Heves Megyei Hírlap, 1990. december (1. évfolyam, 205-228. szám)

1990-12-15 / 217. szám

4.

SZEMTŐL SZEMBE

HÍRLAP, 1990. december 15., szombat

Olasz vágyak—magyar valóság

Bigot úr olasz. És gazdag.

Hajdúk úr magyar. Feltehetően kevésbé gazdag, mint Bigot úr, ám ez egyáltalán nem akadályozza meg őt abban, hogy álmodozzon, hogy vágyai legyenek, hogy vállalkozzon.

Bigot úr és Hajdúk úr egy autóspark létrehozását tervezik, — külföldi tőkéből, Egerben — ahol szervizelnék, árusítanák, kölcsönöznék a nyugati gépjárműveket. Ahol biztosítanák az Alfa Rómeók, FIAT-ok, Lanciák, egyéb gépkocsik megfelelő alkatrészellátását. Feloldanák ezzel azt a bonyolult rendszert, hogy a magyar beszerző kimegy Olaszországba, kiválaszt egy autót, behozza, vámkezelteti, eladja. Egy hét múlva megint megy... de mindig csak egy, esetleg két gépet hoz be. Ha elromlik egy alkatrész, újra megy... Nem, ennek így vége lenne, mindent egy helyen beszerezhetne a vevő — meglepően praktikus megoldás. Olyannyira, hogy szinte óhatatlanul eszünkbe jut: Magyarországon ez valakinek nem fog tetszeni, biztosan keresztbe tesznek, mert miért valósulna meg valami könnyedén, gördülékenyen, ha egyszer jónak látszik...

* * *

Hajdúk Zoltán egri vállalkozó félkilónyi papír társaságában ül a Dobos cukrászdában. Nem dühöng, csak nem érti...

— Üzleti kapcsolatba kerültem az olasz Bigot úrral, majd néhány hónap elteltével az ő fejéből pattant ki, hogy Magyarországon terjeszkednének, és saját autós vállalkozásaikat nálunk is meghonosítanák. Azonnal elkezdtem a szervezést: elmentem az Egri Csillagok Téesz elnökéhez, mondaná meg, milyen területeket tud eladni a város szélén. Nagyon készséges volt, felajánlotta az almári egyenes végén, a felnémeti egyenes végén, a bak- tai és a kerecsendi út végén lévő földjeiket, hogy válasszunk. Még mielőtt ez megtörtént volna, megkerestem Farkas Imrét, a városi tanács műszaki osztályának vezetőjét, hogy vele is egyeztessem ezeket a lehetőségeket. Ki is „lőtt” azonnal hármat: az almárit azért, mert ott a vízműnek van valami ártere, a felnémeti egyenes esetében már nem is tudom mivel indokolta a nemet, a kerecsendi útnál, a benzinkúttal szemben azért nem, mert nem illik a városrendezési koncepcióba. Maradt a baktai út, ahol egyébként is egyre több ipari létesítménynek adnak helyet.

— Maguk mégsem fogadták el...

íme, a „szép völgy'

Vajon min töpreng a műszaki osztály vezetője?

(Fotó: Szántó György)

— Nem, mert közben Bigot úr eljött ide, megnézte a felajánlott helyeket, és ragaszkodott a Kere- csend felé eső területhez. Hogy pontosabban melyik ez: — némi támpont — ott van a Füszértnek egy ronda raktára, ettől az épülettől nem messze, de már a város végét jelző tábla után néztük ki a helyet. Farkas Imre viszont azt mondta: vetjük ki a fejünkből ezt a gondolatot, nem lehet, és kész. Az olasz partner elutazott, két hét múlva kész terveket küldött... most itt tartunk.

— Miért akarják ilyen csökönyösen a kinézett földterületet?

— Én megbízom az olaszok tapasztalatában. Ha azt mondták, hogy ott a legjobb, akkor ennek oka van. Azt viszont továbbra se értem, miért nem akarja a műszaki osztály vezetője, hogy oda építsünk. Nem illik a városképbe? — nevetséges... Az a szedett-vedett raktár mennyivel jobban illik bele?

* * *

— Ha Pestről jön Eger felé, az utolsó domb tetejéről belát a városba — mondja szinte mesélve Farkas Imre, a műszaki osztály vezetője. — Ott most egy völgyet pillant meg először, ha viszont erre a tervre engedélyt adnánk, akkor egy géptelep villanna a szemébe.

— Azért a völgy egy kicsit túlzás... látni ugyanis egy szürke, unalmas raktárházat is.

— A Füszérttel már megállapodtunk: egy magastetős épületet emelnek majd a raktár elé, ami eltakarja a tényleg nem szívderítő látványt.

— Ön Hajdúk Zoltán kérését azzal az indokkal utasította el, hogy a leendő autóscentrum nem illik bele a város rendezési tervébe. Én viszont úgy tudom, hogy a külterületekről részletes szabályozást nem ad terv.

— Ebben igaza van. Viszont egy ipari bázis létrehozásánál mindenképpen figyelembe kell venni a látványt. És egyelőre a város a Kerecsend felé eső külterületét olyannak szeretné megtartani, amilyen most. Zöldnek, beépítetlennek.

— Azt a rendezési tervet — ami, mint kiderült, nem vonatkozik a szóban forgó részre — egy olyan testület alakította ki hét évvel ezelőtt, amely ma már nem létezik. Elképzelhetetlen, hogy a tervet módosítsák?

— Megfelelő helyeket tudtunk ajánlani Hajdúk Zoltánnak az elképzelései megvalósítására.

Úgy emlékszem, hogy a Baktai úti variációba először beleegyezett, tehát nem értem, miért ez a pálfordulás.

— Egyszóval nincs esélye az egri vállalkozónak, hogy az elutasító határozatot megváltoztassák?

— Több esélye is van. Idáig sem volt tétlen... amellett, hogy megfellebbezte a döntésünket — amihez persze joga van —, más lépéseket is tett. Mivel ez a föld a téesz tulajdonában van, így mezőgazdasági területként tartják nyilván. Ma érkezett a minisztériumból egy levél: Hajdúk Zoltán eltérési engedélyt kért az Országos Építési Szabályzat különböző előírásai alól, azzal a feltétellel, hogy mezőgazdasági gépek javítását is végzi a telephelyen. Megkapta... Ilyen esetben ugyanis „profilba” tartozó tevékenységet folytat, tehát elvileg jogosult az építésre mezőgazda- sági területen is.

— Nekem úgy tűnik, hogy Ön valójában már feladta az eredeti elképzelését, és mégiscsak ott épül majd az a telep.

— Nézze, másodfokon egyébként sem mi döntünk, hanem a megyei építési és vízügyi osztály. De továbbra sem értek egyet azzal, hogy azt a részt beépítsék. Egyetlen lépést tehetek: a város önkormányzatának van egy városfejlesztési bizottsága, Várko- nyi György a vezetője. Eléjük fogom tárni a kérelmet, hozzátéve a saját véleményemet. Egy városi önkormányzatnak remélem, joga van saját városának a képét kialakítani, illetve vigyázni annak még meglévő értékeire...

Doros Judit

A kormánypártiság nem hátrány

Avagy: miért mondott fel a kőbánya E. J.-nek?

E. J.-nek felmondtak, szedhette a cókmókját és nézhetett más munkahely után. Ez így persze túlságosan talányos, de nem véletlenül az. E. J. ugyanis arra kért, hogy ne írjam ki a teljes nevét, ugyanis aki ismeri a történetet, az úgyis ráismer, aki meg nem, annak csak a jelenség fontos, nem kell neki megtudnia, kiről van szó. Meg kell vallanom: igaza van. Viszont ennyi magyarázkodás után érdemes a tárgyra térni.

E. J.-nek az Észak-magyarországi Kőbánya Vállalat gyöngyösi üzeménél mondtak fel, ezért hívott fel engem, s ezért találkoztunk aztán.

A randevú az MDF gyöngyösi irodájában zajlott, ami csak azért fontos, mert E. J. többször jelezte, hogy úgy érzi, többek között azért váltak meg tőle, mert ennek a pártnak a tagja, míg egykori vezetői a volt állampárt hívei. Azért gondolja ezt, mert véleménye szerint a munkájába nem tudtak belekötni, arra hivatkoztak, hogy a munkaköre megszűnt, s csak őt küldték el. Nem hivatkoztak másra akkor sem, amikor a környék MDF-es országgyűlési képviselője levélben kért magyarázatot a történtekre. (Érdekes probléma: mi köze egy politikusnak egy üzem ügyeihez, hiszen mintha az úgynevezett rendszerváltás előtt másról lett volna szó.)

E. J. nem hiszi, hogy politikai tevékenysége ne játszott volna szerepet. Munkatársai ugyanis tiltakoztak az ő elküldése ellen, mert benne bíztak, nem a vezetésben. Voltak ugyanis szimpatikus megnyilvánulásai. Például amikor a háromtagú vállalati tanácsot megválasztották, s ezekre a helyekre mindössze három jelölt volt, ő ezt az eljárást cirkusz- nak minősítette. Továbbá nehezményezte, hogy őt, mint az üzem harmadik emberét, kihagyják az információáramlásból. Szóval, E. J. nehéz ember volt, s véleménye szerint ez a felmondás fő oka.

Nem is hagyta annyiban, előbb a munkaügyi döntőbizottsághoz fordult, ahol a vezetés döntését helybenhagyták, amin ő nem is csodálkozik, hiszen valamennyien az üzemvezető beosztottjai. így jutott el a független munkaügyi bírósághoz, s amikor beszélgettünk, éppen arra várt, hogy az ottani tárgyalás befejeződjön, és a döntés megszülessen.

Bízott igazában, s abban, hogy ha visszakerül, vezetőválasztást tud kezdeményezni. Hangsúlyozta, hogy nem ő akar lenni az

első ember, de ahhoz ragaszkodik, hogy olyan üzemvezető legyen, akit a kollektíva elfogad.

Szabó Imre üzemvezető, aki a felmondást foganatosította, természetesen másképpen vélekedik. Ő emberileg ugyan megérti E. J.-t, tudja, hogy nehéz helyzetbe került, de fenntartja, hogy nem volt más választása. A helyzet ugyanis az, hogy a termékeikre nincsen kereslet, így kénytelen volt megszüntetni azt a műszakot, amelyiknek E. J. volt a vezetője. Hogy a létszámleépítés nemcsak E. J.-t érinti, azt azzal támasztotta alá, hogy a nyugdíjba vonulók helyére már nem vesznek fel új embereket, s januárban minden bizonnyal újabb tizenöt embertől válnak meg.

E. J. is említette, hogy más munkatársai közül vannak, akik nem megfelelően végzik munkájukat, egyesek pedig még munkaidőben is italoznak. Nem tagadta ezt Szabó Imre sem, ám hozzátette, hogy ők hosszú ideje dolgoznak az üzemben megfelelő képesítéssel, míg E. J. csak rövid időt töltött ott — tegyük hozzá: szeretett volna többet is —, és csak mostanában kezdett a bányaipari technikumba járni.

— E. J. jó kolléga volt — mondta az üzemvezető —, de nem volt más választás. Az pedig nem igaz, hogy az MDF-tagsága miatt váltunk meg tőle. Ez most már nem szempont, nem is foglalkozunk ilyenekkel.

Való igaz, E. J. sem mesélt olyasmiről, hogy mostanában emiatt bántották volna. Hogy régebben mi történt, arról viszont elmondja, hogy a vezetők csak legyintgettek rá, kérdezték tőle: „Mit akarsz? Úgysem tudtok elérni semmit. ”

Hát ebben tévedtek. Ha ugyan valami az, hogy ma Magyarországon az MDF alakította kormány van. Sokaknak pedig talán üldözési mániájuk. Ha hazánkban ma valakit sérelem ér, az bizonnyal azt hangoztatja, hogy ez a politikai tevékenysége miatt van. Ha korábbi ellenzéki volt, akkor a pozíciójukat átmentő kommunisták üldözik, s nem jutnak most sem semmihez. Ha pedig korábbi állampárti, akkor szívesen véli úgy, hogy itt most boszorkányüldözés folyik, fejeket kíván venni az új hatalom. Üldözőnek senki nem érzi magát, üldözöttnek viszont a fél ország. Ahogy egy éve, két éve, meg korábban.

A munkaügyi bíróság mindenesetre helybenhagyta a döntést. E. J. tehát most munka- nélküli. Ez az, ami biztos.

Kovács Attila

A Kunságnál megéri, hát az Agria Volánnál...?

Volán-buszok — maszek pénzen

Magas, őszes pilótával kívánunk egymásnak szép jó reggelt: nem sejtheti, hogy gyóntatója leszek. Igaz, számomra is pár perce derült csak ki — épp fia révén —, hogy érintett az ügyben, amit górcső alá venni terveztem. Ma Kecskemétre igyekszem, hogy buszvezetők esélyeit latolgassam: boldogulnak-e, s miként boldogulnak a gondjaikra bízott sok százezreket érő autóbuszokkal.

Tízen-tizenöten szállhatnak fel rajtam kívül még. Jegyet váltanak — vagy azt sem, aki benne jár már a kprában —, s leülnek az emberek. Én magam a szolgálati helyet foglalóm éi: beszédközeiben maradok a pilótával. Hosszú az út, alighanem egyedül leszek, aki végigkísérem őt a célállomásig.

Penyaskó János két hete tudja magáénak az autóbuszt, amit pedig három éve vezet már. Hétoldalas szerződésben, meg annak három mellékletében vállalta, hogy mindenkinél, és minden eddiginél jobban tekinti sajátjának a kocsit: ő maga üzemelteti, fedezi az összes fellelhető költségét, amiért is hét forint és tíz fillért ír jóvá neki minden kilométernyi

futásért a nagygazdának mondott Agria Volán. Rajta kívül öten lehetnek még, akik vállalkoztak az első nekirugaszkodásra, az idő azonban túlontúl rövid, mintsem hogy tapasztalatról lehessen már most beszélni. Három-négy hónapnak, de inkább egy teljes esztendőnek is el kell majd telnie ahhoz, hogy konkrétan is felmérhessék, jó lóra tet- tek-e, amikor aláírták az aláími- valókat. (Talán nem véletlen, az én fülem is megütötte: a szerződött egri pilótákból négyen egy faluba valók. Rendszeres járatot visznek Kecskemétre, s egy közülük gépjárműtechnikus.)

Ha hinni lehet a híreknek, a Kunság Volán már évek óta míveli, amivel az egriek még csak kacérkodnak, s azt mondják a bennfentesek, hogy ott egyaránt jól járt a rendszerrel az is, aki adta, s az is, aki kapta. Kell tehát, hogy legyen, ami megmagyarázza az északi országrész buszsofőrjeinek tartózkodását.

De mi légyen az?

Telnek a sorok jegyzettömb lapjain, de mert mindketten csak találgatni tudjuk a sok éve futó rendszer részleteit, a csöppet sem költőinek szánt kérdést a

Kunság Volán illetékesének teszem már fel.

Somodi Béla, aki a teljes üzemet irányítja Kecskeméten, széttárja csak karjait: a kérdésre ugyan ő sem tudja a választ, de szívesen mesél a négy éve indult kezdeményezésről.

— Elsők voltunk vele az országban, de mi sem jókedvünkből találtuk ki. Létszámgondok, foglalkoztatási problémák, állandósult üzemanyag-túlfogyasztás és minden más sújtott bennünket, ami csak összefoghatott akkortájt ellenünk, jobb ezekre már nem is gondolni. A szabályozók miatt nem tudtuk megfizetni az embereinket, s nem voltunk rózsás helyzetben a gépkocsipark általános állapotát illetően sem. Abban az időben a teher- és a taxiforgalom egy része már költségtérítésben „szaladt” nálunk. Merészet gondoltunk, s meghirdettük ugyanezt az autóbuszokra is... Hihetetlenül nagy felelősség szakadt a nyakunkba. Nekünk is, meg azoknak is, akik a próbaként indított'86-os esztendőben kivették az általuk addig is hajtott autóbuszokat.

Húsz-harminc kocsival indítottak, de hamar bebizonyosodott a rendszer előnye. Ma minden második autóbuszuk költségtérítéses rendszerben jár, 90- 100 szerződő pilótával. (A kilométerpénzen — épp az akkori árrendezések miatt — június 1-jé- től emeltek átlag 50 fillért, ez újabb tíz embernek hozta meg egy csapásra a vállalkozói kedvet.)

Maga a rendszer nem túl bonyolult: a gépkocsikat kilométer-teljesítményük alapján 9 osztályba sorolták, s a hosszú évek gyakorlati számai alapján minden típus minden osztályának megítélték azt a kilométerenkénti összeget, ami a gumikopást, anyag- és alkatrészpótlást, a javítási munkadíjat, no meg — szerződéstől függően — a fődarab javítását, esetleges cseréjét lesz hivatott a jövőben fedezni. Ezt egészítheti ki a külön szerződésben rögzített üzemanyagpénz. Egyes gépkocsivezetők így a havi teljesítménytől függően akár több tízezer forintot is kaphatnak, amiből azonban az autóbusz üzemeltetésének minden költségét fedezniük kell.

(Vannak persze megkötések: tömegközlekedésről lévén szó, a vállalatot terheli és kötelező a naponkénti biztonságtechnikai revízió, s bár a pilóták díjmentesen használhatják a Volán-műhelyek gépkocsimosóit, idegenként fizetnek — s nem keveset — az ott végzett javításokért és a beszerelt anyagokért. Embereink nagy része ezért mindenekelőtt óvja saját gépkocsiját, s ha minden igyekezete ellenére javításra kerül mégis a sor, azt vagy maga elvégzi, vagy elvégezteti olyan szakműhelyben, ahol azt neki olcsóbban megcsinálják.)

Az osztályvezető elém tesz egy szerződést. Ez ugyan sokban hasonlít az Egerben látotthoz, ám számottevő különbség, hogy az autóbusz minden jelentősebb szerkezeti elemének forintnyi pontossággal számolták ki az átadáskori értékét. Ugyanezt természetesen majd visszaadáskor is kiszámítják, s csak a különbséget írják jóvá, vagy fizettetik meg a pilótával — függően attól, hogy mennyire kímélte meg a gondjaira bízott kerekes „jószágot”. Nem sokat kell közbekérdeznem: Somodi Béla maga is egyike a rendszer gazdáinak, s ez meg is látszik rögtönzött előadásán. Egyről nem szólt még csak, előjövök hát vele: mennyiért futottak rendszeren kívül, s mennyiért futnak azon belül az autóbuszok? Az osztályvezető mindent mond, csak számadatot nem. Én azonban értek a szóból: megéri nekik, amit csinálnak.

Gyorsan váltják egymást kijelzős órámon a számjegyek: ideje lassan búcsúznom, ezért hát kezet nyújtok az osztályvezetőnek, s kiválasztok egyet a várakozó buszpilóták közül. Elviekben két megszólított közül egynek szerződöttnek kéne lennie.

Elsőre bejön. Nagy Imre Ti- szakécskére jár, havonta 7-8000 km a teljesítménye. Négy éve ült már a kocsiján, mikor beleugrott a dologba. Saját bevallása szerint 2-3 hónapig rágta a körmét, hogy sikerül-e —, de erről is leszokott már réges-rég. Ma 530 ezret mutat kocsiján a kilométerszámláló. Megkérdem, mit hoz neki a konyhára az egykori mersz. Rám mosolyog, szeméből ugyanazt a huncutságot látom elővillanni, amit az imént láttam a Somodi Béláéból. Annyit mond csak nagy unszolásomra, de még mindig mosolygón:

— Gondolja, uram, hogy csinálnánk, ha nem érné meg?

Igazának tudatában órájára pillant. A buszpilótának egyébként sem illendő a késedelem. S hogy lentről egyre több, kofa kinézetű öregasszony készülődik megtekinteni kocsijának belsejét, becsukom a jegyzettömböt, búcsút veszek a kunságosoktól, s magam is a hazainduló busz után nézek...

Hubai Grúber Miklós