Heves Megyei Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 128-152. szám)
1990-09-19 / 143. szám
1990. szeptember 19., szerda Hírlap 5 Nem elég a cégtáblát átfesteni Az egyetemi álom Az egyetemi ábránd (Fotó: Gál Gábor) Nemrégiben hírt adtunk az egri tanárképző főiskola ünnepélyes névadójáról. Már az is hónap óta benne van a köztudatban: a főiskola vezetői, s Eger város lokálpatriótái is szeretnék, ha egyetemmé válna az intézmény. Közel vagyunk ehhez, vagy távol állunk tőle? Erről tájékozódtunk. Hogyan vélekednek a hallgatók? Az elmúlt tanév második felében megjelent főiskolai lapból talán kiderül... Ördögszekér . Szemelvények az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola lapjából Az egri tanárképző főiskola immár felvehette alapítójának, Eszterházy Károlynak a nevét. Ettől persze még nem változott meg semmi. Vagy mégis? A történelem tanszéken dr. Nagy József tanszékvezetőt és Makai János tanársegédet kérdeztük minderről. Némák a telefonok... — A társadalmi változásoknak a történelemoktatásban közvetlenül is kell jelentkeznie. Nem tudom, helyesen gondolom-e? — Ez igaz is, nem is. A felső- oktatásban már több éve elkezdődött egy folyamat a szemlélet átalakítására. Én másodharmadéven tanítok — mondja Makai János — késő középkori és újkori történelmet. Különösen az első korszakban nem nagyon érintik a tananyagot a változások. Ami a középkori orosz- országi történelmet illeti — amellyel behatóbban is foglalkozom — vannak olyan tudósok, akiknek már az 1988 előtti publikációi is korszerűek. — Én arra gondoltam, hogy vannak olyan tankönyvek, amelyeket egész egyszerűen ki kell dobni, illetve arra, hogy tanárokdiákok egyaránt most már kendőzetlenül el merik mondani a véleményüket egy-egy történelmi ténnyel kapcsolatosan. — Nagyon sok kézikönyv megállja a helyét még most is, legalábbis ami az adatokat illeti. Jó néhányat pedig nem azért kell „kihajítani”, mert most már demokrácia van, hanem mert már évek óta elavult. Azért egyvalami változott. Például másodéven — a tantervi reform szerint — az eddigi egy helyett két óra előadás van a középkor tanítására. — Ez tehát nem sok. S személycserék lesznek-e a főiskolán? — Nem tudom. Most mindenki várakozó állásponton van. Sok minden függ a valódi önkormányzat megteremtésétől, a készülő nemzeti tantervtől, s az oktatásügy egész jövőbeni helyzetétől. — De hát ez az intézmény egyetemmé szeretne válni. Megvannak ennek a tárgyi, személyi feltételei? — Kezdjük az előbbinél. Nincsenek olyan dolgozószobák a főiskolán, ahol a tudományos munkához meglennének a nyugodt feltételek. Nincs elég diavetítő, térképtartó. Például bemegyek egy hatalmas terembe, hogy száz diáknak előadást tartsak, s nincs mire felakasztani a térképet. A főiskola legnagyobb szégyenfoltja, amit most mondok: a műit tanév végén lekapcsolták a városi telefonvonalakat, anyagi megfontolásból. S erről minket, oktatókat meg se kérdeztek. Hol van itt a demokrácia? — A fizetést, ugye, meg se merjem kérdezni? — Ne, mert nevetséges. — De legalább szellemi muníció van elég az egyetemmé váláshoz? — Nem tudom megítélni. És ha ezt mondom, akkor diplomatikus vagyok. — Ezt nem véletlenül kérdeztem. A városban gyakran elhangzik, hogy ezen a főiskolán olyanok tanítanak, akik itt szereztek diplomát. Főiskolai diplomával hogy lehet valaki egyetemi tanár? — A mi tanszékünkön nagyrészt olyan tanárok vannak, akik itt végeztek. Én is. De aztán elvégezték az egyetemet is, ketten például vörös diplomával. Ez mennyivel ér kevesebbet, mint egy egyetem nappali tagozatán szerzett oklevél? — Ez esetenként változó. Tapasztalataim szerint a főiskolán alaposabb metodikai felkészítést kapnak a hallgatók, az elméleti képzésben viszont az egyetemeké az elsőbbség. Az egyetemi „ábrándhoz ” tehát ez a tény is hozzátartozik. Huszonhat kandidátus — ez sok, vagy kevés? Dr. Nagy Józseftanszékvezető még élénken emlékszik arra az időszakra, amikor a főiskola felvette a Ho Si Minh nevet. 1951- től — ahogy ő mondja — egyvég- tében szolgálja a felsőoktatást. Az említett „történelmi eseményről” a következőket mondja: — Az 1968-69-es tanévben történt ez. Hajói emlékszem, nekem az akkori megyei népfront- titkár „súgta meg”, hogy odafönt döntés született. Még a megyei párttitkár se tudta, s csak később közölték a főigazgatóval is. Az egész pár nap alatt zajlott. — És miért esett a választás éppen Egerre? — Ho Si Minh halála után kerestek egy olyan intézményt, amelynek vietnami „kötődése” volt, és mi a winh-i pedagógiai főiskolával álltunk kapcsolatban már korábban. Hát így történt, de nem mondhatnám, hogy bárki örült volna ennek a dolognak. — De térjünk vissza a jelenbe. Ön hogyan vélekedik az egyetemi tervekről? — A perspektívák az egész ország oktatási struktúrájának majdani felállásától is függnek. Attól, hogy megmarad-e a jelenlegi 8+4-es rendszer az alsó- és középfokú oktatásban, vagy pedig a Glatz-féle elképzeléseket, a 4+8-as rendszert valósítják meg. Ha logikusan végiggondoljuk a jelenlegi egyetemi szerkezetet, akkor Egernek a régióban van esélye. — Csakhogy Miskolc — úgy tűnik — lekörözött minket. A magánegyetemen a jogász- és közgazdászképzés már megindult... — Ez igaz, de szerintem nem rontja az esélyeinket. Úgy tudom, Miskolcon nem kacérkodnak azzal, hogy bölcsészkart is létesítsenek. Amiket eddig mondtam, ezek az általános, tőlünk független feltételek. De az egyetemmé válás nemcsak abból áll, hogy a cégtáblát kicseréljük. — Az objektív feltételek sem rosszak, hiszen az oktatási igazgatóságot megkapta a főiskola, és a Leányka úton is építkeznek. De mi van a szubjektív tényezőkkel? — Jelenleg huszonhat tudományos fokozattal rendelkező kandidátus tanít nálunk, akadémiai doktori fokozatú nincsen. — Aki többre vágyott, az — gondolom — elment innen. — Nem ez a jellemző. Az a huszonhat ember, aki kandidátus, itt szerezte meg a minősítését, vidéken. Ahol a publikációs és kutatási lehetőség jóval kevesebb, s még nem szóltam az oktatók túlterheléséről. Egy vidéki egyetemen csak a történelem tárgy oktatását is öt-hat tanszék végzi. Mi összesen vagyunk kilencen. A hallgatók igénylik egy- egy korszak részletes ismertetését. Nincs idő, sem lehetőség az elmélyülésre. — A külföldi ösztöndíjak jelentenek-e ösztönzést a tanároknak ? — Elvileg meglenne a lehetőség, de hiányzik a nyelvtudás. Vannak ugyan nyelvtanfolyamok, de azok nem elég intenzívek. Azt pedig nem tehetjük meg, hogy valakit nélkülözzünk akár fél évre is, mert akkor nincs, aki oktasson. — Mindaz, amit elmondott, nem ad okot a bizakodásra. — Várunk. Egyelőre nem tudjuk, hogyan tovább. Az ön- kormányzati választások, s a várható főiskolai változások döntik majd el, hogy jó főiskola vagy egyetem lesz ez az intézmény. Jámbor Ildikó A múlt szorításában ...Két évvel ezelőtt egyik nagy vihart kavart írásomban azt fejtegettem, hogy főiskolánk oktatói garnitúrájának mintegy harmada egyszerűen nem képes színvonalasan ellátni tanári munkáját. Ez akkoriban magától értetődő terméke volt a politikai szerkezetnek, a társadalomban ható kontraszelekciós mechanizmusnak. Voltaképpen a velejéig hazug, letűnt rendszer logikájából következett, hogy tehetségtelen, ám éppen ezért megbízható és befolyásolható kádereket és káderfeleségeket ültessen vezető szellemi pozíciókba, akik azután engedelmes eszközeiként funkcionálhattak egy értelmiség- és értelemellenes politikának. Ez az elv segített irányítói pozíciókba és tartott ott évtizedeken keresztül legfeljebb közepes kvalitású vezetőket, ez juttatott főiskolai katedrához botrányosan felkészületlen, papír nélkül egyetlen épkézláb magyar összetett mondatot megfogalmazni alig tudó, idegen nyelveken semmilyen szinten nem beszélő, az úttörőmozgalomból és a pártszervezésből doktorált tanárokat. A helyzet azonban mára gyökeresen megváltozott. A gazdaságilag és morálisan megroppant társadalmunkat átjáró csendes forradalom új viszonyokat teremtett, melynek következtében egészséges elvek fundamentumán foghatunk hozzá életünk újjászervezéséhez. Nem kell már tartanunk a nyíltan kimondott véleményünk miatti anatémától, s a helyi rendőrség állambiztonsági csoportjának joviális, kopaszodó századosa sem jelenik meg immár a főiskolai rendezvényeken. Örömünk azonban mégsem lehet teljes. Mert közülük sokan helyükön maradtak. Egymást fedezve, lóhalálában fordítják ki köpenyegeiket, teli szájjal hirdetik az újat, a mást, a változást. De nekik már nem lehet helyük az Eszterházy-főiskolán. És nem is politikai nézeteik miatt. Én ugyanis úgy gondolom, hogy demokráciánk van és lesz is olyan erős, hogy oktatási intézményeiben akár kommunista vagy ret- rográd nézeteket követő tanárokat is alkalmazzon, feltéve, ha perverz ideológiájukat kiemelkedő szakmai felkészültséggel, magas műveltséggel tudják alátámasztani. Ám ez az, amiben mi jelen esetünkben hiába reménykedünk. Kommunista meggyőződés és tehetségtelenség — a már emh'tett okokból kifolyólag — általában egy tőről fakadnak. Nekik menniük kell, s ha maguktól nem indulnak, akkor nekünk kell ajtót mutatni számukra. Mert hiába lengetünk lepedő- nyi nagyságú nemzeti lobogókat a Líceum homlokzatáról október 23-án, itt bolsevizmus lesz még 2000-ben is, ha az elmúlt hónapok politikai változásaiból nem vonjuk le a szükséges személyi konzekvenciákat. Akik nem kompromisszumot kötöttek a hatalommal, hanem feltétel nélkül behódoltak annak, akik nem szakmai kvalitásaik, hanem politikai megbízhatóságuk, a kommunista uralkodó elithez való tartozásuk alapján kerültek ide, azoknak most új kenyérkereseti lehetőségek után kell nézniük. Nem a megtorlás, hanem a magyar jövő, a kezdeményezőképességétől és vitalitásától megfosztott, szellemi szolgasorba taszított magyar ifjúság érdekében. Nincs ebben semmi antihu- mánus, ha arra gondolunk, hogy sokunk szülei évtizedeken át keményen dolgoztak és dolgoznak kevéske nyugdijukért, a megörökölt kommunista csődtömeg súlya alatt egyre illuzórikusabbnak tűnő békés öregkorukért. Hát dolgozzanak most már egy keveset azok is, akik mindezért felelősek! Akik a főiskolai katedráról hirdették a proletárdiktatúra emberellenes eszméit, akik éveken, sőt évtizedeken át megakadályozták az egészséges, demokratikus szellem kibontakozását az intézményben, akik a párt és a KISZ aklaiban vezényelték megfélemlíthető kollégáikat és a befolyásolható hallgatókat. Vonatkozzon rájuk is a „mindenki képessége szerint, mindenkinek munkája alapján” soha meg nem valósult, propagandisztikusan meghirdetett elve! A lóval nem lehet imádkozni. Nem azért nem lehet, mert a gyülekezet tagjai rosszindulatúan megakadályozzák a lovat ilyen irányú képességei kibontakoztatásában, hanem mert erre a ló biológiai adottságait tekintve alkalmatlan. És ez nem azt jelenti, hogy neki nincs helye a Nap alatt. Van. Csak az a hely nem Isten háza. hanem a szántóföld. Egyetlen esélyünk, lehetőségünk: a múlt szorításából való szabadulás. A sérelmeknek, a hatalomtól kapott sebek mutogatásának, a tehetetlenül széttárt karoknak korszaka véget ért. A történelem órái újra megindultak, sorsunk saját kezünkbe tétetett. Jól kell sáfárkodnunk a drága pillanattal, kevés nemzedék kapott ilyen ajándékot az elmúlt évtizedek során. Nem elég várni tehát a lassacskán csordogáló szabadságra, a kontraszelekciót felváltó egészséges kiválasztódásra: a valódi és végleges rendszerváltásért cselekedni kell! Mihamarabb ki kell kényszeríteni például az oktatók hallgatói véleményezésének megszervezését, melynek eredményei döntő módon kell, hogy befolyásolják az oktatói garnitúra összetételét. Azaz, akit a hallgatóság alkalmatlannak ítél az oktatómunkára, azt haladéktalanul el kell távolítani. Mindent el kell követni, hogy helyükre elismert szaktekintélyek kerüljenek, akiknek természetes kiemelt bérigényét az elküldöttek fizetéséből fedezni lehet. Nem baj tehát, ha mennyiségben csökken, csak minőségében javuljon az oktatói állomány. Elég volt a hazugságból! Érjen véget a Szovjetunióban szerzett „ transzferábilis ” kandidatúrák, a főiskolai vagy tanszéki koma- ság alapján házi borért odaajándékozott nyelvvizsgák rohadt korszaka! Minden intézményi egység irányítója, minden tanszékvezető, minden kollégium- igazgató rendelkezzen jól körülhatárolható, önálló döntési hatáskörrel, de működésével számoljon el a főiskola társadalmának! Vonják már végre felelősségre az égvilágon semmit sem csináló kollégiumigazgatókat, vagy a tanszékeket szétzüllesztő tanszékvezetőket, akik olykor elismert szakembereket eresztettek szélnek, hogy helyet csináljanak a volt államvédelmis barát butácska feleségének! Elég már az új összetételű főigazgatóság jó szándékú, de erélytelen, mindenkinek igazat adó, konfliktuskerülő magatartásából! Elég már, hogy minden és mindenki állandóan változásért kiált, és közben semmi sem változik! Elég már az egyetemről való üres fecsegésből, amikor vannak tanszékek, ahol vágni lehet a szellem sötétségét! Valódi változásokat a főiskolán! Meglehet, sőt valószínű, hogy újra nem fog történni semmi. Hogy az elkövetkező tizenöthúsz év azzal telik majd a főiskolai oktatás süppedős, langyos dagonyájában, hogy várjuk, amíg az intézmény időközben meg- urasult elvtársai elérik a nyugdíjkorhatárt. Talán a hallgatóság legjobbjainak hangja újra belefúl a csendbe, a szakmai fejlődés, a minél alaposabb tudás erőtlen igénye ismét zátonyra fut a „kaparj kurta, neked is jut” szemléleten. Ama felelősség ezért nem a hallgatóságot terheli majd, hanem a helyzettel nagyon is tisztában levő vezetőket. Mert nekik egyszer nemcsak azzal kell majd elszámolniuk, amit tettek, hanem azzal is, amit nem tettek, de tehettek volna... Daróczy Attila
