Heves Megyei Hírlap, 1990. november (1. évfolyam, 179-204. szám)

1990-11-10 / 187. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1990. november 10., szombat A hatvani költo-organizátor: Moldvay Győzd „Bár zord a harc...” Küzdelem a magyar iskolákért Kolozsváron A kolozsvári belvárosi református templom és az egykori reformá­tus kollégium régi épülete Moldvay Győző sokoldalú, színes egyéniség: költő, író, új­ságíró, szerkesztő, műpártoló, az 1971-ben általa alapított Hatva­ni Galéria igazgatója, az 1986- ban újraindított magánkiadású Délsziget című helytörténeti és művészeti folyóirat főszerkesz­tője. Igazi lételeme az organizá- torszerep. Szerkesztője volt Hódmező­vásárhelyen a Délsziget című iro­dalmi kiskönyvsorozatnak. 1955/56-ban ugyanitt a Vásár­helyi Szót szerkesztette. 1963- ban újjáalapítja a mindmáig prosperáló Matyóföldet. Ered­ményekben és kudarcokban, folytonos újrakezdésekben bő­velkedő utat járt be. Két színház körül is bábáskodott, presszópó­diumot szervezett, hogy aztán a Hatvani Galéria és a Hatvani Nyári Színház igazgatójaként or­szágos hírű tárlatok, rendezvé­nyek, színházi előadások egész sorát hozza létre. Kenyérkereső hivatását tekintve a Heves Me­gyei Népújság főmunkatársa, hatvani szerkesztőségének veze­tője volt hosszú időn át, nyugdí­jasként is gyakori szerzője a jog­utód megyei lapnak. Két verskötet szerzője: a fia­talkori Magam körül után Per­ben címen 1977-ben adott ki verseskönyvet. Eroica címen je­lentette meg Kohán Györgyről szóló könyvét, amelyről ezt írja: „Még azon a havas télen papírra vetettem, amikor végső búcsút vettünk a művésztől a gyulai gö­rög sírkertben.” Célkitűzése: Ko­hán alakjának, emberi, művészi példájának a megidézése a szem­besülés erkölcsével. Kohán örökségének utóélete a benne bízókat igazolta. Moldvay Győző eszmélkedő iljúként szerette meg alföldi szü­lővárosának szellemi örökségét, amelyet a századelőn Tornyai, Medgyessy, Koszta, Rudnay, Pásztor, Endre Béla alapozott meg. A ’30-as években azonban már az irodalom veszi át Hódme­zővásárhelyen a fő szólamot. El­időz itt József Attila, megfordult ebben az alföldi városban Juhász Gyula, Féja Géza, Sinka István, Móricz Zsigmond és Németh László, aki 1945 után óraadó gimnáziumi tanárként éveket tölt a városnyi szeretettel körül­vett azilumban. 1945 után a Tornyai Társaság idősebb nemzedékéhez fiatal te­hetségek csatlakoztak: Moldvay Győző, Vöröss István, Tárkány Szűcs Ernő, Kristó Nagy István, Osváth Béla, Dömötör János, Kurucz D. István, Kohán György. Ennek a szellemi közegnek alakító részese a fiatal Moldvay Győző. A városnak irodalmi fo­lyóirata is van: a Puszták Népe. 1946/47-ben Moldvay mégis — szövetkezve Vöröss István köl­tővel — megindítja a Délszigetet. Céljai közt szerepelt, hogy „szó­lásra búja Kodolányit, Németh Lászlót, Szabó Lőrincet. ha máshol nem, szólaljanak meg itt, Vásárhelyen.” Kezdeményezé­seit helyi és országos fórumok bí­rálták és méltatták. Jól látta Sar- kadi Imre: a Délsziget „pozitívu­ma: a közösség vállalása azokkal az írókkal, akik pillanatnyilag ki­kerültek a magyar irodalmi élet­ből.” Formálói lettek a helyi szelle­mi életnek, és bekapcsolódtak az ország irodalmi vérkeringésébe. Munkatársnak tudták megnyer­ni az ekkor Hódmezővásárhe­lyen élő Németh Lászlót, a fővá­rosból Szabó Lőrincet, Pécsről Csorba Győzőt, Várkonyi Nán­dort, Kaposvárról Takáts Gyu­lát, Gyuláról Simonyi Imrét, a szűkebb pátriából Bibó Lajost, Madácsy Lászlót, Bálint Sán­dort, Péczely Attilát, Koltay- Kastner Jenőt. Kodolányi Hárfa című elbeszélését és a Vízöntő egyik szemelvényét publikálták. 