Heves Megyei Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 128-152. szám)
1990-09-08 / 134. szám
1990. szeptember 8., szombat MEGYEI MŰVELŐDÉSI FÓRUM 7. Népszerűvé vált versek Jóllehet Gárdonyi versei néhány kivétellel alig emelkednek ki a kortárs költők művei közül, van olyan alkotása, amely igen népszerűvé vált. Egyik karácsonyi verse például katolikus egyházi énekké lett, s még ma is éneklik a templomokban (Fel nagy örömre...). Szegedi újságíró korában írt egyik költeményét pedig az országos hírű cigányprímás-zeneszerző, Dankó Pista zenésí- tette meg. Ez a nóta az írom a levelem Balog Máriának... az eredeti vers meg is jelent Bakalevél címmel Gárdonyi egyik verseskötetében. Tóth Tibor Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán Feljött a hold a Tiszára. Csend borult a fűre, fára. Szeged alatt, a szigetnél áll egy ódon halászbárka. Holdvilágnál fenn a bárkán halászlegény ül magában:- ül magában, s furulyái; furulyái az éjszakában. A Tiszára a sötétség gyászfátyolként terül hosszan: gyászfátyolon a csillagok csillogdálnak gyémántosan. Talán épp a bárka alatt, lenn a vízben, lenn a mélyben, fekszik egy nagy halott király, halott király réges-régen. Koporsója arany, ezüst, vasból van a burkolatja. És a három koporsóban a király a dalt hallgatja. Gárdonyi Géza: Szeptember Elnémult a rigó. Az esti csöndben az őszi bogár szomorú pri-pri dala szól már. A távoli szőlőkben panaszolja szüntelen: elmúlt, odavan a nyár, a meíeg nyár! így változik búsra az én hegedűm is: fejemre az ősz dere, az ősz dere száll. Gazdagon érik a szőlőm, a csűröm se üres, de pri-pri: odavan a nyár, — a nyár... Tulipános, szegfűs kazetta Díszsulyok Dísztányér, kazettákkal Sebestyén József fafaragásai Kosztolányi, a gyermeteg Ha okoskodsz, kivégzünk... Valószínűleg meg kellene tiltani a feleségeknek, hogy megírják féljük életét. Újra csak erre jutottam, amikor Vajda Jánosné meg Adyné-Csinszka könyvei után Kosztolányi Dezsőné Kosztolányi Dezső című visszaemlékezését is elolvastam. Harmos Ilona pedig — így hívták színésznő korában az író hitvesét — még a rokonszenvesebb elbeszélők közé tartozik. Nem tolja minduntalan előtérbe önmagát, inkább a háttérben maradva, látszólag szenvtelenül rajzolja meg élete páijának képét: felnőni képtelennek, gyermetegnek és zsarnokinak, olyannak, aki csak a játékban tudta igazán kiélni magát. Valóban ennyire infantilis volt Kosztolányi? Az tény, hogy Ka- rinthyval ostoba vicceket csináltak: telefonbetyárkodtak, vagy az utcán úgy tettek, mintha ösz- szeverekednének, hogy a riadt polgárok szétválasszák őket. • Olykor jeleneteket rögtönöztek, ha felolvasóestre vonatoztak. Elképzelték például a Szegedi vérmatinét, ahol mindkettőjüket fölkoncolja a közönség, Kosztolányit a sokszor ismételt versek, Karinthyt pedig a számtalanszor ismételt humoros írások miatt. Legyünk elnézőek: ezek a dolgok még beleférnek a bohém- ság kategóriájába. A következő sztori viszont, melyet szintén a feleség idéz fel, már a gyerme- tegség gyanújába keveri írónkat. Közelgett a „kommün”, (értsd: Tanácsköztársaság), és Kosztolányi nem értette a helyzetet. Kínzó bizonytalanságában úgy döntött, megkeresi egykori szobatársát a Budapesti Naplónál, hátha az felvilágosítja. íme, a dialógus: Mondd, mi ez itt, öregem? — kérdezi súgva, pajtási cinkossággal, kíváncsian megfeszített karral, csodálkozó tenyérrel Kun Bélától, és váija, hogy a régi vagány újságíró társ fél szemével hunyorogva, csibészesen, röhögve bevallja, hogy az egész csak móka, s kár izgulni.” Reád semmi szükség a proletárállamban — feleli Kun Béla. — Versek nem kellenek. Majd tanulsz valami mesterséget. Ha okoskodsz, ki fogunk végezni.” Talán a feleség alattomos bosz- szúja, hogy ilyen bugyután naivnak festi férjét. De mi van, ha valóban így történt a jelenet? Ha költőnk valóban nem tudta elképzelni, hogy komolyan vegyen egy népvezért, aki sose kacsint és sose játszik. Inkább az elefántcsonttorony, mint egy pártiroda — így tartotta Kosztolányi. A gyermeteg... (palágyi) Kőszobrok A kkoriban mindenki közönyössé vált. Az ellenőrzöttek és fékentartot- tak szabályos társadalma nem feleselt vissza senkinek és semminek. Aki egy pillanatra is megélte a szenvedély bármely állapotát, száműzték a sivatag tengereibe, a jégvilág kamráiba. Százezrek tűntek el így nyomtalanul. Mert hittem az írás varázsában, engem is elértek. Nem rejtőztem, elárulni sem kellett. Nem születtek Judások énérettem. A valamikori Dél-Európa el- sivatagosodott döbbent kietlenségébe tettek ki a társadalom önellenőrző lelki pribékjei két- napi ivóvíz- és éíelemtartalék- kal. Elérhető lakott hely csak néhány ezer kilométerre volt. Haladtam időtlen, életem utolsó tartalékait zabáltam mohón, siettetve az elkerülhetetlent. Tántorogva imádkoztam, és egyszercsak csillingelő hangokat hallottam. Szaporán, egyre gyorsabban ismétlődőket. Aztán hirtelen valami az égből lehullott a lábam elé. Még annyi erőm sem volt, hogy lehajoljak. Istentelen szám imát mormolt, hogy víz legyen az! De nem az volt... Csak egy fejhallgató, vagy legalábbis egy tárgy, ami erre emlékeztetett. A minden lehet reményében a „fejhallgatót” a fejemre tettem, lehuppantam a homokba, mint mikor légkondicionált szobában nagy öblös fotelben hallgatok mozarti muzsikát. Véletlenül megnyomhattam valami gombot, mert elmesélhetetlenül különös dolgok kezdtek velem történni. Egy pohár vízre vágytam, s minden nehézség nélkül nemcsak egy tele poharat szorongattam hamarosan evoéval, hanem szinte csak álmélkodtam, mikor a sivatag közepén szökőkutak jelentek meg, és vizük hatalmas medencébe nyargalászott. S akkor újra kívántam: még mindig csak egy szelet kenyeret, mert a víz jelenvalóan szétömölve bennem csillapította a játszi varázst. Nem számítottam, hogy égett volt a kenyér héja, mert életem váltságdíja volt. Jóllakásom pillanatában láthatatlan ajtók nyíltak, s gördülő asztalokon mennyei terítékek incselkedtek elém. Lelkem megjelenített rajzolatait formázta a tájra ez az égi „fejhallgató”. Egyre mohóbb voltam, s egyre szomjaztam, egyre különösebben, mintha függönyök emelkedtek volna bennem enyhe fuvallatra. Nem a lélek megszüntetésének mohósága volt már ez. Lányok feküdtek rózsalugasok között a napon, robbanó mozdulatlanságban. Mesztelen testük vágyón hívogatott, mellükön, köldökükön csillogott a víz. Tanúja lettem egy pár néma-forró szeretkezésének. Közelebb léptem: a víz mozdulatlan gömböcskékbe rendeződött, a medencében a víztükör mintha megfagyott volna. A terített asztalon szinte kővé mere- vültek az ételek. A szerelmesek extázisát ugyanabban a groteszk kifacsarodásban láttam, mintha születésük pillanatában merevek, halottak és félelmetesek lettek volna. Mi történt? A kérdéssel egy- időben homályosan, egy távoli puszta homokdombon elindult valaki, s éreztem, felém jön. Jött, mintha libegne, s én egyre szom- jasabb lettem, mintha kitevésem első szörnyű perceit élném. Jött, s éreztem, hogy ő egy elefánt, akit elnyelt az óriás anakonda, s egy virgonc bárány az első napfény örömében, aztán egy emlékező rózsa, egy szüntelenül várakozó róka, robogó gyorsvonat, kiszáradt kút, egy libegő sál és szőke hajsörény. Jött, s szomjam végtelenre nyílt, mint a homok. — „Néha a szívnek is jó a víz... Megszelídíthetlek? — kérdezte immár mellettem, homlokom s kezem megérintve, de nyilvánvalóan e szelíd kérdés különös fejhallgatómnak szólt. Talán be- mutakozás volt, szeh'd bók, mintha a térdhajtás után a saját maga ápolta rózsáit adta volna csokorban a kiválasztottnak. Nem tudom miért, de a „fejhallgatót” boldog öntudatlanságban levettem a fülemről, s kértem, fogadja el tőlem. Ez volt az én ajándékom?! — „Ügyanabból a szájból áldás és átok száll,” — merően szemembe nézett. A szökőkutak csobogni kezdtek, s vízpermet simogatta arcunkat. — „Felelős vagy mostmár mindenért, „ — éreztem, nagyon akaija, hogy figyeljek rá. Az asztalon sültek párállottak, s frissen szedett gyümölcsök illata hódított. — „Jól csak. a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” — mióta megszülettem, készültek ezek a mondatok, s most valai kimondta helyettem. A szeretkező pár aléltan simogatta egymást egy kert almafáinak oltalmában, s köröttük állatok gyűltek, boldog nászukra öltve színes, farsangi ruhát. Nem volt időm szólni hozzá, s mire megértettem volna, megérintette a homlokom, s a kezem, s ellebegett a félelmetes homok finom rajzolatában. Akkoriban így történt. így meséltem fiamnak, s ő is a fiának, mert így élték meg ők is minden percét. Sorsunk azonos végzet felé haladt! Ma már tudom, felelős vagyok minden lélegzetemért. Egy parányi lélek rajzolt szívembe bársonyos mintát: „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” Szűk Balázs
