Heves Megyei Hírlap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-26 / 22. szám

4-_________;_____________________________SZEMTÓI SZEMBE_________________________ í.95^ 1 # j|31H101* 26.9 szombat

Többé nem indulhat meg a „nagy megyei gőzhenger...”

Beszélgetés dr. Jakab Istvánnal, a megyei közgyűlés elnökével

Hosszas vajúdás után, a második ösz- szejövetelen választották meg a megyei közgyűlés elnökét. Az elmúlt esztendő végén, december 28-án kapott bizalmat dr. Jakab István, a volt megyei tanács vb-tit- kára. Ez a döntés sok kérdést vethet fel. Néhány már a helyszínen megfogalmazódott, de a közvéleményben is maradt jó pár kérdőjel. Az első természetesen az, hogy a rendszerváltás miből is áll, ha azok

irányítják tovább a megyét, akik az elmúlt évek során.

Annál is inkább felvetődhet ez a probléma, mivel a régi, paternalista, erősen központosított megye helyett az egyenrangú önkormányzatok szövetségét kellene kialakítani.

Képesek-e a megújításra a régi emberek? Nem kevés fejtörést okoz ez beszélgetőtársunknak, dr. Jakab Istvánnak sem.

— Megválasztottak a megyei közgyűlés elnökévé — mondja —, de rögtön hadd szögezzem le, hogy én ennek érdekében egyetlen lépést sem tettem. Nekem más elképzelésem volt, soha nem gondoltam, hogy választott tisztségviselő legyek. De olyan helyzet alakult ki december 28-án, amelynek során úgy éreztem, hogy más választási lehetőségem nincs. Hirtelen arra sem volt időm, hogy átgondoljam. Öt-tíz perc állt rendelkezésemre, hogy belém villanjon: ezzel mit vállalok, mi az, ami ebből következik. Különösen azért, mert ez egy új közigazgatási szervezet, új funkció, tapasztalatok hiányában emögött nem ismert tartalom áll.

— Azóta azonban már eltelt néhány hét. Hogyan néz szembe ezzel a kihívással, saját vállalkozásával, mit jelent az Ön számára, hogy régi tanácsi emberként a közgyűlés elnöke lett?

— Felmerült és ezután is felmerülhet kérdés személyemmel kapcsolatban. Nekem is vannak aggályaim. Ha halványultak is az első napokhoz képest, még mindig élnek. Ha föláll a szervezetünk, s egyenesbe kerülünk, akkor erről természetesen szeretnék szót érteni először a parlamenti pártokkal, majd a különböző társadalmi szervezetekkel, gazdálkodóegységekkel, amelyekkel szorosabb kapcsolatot tartunk. Nyilvánvalóan bizonyítási lehetőséget kérek, s ezenkívül tisztázzuk az együttműködés formáit is.

— Ezek az aggályai mit jelentenek napi munkájában, akadályozzák-e határozott lépéseit?

— Ezek belső feszültségek. Vigyázok arra, hogy se munkámon,

se magatartásomon, a pártokkal, személyekkel kapcsolatban ne érződjenek, de óhatatlanul bennem vannak.

— Az Önben lévő ellentmondások politikaiak, személyesek, vagy csak az aggasztja, hogy beosztása miatt kötődött az előző rendszerhez?

— A volt megyei vb-titkári funkció — ezt ma is állítom — kifejezetten szakmai jellegű volt. Sőt, nem is tudom, hogy funkció-e, mert ennek a szónak rossz az íze. Államigazgatási vezetői beosztás volt, ehhez semmiféle politikai jellegű feladat nem járult.

— Ezt mégsem lehet így egyszerűen kijelenteni, mivel nem véletlenül nevezték az előző berendezkedést pártállamnak. Tehát az, akinek valamilyen fontos beosztása volt, nem lehetett független a politikától. Ön ezt hogy élte át?

— A probléma lényege valóban ebben van. Ebben a funkcióban egyetlen módon lehetett tisztességesen dolgozni: csak az adott jogszabályok végrehajtására figyeltünk, s a végrehajtás során nem tettünk megkülönböztetést. Nem figyeltünk oda a súgásokra, a jó tanácsokra.

— Hogy lehetett ezt megtenni, ha az MSZMP-nek döntő befolyása volt?

— Azt senki nem hiszi el nekünk, hogy valóban csak a jogszabályokra figyeltünk. Nem mondom, hogy ezért feltették volna a kérdést: mentek-e, vagy maradtok? Arra viszont volt példa, hogy közvetlenül vagy közvetve kritikával fogadták az adott intézkedésünket politikai megközelítésből. Nem akarok

mártíromságban tetszelegni, ennek munkajogi vagy más egyéb következménye ránk nézve nem volt. De hasonlóképpen gondolkozott az apparátusunk többi dolgozója is: abból nem lehet lehet baj, ha betartjuk a jogszabályokat. Abból viszont igen, ha ezeket sajátosan értelmezzük, vagy megkülönböztetetten próbálunk közeledni bizonyos ügyekhez.

— Szavaiból mintha az derülne ki, hogy az állam és a párt különválása hamarabb megkezdődött volna, a rendszerváltásnak volt előzménye...

— A rendszerváltást nyilván nem lehet adott naphoz, órához kötni. Ez egy folyamat, s a köz- igazgatási magatartás megváltozása is ennek része.

— Mégis volt itt Heves megyében néhány olyan ügy, amely annak idején nagy port vert fel, s ezekről Ön említést is tett megválasztása idején. Miért tartotta fontosnak, hogy ezekről számot adjon?

— A közgyűlésnek a gyöngyöshalászi és a recski ügyben betöltött szerepemről beszéltem. Hangsúlyoztam, hogy a jogi oldalukat végigvittük, s az „ült” minden ügyészségi, legfelsőbb bírósági és törvényességi vizsgálat során, amely ezekkel kapcsolatban lezajlott. Ez volt az én felelősségem. A véleményem szerint a gond akkor kezdődött, amikor a lakosság politikai meggyőzését, s az adott államigazgatási határozatok politikai eszközökkel való elfogadtatását erőltették. Én már nem vettem részt ebben. Szakmai kérdésekkel kapcsolatban szerepeltem lakossági fórumokon is.

— Ezt úgy kell értelmezni, hogy a jogilag kellően alátámasztott döntések mellett nem helyesen érveltek, maga a meggyőzés módja volt erőltetett?

— Igen. Nem tudom, hogy maga a szó helyes-e, hogy erőltetett. Az államigazgatási határozatokat, amelyek egy adott folyamatban születtek, több fegyelmi büntetés után, a lakosság szűk rétege nem vette tudomásul. A politika beavatkozott, s az általam helytelennek tartott módszereket alkalmazta.

— Bármilyen sok kétely van Önben s másokban, tény: a megyei közgyűlés vezetője lett. Minek a következménye lehetett ez, annak-e, hogy a megválasztói tisztában voltak mindazzal, amit az imént elmondott, vagy annak, hogy jelentős részük is „régi ember”, egykori tanácselnök?

— Mindkettő oka megválasztásomnak. Azt is el tudom képzelni: egyre inkább erősödik az a nézet, hogy az államigazgatás egy szakma. Tehát itt sem lehet egy kezdőt, az ilyen munkakörben keveset vagy egyáltalán nem dolgozó embert — bármilyen adottságai is vannak — beállítani. Nemcsak az elnöki, de más funkcióra is gondolok. S természetesen az is belejátszott ebbe, hogy az ötventagú közgyűlési testületből harminchét polgár- mester, akiknek jó részével már a korábbi időszakban is együtt dolgoztam. Nekem jóleső volt az, hogy amikor fölkértek: mutatkozzam be, többen szóltak, hogy nem kell, .mert ismernek.

— Eddig kételyekről, feszültségekről, ellentmondásokról beszéltünk. Ezeknek nyilvánvalóan önvizsgálat, s bizonyos változás lehet a következménye. Az új önkormányzati alapelvekhez megtalálja-e az új gondolkodás- módot és munkamódszereket?

— Mindenképpen változtatni kell a helyi önkormányzatokhoz való viszonyban. Ezenkívül fel kell oldani a volt megyei tanács szervezetéhez, s a volt tanácstörvény előírásaihoz való merev ragaszkodást. Ez a megyei szervezet, amely vezetésemmel lassacskán kialakul, munkaképes lesz, hatáskörében, lehetőségeiben sem az, mint a volt megyei tanács. El kell tekinteni a hatósági jellegű, tartalmú magatartástól. Ez a szervezet, s maga a közgyűlés elnöke is szolgáltató jellegű szerepet játszik. Szervez, segít, de semmiképpen sem nyilatkoztat ki és dönt. Természetesen ez új felfogást, hozzáállást, újfajta kapcsolatrendszert jelent.

— Ez döntő változást jelenthet, hiszen a megyei tanács jószerivel állam volt az államban, nagy apparátussal, jelentős hatalommal. Ez nem jelent nagy zökkenőt?

— Csak kívülről nézve volt így. Ezért sokan úgy fogalmaztak: megindul a nagy megyei gőzhenger, s a helyi tanács akaratát vesztheti. Tartalmát tekintve csak a jogszabály adta lehetőségek voltak meg. Ez nem jelentett korlátlan hatalmat.

— Végül is mégis azzá válhatott, ha szolgalelkűen lesték, hogy a „megye” mit mond, vagy éppen mit gondol.

— Igen, ez fellelhető volt. Egyformán hibás volt ebben a megyei munkatárs, s az, aki kritika nélkül helyeselt.

— Én azért nem venném őket egy kalap alá, mert az, aki ki volt szolgáltatva, nem mindig örömmel bólogatott a hatalomnak... De visszatérve a változásokra, bizonyára tud egy-két jellemző adatot mondani arról, hogy miként alakul át a volt tanács?

— Elsősorban az apparátus változik, s annak létszáma. Az eddigi 250 alkalmazotthoz képest a közgyűlési hivatalnak a tervezett létszáma 30-40. A tartalmi változások mellett ez magában foglalja azt is, hogy ők jellegében sem azt a feladatot fogják ellátni, mint a korábbi megyei tanács. A feladatuk a szervezés, a menedzselés és a segítség, s nem a döntés. Az anyagi lehetőségeink is korlátozottak lesznek, nem a megyei önkormányzati hivatal kapja meg azokat a pénzeszközöket, amelyeket az önkormányzatoknak saját feladataik ellátására kell fordítaniuk.

Mi azok ésszerű felhasználásához nyújthatunk segítséget.

— Mit jelenthet ezek után a megye fogalma?

— A száztizennyolc önkormányzati település jelenti most már, amelyek egymásra utaltak nagyon sok kérdésben. A szakértelmet, a koordinációt, a támogatást tekintve ráutaltak a megyei hivatalra. Nekünk az a célunk, hogy a megyét összefogjuk, az önkormányzati törekvéseket felkaroljuk, s a helyi önkormányzatok számára nélkülözhetetlenné tegyük magunkat. Ennek formáját, tartalmát úgy kell kialakítani — a polgármesterekkel együtt —, hogy megtaláljuk a legideálisabb kapcsolattartási formát. Rajtunk nem múlik.

— Az egymásrautaltság vagy az érdekellentét nagyobb-e a közigazgatási egység települései között?

— A természetes kapcsolódási pontok kialakulnak. Egymásra találtak már például az Eger környéki települések. Ugyanez létrejöhet a többi város esetében is, megvan a vonzáskörzetük. Mi az érdekszövetségek munkáját ösz- szehangoljuk, a megyei lehetőségek alapján konkretizáljuk. Már néhány hét alatt sikerült sok együttműködési formát megtalálni. Lesz mit mondaniuk a megye városainak egymás számára, s a környező kisebb települések számára is. Az intézményeket nem lehet lezárni, hogy ide csak városiak jöhetnek, vagy csak községiek. Közösen kell működtetni, fenntartani azokat. A kórházak, az iskolák negi zárkózhatnak el ilyenformán, de sok mindent megemlíthetnénk még. Szeretnénk megteremteni a megyei kölcsönalapot is, hogy akár 30-40 milliós hitelt is fölvehessen innen a rászoruló település. A pénzintézetek óriási kamatért nyújtanák ugyanezt a szolgáltatást. Üdülőink vannak, a Balatontól kezdve a megye különböző pontjain. Ezeket is felajánljuk. Kölcsönös előnyök alapján szeretnénk együttműködni a helyi önkormányzatokkal, legyenek azok városiak vagy községiek.

— Köszönjük a beszélgetést!

Gábor László

A hadtörténész: „Irak veresége előbb vagy utóbb törvényszerű”

A megoldás kulcsa — Húszéin

A világpolitika kétségtelenül legjelentősebb eseménye az iraki háború. A hadijelentések ugyan ellentmondásosak, az összetűzés forrásai, gyökerei viszont biztosak. Az ellentétek, eredők érthetőbbé tételére törekedett az egri Alpári Gyula Közgazdasági Szakközépiskola vendégeként Rázsó Gyula hadtörténész. Az előadást követően beszélgettünk vele.

— Sokaknak hiányosak a történelmi ismereteik a közel-keleti helyzetről. Pedig a história tudománya nélkül aligha kaphatunk valós képet arról, miért is tört ki a háború.

— A probléma rendkívül sokrétű, összetett. Az irakiak szerint Kuvait országuk része. Másrészről ismerni kell a mohamedán vallást, amelynek egyik jellemző

sajátossága az erőszakos térítés. Egy úr van az égben, Allah, s egy úrnak kell lennie a Földön is. Ennek szellemében az arabok hit- testvéreiket is készséggel leigázzák. Tovább növeli a feszültségeket a zsidó vallással való ellentét, Izrael állam léte. Mindaddig, amíg a térség országai angol protektorátus alatt éltek, békében megfértek egymás mellett, hiszen az egykori gyarmatbirodalom kitűnően alkalmazta a rómaiaktól átvett módszert: oszd meg, és uralkodj! Irak 1932-ben nyerte el függetlenségét, s azóta is az arab világ poroszaként emlegetik. Az önállóság kezdete óta vezető szerepet játszik a hadsereg a belpolitikai élet irányításában. Szaddám Húszéin rendszere diktatúra, s mint ilyennek, állandóan sikereket kell elérnie.

Az Irán elleni háború is ilyen célokat szolgált, amelyből hatalmas adósságokkal és nagy hadsereggel került ki Irak. Az iszonyatos méretű arzenált viszont foglalkoztatni kell. s Húszéin szemét már régen csípi az OPEC-tagállamok magatartása, miszerint igyekszenek alacsonyan tartani az olajárakat.

— Manapság, amikor hihetetlenül korszerű berendezésekkel rendelkeznek az amerikaiak, mikéntfordulhatott elő, hogy katonai körökben is meglepetést keltett Kuvait lerghanása?

— Húszéin nem buta politikus. Tavasszal éles kirohanásokat intézett az USA és Izrael ellen. Szinte mindenki számára egyöntetű volt, hogy előbb- utóbb fegyveres konfliktusba keveredik a zsidó állammal. Természetesen júliusban a műholdak már észlelték és regisztrálták a csapatmozgásokat, de az amerikaiaknak meg volt kötve a kezük. Amennyiben erődemonstrációt tartottak volna az Öbölben, vagy netán partra szállnak, az egész arab világ összefogott volna ellenük. így preventív háborúról szó sem eshetett.

— Ön szerint volt-e esély arra, hogy a január 15-ig megadott határidőig Irak kivonuljon, s a békés rendezés útjára lépjenek a felek?

— Kezdettől fogva meg voltam győződve arról, hogy Húszéin ezt a lehetőséget elveti. Arra gondoltam — ismerve az iraki vezető fogásait —, hogy a megoldásra törekvés látszatát keltve különféle terveket juttat el Bush- hoz. Mindezt természetesen

azért, hogy az időt húzza. Számításaiba hiba csúszott, mivel a szövetségesek nem sokat teketóriáztak, a tűzszünet végét követő második éjszakán elindították légierejüket.

— Az első napok „hurrá-optimizmust” sugalló hadijelentései után mindenki bízottá villámháborúban. Azonban kiderült, a helyzet korántsem ilyen egyszerű. Az iraki repülőgépek és rakéták többsége mégsem pusztult el, s az angolok is csak a napokban adták át az általuk épített föld alatti rendszer terveit.

— Kétségtelen, hogy a modem műszerek is becsaphatóak. Az irakiak olyan modelleket építettek, amelyeket katonai bázisoknak álcáztak. Tartósan azonban nem lehet az orruknál fogva vezetni a szövetségeseket. Az is igaz viszont, csak a légierővel nem lehet a háborút megnyerni. Szétrombolhatóak a támaszpontok, mérhetetlen károkat lehet okozni, de a végső győzelem eléréséhez egyéb fegyvernemek bevetése is szükséges. Sokaknak bizonyára érthetetlen, miért csak a napokban adták át az angolok a dokumentumokat. Nos, valószínűleg a kivitelező egy magáncég volt, amely korábban azért nem adta át az információkat, mert a további megrendelésekről lemondhatott volna. Másrészt létezik egy íratlan törvény is, az üzleti titoktartás.

— Prognosztizálhatóak-e előre az elkövetkező napok, hetek történései?

— Katonai szempontból gyorsan megoldható lenne a helyzet, hiszen Kuvait földrajzi adottságai következtében viszonylag könnyen bekeríthető és elszigetelhető. Az ivóvízellátás különösebb gond nélkül megbénítható, s kevés olyan ember akad, aki a sivatagban három napnál tovább búja a szomjúságot. De ehhez Irakban kellene partra szállni, s ennek politikai következményei beláthatatlanok. A nagykoalícióba tartozó arab államok azonnal Huszeint támogatnák. Ha nem is haderejükkel, de a terror- cselekmények sorával biztosan. Az amerikaiaknak egyébként nem áll szándékukban lerohanni Irakot, annál is inkább, mivel Kadhafi líbiai vezető rögvest hadat üzenne az uniónak. A cél tehát Kuvait elfoglalása. Ennek időtartamát illetően nehéz jóslásba bocsátkozni. Tudni kell, hogy egy iraki közlegény büszkébb, mint egy magyar tábornok. S arról sem szabad megfeledkezni, hogy Húszéin akár kétmillió embert is képes fegyverbe állítani. Ezektől függetlenül Irak veresége előbb vagy utóbb törvényszerű.

A mielőbbi megoldást elősegítené, ha valaki megtenné azt a szívességet, hogy a diktátort elteszi láb alól. Márpedig erre van esély, hiszen bizonyára többen szeretnék elfoglalni Húszéin székét.

— Tételezzük fel, hogy akad vállalkozó a merényletre, s ráadásul sikerül is neki. Nem követi-e ezt a „cseberből vederbe” jelenség?

— Véleményem szerint nem. Az új vezető — bár hatalmi ábrándokat ugyanúgy szőhetne — más pozícióból tárgyalhatna. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a fegyveres konfliktustól elhatárolhatja magát.

— Bár ütközetek sora lehet még hátra, a háború kimenetele nem lehet kétséges, „csupán” a kapituláció ideje kétséges. A békekötés megszüntetheti-e a térség évtizedek óta tartó villongásait?

— Sajnos, nem. A közel-keleti helyzet már csak azért sem oldható meg, mert a vallási, területi ellentétek kiküszöbölhetetlenek. S egyelőre nem akad olyan politikus, teoretikus, aki megnyugtató módon tudná rendezni a zsidó — arab ellentéteket.

Molnár Zsolt