1947 februárjában 18 verset kö­zölt Szabó Lőrinc Tücsökzenéjé­ből. Drámát Shakespeare-től — a Vihar két jelenetét Pákozdy Fe­renc tolmácsolásában — és Né­meth Lászlótól közöltek. Idéz­zük Németh László véleményét: „Vásárhelyre érkezésem hetei­ben a Mathiasz-panziót fogal­maztam újra, a következő évben az egymással versengő két helyi folyóirat (akkora volt itt a szelle­mi égés!) két régi témám íratta át és meg: a Puszták Népének a Pusztuló magyarok című vígjáté­komat adtam, a Délszigetnek az Erzsébet-napot.” A Délsziget a hódmezővásár­helyi táj szellemi-irodalmi, kép­zőművészeti hagyományaihoz és nemzeti irodalmunk — az Illyés szerkesztette Magyar Csillag örökségéhez — fontos áramlatai­hoz kötődött. Helyét a Déli Csil­lag, Sorsunk, Vándortűz, Pusz­ták Népe stb. sorában kell kije­lölni. Nagy érdeme, hogy jelen­tős írókat tudott munkára ösztö­nözni, lapjain vonzó hatást biz­tosító írógárdát tudott felvonul­tatni, és fiatal tehetségeket segí­tett a pályakezdésben. Már a Délsziget kitekintett a szomszé­dos országok magyar irodalmá­ra, de ez a szerkesztői szándék csak egy évtizeddel később, 1955/56-ban, a Vásárhelyi Szó­ban válhatott valóra. Moldvay szerkesztésében ez az irodalmi havilap kistükröt közölt a szlová­kiai magyar irodalomról (Egri Viktor, Bábi Tibor, Dénes György, Gyurcsó István), és ki­tekintést a jugoszláviai magyar irodalomról (Sinkó Ervin, Major Nándor, Laták István). Iroda­lomtörténeti érvényű kezdemé­nyezés ez, hiszen a magyar iroda­lom integritásáról csak később indítja el Darvas József a dispu­tát. (A Vásárhelyi Szó szerzői közt találjuk Kassák Lajost, Er­délyi Józsefet, Veres Pétert, Kó­nya Lajost, Péter Lászlót, stb.). A lapalapító, szerkesztő és szervező Moldvay Győzőt kap­csolatteremtő képessége, orga- nizátori hajlama és költői-írói te­hetsége egyaránt segítette sokré­tű vállalkozásaiban. Perben című verskötetének alapelve a sine ira et studio. Harag és részrehajlás nélkül élni és alkotni azonban csak ritkán adatott meg neki. A hódmezővásárhelyi irodalmi szervező, Galyasi Miklós emlé­két idézve fogalmazza meg: „tör­pékkel perelni áldozat, / de bo­csánatos kötelesség.” Volt benne része akkor is, amikor 1976-ban Gyöngyösön — társaival, köztük a Berze-gimnázium akkori igaz­gatójával, Fülöp Lajossal együtt — megszervezte az első tudomá­nyos Németh László-konferen- ciát. (Anyagát az újraindított Délsziget első számában publi­kálta.) Költészetének legfőbb forrása Hódmezővásárhely anteuszi ta­laja, festők, művészek — Németh József, Fejér Csaba, Szalay Fe­renc, Csohány Kálmán, Fodor József, Erdős és a Csikósok, Ku­rucz D. István és mindenekelőtt Kohán György — barátsága. Szülővárosáról írja: „Negyven évem visszajár / fészekhagyó sasmadár, / s ragyog tollán szün­telen / gyémánt nehéz türelem.” Ifjúkori szerkesztői elveit megőrizve, a múzsák testvérisé­gét vallja, és értékszempontúan vállalja. Céljait hűséges sáfár­ként váltja valóra: értékeket ment, őriz, tudatosít, létrejöttü­ket segíti elő. Korát megelőzve volt szellemi vállalkozó. Szeretnénk hinni, ha késve is, de eljött az ő ideje. Cs. Varga István Az erdélyi és általában a ro­mániai magyarok immár hetven éve küzdenek nyelvükért, fenn­maradásukért. Sokukban tuda­tosodott — és máig is él — az a gondolat, amelyet gr. Széchenyi István 160 évvel ezelőtt nagy műve, a Hitel bevezetőjében írt: „Az egészséges nemzetiségnek pedig egy fő kísérője a nemzeti nyelv, mert míg ez fennmarad, a nemzet is él.” A nyelvünk megőrzéséért folytatott — mondhatni ádáz — küzdelem szorosan kapcsolódik oktatási intézményeink, iskolá­ink fenntartásához, a régebben bezártak újranyitásához, a meg­lévők erősítéséhez. De hogy ez a küzdelem milyen nehéz, azt csu­pán azok tudják, akik nap mint nap megvívják harcukat iskolá­ink létéért, működőképességük­nek biztosításáért, s akik bizony az állandóan gáncsoskodókkal, a gyűlöletet szítók hangos táborá­val is szinte permanens küzdel­met folytatnak. Románia ez idő szerint leg­több magyar lelket számláló vá­rosával, Kolozsvárral szándéko­zom foglalkozni, megjegyezve azonban, hogy a helyzet igen ne­héz az ország minden vegyes la­kosságú településén, és a felme­rülő problémák is — lényegében — ugyanazok, hiszen (engedtes­sék meg hivatkoznom reá) Euró- a legkeletibb magyar nyelvű özépiskolája, a bukaresti Ady Endre Líceum is immár hetek óta vívja a maga ádáz küzdelmét puszta létéért azok ellen, akik túlzásnak, megengedhetetlen­nek, luxusnak tartják azt, hogy a több tízezer magyart számláló Bukarestben továbbra is igényt tartanak az imár 175 éve fennálló magyar nyelvű oktatásra. Visszatérve Kolozsvárra, megemlíteném, hogy az itteni több mint százezres magyarság teljes joggal tart igényt iskoláira, azokra elsősorban, amelyek tör­ténetét évszázadokkal ezelőtt kezdték írni. Történelmi keretbe helyezve, még a XVI. század kö­zepéről származik az egykori Pi­arista Gimnázium, s kisebb megszakításokkal, változó elne­vezésekkel azóta is fennáll. Pati­nás múlt övezi az ősi Református Kollégiumot, s a történelmi leve­gő nem hiányzik az Unitárius Kollégiumból sem! A negyvenes évek elején és még közepe táján is több mint tucatnyi magyar kö­zépiskola hívogatta a tanulni vá­gyó ifjúságot csak Kolozsváron. Az egyházi iskolák államosítását követően, majd az átkozott Cea- usescu-korszakban céltudatos politikát folytattak a magyar is­kolák kapuinak bezárásáért, il­letve azért, hogy legalábbis ve­gyes iskolákká varázsolják azo­kat. így jutottunk el — teljes te­hetetlenségben — odáig, hogy a nyolcvanas évek közepére Ko­lozsváron — amely magyar ajkú lakosságát tekintve vetekszik egy Pécs nagyságú város egész lakos­ságával — egyetlen tiszta magyar nyelvű iskola sem működött. S hogy mit jelentett a vegyes iskola? Azt — például —, hogy szó sem lehetett magyar igazga­tóról (legfeljebb aligazgatóról!), hogy gyűléseken és nyilvánosan tiltották a magyar nyelv haszná­latát, hogy magyarul még faliúj­ságcikket sem lehetett írni, sőt (abszurdum!) még a diktátort sem lehetett e nyelven éltetni! így történt meg azután, hogy a legutoljára egyesített egykori Pi­arista Gimnáziumban a magyar tanulók számszerűleg döntő többségben voltak, de a magyar nyelvet a tantermeken belülre korlátozták. Hogy ez milyen lel­ki béklyót jelentett a magyar tan­erők és tanulók számára — ezt gondolja át mindenki magában! Ilyen előzmények után érthe­tő, hogy a decemberi fordulat (?) után a magyarság és érdekvédel­mi szerve, az RMDSZ, a pilla­natnyi kedvező helyzetet kihasz­nálva, azonnal hozzálátott az egykori egyházi magyar iskolák legalább egy részének visszaállí­tásához, természetesen igényel­ve és elnyerve ehhez az Oktatás­ügyi Minisztérium kedvező véle­ményét, jóváhagyását. Kolozs­váron ezt a helyzetet kihasználva az első szakaszban három közép­iskola visszanyeréséért folyt a küzdelem. Az akció egy helyen (az egykori Piarista Gimnázium­ban) járt teljes sikerrel, az Unitá­rius Kollégiumban (jelenleg Brassai Sámuel Líceum) és egy harmadik iskolában, amely az Apáczai Csere János nevét vette fel, még csak részleges eredmé­nyeket sikerült elérni, de az isko­lavezetőség magyar. Az iskoláink gyors visszaszer­zésére irányuló törekvés a szél­sőséges román nacionalisták dü­hödt ellenállásába ütközött. Re­ánk varrták a szeparatista jelzőt, azzal vádolva a magyarokat, hogy a román tanulókat év köz­ben „dobták ki” „ősi” iskoláik­ból, pedig a szétszórt román osz­tályok korszerű, a célnak minden szempontból megfelelő és felsze­relt épületet kaptak. Az „iskola­csata” azóta is folyik, mert a Vat- ra Romaneasca szélsőséges naci­onalista szervezet, valamint né­hány lap, köztük elsősorban a fő­városi Romania Mare, valamint egyes helyi lapok egyetlen alkal­mat sem szalasztanak el arra, hogy uszítsanak a magyarok és a magyar iskolák ellen. így azután a mostani tanév kezdetén nem juthatott hozzá ősi épületéhez az egyébként minisztériumi szinten jóváhagyott Református Líce­um-Szeminárium, s kénytelen volt egy külnegyedi iskolaépü­letben „menedékjogot” kérni. S a jövő? Sok függ Románia új Alkotmányától (ha egyáltalán végre kidolgozzák) és az egyházi javak esetleges visszaszolgáltatá­sától. Kolozsváron ugyanis meg­lehetősen sok magyar nyelvű egyházi oktatási intézmény mű­ködött. S ha ezeket az 1948-ban államosított épületeket vissza­szerezhetnék, akkor sok magyar iskola épületgondját megoldhat­nák. Mi több: újraalakulhatná­nak az egykor a felekezetek tu­lajdonát képező aggmenházak, szeretetházak, egészségügyi in­tézmények és más létesítmé­nyek. Mindez azonban kemény és céltudatos politikai harc útján valósulhat csak meg, hiszen Ko­lozsváron igen erős a nacionalis­ta erők ellenállása. De harcolni érdemes, és kell is, hiszen itt a „kincses városban” (amely most, sajnos, nagyon szegény) mintegy húszezer magyar ajkú gyermek­nek kell biztosítani az anyanyel­vű elemi, és lehetőleg a középfo­kú oktatást is! Ady írta sokat idé­zett, iskolát visszasíró versében: „Bár zord a harc, megéri a vi­lág...” S ehhez jómagam mit te­hetnék hozzá? Most és itt való­ban zord a harc, de ezt az iskolá­ért vívott harcot nem lehet és nem szabad feladni. Okos György „A héja őszi kiáltása” Ez a címe a Nobel-dijas Joszif BrodszkijköMő el­ső olyan verseskötetének, amely szülővárosában, Leningrádban jelent meg. A költőt annak idején megfosztották szovjet állampolgárságától, s ezt nemrég kapta vissza a Szovjetunió elnökének ren­deletére. Brodszkij könyvének bemutatása Leningrád kulturális életének nevezetes eseménye volt. A je­lenleg az Egyesült Államokban élő szerző bele­egyezésével 30 költemény szerepel a kötetben. Ezek a versek — a könyv összeállítóinak véleménye szerint — a modem költészet számára mintául szol­gáló alkotások. Talpmasszázs harmadik csengetésre sem jön ki senki. Belül­ről apró neszek hallat­szanak, de a panelházak törvé­nyei szerint a hetedik emeletről is származhatnak a hangok. Még egy csengetés, egy kopo­gás! — határozom el, mire egy láncnyi szélességre kitárul az aj­tó. Farkasszemet nézünk. Kisírt szemű asszony kíváncsiskodik rám, és miközben öklével a köny- nyeit dörzsöli szét az arcán, el- csuklik a hangja: — Köszönöm, hogy jöttél, drága bácsikám! A mellemen érzem finom ba­baarcát, kócos fejét ölelem, és érzem, hogy a könnyek az arco­mat simogatják. Időbe telik, amíg eljutok a fotelig, és alább­hagy a szűnni nem akaró zoko­gás. — Felteszem a kávét... Tudom, hogy most ez inkább mentség a távozásra, mint tüs­ténkedő háziasszonyi gondos­ság, így mindketten időt nye­rünk, hogy rendbe hozzuk a gon­dolatainkat. Jutkának nagybátyja vagyok, az anyjától tudom, hogy baj van náluk, és már a második levelé­ben kéri, hogy látogassak el hoz­zájuk. Néhány perc múlva egy kicse­rélt fiatal szépség toppan elém, és ha vörös szemhéja nem árul­kodna, esküdnék rá, hogy nem ő nyitott ajtót. A fotel kaijára ül, átöleli a vál­tamat, és egyenesen az arcomba beszél: — Itt hagyott! — Veszekedtetek? Nyeli a könnyeit, rázza a fejét: — Soha! Egy kofferben vitte el a ruháit, ezer forintot tett a bögre alá, és azóta nem láttam... Egy fekete kandúr dorombol a heverő sarkában, lábait a párna alá dugja. — Tavaly még nem volt macs­kátok. — Most sincs! Ez a szomszé­déké, de amikor nincsenek ide­haza, megkérnek, hogy betehes- sék hozzám a Vendelt... A szomszéd szobában felsír a gyerek, anyuka az ujjával int, hogy lábujjhegyen kövessem, és mindketten máris ott állunk a kiságy felett. Csodálom a szőke csöppséget, akinek bájos angyal­kaarcára udvariasság nélkül mondhatnám a szokásos szen­tenciát: olyan szép, mint az anyukája... Sistereg a kávéfőző, a kicsi bé­késen alszik, zavartalan a beszél­getésünk. Jutka közel állt mindig hozzám, az első csókjáról és az első szerelméről is előbb tudtam, mint az édesanyja. Párnát dob elém, arra ül törökülésben, és ölembe hajtja a fejét. — Szereted? — Nyári zápor! — legyint. Zavaromban a negyedik cuk­rot is a kávéba ejtem, érzem, hogy még egy buta kérdés, és szétszakadnak a régen összekö­tött szálak. A macska körmeivel a párna selymét csikarja. Az asz- szony tekintete eléri a szememet, a tenyeremet a kezei közé szorít­ja, mondanivalójának nekifeszíti minden erejét, pongyoláján szét­pattan a kapocs, duzzadt mellei villannak. — Tanácsot kérek! Magamhoz ölelem a fejét. — Kurva legyek, vagy talp­masszőr? Nem sír már, szeme kiszikkad, mint aszályban a tarló, gyerekes bája eltűnik: sötét fellegek kö­zött kék égbolt... Tekintete ke­mény, egyenesen a szemembe szúr, mintha mindenért engem okolna, vagy valakiket, akik őt felnevelték, és elrabolták a bol­dog lányságát. A gyerek megint nyöszörög, de aztán elhalkul minden, csu­pán mi vagyunk ketten. — Ügy mondják, hogy a talp­masszázs jól kereső foglalkozás, tanfolyamra is eljárhatnék, mert Veronka néni esténként vigyázna Mónikára viszonzásképpen, amiért nappal nálam van Vendel. Az első variációra bőven lenne ajánlkozó! Egy apámféle úr is havi tízezerért... Csöngetnek. Veronka néni ér­kezik Vendelért. Mintha drága aranyból lenne a cicája, úgy pu- szilgatja. Amikor megpillant — sokat sejtetve —, zavarában ki­surran, és sűrűn kéri a bocsána­tot. — Különben jól vagyok! Anyáéknak ne szólj egy szót sem... Szalay István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom