Heves Megyei Hírlap, 1990. december (1. évfolyam, 205-228. szám)
1990-12-31 / 228. szám
8 HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1990. december 30., vasárnap Gyöngyszemek egy gyűjteményből Petőfi-kéziratok a Papensia relikviái között Kép a pápai múzeumból Dedinszky Erika Párhuzam ha a szél ablakait ki tudnám tárni s megfésülhetném a zápor haját s az orgonák magas fogsora is eltűrné a fogkefét talán járhatóvá válna a tenger hídja talán elindulna feléd a mindig másutt heverő pénz hogy: égő, ezüst kerozin, a határok fölé hajtson egy-két évvel idébb vagy csak majd ott ahol az utolérhetetlen fény is fekete kútba szédül és megtorpan és visszafordul a földi idő találkozhat a párhuzam s nyílhatok ki neked mint a virág mint az ébredő szem melyben öröktől fogva ott él az is ki ráhajol akár az elnyelt katedrális a pontos kövekkel kivert pentaton kert a gyémánt város és az ártéri láz lassú állatai amint haló porukban gázolva tízezer napon át jönnek? akkor robbanhat csak a teljes gyönyör ha már láb sem lesz melyet leszakítson? Esterházy Péter A Petőfi-rejtély egy részmegoldása Évszázadok történelmének szellemi évgyűrűit kutatva, szívesen mazsolázik az ember a nagy gyűjtemények becses tárgyai, dokumentumai között. Különösen akkor, amikor olyan gazdag és tudományosan is rendszerezett kincstárban kalauzol- tatja magát, mint a pápai református gyűjtemény. Tanulmányok, hivatkozások sora igazolja, hogy az 1531-es születésű pápai református iskolára alapozott, majd a református kollégiummal tekintélyes fává terebélyesedett pápai szellemi központ — néha méltatlan körülmények között is — bő forrása az egyháztörténeti, kulturális, tudományos kutatóknak. Egykori diákok, ma történészek, irodalmárok, művészek mohó áhítattal forgatják a féltve őrzött könyveket, kéziratokat. A Képzőtársaság műhelyében Egy tanév nemhogy egy iskola, de még egy ember életében is pusztán szeletkéje az egésznek. A pápai kollégium történetének mégis van egy olyan éve, amelynek dokumentumaiért érdemes ide zarándokolni, hiszen 1841- 42-ben az akkor már messze földön ismert intézmény falai között volt „elsőéves tanuló” Pet- rovics Sándor, és másodéves Jókai Mór. Egymást ösztönző barátságuk, bontakozó tehetségük sok-sok jele található a gyűjtemény iratanyagában, önmagáE z a házasság is úgy kezdődött, mint a többi. Aztán teltek múltak az évek, sok remény, vágy szertefoszlott, a házépítésből nem lett semmi, maradt az albérlet, ügy ment el az apai örökség, mint lyukas kanálból a víz. Az idő múlásával hervadozni kezdtek Zsuzsa szépségvirágai, Pali szakállt növesztett, langaléta háta meggörbült, és kétdioptriás szemüveget rendelt neki az orvos. Egyetlen új volt életükben: a gyerek. Palikát imádták mindketten, de a testvérke gondolatá- atól borsókázott a hátuk, mert a babaholmik ára az égbe emelkedett, a gyes-pénz pedig semmire sem volt elég. — Mi lesz velünk, Palkó? — Kérj kölcsön! — Tudod, hogy kértem. Esténként nagyokat hallgattak, mígnem álomba vitte őket a kimerült fáradtság. Palkó mindennel próbálkozott. Hirdetéseket adott fel, ötletgyárosokat környékezett meg, sőt kibicelt egy kártyaklubban is, ahol ötszázas volt a legkisebb tét. Ott játszott „Csimpánz” — hajdani osztálytársa is —, aki közismerten az iskola legbutább gyereke volt, de most a szerencse fiaként volt híres. Milliót nyert az osztrák lottón, és passzióból a Máriahilfer- től hintón lovacskáztatta el magát Hegyeshalomig. — Hogy csinálod, Csimpánz? — Sehogy! — röhögött, és besöpört hetvenezret... Egyik este a bárpult előtt kemény kéz nehezedett a Palkó vállára. — Hogy ityeg a figyeg? Palkó megérezte Oúnpáumz bűzös leheletét, feffisTOerte dinnnf- nyögő beszédét, így toátaa semm fordult, csak a vSBám jámdákoOL. ban keveset mond egy könyvtári bejegyzés, de például Petőfinél jelzi fiatalkori érdeklődését, hogy a beiratkozási könyv tanúsága szerint leggyakrabban a francia irodalom történetét forgatta, s hogy kedvtelve olvasgatta Horatius, Heine, Schiller verseit, a magyarok közül pedig Garay és Vörösmarty munkáit. Érdemes belelapozni a Képzőtársaság „Érdemkönyvébe” is, amelyben több, még Petrovics Sándor néven jegyzett verset találunk, mint a Tűnődés, az Ideál vagy a Vándordalok saját kezűleg rótt sorait, illetve a Tolvaj huszár című románcot, ahol először használja a Petőfi Sándor nevet. Ugyyanez a kötet tartalmazza Jókai Mi az című versét és az Istenítélet című elbeszélését. Már 1845-öt írtak, amikor Petőfinek egy kis afféija támadt a Képzőtársasággal, éppen az aláírások miatt. A társaság ugyanis a megelőző évek legjobb irodalmi munkáit Tavasz címmel megjelentette, nem teljesen követve a költő eredeti, illetve álneveit, mint AB, vagy Homonnai. „Barátimhoz” Elképzelnünk is nehéz, hogy a költő lobbanékony, érzékeny természete hogyan fért össze a református kollégium hagyományosan szigorú, kora hajnaltól késő estig termékeny elfoglaltságot előíró rendjével. Ebben talán baráti köre, a diákönkormányzat és tanárai játszhattak szerepet. Rumot ittak sörrel, és piros kaviárt kiskanalaztak hozzá kiflivégekkel. Palkó arra gondolt, hogy valamilyen melót kér Csimpánztól, de ő megelőzte. — Add el a feleséged! Palkó először nem fogta fel a szavak jelentőségét, később arra gondolt, hogy Csimpánz hülyéskedik, és bambán bámult a tohonya emberre. — Add el, ha mondom! Nem lesznek anyagi gondjaid... Éjjel le sem hunyták a szemüket, hajnalra aztán megszületett a döntés. — Oké, Palkó! Mondd meg neki. — És te „ezt” csak így közlöd! — tántorgott álmos kábultságá- han a férj. — Hogy közölném? Üzletet kerestél, és most kínálnak... Hetenként jött Zsuzsáért a táji, és többnyire hajnal felé érkezett haza, de Palkó mintlig felébredt, amikor az előszobában le- kaűzJta a cipőjét. — Wdht mákom? Nem utolsósorban az is, hogy Petőfi és Jókai, bár az iskola diákjai voltak, nem laktak a kollégiumban. Persze, nem lehetett azért annyira elviselhetetlen az az élet. Ezt bizonyítja, hogy Petőfi rövidesen még kétszer visszatér — ha rövid időre is — kedvenc tanulótársai és tanárai közé. Először 1842 őszén, mielőtt színészetre adná fejét, majd talán ebbéli kudarcát is felejteni 1843 tavaszán, amikor megítja Barátimhoz című versét. A szövetség, melynek szála Minket összefont, Áll, amíg csak vért bír a szív És velőt a csont Aki ilyen szoros baráti kötő— Volt! Az nem... Zsuzsa vásárolni és öltözködni kezdett. Fodrászhoz, kozmetikába járt, néhány darab ezrest másnaponként a kakaósdobozba nyomott... — Vásárolj, Palkó! Hozzál italt is, ha megkívánod, én pedig felruházom a gyereket, hogy is mondjam: nem kell spórolnunk, Csimpánznak rengeteg pénze van, és teljesen belém esett... A család anyagi helyzete helyrebillent, kifizették az adósságokat, felruházkodtak, kicserélték színesre a tévét, a mosógépet, nem is szólva Zsuzsáról, aki a legújabb divat szerint öltözködött, és újra a hajdani szépségében hódított. Palkó szerelmének második virágkorát élte, és boldog volt, amikor az ágyban is érezte, hogy Zsuzsa az övé, csakis az övé. — Esküszöl? — Bizonyisten! Talán a hammadik hétnél tartott az eladott feleség magánszá- ma. amikor az egyik este Csimdéssel ragaszkodik egykori iskolájához, az valószínűleg inkább a szellemi gazdagodást, mint a töviseket vitte magával az intézményből. óriás — miniben A gyűjtemény is arra törekszik, hogy gazdagítsa, közkincs- csé tegye e nevezetes diákévek emlékeit. A Jókai-, Petőfi- és Orlai-dokumentumok különleges helyet foglalnak el a Papen- sia-gyűjteményben, amely az egykori pápai diákok, tanárok, itt élt írók műveit, Pápán nyomtatott és a városra vonatkozó kiadványok egyre szélesedő anyagát tartalmazza. J. F. pánz részegen erőszakoskodni kezdett. — Elegem volt a mézesmadzagból! Azt ígérted, hogy ha meghódítalak... Nekem nem elég, hogy tündökölsz velem. Költöd a pénzemet, a lakás, amit bérelek, maga egy vagyon. — Hódíts meg! De ne kezdd el részegen. A következő találkozást Zsuzsa ünnepélyesen rendezte meg. Megterített, gyertyát gyújtott, az asztalra rakta a hidegtálat és a pezsgőt. Csimpánz nézett, bámult, titkos vágyak és örömök bujkáltak a szemében, új reménynyel dugta bele ujját a kaviáros dobozba. — Ma végre lesz valami! — Lesz! Ma lesz az eljegyzésünk, újévkor ugyanis esküvőt akarok. A tohonya férfi homlokán kidagadtak az erek, szemében tűz égett. — Mit hordasz össze? — Eladó asszonyt akartál! Nem? A régi féljem emiatt kiutált, az új pedig itt áll előttem... Nagyot durrant a pezsgő, Zsuzsa addig-ameddig erőlködött, amíg végre teletöltötte a poharakat. — Igyunk az új párra! Csimpánz arca lila lett, szeme vérbe borult, kezében reszketett a pohár, homlokán gyöngyözött a verejték. — Nekem feleségem van, te őrült! És két nagy lányom... — Nekem pedig férjem. Akitől megvettél. A pohár ezer darabra tört, Csimpánz vágta a falhoz, és a pezsgő szétfröccsent az asztalon, Zsuzsa hallotta, amint az utcán artikulátlan hangon valaki ordítozott: Halló, taxi..! Szaiav István A puha, nyugati világban vonatozni valami kellemes, gyakorlatias, semleges dolgot jelent, hajszálpontos indulások, logikus csatlakozások (egyáltalán: a mellékszárnyvonalak!), légkondicionált fülkék, tisztaság, nyugalom, kis olvasgatás, csak úgy röpül a szárnyas idő, kedvesen. Ehhez képest Nyíregyházára utazni, mondjuk egy könnyű pénteken, mégiscsak olyan, mint valami rettentő kaland, amiről nem tudhatni, hogyan végződik, és csak remélni lehet, hogy Nyíregyházán. Az angolok pedig még a nyugatinál is nyugatibbak. Az angol a civilizáció maga. Ismerjük a viccet, hogy miért olyan szép az angol gyöp. Locsoljuk, sir, és vágjuk, sir. Ennyi volna? Ennyi, sir, locsolni, vágni... 1600 óta. Egy angol, az mindent 1600 óta csinál. Amikor a Salzburgba tartó Euro-City expressz fülkéjébe belépett az a korombéli férfi, akiről lerítt (ordított róla), hogy angol, a kockás zakó, a sál, a sildes sapka, a cipő — mind egyértelmű jel volt az efféle jeleket ismerő, világlátott embernek (és mellesleg Good afternoon-nal köszönt), ez olyannyira érdektelennek tetszett, szóra sem érdemesnek, ami mondjuk Magyarországon el sem volna képzelhető. Ha mégis hazai hasonlatot kéne mondanom, a (korombéli) férfi személytelensége, finom rezervált- sága talán annak felelne meg, ahogy a sörcímke csöndben leázik a Nyírség expressz utasellátójában — bár nem, nem jó, mert hisz annak akkurátus célja van, nevezetesen engemet átalvemi, Kőbányai kontra Tuborg, és egy angol úrnak nincsen célja, legalábbis egy utazó angolnak bizonyosan nincsen, annak csak úticélja lehet. Utaztunk, a barbár a kontinensről, én és ő. Hirtelen durván felrántották a fülke ajtaját. Egy földúlt arcú nő zuhant be, és hörögve-sziszegve, rám ügyet sem vetve, magát nem mérsékelve, acsargó szózuhatag- gal öntötte el az angol férfiút. Annak a szeme sem rebbent, szoborszerűen ült tovább, nem nézve senkire. You...!, a nő ránk csapta az ajtót. Roppant kínos. Egy ideig az újságomba mélyedtem, de áltapintatomat olyan brutálisnak éreztem, hogy muszáj volt útitársamra egy ki tudja milyen pillantást vetnem. De nem kért belőlem. Rezzenéstelenül nézett előre, ápolt arcán csak nyugalom látszott. Utoljára Cromwell hozhatta dühbe. Akkor újra megjelent a nő! De most szétázott arccal és zokogva, szinte nekiugrott a férfinak, ott toporzékolt előtte, you bastard!, ez volt a visszatérő állítás, ami affélét tesz, hogy te állat, te! Ekkor a korombéli angol férfi fölemelte a fejét, ránézett a nőre, majd lehajtotta a fejét, és színtelenül azt mondta: Enough, elég. Leplezetlenül bámultam őket. Láttam, ahogy a férfi ökölbe szorított keze elkékül. De ez még nem volt enough. Újabb nő tolult a fülkébe, s azonnal kiderült, hogy a két nő testvér, vélhetően egy ikerpár. Olyan harmincformák, semmi különös, az egyik bömböl, a másik nem, és mindkettőből süt a gyűlölet. Illetve a bömbölős láthatóan félt is. A nyugodtabb, az idősebbnek tetsző kivonszolta a húgát. Próbáltam a férfi szeméből valamit kiolvasni, dühöt, fájdalmat, elkeseredést, valamit, amit értek, vagy mondjuk unalmat, hogy beleunt ebbe a két nőbe, vagy az egyikbe, vagy a másikba, vagy egyik után a másikba, nem gyűlöli őket, csak elég volt, ezt jól meg tudnám érteni, de nem, semmi, csak a cipő, a sál, a sapka, a kockás zakó, a fű... Kisvártatva köszönés nélkül távozott. Teaidő, alkalmasint. Emlékszem, még nem értük el Sankt Pöltent, amikor a folyosón veszekedős zaj támadt, elébb a férfit láttam, nem futott ugyan, de nagyon kilépett, nem sokkal később a zokogó nő futva utána, majd a nővér, aki épp akkor kiáltotta: No, please, dönt! Ne, ne, ne! Magyar kultúrember, újságomba temetkeztem. Mindez 1989. október nyolcadikén történt. Kik lehettek ők hárman? Pintér Lajos naplójegyzeteiben olvastam a következő diákfogalmazást: Petőfi az olyan emberek közé tartozott, akinek a szerelme egybeesett a feleségével. Ki lehetett a korombéli férfi, és mivel micsoda esett itt egybe? Petőfi az Euro-Cityn... Semmit nem állítok, és nem is gondolok semmire, csak közlöm, mert formálisan, úgy tetszik, ide tartozik, hogy a másnap reggeli Salzburger Nachrichtenben azt olvastam, hogy Sankt Pölten határában egy ismeretlen férfi tetemére bukkantak, leszúrták, és a rendőrség kéri, hogy aki valamit tud, jelentkezzék. Ugyan. A restiben megittam egy sört, az üvegen nem volt címke, ami errefelé ritka, de nincs jelentősége, többé-kevésbé huszonhárom schilling minden. Határ Győző Szállongva tétovázva Gara Lászlónak A lélek néha visszajár szállongva tétovázva amely megnyugvást nem talál s mindegyre hazajárna A lélek melyet szomjúhoz de mások elcsodálják felisszák élik szürcsölik: olthatatlan-egy hazáját Szomjúság! Olthatatlan-egy! Kísértet-repülések te éjfél táján délibáb: kutadról le ne késsek Te csali-sivatag körül melyet az álom érlel mikor medencéd megtelül a hű nyelv csermelyével Az álomórán így beszél köldökzsinórja lüktet az Éden béli bennlakók így hívtak édenüknek A jelképes futás — a csel — a nyíl visszafelé sül merülközöl megrészegülsz a nagy elégüléstül Behunyod szárnyad átszeled az óperenciákat és tüzes nyelvvel szónokolsz éjféli délibábnak A nyelv pernyéje szerteszáll hasad a hajnalének szedi irháját csürhe had — így jár aki kísértet Az eladott menyasszony