Heves Megyei Hírlap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-09 / 7. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1991. január 9., szerda Fellegi Ádám Beethoven bűvöletében A halhatatlan futamok Hol élt, mikor Egerből elköltözött? A nagy vándorló: Bródy Sándor Itt írta a „Tanítónőt” (Damjanich utca 34.) Nyolc héten át, egészen január végéig a szerdai estéket arra szenteli Egerben Fellegi Ádám, a kitűnő zongoraművész, hogy párhuzamban pesti fellépéseivel, sorra eljátssza Beethovennek mind a harminckét zongoraszo­nátáját. Aki csak távolról is is­meri a koncertező szólisták vilá­gát, tehát tudja azt, hogy hazai fel-feltűnéseivel együtt es azok között jó néhány külföldi szerző­désnek is eleget kell tennie, az fogja fel igazán ennek a vállalko­zásnak a súlyát, horderejét, lé­nyegét egy olyan előadóművész esetében, mint éppen Fellegi Ádám. Eddig úgy tudtuk, a lexikon is rögzíti: ő a XX. századi zene tol- macsolója, több lemez szólistája, Bartók, Kodály, Liszt népszerű­sítője határainkon kívül is. És most egy merész elhatározással a klasszikus bécsi zene egyik legtö­mörebb vonulatának, Beetho­ven zongoraszonátáinak a feltér­képezésére vállalkozott. E szel­lemi munka méreteit és hordere­jét tekintve nincs különösebb ösz- szehasonlítási adatunk, de saját bevallása szerint a művésznek háromévi megfeszített munkájá­ba, felkészülésébe került, amíg elindította ezt a hangversenyso­rozatot. Ami nemcsak abból áll, hogy esténként eljátszik négy­négy szonátát, jól csoportosítva, hanem abból is, hogy az este hét­kor felhangzó darabokat elő- hangverseny formájában fél hat­kor bemutatja, értelmezi, zene- történeti ismertetőkkel veszi kö­rül. Ezekben a hangversenyt meg­előző művészi megnyilatkozá­sokban nemcsak Beethovenhez kerül közelebb a közönség, nem­csak a halhatatlan futamok mes­terére érzünk rá közelebbről, véljük felfedezettnek az orosz­lánsörényű zeneóriás titkait, ha­nem úgy véljük, megismerünk egy, az élete fordulójához, vagy legalábbis kritikus pontjához ér­kező előadóművészt. Az ötvene­dik életévébe éppen belépő Fel­legi nem panaszkodhatott eddigi pályája során, hogy keveset ka­pott volna, hiszen nyert verse­nyeken, zongorázhatott Rio de Janeiróban Is Washingtonban, állandóan hívják a franciák, most is várják Clermont-Fer- randba, s mégis, az ilyen-olyan sikerek után, talán azok ellené­ben, feltámadt benne egy kétség­telenül ösztökélő kielegületlen- ség, amit más oldalról hívhat­nánk témaéhségnek vagy téma­szerelemnek, és hátat fordítva a modern zenei attakoknak, visz- szahúzódik Beethovenhez. Nyil­vánvaló, hogy a csaknem har­mincéves pódiumi szereplés, a tapsra érzékenyen figyelő fül és lélek követelte ki a művészben ezt a munkát. Fellegi Ádám az előadói alap­feladatot lelkiismeretesen és ki­tűnően fegyelmezett előadás­móddal, az ot jellemző, szinte ki­apadhatatlan energiával, lendü­lettel, dinamikával teljesíti. Mint ahogyan az előhangversenyein annak az ötven-hatvan hűséges hívének is a magyarázatot, a ba­ráti közlést, a tanár-tanítvány kapcsolat szemérmesen kibonta­kozó kötelékét. Bejön, megha­jol, majd leül a zongorához és elővezet egy tételt a sorra kerülő egyik szonátából. A hallgató ér­zi, hogy a művész éppen meglévő hangulatát is fodrozó percek kö­vetkeznek, amikor az ismert da­rabok egyes részleteihez a Beet- hoven-idők társadalmi vonatko­zásait, a polgári vagy arisztokrata környezet adottságait, a szemé­lyes kapcsolatok, szerelmek de­rűs, vagy csak derűsnek elfogad­ható vonatkozásait emlegeti. És mert magunk is hétről hétre részesei vagyunk ennek a muzsi­kálásnak es zenei oktatásnak, olykor tapssal jutalmazzuk a zongoristát azért, mert szavak­kal, gesztusokkal láttatja a zenét; képszerűvé oldja azt, ami a zene matematikájában szinte megfog­hatatlan. Talán a második kon­cert után fogalmazódott meg bennünk: nemcsak szerelmese Fellegi a beethoveni világnak, hanem Beethoven zenéjéből és emberi sorsából is sorsdöntő, személyes okulást szerzett. Nem is keveset! Aki olyan bensősé- gességgel és alázattal emlegeti a transzcendenciát — még akkor is, ha Beethovenről beszél —, és nemcsak egy értelmezésben, a latin szó első és második jelenté­sét jól elválasztva, miközben a hit fontoságát, az Isten iránti beet­hoveni alázatot a helyén hangsú­lyozva, az nem tanult leckét ad elő, az valamit megtalált az életé­ben is ebben a zenében. És azt is jó hallgatni, ahogyan a klasszikus görög drámák at­moszféráját kölcsönzi, netán Shakespeare-t említi, hősöket idéz, akik elbuknak. De a zongo­raművésznek van egy kiinduló­pontja Beethovenhez és az egész életéhez: tizennégy éves korában olvasta Thomas Mann Doktor Faustusát, abban is azt, ahogyan ott a beethoveni muzsikáról be­széltek. Akkor határozta el, hogy meghódítja ezt a szellemóriást. Vagy azt a német zenét, amelyről annyi szó esik Th. Mann, az fró­nak szándéka szerint is legkomo­lyabban vett művében? Farkas András A húszas évek elején a Rudas fürdőben lakott, egy apró, szer­zetesi cellára emlékeztető szobá­ban. Ott fogadta a reggeli órák­ban a gyermekcipőt még alig ki­nőtt, iljú írójelölt-rajongókat. Dühös verseny fejlődött ki köz­tünk, ki előzi meg a másikat, ki hozza fel Sándor bácsi reggeli kávéját és szikkadt kenyerét az alagsori konyhából. Szinte látom a reggeli napfény aranykoszorú­jában az elfáradt öreg királytig­rist, akinek telt volna még ereje nagy zsákmányok ejtésére, csak a kedve fonnyadt el, unt már mindent, amit egykor szeretett: nőt, ételt, írást; csak meleg sze­mének villanásai árulták el gyö­nyörködését lobogó ifjúságunk­ban. írásainkat félretolva, szóból ismert meg minket és fogadott be néhányunkat az írói-újságírói rend tagjai közé, viszont, akit te­hetségtelennek tartott, rögtön kidobta, mégpedig elég nyersen. Fiainak éreztük magunkat, s va­lóban, törvényes fiai: Bandi, Pis­ta, Jancsi és Illés, valamint Hu­nyadi Sándor is az apai pecsét nyomán az idős fivér bizalmas­kedves hangján beszélt velünk. A kép így rögződött meg ben­nem: felkönyökölve ágyán, pár­nától gyűrődéses arccal, sárga hálóinge széttárva, meztelen melle szabadon. Témáról témára röpdösve csapongott, az óvatos­ság fékjét nem is ismerve. Egy­szerre tudott beletörődő fölény­nyel és émelygő utálattal szólni régi barátairól, akik a proletár- diktatúra után komisz hajszát kezdtek ellene. Nevelt minket írói helytállásra, a leírt szó fon­tosságára, mert viselkedésünket is irányítani akarta. Tőle tudtuk, hogy a céh tagjai, tehát Bródy Sándor patronáltjai, nem isznak édes italt. Azt is tőle hallottam, hogy jól főzni csak férfiak tud­nak, és a hosszú alsó viselése ma­radi, szemellenzős jellemhibára vall. Persze, valamennyien utá­noztuk őt. Dehogy is mertünk volna zuhogó esőben esernyővel végigmenni az utcán. Egymást ellenőriztük, az előírások szerint éltünk. Később egyre világosabb lett előttem, hogy ezeknek az életszabályoknak voltaképpen semmi értelmük nincs, de azért csak Sándor bácsi halála után húsz évvel mertem először akta­táskával megjelenni, és bizony akkor is magamon éreztem fed- dő, korholó tekintetét, levéltár­cával és erszénnyel pedig még a mai napig sem barátkoztam össze. A nagy vándorló, helyét való­jában soha nem lelő Bródy Sán­dor rengetegszer cserélt lakást; pillanatnyi hangulatváltozás, és máris hurcolkodás következett. Különben sem tartozott az örök időkre berendezkedő, letelepe­dő fajtához. Szeszélyesen változ­tatta otthonait. ^Egyszer fiatal korában egy báli éjszakára leuta­zott Kolozsvárra, és ottragadt három évig, felkavarva a város állott vizét.) Pesten először a Für­dő utca (ma József Attila utca) 1-ben lakott, Egerből felköltö­zött szüleivel. Akkor már megír­ta első könyvét, a „Nyomor”-t. Bandi fia a Donáti utca 7-ben született, Pista és Jancsi a Felső­erdősor 7-ben. Az Attila utca 14-ből a Retek utca 46-ba költö­zött, ott a lakást átépíttette, majd megunta és otthagyta. Lakott a Lövőház utca 34-ben, a Lövölde téren két házban is, a „Tanító­nő”-! a Damjanich utca 34-ben írta. Ezzel a felsorolással távolról sem számoltunk be összes laká­sairól. Míg élt a felesége, a háztartás szervezetten, olajozva, sínen járt; abban az időben reggel megkávézott, egy vizeszsemlét megevett, és a szerény reggeli után Parádi vizet ivott. Ezután szivarozott. Pontosan tizenkét órakor kellett behozni az ebédet, főtt marhahúst főzelékkel, vagy pörköltet és utána gyümölcsöt. A szakácsnő mindig együtt evett a családdal. Bútorait maga tervez­te, és cirbolyafából egy remek mesterrel, a Sándor bácsi szavait áhítattal hallgató Buchheit asz­talossal készíttette el. Nagy, ala­csony ágyban aludt, Bandi fia szerint gyűlölte a puha derékal­jat, a lószőrmatracot szerette. A keményre döngölt szalmazsákot diófalevéllel és levendulával kel­lett megtölteni. Örült a vendé­geknek, déltájban afféle cercle kezdődött, mindig megtelt a szo­bája látogatókkal. Sokat üldögélt nála Móricz Zsigmond és Ady Endre. Molnár Ferenc is hosszú ideig élt Sándor bácsi varázslatá­ban. Akit szeretett, az hetekre is bekvártélyozhatta magát nála. Gárdonyi Géza, ha Egerből Pest­re érkezett, Bródynál szállt meg. Egész pipatóriummal érkezett, szűzdohánnyal és egri kenyérrel. A mama halála után a gyere­kek gondozása Bródy Sándorra maradt. így hát természetesen a fiúk már tízéves korukban dohá­nyoztak, kávéházba jártak, kár­tyáztak, s ha sikeres szerelmi ka­landjaikról hitelt érdemlően be­számoltak, még pénzjutalmat is kaptak atyjuktól. Nevelési elve az volt, hogy nem tiltott meg semmit, csak hazudni nem volt szabad (neki), és aljasnak lenni (senkivel szemben). Tilos volt ezenkívül szűzlányt leteríteni és gyengébbet megütni. A fiúk egy­máshoz tüzes vasalót vagdalva szívósan verekedtek; Illés lenyelt egy koronát, amikor bátyjai ráro­hanva el akarták venni tőle, más alkalommal egy balatoni vitorlá­son rálőtt Bandi bátyjára, mert az a fenyegető viharfelhők miatt a kajütbe parancsolta öccsét. A papa messzire néző, fátyolos mosollyal kedvét lelte fiai garáz­dálkodásában, és dehogy is fé­kezte volna csillapíthatatlansá- gukat. Nádas Sándor egy vissza­emlékezésében így írt a gyere­kekről: „A Bródy fiúk tizennégy- tizenöt éves korukban már jártak az üget őre. Az egyetlen kivétel a derék Pista volt. ő a galoppra járt. ” Az özvegyen maradt Bródy Sándor már csak aludni járt ha­za, és nagyon ritkán dolgozni. Hol írt mégis? „Állakásaiban”, ahogy Bandi fia szokta mondani, a Császár fürdőben, Promonto- ron, a Margitszigeten, meg a Pannóniában. Többnyire kéz­iratpapírja sem volt, apró papír- szeletkékre írt, megtörtént, hogy egy egész felvonást a főpincértől kért számolócédulákon vetett papírra. Rosszkedvűen, sóhajtá­sok között ült le dolgozni. Nem írni szeretett, hanem élni, meg­bűvölve mindenkit, kártyázni, hódítani. Szinte csak az élettől ellopott félórákban dolgozott. Rá aztán ezerszer érvényes az, amit Wilde tetszelegve önmagá­ról állított: „Életemben volt zse­nialitásom, műveimbe csak a te­hetségem jutott.” Mindig úgy élt, fiatal korában is, mintha már csak napjai lennének hátra, ven­dégnek érezte magát a földön, nem raktározott el és nem gyűj­tött semmit, és sokszor idézte a Szentírás szavait: „Mindnyájan jövevények vagyunk.” Éppen ezért nem is volt semmije, min­den pénzét, a sikeres időkben is, a nadrágzsebében tartotta. La­kásában negyven-ötven könyv, sohase több, mert ha tetszett ne­ki valamelyik, azt elajándékozta, ha nem tetszett, kidobta. Ez az ideiglenesség, ez a földi vendé­geskedés lakásában is megmu­tatkozott. Hunyadi Sándor egye­bek között így ír a Damjanich ut­cai lakásról: „...Sárga lakkal be­futtatott, masszív formájú fenyő­fa bútorok voltak. Támlátlan székek, olyan lábakkal, mint a dór oszlopok. Az asztal egyetlen hatalmas lap, az ágy háromszor akkora, mint egy normális ágy. Minden fényes, világos sárga lakk, amelyen átlátszottak a si­mára gyalult fenyőfa természetes görcsei. Az ágyon habos, sárga selyemterítő, a kerevet favázán sárga selyemhuzatú gyapjúzsá­kok, az olvasó az hihetné, hogy ez valami dús hangulatvilágítású kéjlakás volt. Szó sincs róla, a puritán falak, a nehézkes búto­rok és az intim apróságok (pár­nák, képek, szőnyegek, virágok, köny vek) teljes h iánya együttesen nagyon is kopár benyomást kel­tett. Volt valami üres a lakásban, valami félbehagyott. Mintha költözködés közben lennénk. Az apám jelenlétét nem árulta el más, mint néhány ív üres minisz­terpapiros, egy közönséges antra- céntintás üveg és egy krajcárosfe­kete tollszár az íróasztalnak neve­zett óriási, sárga gyúródeszkán.” Imádták az asszonyok, irigyel­ték a férfiak, utánozták az írók. írt néhány olyan novellát, re­gényrészletet, felvonást, ami­lyenhez hasonló szépségű kevés akad irodalmunkban, de mint­hogy hiányzott belőle az alkotás fegyelme, hozzá méltó remeklést nem hagyott hátra. De utána másképp írtak, mint előtte; nem munkája biztosította halhatat­lanságát, hanem hatása. Kellér Andor Fejezetek a Hevesi Dalegylet történetéből (1.) „Harmincketten, mint a pakliban" Hevesen az országoshoz ha­sonló volt a kép a két világhábo­rú között. Szinte gomba módra- szaporodtak az egyesületek. Említést érdemel a Kaszinó, a Polgári Olvasókör, a Gazdakör, a Földműves Ifjútársulat, az Ipa­ros Jótékony Nőegylet, a Szociá­lis Misszió Társulat, a Katolikus Legényegylet, a Járási Vöröske­reszt Egyesület. A felsorolás ön­magában impozáns, helyesen ál­lapította meg azonban Bikki Bé­la római katolikus tanító a har­mincas évek közepén, hogy „a túlzottan sok hevesi egyesület a társadalmi erők elaprózódására vezet.” Ezeknek a társulásoknak a reális megítéléséhez tartozik az is, hogy nem volt más tevékeny­ség a legtöbb egyesület életében — a könyvtáron kívül —, ami közművelődési jelentőségű lett volna, mert az többnyire kime­rült a szokásos sakk-, kártya-, bi­liárdjátékban.. Hozzá kell tenni mindehhez, hogy az egyesületek tagjai elsősorban a felső és kö­zépső rétegekből kerültek ki, míg a lakosság többségét kitevő szegényparasztoknak, mezőgaz­dasági munkásoknak nem volt egyesületük. A Horthy-rendszer idején He­ves község kulturális életének egyik legjelentősebb egyesülete a Hevesi Dalegylet volt. 1923- ban alakult, országos versenye­ken ért el szép sikereket, itthon a hangversenyek mellett operette­ket és színdarabokat is bemuta­tott. Előadásaik Heves életében eseményszámba mentek. Emel­lett több egyesület meghívására más falvakban és városokban is felléptek a dalosok. A Hevesi Dalegylet hatásának tulajdonít­ható, hogy a közeli Komlón 1926-ban megalakult egy föld­műves énekkar, amely szintén szép sikereket ért el országos ver­senyeken is, és immár több mint hatvan éve működik. A Hevesi Dalegylet — ismere­teink szerint — a második dal­egyesülete volt a megye névadó településének. Az elsőről keve­set tudunk. 1891-ben alapították Hevesi Dalkör néven, alapsza­bálya az év november 8-án kelt, amit a belügyminiszter 1892. áp­rilis 3-án hagyott jóvá. Az alap­szabály szerint „Az egyesület célja: a dalművészet fejlesztése s terjedése, s ezáltal a szív nemesí­tése útján a társas élet előmozdí­tása. Feladata énekgyakorlatok, melyek a karigazgató vezetése alatt a működő tagok közmeg­egyezése folytán megállapított időben tartatnak; énekdarabok előadása, különös figyelemmel nemzeti dalainkra s dalirodal­munkra; egyes ünnepek alkal­mával közreműködés az isten- tisztelet emelésére; hangverse­nyek s dalestélyek rendezése, úgy az egyesület javára, mint kü­lönböző hazafias, jótékony s üd­vös célokra, valamint közremű­ködés a hazafias s helyi érdekű ünnepségeken.” A dalkör karnagya Hevesi Já-. nos kántortanító volt, tőle fia, Hevesi József vette át a kórus ve­zetését 1910-ben, aki — egy ké­sőbbi megfogalmazás szerint — „erős akarattal, törhetetlen biza­lommal indult e nemes művészet fejlesztésének, azonban sajnos ebben megakadályozta az 1914. évben kitört világháború. A lel­kes kis csapat szétszóródott, el­veszett úgyannyira, hogy alig egy páran jöttek vissza. Hevesi József 1920-ban meg­kísérelte újjászervezni a dalkört. Végül 1923. június 5-én mond­ták ki a Hevesi Dalegylet meg­alakulását. A Hevesi Dalegylet első nyil­vános szereplésére — adataink szerint — 1924. március elsején került sor. Ezen a napon Heve­sen hangversenyt rendezett az egyesület, amelyet dr. Allesz Er­nő, a januárban lemondott Ba­zsó Tivadar helyett ideiglenesen elnöki teendőkkel megbízott alelnök úgy értékelt, hogy „egy­letünk e szereplésével jó nevet szer­zett magának, elismerést nyert...” Az énekkar ebben az évben először — és azután fennállása alatt minden esztendőben — közreműködött a helyi március 15-i ünnepségen. 1924-ben há­rom számot adott elő. Áprilisban a dalegylet választmánya 100 ezer korona támogatást szava­zott meg a Hevesi Polgári Olva­sókör épületének restaurálására. Július 6-án a kórus részt vett a Diósgyőri Dalegylet zászlószen- telési ünnepségén. A közös szá­mokon kívül Hoppe Rezső: „Daloljatok” című művét adták elő. 1924-ben a dalárda tagja lett az Országos Dalosszövetségnek. 1925. Ebben az esztendőben tar­totta a dalegylet — némileg meg­lepő, hogy csak két évvel az ala­pítása után — a zászlószentelési ünnepélyét. A XX., Sopronban rendezett országos dalosverse­nyen nem vett részt, ott csak He­vesi József karnagy és Kerekes Dezső jelentek meg az egylet képviseletében, nyilván elsősor­ban tapasztalatszerzés céjából. A zászlószentelés júliusban zajlott le, addig több rendezvényen sze­repelt a kórus. ■ HEVESIMLEGM Az összetartozás szemmel látható: az egylet zászlószentelési fotója Február 21-én estélyt rende­zett a dalegylet, ahol a meghívott művészek: Laub István zeneaka­démiai tanár zongora-, Rákos Arnold hegedűszámai és Ro- hony Ilona francia sanzonjai si­kert arattak. De a dalárda sem vallott szégyent. Hangversenyük prológusakánt „a bájos kis Si­mon Sárika” előadta dr. Székely Pál hevesi orvos, „A hevesi da­lárda” című versét: „Tenor egy és kettő, basszus, bariton,/ Együtt a banda, a számuk kivan/ S nem érdektelen megjegyezni:/ Har­mincketten vannak — mint a pakliban.”/ A nyárspolgár iri­gyen néz rája,/ Ha próbára mén a deli dalár,/ Ki az uccát gango­sán járja,/ Mert a kimenőhöz — kapu kulcsa jár. Említettük, hogy a dalegylet színdarabokat is adott elő. Ezek­ben a kórustagok és lelkes helyi műkedvelők szerepeltek. Május 23-án a Heidelbergi diákélet cí­mű ötfelvonásos színművet ját­szották, azzal a kimondott céllal, hogy a bevételből a vásárolt zon­gora árát kifizessék. A Hevesi Járás című hetilap azt írta, hogy az előadás „szép anyagi és erköl­csi sikerrel záródott.” (Folytatjuk) Vörös Dezső

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom