Heves Megyei Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 128-152. szám)

1990-09-29 / 152. szám

Hírlap 1990. szeptember 29., szombat Jobbról a lap Szellemi Mindenese: Mózsi Ferenc, balról, a szivárványos trikó mögött Csalog Zsolt írók, eszmék, blues és konyak Szivárványos irodalmi buli Csobánkán Rock a hideg szélben: Hobo Blues Band Sok-e tíz év egy újság életé­ben, vagy kevés? Bizony, vannak ennél jóval idősebb orgánumok is, ám ha valaki az ár ellen úszva ad ki ennyi ideje egy lapot, az nem akármilyen teljesítmény. Érthető hát az eufória, ami az USA-ban megjelenő Szivárvány című kulturális folyóirat szüle­tésnapi ünnepségét belengte. Egymást régóta nem látott író- és költőnagyságok borultak össze egy hétvége három napján, s az egész esemény valami különös és manapság szokatlan derűt árasz­tott. Meglehet, hogy már túl ké­sőn érkeztünk szombat este, de egyetlen komoly interjút sem si­került kicsikarni senkitől. Igaz, nem is nagyon erőltettük — egy­szerűen nem olyan volt a hangu­lat... A Szivárvány Chicagóban élő „atyját”, Mózsi Ferencet, akinek évi nyolcezer dollárjába kerül az az őrült hobbi, hogy irodalmi la­pot ad ki az emigrációs magyar­ságnak, arról szerettük volna faggatni, milyen is volt ez a küz­delmes tíz év. Ám ehelyett arról mesélt, milyen megható cikkben búcsúztatta el őt egy Szlovákiá­ban megjelenő magánkiadású eszperantó lap, melynek munka­társa volt, amikor a főszerkesztő 1969-ben hírül vette, hogy át­úszott (akkori terminológiával élve: disszidált) Jugoszláviából Olaszországba. Próbáltuk azt is megtudni, miből fedezi ezt a nem kis ráfizetést, ám válasz helyett azon merengett, vajon él-e még azeszperantistajóöreg. Később, amikor Mózsi Feri louvain-i egyetemi évei kerültek sorra, azt is megtudtuk, hogy kábítósze­rezni nemcsak nagyon veszélyes, de hülyeség is. Ó például annyira bepörgött, amikor kipróbálta, hogy huszonhat órán keresztül biciklizett egyfolytában, nem is kívánta soha többet (mármint a kábítószert). Amikor azt puha­toltuk volna, hogy mik a követ­kező tíz év kilátásai, arról be­szélt, hogy Chicagóban rengeteg blues-kocsma van, s az egyikben néhány éve megalakították Ho- bó, azaz Földes László tiszteleté­re a First American Hobological Society-t, és amikor Hobó kint volt, összehozták Sugar Blue- val, aki olyan zseniális harmoni- kás, hogy a Rolling Stonessal is hosszabb ideig játszott. No, ez a Sugar Blue olyan negyedórás szólót produkált József Attila: A hetedik című versének feldolgo­zására, hogy a közönség teljesen padlóra került. Hobó egyébként az ünnepség helyszínén, a csobánkai kem­pingben éppen szombat este adott koncertet, amit egyforma érdeklődéssel hallgattak a falu­ból feljött fiatalok és az irodalom nagyjai. Fatudy György khaki­színű katonai pokrócba burkoló­zott a süvöltő kárpáti felszél mi­att, és konyakos forró teával pró­bált a korán jött szeptemberi hi­deg ellen védekezni, míg a zene­kar a versére írt bluest játszotta. Kincses Előd, a legendás maros­vásárhelyi ügyvéd, akit a román szélsőségesek halállal fenyeget­tek meg, a koncert előtt két perc­cel gurult be egy öreg Volkswa­gen Golffal, és kézzel-lábbal ütötte végig a ritmust. Igaz, akadtak olyan alkotók is, akik csöndes morgással jelezték, hogy jobb lett volna a 120 decibeles produkció helyett valami népze­nét hallgatni egy szál hegedűre, de hangjukat elnyomta Tátrai Tibor gitárja, ami a faluba is úgy lehallatszott, hogy Fischer Iván karmester, akinek Amszterdam és London mellett Csobánkán is van lakása, este tíz körül fel­üzent, hogy nem gyógyulnak a szanatóriumban a betegek. így aztán véget vetettek a zenének, hazamentek a legények, s meleg bableves mellett folytatódott to­vább az irodalmi élet. — Az a baj, hogy a magyar nyelvet nem tudja megtanulni senki — panaszkodott még dél­után Faludy György, akivel a to­aletten futottunk össze. — így az­tán nehezen születnek autenti­kus műfordítások. Hiába magya­rázom egy angolnak, hogy ha a szótő például tó, akkor a tárgy­eset miért tavat, egyszerűen nem érti meg. Ebbe a nyelvbe bele kell születni, máshogyan elsajátí­tani reménytelen. Van viszont egy nagy előnye: szervesen fejlő­dött, így mi a régi magyart is megértjük, míg egy mai angol nem tud elolvasni egy több száz éves írást. Mi simán elboldogul­nánk akármilyen hosszú szöve­gekkel mondjuk a X-XI. század­ból, kár, hogy ilyenek nem ma­radtak fenn... Később, dedikáláskor kérdez­te: — Koncz János... Koncz Já­nos...Elem raboskodott a te apád Recskenl Nem? Együtt ült ott velem egy ilyen nevű kiváló férfi. Volt a sziklatetőn egy háromszö­gelési pont, amit egy farúd jel­zett. No, ő mindennap felosont oda, és tíz centivel közelebb rak­ta a kőbányához, így látszólag naponta ezer köbmétert fejtett a brigádja, dicsérték is őket a ká- pók. Bombabiztos trükk volt, mert ahhoz, hogy rájöjjenek, új­ra föl kellett volna geodéziailag mérni az egész országot! Nem tudott tovább mesélni, mert megérkezett Kolozsvárról Kányádi Sándor, akinek rögtön megbökte a szemét a délutáni ta­nácskozás címe. — A magyar irodalom az ez­redfordulón... Erről vitatkoz­tok? Én azt sem tudom, mi lesz holnap, s végképpen nem, hogy mi várható holnapután. Honnan tudjam akkor, mi lesz tíz év múl­va? Még az sem biztos, hogy lesz-e egyáltalán irodalom... Az­tán elmondta, hogy Erdélyben valóban a kultúra létéért folyik a harc mindennap. Most éppen egy merített papírt gyártó kis manufaktúrát szerveznek, s a mi­nőségi termékükért cserébe a Romániában nagy kincsnek szá­mító újságpapírt fognak kérni. • Duray Miklós, a szlovákiai Együttélés Mozgalom vezetője már ennyit sem mondott odaér- kezésünkkor, mert éppen indult feleségével és bájos kisgyerme­kével hazafelé, hiszen a kicsinek időben ágyba kell kerülnie. Hajnal kettő körül elindul­tunk mi is, egyrészt, mert elűzött a roppant hideg, másrészt, mert Sziki Karcsi, az egri színész fel­idegesítette Györgyei Klárát, a Menekült írók Amerikai Pen- Clubjának elnökét azzal, hogy elbagatellizálta a Kuvait annek- tálása nyomán támadt nemzet­közi feszültséget. Búcsúzkodás közben azért si­került Mózsi Ferenctől (melles­leg a helyszínül szolgáló Ózon kemping és a világkiállításra mellette felépülő háromszáz sze­mélyes szálloda társtulajdonosá­tól) annyit megtudni, hogy aggo­dalomra semmi ok, továbbra is lesz évente háromszor Szivár­vány, ő már felkészült lélekben újabb tíz év árral szembeni úszásra. Ha a húszéves évfordulón ren­dezendő irodalmi buli is ilyen kellemes lesz, már megérte. Hadd szurkoljunk innen a közel- távolból a sikerért: Hajrá, Feri!!! (És persze segítünk is, ha tu­dunk, ha lehet. Csak úgy, buli­ból...) Koncz János Faludy Ferenc és Kányádi Sándor újra mosolyog Felvételi, avagy bevételi előkészítő? A szülőket megint „megvágják”pár ezressel — Azért jó lenne már tudni végre, mi a kulturális kormány­zat szándéka. El kéne már dön­teni, hogy lesz-e felvételi, vagy első évben mindenki bekerülhet az egyetemekre? — mondja Ma­kai János, az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola adjunktu­sa, amúgy pedig a FEB, azaz a Főiskolai Felvételi Előkészítő Bizottság (társadalmi munkában megbízott) elnöke. — Ugyanis egész más a helyzet akkor, ha el­vileg mindenki előtt kinyitjuk a kapukat, mintha minden marad a régiben. Bár szerintem az maga a káosz, ami ezután fog követ­kezni, hiszen a hazai viszonyokat ismerve, se tanár, se terem ennyi diák fogadására. — Ha emlékezetem nem csal, a FEB-ek a hátrányos helyzetű középiskolások „megsegítésére” szerveződtek. Egyáltalán: van még valami funkciójuk? — A nyáron, mint korábban mindig is, szerveztek egy tovább­képzést a hazai felsőoktatás FEB-esei számára. Afféle eliga­zítás volt ez mindig. Most viszont a sárospataki találkozón a Műve­lődési és Közoktatási Minisztéri­um egyszerűen cserbenhagyott bennünket. Nem volt senki, aki eligazítással szolgált volna. Ha továbbra is lesz felvételi, akkor lépnünk kell. Márpedig a felvéte­li rendszer eltörlésének jelenleg nincsenek meg a feltételei. — Miből finanszírozták eze­ket a fel vételi előkészítő tanfolya - mókát vagy kurzusokat koráb­ban? — A leendő hallgatóknak évente két felkészítő tábort szer­veztünk. Egyet ősszel, egyet pe­dig nyáron. Érre a pénzt közpon­ti keretből kaptuk. Eddig... — Ha jól sejtem, ennek a szisztémának a továbbiakban befellegzett. Nem gondolja, hogy a diákok szüleivel fogják megfi­zettetni a felvételi előkészítő költ­ségeit? — Nehezen képzelhető el, hogy az amúgy is hátrányos hely­zetű középiskolások szüleinek jusson erre is... * Ez a beszélgetés egy másik in- teíjúból maradt ki. A jegyzetfü­zet azonban megőrizte. Már nem gondoltam, hogy valaha is fel­használom, mindaddig, míg egy jól szituált, más városból való úriember fel nem keresett a szer­kesztőségben. Arra kért, hogy vállalkozását „reklámozzam”. Hangsúlyozta, a jó ügy érdeké­ben megérdemelne a téma egy rövid kis interjút. (Hozzáteszem, az illető hitelét növelte, hogy nem is akármilyen közéleti pozí­ciót tölt be.) Azzal hozakodott elő, hogy a megye egyik patinás gimnáziu­mában felvételi előkészítőt szer­vez valamennyi tárgyból. A tan­folyamok — mint mondta — hi­hetetlenül olcsóak. Sokkal job­ban megéri a szülőknek, ha egy ilyen kurzusra íratják be gyerme­küket, mintha magántanárt fo­gadnak mellé. Az egyenként hat­vanórás „felkészítés” dija szemé­lyenként alig háromezer forint. Intenzív, s akár három hónap alatt „lezavarható”. Tágra nyílt szemmel hallgat­tam fejtegetéseit, és akkor döb­bentem meg igazán, amikor még azt is hozzáfűzte: a tanfolyamom kát az illető iskola tanáraival kí­vánja megtartatni, akiket tisztes­ségesen megfizet. Mindenesetre annál sokkal jobban, mintha azok a munkakör szerinti túlóra- dijat kapnák. Összeget nem írunk, de nagyságrendileg leg­alább a tízszeresét keresheti így egy-egy pedagógus. A vállalkozó úriembernek mindez szervező- munkába és terembérbe kerül. — Most mondja meg, mi eb­ben a ráció? — próbáltam fag­gatni. — Miért éri meg több száz kilométerre eljönni önnek azért, hogy olyasmit szervezzen meg, amit itt is megtehetnének az isko­la tanárai? — Mert ez olyasmi, amihez csak mi értünk — hangzott a nem egészen szerény válasz. Nem ta­gadom, kinyílt a bicska a zse­bemben. Rövid fejszámolást vé­geztem, s kiderült, ez az egész nem is olyan rossz üzlet! Egy-egy tanfolyam — beleszámítva az adókedvezményt is — két-há- romszázezer forint tiszta hasznot hoz. No, persze, mondhatnák er­re a vállalkozásbarát politiku­sok: senki sem veszít, mert végté­re is a diákok azt kapják, amire szükségük van, s elégedettek le­hetnek a tanárok is. Ha már a munkahelyükön nem fizetik meg őket, legalább a munkahelyü­kön, de annak szervezeti kerete­in kívül végzett teljesítményért megkapják, ami jár. Legfeljebb a szülő húzza az or­rát. Már megint megvágták egy pár ezressel. Mert a felvételi elő­készítő egyeseknek igen jó bevé­teli forrás is. A dolog csak ott hi- bádzik, hogy negyven éve meg­ígérték, nálunk ingyenes az okta­tás. Az első példa — a FEB-es szisztéma — még ma is eszerint működik. A másik már az új kor szele. Csakhogy a fizetésekbe még mindez nincs bekalkulálva. Egyébként, ha már itt tartunk, nem árt óvakodni a kóklerektől. Az említett iskola tanárai maguk is megszervezhetnének egy ilyen vállalkozást, s legalább a haszon oda vándorolna, ahol valóban megtermelték. Vajon a közvéle­mény nem szólná meg őket, ha a munkahelyükön, saját nevükben vállalkoznának? Mindezt nem ártana átgondolni az oktatásügy irányítóinak. Mert úgy tűnik, nemcsak a helyzet megítélésé­ben, de a jogszabályokban is zűr­zavar van. (jámbor) Humor és politika Miért volt okos Rákosi és Kádár? Ahogyan Verebes István látja... Verebes István humorista a rádiókabaré műsorvezetőjeként szer­zett magának igazi népszerűséget az országban. Azután nem sok­kal a rendszerváltás előtt egy meglehetősen keserűnek tűnő értéke­lést követően megvált a konferanszié hálás szerepkörétől. — Mi állt a döntés hátterében? — kérdeztük az ismert személyiséget, aki a Narancs Klub első vendégeként járt Szekszárdon. — Úgy gondoltam, hogy ma­gamtól kell félreállni, mert ellen­kező esetben vagy félreállítanak mások, vagy a helyemen hagy­nak, s akkor az még rosszabb — válaszolt sokatmondóan. — Utáltam már a kibérelt helyemet, azt, hogy kockázatmentesen dol­gozom, hogy nem vagyok ver­senyben. — A bérelt helyről nem az jut sok ember eszébe, hogy Ön ezek szerint kollaboráns volt, azaz ki­szolgálta a régi rendszert — Abszolút nem tartom ma­gam kollaboránsnak. Nekem az volt a dolgom, amit én tettem. Ha én kiszolgáltam a régi rend­szert, akkor az országban még tízmillió ember tette ugyanezt. A demokratikus ellenzékről pedig az a véleményem, hogy bár tisz­tességesen helytálltak, ám azért a falak nem voltak olyan nagyon erősek nálunk. Amíg Lengyelor­szágban, Romániában, a Szovjet­unióban az amerikai újságírók eldugott helyeken, erdőkben ta­lálkoztak az ellenzékkel, addig Magyarországon a pártközpont adta meg a címüket, s a Gellért Szálló teraszán beszélgettek. — Mindez azonban nem szol­gálhat mentségként... — Persze, hogy nem! Csakhogy, aki elmegy egy tüntetésre bárme­lyik korban vagy rendszerben, az a következő alternatíva közül vá­laszthat: vagy csattan a nyakán a gumibot, vagy nem. Én, miután nem szeretem, ha fejbe vágnak, ma sem megyek tüntetni, mint ahogy korábban sem voltam. Gyáva típus vagyok, de ezért szerintem nem le­het szemrehányást tenni. — Mikor érezte úgy Verebes István, hogy minden olyat szálat el kell vágnia, ami esetleg kap­csolódhat az előző rendszerhez? — Az utolsó csepp a pohár­ban a Carlos-ügy volt. Kiderült számomra, hogy hazuságra épült minden. Vezetőink a békéről be­széltek, elítélték a terrorizmust, s közben brigantiknak adtak szál­lást. Innentől kezdve ezt a beren­dezkedést felmenteni nem tu­dom. Sigenis, aki Carlost bújtat­ta, azt bíróság elé kell állítani. — A hatalomváltás könnyeb­bé tette a humorista sorsát? — Nem tartom magam csak humoristának, de ha ezt a műfajt gyakorlom, akkor az a dolgom, ami az elmúlt húsz évben. Tehát tükröt tartani a hatalom elé, füg­getlenül attól, hogy melyik hata­lomról van szó. Nekik pedig az a dolguk, hogy ezt pénzeljék — ha okosak. A Kádár-rezsim ebből a szempontból rendkívül okos volt, nem is beszélve Rákosiról. Rákosi úgy megfizette a színésze­ket, a művészeket, ahogyan az el­múlt száz évben senki. A kérdés az, hogy a művész mennyire haj­landó korrumpálódni. — A jelenlegi helyzetben nem áll fenn az a veszély, hogy a mű­vészre nehezedő korábbi pártál­lami nyomás többpólusúvá válik? — De igen. Azt hiszem, hogy aki művészként elkötelezi magát bármelyik pártmozgalom mel­lett, az megszűnik művésznek lenni. Ez vonatkozik az általam igen becsült, illetve kevésbé be­csült kollégáimra. A művész ne politizáljon, hanem a politikából kiindulva moralizáljon. — Ez is egyfajta politizálás, nem? — Pontosabban a politika a politikusok dolga, mert az egy szakma. A művész adjon alkal­mat a felismerésekre, hogy ezál­tal az ember megismerje önma­gát. Ahogyan a Biblia a legkü­lönfélébb módon ad erkölcsi vá­laszokat a konfliktusok megol­dására, úgy a művésznek is min­den művével a saját bibliáját kell megírnia. Még akkor is, ha poé­nokat mond, ha szórakoztat. — Ez így nagyon szépen hangzik, csakhogy bizonyos füg­getlenség nélkül nehezen megva­lósítható... — Hiszen ez az új kor éppen ezt adta a művésznek, hogy vég­re megőrizheti a függetlenségét! Eddig kettő közül lehetett vá­lasztani, méghozzá az egyetértés, illetve az egyet nem értés közül. Most meg lehet azt mondani, hogy én vagyok, s vagy egyetér­tenek velem, vagy nem. Senki nem kényszerít semmire egyet­len színészt vagy írót, csak a ma­gas színvonalú alkotás a mérce. De hol vannak a remekművek? — 5 vajon hol van Verebes Ist­ván, azaz hol helyezi el magát eb­ben a világban, mely Shakespea­re szerint nem más, mint szín­ház? — Tipikusan az a személy va­gyok, aki kívül áll a partvonalon, s elmondja a véleményét arról, ami bent történik. Ez kényelmes álláspontnak tűnik, csakhogy akik belül vannak, gólt is lőhet­nek, s felállhatnak a dobogóra. Engem nem érdekel a dobogó. Én nem Hamlet vagyok, hanem Horatio, aki kíséri, de egyúttal sajnálja a dán királyfit és a törté­netét. Szeri Árpád

Next

/
Oldalképek
Tartalom