a keletnémet átlagfizetés — főleg akkor nem, ha a házastársak közül az egyik már elveszítette az állását. A nosztalgia mellett Gerhard csöppnyi lelkifurdalást sem érez amiatt, hogy rozoga autókat sózott rá keletnémet „honfitársaira”, s közben hatalmas nyereséget vágott zsebre. „A keletiek torkig voltak már a Trabijukkal és Wartburgjukkal. Én hozzásegítettem őket ahhoz, amire vágytak, s közben pénzt kerestem. így működik a piacgazdaság. S vevőim többsége még ma is élvezi a tőlem vett járgányt.” Kohl — plasztikus tökélyben T évéélvezet térhatással A német üzletekben egy ideje már kaphatók — öt pfennig híján 3 márkáért — a különleges tv-szem- üvegek: ha minden igaz, rajtuk keresztül a napokban egyes tv-műsorok három dimenzióban lesznek élvezhetők. Március 4-én az egyes csatorna, az ARD kezd a „jobb köröknek” szóló műsor, a Leo- magazin müncheni adásával, s azt ígérik, hogy Kohl kancellártól kezdve a hómarókig mindenki és minden „plasztikus tökélyben” jelenik meg a tv-néző orra előtt. Az ARD orrhosszal előzi meg a Magyar- országon is fogható RTL Plust: a kölni magánadó két nappal később az első számú szórakoztató, Thomas Gottschalk show-ját sugározza térhatással, a hónap közepén pedig az állomás nagy sikerét, a Tutti Frutti című vetkőzőműsort. A 3D-eljárás Európa-jogait a müncheni Telcast International nevű cég biztosította magának, 15 millió szemüveget már legyártottak. A televíziós képet két különböző, az emberi szem számára érzékelhetetlen perspektívában sugározzák ki, amit aztán a sárgászöld, illetve ibolyaszínű műanyag lemezből készült szemüveg rendez térbeli látvánnyá. Nyugat-Németországban 1982-ben már kísérleteztek a térhatású televíziózással, de a próbálkozás akkor megbukott. Az adás fekete-fehér volt, másrészt a különleges szemüveggel nem rendelkező néző vibrálást volt kénytelen elviselni a képernyőn, míg el nem fogyott a türelme. A hyugati autócsodák ma már nem elérhetetlenek
