Heves Megyei Hírlap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-24 / 20. szám

4 HORIZONT HÍRLAP, 1991. január 24., csütörtök Modern katolicizmus Prohászka Ottokárt ébresztgetve A középiskolai tanár és hűsé­ges cselédje (Réti Árpád és Bókái Mária) (Fotó: Koncz János) A szabin nők elrablása az egri Gárdonyi Géza Színházban Milyen az ég a felhők fölött? Kötetnek vaskos, mértéktar­tó, mindenképpen eligazító szö­veggyűjteményt hozott ki az el­múlt év végére a Szent István Társulat. Modern katolicizmus címmel szövegválogatást Pro- hászkától, az 1927-ben elhunyt székesfehérvári püspök egyéni­ségét, emberi, gondolkodói, írói értékeit is jelző tanulmányok kí­séretében. Ezek egy valóban ka­rizmatikus egyéniség, egy ma is jól bemérhető emberi nagyság, jellem és történelmi szerep jelen­tőségére utalnak. Egy olyan kor­ban, amikor már a szónokra jó­formán senki nem emlékezhetik. Egy olyan lelkiállapotban, ami­kor jószerével fáradtnak érezzük magunkat. Meggyötörteknek ahhoz a lelki és szellemi erőfeszí­téshez, amely szükséges lenne ahhoz, hogy a főpap megmaradt írásaiból, magvas mondataiból, sziporkázó gondolataiból fel­építhessük magunknak azt az elevenséget, amely a tapintatos érintésre sugározni kezd. E sorok írója még diákként, a harmincas években olvasgattam a Diadalmas világnézetet, Pro­hászka egyik fő művét, mint olyan katolikus, akinek nevelte­tése folytán sohasem vált kérdé­sessé a hit, a vallás, a transzcen­dencia, a lélek primátusa ebben a földi vándorlásban. Akkor is az újra éhes kíváncsisággal olvas­tam a belső tűztől fényes oldala­kat, azt a láttatást, amely sok fény­nyel, és még több színnel, foga­lommal, lüktető elevenséggel adta elő azt az állapotot, amely­ből az űj szemlélet, a lelkiismeret által is „kihordott, megszenve­dett” nyilatkozatok a nyilvános­ság elé kerültek. Emléktöredé­kek jutnak most is eszembe, aho­gyan annak idején bennem az elegáns külsejű főpap — portréja díszíti a könyv fedelét—, és fő­ként veretes mondatai hatottak rám, belém vésődtek. Ma is idé­zem ezek egyikét: „Gondoljuk- e, hogy a társadalom a gazdasági viszonyok és törvények mélyebb fölértése, s az ezek szerint alaku­ló közvélemény befolyása alatt nem tér majd egykor egészen az igazság, s a méltányosság ösvé­nyeire? Meg vagyok győződve, hogy megteszi ezt; ki fogja kü­szöbölni a barbárságnak, az em­berirtásnak, a nemzedékek elsat- nyulásának modern kiadásait.” Fásult, kiábrándult, apatikus az egész ország. Megrekedt a rendszerváltozás, harsánykod­nak a politikai keljfeljancsik, méltatlankodnak a valódi meg­újulást várók. Végzetesen felfelé szöknek az árak, arculcsapottan kesereg az Erkölcs, megtépázva a Hit. Élni azonban kell, pontosab­ban átvészelni ezt a cseppet sem szívderítő átmeneti korszakot. Dúlnak a fondorlatos, a szub­jektív indulatoktól fűtött csatá­rozások. Például a föld körül. Megértem az összecsapó fe­leket, de hát nem a háborgás szá­mít, hanem az, hogy kinek az ol­dalán áll az igazság, amely na­gyon is konkrét, és minden hely­zetben egyértelműen tisztázha­tó. Ez jutott eszembe, amikor az elmúlt hét péntekjén hallgattam a Magyarországról jöttem prog­ramját. A riporter megszólaltatta azt a családot, amelynek tagjai nem feledték az ősi, az évezredes vá­gyat, s most is kötődnek ahhoz, ami valaha az övék volt. Ahhoz a 20 holdhoz, amelyet jogtalanul elvettek tőlük. A nagy­apa 1956-ban, amikor — ő fo­galmazott így — kinyílt az ajtó, természetesen kilépett a közös­ből, ám a forradalmat és szabad­ságharcot leverték a szovjet tan­kok támogatásával rohamozó Csak végig kell gondolnunk, hogy az első világégés, meg a má­sodik után mennyire aktuális ez a mondat és az a felismerés, ami benne felfedezhető. Akár mai el­igazításként is. Kicsit arrébb így folytatja: „A modem szociálif kérdés tehát abban áll, hogy a fej­lett, magas fokú szabadság meg­óvása mellett miképp lehetne ele­ven közösséget képezni a társa­dalomnak?... Gondoljuk-e, hogy a társadalom csak néhány­nak a szabadságá val, s a legtöbb­nek a bambaságával kombinál­ható eleven, összetartó egésszé?” Nem kell különösebb képzelő­erő annak megfogalmazásához, hogy a szent életű teológus, tu­dós milyen előkérdések után ve­tette papírra ezt a kérdőjeles mondatát, és hogy ő maga mi­lyen válaszokkal szolgált említett írásművében. A század utolsó éveiben ide- oda tántorgó kétkedései, bizony­talanságai miatt is hányódó em- bemek-léleknek eligazításul szolgál Prohászka emberi nagy­ságát és tartalmát illetően a nap­lójából, levelezéséből vett idé­zetsor, szemelvényrendszer. A külső életét érintő ügyekben csakúgy sziklaszilárdan ítélke­zik, mint ahogyan a teljes alázat és odaadás vezeti lelkét Istenhez. Aki felületesen ismeri a XIX. század végének emberét, a XX. század első évtizedeinek a tudo­mány mindenhatóságába vetett hitét, tehát a ma átlagembere kérdezheti, hogyan választ ki a sors, a történelem, a végzet vagy az isteni kegyelem bizonyos sze­repekre embereket. Hogyan és miért dobja elképesztően rend­ellenes és furcsa összetűzések­be, ütközésekbe, hogy az erő­próba végén kiderüljön: minden hatás és ellenhatás azért keletke­zik, hogy az adott pillanatban egy nagyszerű ember szülessék, akinek belülről szerzett hivatása: mondani, megmondani az igaz­ságot. Nemcsak a teoretikus me­részségével, hanem a társadalom által rárótt lelkiismereti köteles­ség szerint a gyakorlati élet síkjá­ra is terelve mindazt, amit a szel­lem és a lélek benne felderített. Naplója 1910. június 28-ról: „Nekem a vallás nem bevégzett, történeti tény, melyet úgy bizo­nyítanak, mint más tényeket... Nekem nem tan, melyet úgy bi­posztsztálinisták, s mindössze két esztendeig tarthatott ki. Vé­gül nyugdíjas lett. Most viszont jelentkezett jus­sáért, s el is érte, hogy zömét visz- szakapja. Ez a família esküszik, hogy nem lesz gond a megműveléssel, hogy tavaszi árpával, kukoricá­val, borsóval, herével foglalkoz­nak majd. Nem egyedül, hiszen segítenek a gyerekek, s az unoka. Hangsúlyozzák: akadnak gépek is. Szerintük a siker azon múlik, hogy a pénzügyi kormányzat mi­ként karolja fel őket. Megvallom: szimpatikus szá­momra ez a vállalkozó kedv. Az­zal is tisztában vagyok, hogy so­kan másként vélekednek. Ez az eset azonban — a többi­vel együtt — arra figyelmeztet, hogy nem szabad tovább egy helyben toporogni. Következzenek most már az ellentmondó szavak után a vég­érvényes tettek, hadd bontakoz­zon ki a falu népében rejlő tehet­ség, szorgalom, átlagon felüli igyekezet. Az óhaj S.O.S.-szerű jelzés, hasznos lenne, ha az illetékesek minél hamarabb vennék... Frissítésre várva Indulása óta érdekel a Szeszé­lyes évszakok című szórakoztató magazin kínálata. Mindenekelőtt azért, mert a műsorvezető az az Antal Imre, zonyítanak, mint más tanokat, logikával... Nem külső, befeje­zett, nekem juttatott kinyilatkoz­tatás; hanem örök, folytonos, bennem megnyilatkozó.” 1911. január 10-ről: „Nekünk is kell demokratikusoknak lenni, új erőket onnan kiemelni. Nekünk is kell gazdasági irány; de mi lát­juk, hogy a fő a lélek; hogy az idegrendszer a társadalmi testnek a szellem, hogy annak kell fejlőd­nie, s hogy annak kifejlődését hordozza a civilizáció, s viszont az fejleszti a civilizációt. Hogy az egészséges magva az életnek, tar­talma (úgy, mint a velő tartalma a csontnak) a lélek értékei: a kö­telességérzet, az élet átalakítása jósággá." Szándékosan olyan részlete­ket idézünk a naplóból, amelyek nem kimunkált szövegek, de a gondolatok leglényegét vetítik ki azzal is, ahogyan a naplóíró saját maga tesz nyomatékot a feljegy­zés végére, kiemeléssel. „Eretnek” nyilatkozatait Ró­mával indexre tétették. Sokáig hordta is a gyötrődést magában, bár harminchat éves korában az egri érsek fenyegetését ("indexre tétetem!”) még hetykén elhárí­totta. Ebben a kötetben Prohászka világít. És a hozzá vezető úton igazít el a szerkesztő, Koncz La­jos, a személyiség és az életmű értő bemutatásával. Feltűnnek a kötetben Schütz Antal, Sík Sán­dor, Belon Gellért, Szabó Ferenc, Rezek Román írásai is. Ezek a szerzők — a kor váltásai-változá­sai szerint visszhangozva — de egy lélekkel — isménk fel, ismer­tetik azt a gondolkodót, tudóst, egyházférfit, főpapot, aki soha nem tudta magát rászánni arra, hogy az általa felismert igazságot cserbenhagyja. Reményeink szerint ez a válo­gatás csak kezdete Prohászka Ottokár (1858-1927) szellemi hagyatékának, az életmű teljes publikálásának. Nemcsak annak bizonyságául, hogy a szociális gondolat a két háború közötti keresztény kurzus előtt is leg­jobbjaink gondja volt, de arra is érvként, hogy a test gondozása a lélek gyarapítása nélkül, hit nél­kül nem gyógyítja meg az egyre betegebbé váló társadalmat. aki vérbeli tévészemélyiséggé nőtt, akinek humora, iróniája, szellemessége eredeti, máséval aligha összetéveszthető. Olyan karakter ő, aki a semmit is úgy tá­lalja, mintha valami volna. Az egészben az a fura, hogy ezt el is hisszük neki. No, nem a végtelenségig. Ezt bizonyítja a fokozatos színvonal­esés. A blokkok megszokottá vál­tak, ellaposodtak. Ráadásul sok az állandó betét, s ezek nívója is veszedelmesen zuhan. Talán a január 20-i adás volt a mélypont. Ugyanis ekkor külö­nösképp hatványozódtak az előbb említett negatívumok. A hajdani fogantatású bohózat, il­letve az azt pódiumra vivő neves színészek némileg enyhítették a már-már fájdalmas csődöt, az unalom érzetét azonban aligha űzték messze. Ezért javalljuk a minél gyor­sabb felfrissítést. Ez elsősorban a szerkesztők ötletességén múlik. Ha szembenéznek a tényekkel, akkor megoldható a korrekció. Adottságaik aligha kérdőjelez- hetők meg, így hát a „feltáma­dást” erényükként értékelhetjük majd, persze csak akkor, ha ve­szik a lapot, s nem ódzkodnak az elkerülhetetlen fordulattól. Ha így lesz, akkor az a most még hivalkodó minősítő alcím sem hibádzik... Pécsi István Ha egy józanabb színdirektort — még csak nem is egy olyan Rettegi Fridolin-félét — megkér­deznek arról, hogy mit érdemes ma játszani, röviden tud vála­szolni. Nagyjából úgy, mint A szabin nők elrablása főhőse: ze­nés bohózatot, még ha a Hamle­tet is kell ilyenné alatóíani. A nagy­érdeműt éppen elég sokkhatás éri, egymás sarkába taposnak a különböző gondok, áremelések, háborúk, s más hasonló, színház­tól idegen dolgok. Nem csoda hát, ha az egri Gárdonyi Géza Színház is hasonló módon gon­dolkodik. Az örökzöld, sláge­rekkel dúsított darabot ezért ve­hették most elő. A legelső, s legdöntőbb meg­állapítás az lehet erről a bemuta­tóról, hogy profi. Nincsenek zök­kenők, olyan ritmusban szövik a cselekményt, hogy egy percre sem lankad a nézők figyelme. Ez a legnagyobb erénye Halasi Imre rendezésének. Szinte óraműsze­rű pontossággal követik egymást az események, a félreértések ter­mészetesnek hatnak, a késlelte­tések menetrendszerűek. Nem csalódik tehát, aki beül a szín­házba, mert azt kapja, amit ígér­tek neki: felhőtlen szórakozást. Ebből fakad az is, ami némileg megzavarja a nézőt. Az általános mulattatási igyekezetben hajla­mos elfeledkezni a társulat arról, hogy akkor lehet igazából kikap­csolódni, ha valamilyen mélyebb emberi konfliktust is megérzünk a színpadon. No, nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy világ- megváltó nagy eszmék harcát szeretnénk nyomon követni, mert akkor beülünk valamilyen tragédiára. Inkább egyensúlyoz­ni kellene a könnyed, olykor har­sány szórakoztatás és a jellemáb­rázolás között. A kettő egymás nélkül nem megy, ha az egyikkel vagy másikkal nem számolnak hitelesen, akkor félrecsúszhat a produkció. Karinthy Frigyes, a legna­gyobb magyar humorista fogal­mazott úgy, hogy a humorban nem ismer tréfát, Tehát valami­lyen szinten komolyan kell venni a nevettetést is, mert különben olyan habkönnyűvé válik a derű, hogy már szinte felszámolja ön­magát. A színészek többsége számot vetett ezzel a veszéllyel, s meg­próbálta — legalább saját erejé­ből — lélektanilag is hitelessé tenni a figurát. Ez leginkább Réti Árpádnak sikerült, aki Bányai Márton tanár szerepében reme­kül tálja elénk a mezővárosi lét kisszerűén jelentős polgárát. Saj­nos, ezt a minitragédiát csak fél­oldalasán ismerhettük meg, mert ugyan szó van arról, hogy sár­kányszerű hitvese kényszeríti ebbe a szerepbe, ám Ribár Éva angyali Borbálája nem teszi az elhangzottakat hitelessé. Talán még Bókái Mária cselédjének hisszük el — neki is becsületszó­ra—, hogy kivel állunk szemben, milyen kardos is ez a menyecske. M. Horváth József Rettegi Fridolinként sok kellemes percet szerez a közönségnek. Megun­hatatlan, bár nem először formál hasonló jellemet. Az, aki több­ször látta, szinte ki tudja számíta­ni gesztusait, mégis meglepődik alakításán. Olyan egyszerűen természetellenes, hogy már-már hitelessé válik. Nem fél a legszél­sőségesebb megoldástól sem, mert valami elemi kedvesség és gátlástalanság jellemzi. Még ak­kor is érdemes lenne érte meg­nézni ezt a darabot, ha a többiek ’ csak végszavaznának neki, mert akkor is „hozná a formáját.” Az egri társulat egyik legmegbízha­tóbb, legerőteljesebb egyénisé­ge. Ám a végszavazásnál jóval többet tud a csapat. Sok örömet és vidámságot szerez a közön­ségnek Kéner Gabriella és Kele­men Csaba kettőse, akik elegán­san oldják meg feladatukat. Ha­sonlóan jó alakítást kapunk Fa­raghó Andrástól, aki Saárossy Kingával mutatja be a házasság mindennapos viharait. Csak fel­merülhet itt is, mint a Bányai há­zaspár esetében, hogy kettőn áll a vásár: az egymáshoz tartozás és az állandó veszekedés légkörét valahogy meg is kellene formál­ni. Ha külön-külön dicsérni is le­het a szereplőket, a jellemábrá­zolás hiányai inkább akkor je­lentkeznek, amikor a párosokat, a családi együttlétet igyekeznek a közönség elé tárni. Mert lehet, hogy a színészek önmagukban kidolgozták, hogy ők milyenek is, ám azt már kevésbé gondol­hatták végig: miként tükröződ­nek a másikban. Ehhez már ren­dezői többlet kellett volna, nem­csak a helyzetek egyszerű komi­kuma, hanem emberi visszássá­guk feltárása is. Ezért némi hiányérzet marad­hatott a közönségben, ha végig is nevette az előadást. Valószínű­leg nem sok őrződhetett meg eb­ből a darabból, miután valaki ki­lépett a nézőtérről. A zene fülbemászó, s ez A [do­bolyi Nagy György munkáját di­cséri. Néha túl erős a zenei kísé­ret, ezért nem jön át a rivaldán a színészek hangja. Azon múlhat ez, hogy nem énekelnek bátran. Ha néha meg is érezzük orgánu­mukat, csakhamar alább is ad­ják. Ez különösen akkor feltűnő, amikor egyszerre többen fakad­nak dalra, ilyenkor elvileg akár túlénekelhetnék a zenekart. A díszlet- és jelmeztervező munkája megfelelő, nem túl hi­valkodó a látvány, nem válik fő­szereplővé. írásom címében egy régi, szin­te már közhelynek számító köz­mondásra utaltam. Eszerint a felhők fölött mindig kék az ég. Ez az előadás is'ebben a szellemben készült el, nem tükrözve mást, csak azt a szándékot, hogy a kö­zönség egy-két órára felejtse el a világ gondjait. Ám mostanában sokszor nemcsak az ég kékje hú­zódik meg a felhők fölött, hanem repülők is szállnak tanácstalanul, hogy hova is dobják bombater- hüket. S mi lesz, ha végre kide­rül...? A találati pontosság ma már szinte százszázalékos. Lehet, hogy túl áttételes ez a kép, de talán kifejez valamit köz­érzetünkből. Már nem tehetjük le könnyedén gondjainkat a szín­házi ruhatárban sem, mert na­gyon mélyen húzódik meg ben­nünk a baj. A feloldozást is csak az adhat­ja meg, aki valamennyire komo­lyan vesz bennünket, még ha mulattatni is akar. M4LMG-KÉ P Ősi vágyak

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom