Heves Megyei Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 102-127. szám)

1990-08-04 / 105. szám

1990. augusztus 4., szombat Hírlap-hétvége 7. Európai görlök Tajvanon Ne döbbenjen meg a látogató, ha Tajvanon egy éjszakai mula­tóban nem egzkotikus fekete szépség, hanem szőke, kék sze­mű, és tökéletes angolsággal be­szélő iíjú hölgy szegődik mellé. Az ázsiai szigetország báljaiban, masszázs-szalonjaiban és egyéb szolgáltatásokat is nyújtó fod­rászüzleteiben alkalmazott közel 50 ezer helybeli bárhölgy mellett az utóbbi időben egyre több nyu­gat-európai lány tűnt fel. Az angliai Sussexből szárma­zó Annabella Roberts elmondá­sa szerint kínai nyelvtudását sze­retné tökéletesíteni. Vannak, akiket az vonzott, hogy sok érde­kes emberrel ismerkedhetnek meg, mások bevallottan csak pénzkereseti forrásnak tekintik tevékenységüket. Egy amerikai munkaközvetítő szerint a lányok alkalmazásának csak a szép arc és a folyékony angoltudás a fel­tétele, s állítja, hogy szexszel nem kell foglalkozniuk. Feladatuk, hogy szórakoztassák a betérő vendégeket, egyenek, igyanak, táncoljanak velük. A tajvani fér­fiak nagyon szeretik a nyugati lá­nyokat, mert olyan egzotikusak, és gyakorolhatják velük az an­golt. Persze, ellenpélda is akad: egy 27 éves kanadai nő, aki azért jött Tajvanra, hogy pénzt keressen egy ázsiai körutazáshoz, elpana­szolta, hogy ott kellett hagynia állását, mert állandóan arra akarták kényszeríteni, hogy lefe­küdjön a vendégekkel. Annabella Roberts szerint azonban csak arról van szó, hogy az európai nőnek le kell küzde­nie elvi fenntartásait: el kell fo­gadnia, hogy a nő pusztán díszítő kelléke ezeknek a kluboknak, amelyek híven tükrözik, milyen alárendelt szerepet játszanak a nők ebben a társadalomban. A feminista ideálokat az ajtó előtt kell hagyni — vallja. (A Quick nyomán: Z. L.) Szex a b­kápolnában A 38 éves Pauline Hardy, két­gyermekes családanya, angolt tanított a Hull városi börtönben. Mivel csinosnak, szexisnek egyáltalán nem mondható, soka­kat meglepett — legjobban a fér­jet, Ront —, amikor kiderült, hogy felesége a börtönben nem csak az angol irodalommal fog­lalkozott. A baj ott kezdődött, hogy a 19 évi börtönbüntetését töltő McAllister szökése nem sikerült. Mivel szökéséhez pisztolyt is használt, és hamar kiderült, hogy az Pauline közvetítésével jutott el hozzá, utánanéztek a külvilág­ban tökéletes családanya szere­pét játszó hölgy börtönbeli tevé­kenységének. Hamar kiderült, hogy az angol foglalkozások előtt és után (néha valószínűleg helyette is, hiszen a rabok is örül­hettek egy-egy lyukasórának) szívesen színesítette egysíkú sze­xuális életét börtönőrökkel. Ar­ról nem szól a fáma, hogy a há­rom börtönőrrel felváltva, sor­rendben, vagy talán csapatmun­kában töltötte kedvét. A bírósá­gon bebizonyosodott, hogy leg­alább egy elítélttel, a 32 éves McAllisterrel is rendszeresen tartott „különórákat”. Az egyet­len biztonságos helyszínt válasz­tották, a börtön kápolnáját. A kissé formátlan hölgy vonzerejét egy volt rab így summázta: „Egy rohadt gorilla is Marilyn Mon- roe-nak látszik, ha 15 éves „üdü­lésedet” töltőd a sitten. Külön­ben is — a szája csodálatos!” Nem ismerjük a hölgy indíté­kait, anyagi ellenszolgáltatást nem tudott bizonyítani a bíróság, de tény, hogy vállalta egy 0,22-es revolver eljuttatását szeretőjé­nek, McAllisteének, kisétált vele a börtönkapun, és kikísérte egy Sheffield felé tartó vonathoz. A/ ifjú végcélja Ausztrália volt, ab ban a reményben, hogy barátnő­je hamarosan csatlakozik hozzá. Pauline az állomásról egy par­kolóba hajtott, és jelentette a rendőrségnek, hogy elrabolták, és egy bombát helyezve alá kény­szerítették a vezetésre. Mivel a rendőrség a bombát nem találta, letartóztatták az asszonyt, majd miután az ifjú kalandor is kézre került Dél-Angliában, hamaro­san fény derült az egész ügyre, s lefolytatták a tárgyalást. A szexben sem járatlan angol­tanárnő öt évet kapott káros szenvedélyének leküzdésére. (A Freizeit-Revue nyomán: Z.L.) ? Távozik a szürke­állomány? Egyes megfigyelők szerint azok a szakértők, akik eddig Gorbacsov tanácsadói köréhez tartoztak, most „átigazol­nak” a Jelcin-csapatba. Konkrétan Pavel Bunyics profesz- szorra utaltak, arra a felkészült közgazdászra, aki oroszlán- részt vállalt a peresztrojka gazdasági programjának kidol­gozásából. Az APN munkatársa megkérdezte Bunyics doktort, mi az igazság? — Valóban így van — válaszolta a professzor. — Kon­cepcionálisan ugyan nem távolodom el Gorbacsovtól, de néhány elgondolásomat, amelyet helyesnek vélek, szeret­ném az OSZSZK vezetése révén megvalósítani. _ Pavel Bunyics elmondta még, hogy a szovjet kormány konzervativizmusa készteti őt erre a lépésre, és nagyon re­méli, hogy köztársasági szinten gyorsabban valósíthatók meg az elgondolásai. Az Emmanuelle-szindróma Most már mindössze 13 éves késéssel imhol megérkezett a ha­zai mozikba az úgynevezett „művészi pomófilmek” ősanyu­kájának 1977^ben forgatott har­madik része, a Goodbye, Emma- nuelle is, ami szintén arra „hiva­tott”, hogy a magyar közönség apraját-nagyját a „szexuális sok­színűség” művészetére, kultúrá­jára okítsa. Sylvia Kristel ezúttal is újabb tájakat és testtájakat mu­tat be a nézőknek az ő megszo­kott, „visszafogott” modorában. Thaiföld és Hongkong után ez alkalommal az eszméletlenül gyönyörű Seychelle-szigetekre rándulunk ki, az Indiai-óceán­ban található, Magyarországnál körülbelül 230-szor kisebb ag­rárországba, amely jelentős kó­kusz- és fűszernövény-termelés­sel rendelkezik. Példátlanul kék tengef"és elképesztően zöld he­gyek szolgáltatják a hátteret a szegény kis milliomos fiatalasz- szony nagy meghasonlásának. Az az unatkozó diplomata­feleség hasonlik itt meg, aki az előző részekben a teljes szexuális felszabadultság testestül-lelkes- tül elkötelezett prófétája volt. (Amelyben mellesleg eddig to­ronymagasan a maszturbálás és a leszbikus etyepetye vezetett, bár azt tárgyilagosan el kell ismer­nünk, hogy Emmanuelle egy kis promiszkuitásért s^m szaladt a szomszédba.) Míg az első két da­rabban a hősnő és barátnői több­nyire „lélektől-lélekig” masztur­báltak — távol egymástól, de má­sodpercre ugyanakkor! —, ezzel nemcsak testi, de spirituális él­ményt is átélve, és megesett az is, hogy mikor Emmanuelle meg­érezte, hogy csitri barátnéja ki- elégült, abban a pillanatban ma­ga is felsikoltott, mégpedig jóval hangosabban és kéjesebben, mint a férje karjaiban, ezzel is ér­tésünkre adva, hogy bár férfival szeretkezni jó, de azért az csak a harmadik helyen állhat a gyö­nyörlistán — szóval míg az előző részekben ezek voltak a nagyér­deműnek bemutatva a szexuális forradalom eszmerendszerének illusztrálására, addig a harmadik részben a főhősnő már kis híján eljut De Sade márki és a liberti- nus eszmék teljes tagadásáig! Él­jen a szerelem, a zöld szemű szörnyeteg — a féltékenység —, és az egyférjűség! Emmanuelle eddig azt sugall­ta, hogy a szeretkezni tudás a kultúra szerves része, meg hogy a szexuális kapcsolatoknak a za- bolátlanságig kötetlen szabadsá­ga az idillikus polgári harmónia legtermészetesebb velejárója, és ilyenformán a Nyugaton zajló szexuális forradalom eszméinek szócsöveként végigszeretkezte a világ legegzotikusabb tájait. Ám 1977-re elvérzett a szexuális for­radalom, és ekkor a siker, a gaz­dagság és a luxus szépasszonyá­nak egy elejtett mondatából már felsejlik a jövő: a „legkispolgá- ribb” családi tűzhely a körülötte ugrabugráló gyerekkel. Persze azért még nincs itt a vég — még nem lobban föl a családi tűzhely mindent elemésztő lángja. De at­tól a pillanattól kezdve, amikor egy lelkes svéd a parti sziklának dűtve önfeledten „hegedül” az asszonykán, akinek a lihegő hím válla fölött elrévedő tekintete ösz- szekapcsolódik egy helyszínke­reső filmrendező szenvedélyes tekintetével (ami méltán láttatja, hogy Emmanuelle beleszeret legújabb szexpartnerébe) — szó­val ettől a nevezetes filmtörténeti pillanattól kezdve á- lejtőn nincs megállás: Emmanuelle-t egyre nagyobb erővel szívja magába a monogámia sötét örvénye! In­nen már minden fényűzően szi­porkázó erotikus machináció és érzékbizsergető manipulálás ér­dektelenségbe fullad, mert a kör bezárult: megjelent a szerelem, amihez már egy valódi film ille­ne. Nem tudni, Nyugat-Európá- ban mennyire szabadította fel a gyönyörűen maszturbáló és bi­szexuálisán szeretkező Emma­nuelle a nőket meg a férfiakat. Magyarországon semmiféle ilyen „üdvös” hatása már nem lesz, olyan, mintha valami múze­umi kiállítási tárgyat látnánk. Nálunk, ahol a lemezboltokból a lakodalmas rock azt harsogja, hogy „Julcsa, hol a bugyi kul­csa?”, immár elmulasztott lehe­tőség, hogy Emmanuelle eroti­kus tűzijátékaiból „tanuljanak” a mozinézők. Kegyeletből még el­zarándokolunk Sylvia Kristel igazán édes kis micsodájához, ámde Szilvi buja domborzati vi­szonyainál talán nagyobb hatást gyakorol majd ránk a táj, az álomkék tenger, a bujazöld nö­vényzet, az ismeretlen távoli vi­lág színes folklórja. (Jóllehet az ábrázolás lendülete itt is lankad: a két legutóbbi részben már nem létezik olyan ledöbbentő hatású „mélyművészet” a javából, mint az első részben, ahol a bangkoki kupi főkurvája a fenekével ciga­rettázik!) A príma kis vendéglők, a gerjedelmet fölszító fűszeres ételkülönlegességek, a túlhabzó- an szép táj ébren tartják idegen- forgalmi érdeklődésünket. (Plá­ne mostanában, amikor nincs az a pénz, hogy igazándiból is bele­kóstolhassunk az egészbe, hiába van világútlevelünk, és hiába száll a Malév a rendelkezésünk­re!) Tehát: Goodbye, Emmanuel­le! Viszlát negyedszer, ötödször és hatodszor is! Mert ha itt és most már hamisan is cseng a filo­zófiád, azért (ahogy egyik kriti­kusod merészen, de találóan rá­tapintott a lényegedre! Önfeled­ten tovább "dalol a klitorisz”, melynek szirénéneke — a fen­tebb említett turisztikai és gaszt­ronómiai attrakciókon túl — be­csalogat a moziba. Zahemszky László Kicsoda Ön, dr. Landsbergis ? Vytautas Landsbergis litván elnökről közöl érdekes cikket az IMA-Press független szovjet saj­tóügynökség a londoni Times- ben megjelent anyagok alapján. Származásukat tekintve, a Landsbergisek közel állnak az arisztokráciához. A családi ha­gyományok szerint a családala­pító szász (más adatok szerint svéd) nemes volt, aki II. Katalin uralkodása alatt az orosz impéri- um hadseregében szolgált. Az oroszt trónnak tett szolgálataiért a Paniezeris nevű litván falu kö­zelében fekvő nag\birtokkal ju­talmazták. Landsbergis profesz- szor egyébként ebben a városban volt képviselőjelölt a Litván Leg­felsőbb Tanács küldötteinek vá­lasztása során. A Landsbergis család idegen származása, és ráadásul az, hogy az orosz trónt szolgálták — ezek olyan tények, amelyeket a Salju- dis vezetői ma szeretnének tisz­tára mosni. A család litvánná vá­lását például úgy értékelik, hogy részükről ebben a litván nemzet megbecsülése nyilvánult meg. A mai elnök ősei a litván nem­zet formálói közé tartoztak, ezért méltán rászolgáltak „a haza aty­ja” elnevezésre. Landsbergis anyai nagyapja, Ionas Jablonskis dolgozta ki az irodalmi nyelv alapját képező modern litván nyelvtant. Annak, hogy a litván értelmiség támogatja a profesz- szort, az égik oka éppen az, hogy megítélésük szerint Landsber­gis” úgy beszél, akár egy tősgyö­keres litván”. Apai dédapja, Gabrielius a modern litván nyelven alkotó el­ső írónemzedékekhez tartozott. A cári rendszerrel szemben tanú­sított ellenzéki magatartása mi­att Tambovba száműzték. A Landsbergis és a Jablonskis csa­lád a száműzetésben került egy­mással rokoni kapcsolatba. Landsbergis édesapja — szin­tén Vytautas — tevékeny szere­pet vállalt a Litvánia független­ségének kivívásáért folytatott harcban az első világháborús orosz vereség után. Építészmér­nök lévén egy sor középületet al­kotott a két világháború közötti időszakban Kaunasban, az ak­kori fővárosban. A második vi­lágháború alatt bátyjával együtt részt vett az 1940-ben a Szovjet­unióhoz csatolt Litvánia függet­lenségének visszaszerzését célzó kísérletekben. 1944-ben a köze­ledő szovjet csapatok elől mind­ketten Ausztráliába menekültek. Pár évvel később az idősebb Landsbergis visszatért Litvániá­ba, és a mindmáig élő nagy öre­get a nemzeti újjászületés pátri­árkájának nevezik. Landsbergis elnök édesanyját (és őt magát is) az mentette meg az üldöztetésektől, hogy a náci megszállás idején zsidókat és kommunistákat rejtegetett. Vytautas zenetörténésznek tanult. Feleségének szavai sze­rint ez a hivatás összhangban állt a férje által maga elé tűzött élet­céllal, nevezetesen azzal, hogy „az emberek tudatát pozitív úton alakítsa”. Az elnök foglalkozása a litván függetlenségi mozgalom ellenfeleinek durva kirohaná­sokra ad alkalmat. Az egyik vil- niusi választási gyűlésen például olyan plakát tűnt föl, amelyen Landsbergis egy Litvánia alakú törött hegedűn játszik. Lands­bergis profeszor az „első nemzeti újjászületés” kiemelkedő alakjá­nak, a festőművész és zeneszerző M. Ciurlionisnak a szellemi örökségét tanulmányozta. Ciur- lionis vallásos-misztikus színeze­tű, mélyen nemzeti művészetét a hivatalos szovjet szervek „meg­engedhetetlen dekadenciának” minősítették, ezért Landsbergis- nek a nagy művészről írott mo­nográfiája — amit 1977-ben aka­démiai díjjal tüntettek ki — a ma­ga nemében politikai tett volt. A baltikumi nemzeti-felsza- badítá mozgalmak vezetőinek többségéhez hasonlóan Lands­bergis nem tartozott a kifejezet­ten nyílt belső ellenzékhez. 1988-ban egyike volt a Saljudis népfrontmozgalom létrehozói­nak, és nemsokára a mozgalom tanácsának elnökévé választot­ták. Az ellenjelöltek a kommu­nista Romualdas Ozalas (ma Landsbergis helyettese) és első­sorban Vytautas Petkiavicius író voltak. Petkiavicius jelölése a Saljudis tagjainak többségéből aggodalmat váltott ki, hiszen az író közismert volt, szélsőségesen radikális nézeteiről és leplezet­len hatalomvágyról. Landsbergis elnökké választását tehát komp­romisszumos megoldásnak te­kintették, a családneve folytán (’’landsbergis” körülbelül annyit tesz, mint „országbíró”) pedig szinte alkotmányos monarchá- nak. Ám sok litván úgy véli, hogy külső szerénysége és szinte szé­gyenlős bátortalansága mellett Landsbergis professzor rendkí­vül okos és becsvágyó. Z. L. Cécile Lemon Hamis alibi A Santa Monica-i rendőrőr­sön csengett a telefon. Barry Wood hadnagy felvette a kagy­lót. Pár pillanatig feszülten hall­gatta az izgatott fejhangot, aztán felugrott ültéből: — Jövünk! — És a kagyló visszarepült a villára. Egy perccel később — pont­ban tizenhat órakor — Barry Wood és Buy McLean már a jár­őrkocsiban ült. Négy és fél perc alatt tették meg az utat. Nem várták meg a liftet, ha­nem felrohantak a lépcsőn. Eile­en Caire luxuslakása a második emeleten volt. Barry előrántotta pisztolyát, berúgta az ajtót, és beugrott a la­kásba. Eileen a szőnyegen feküdt. Megfojtották. De nem úgy né­zett ki, mintha rablógyilkosság történt volna. Wood hadnagy kilépett az er­kélyajtón. Bár a lakás csak a má­sodik emeleten volt, Barry mégis elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaki az erkélyről hatolt volna be. A portás viszont azt ál­lította, hogy az utóbbi két órában nem hagyta el az őrhelyét. — Tényleg nem lépett idegen a házba? Nem is hagyta el senki? — érdeklődött Wood még egy­szer. A portás tagadólag rázta a fe­jét: — Senki. Csak Mr. Caine. — Micsoda? Az áldozat fér­je?! És ezt csak most mondja? Mikor ment el? — Röviddel három után érke­zett, s fél négykor már távozott is. — Akkor még élt a felesége — gondolkodott fennhangon Barry Wood. — Ezzel Ned Caine ki­esik, mint tettes. — És ha titokban visszajött? — kérdezte Guy. — A szomszéd- asszony elmondta nekem, hogy Ned válni akart. Van egy barát­nője. Anyagilag azonban a fele­ségétől függött. Állítólag a pénze miatt vette el. Ned akkoriban si­keres statiszta volt, és mindmáig az is maradt. A barátnője fele­annyi idős, mint Eileen, és két­szer olyan jó megjelenésű. — Nézz utána az alibijének, Guy! Háromnegyed óra múlva Guy McLean Ned Caine-nel együtt tért vissza. — Az alibije kifogástalan — számolt be Barrynak. — Fél négykor hagyta el a házat. Taxin ment a törzskávéházába. Majd­nem ötig maradt a kávéházban. A pincér megerősítette, hogy Caine egyszer sem hagyta el a he­lyiséget. Mikor a nyombiztosítók el­mentek, Wood még egyszer át­kutatta a lakást. Talált egy mag­netofonszalagot — egy régi té- véshow felvételét. Eileen interjút készített az akkori popszínpad kiválóságaival. Barry Wood el­képedve hallgatta Eileen kelle­mes alt hangját. Rájött a megoldásra! Guy-it egy feladattal elküldte a lakásból, és a telefon mellé te­lepedett. Várt. Mellette idegesen topogott Ned. Megcsörrent a telefon. Barry felvette a kagylót. Feszült figye­lemmel hallgatta a vékony női hangot, és megcsóválta a fejét. — Ő az — mondta, amikor kisvártatva Guy jelentkezett a vonal másik végén. — Ki az az ő? — kérdezte Cai­ne idegesen. — A szeretője, Mr. Caine. El­küldtem hozzá Guy McLeant, ő kényszerítette arra, hogy idetele­fonáljon. Még egyszer hallani akartam a hangját. Amióta ugyanis lejátszottam ezt az orsót, tudom, hogy a feleségemnek kel­lemes alt hangja volt. A ma dél­után telefonáló nő, aki Eileen Caine-nek adta ki magát, magas fejhangon beszélt. Nem a felesé­ge volt, hanem a szeretője. De minthogy én nem ismertem Eile­en Caine hangját, elhittem, hogy ő telefonált. Mondhatom, raffi- nált terv, amivel maga azt a lát­szatot keltette, hogy a felesége négy órakor még életben volt. Ami által ugye maga kiesik, mint tettes. Valójában pedig három és fél négy között fojtotta meg a fe­leségét, és csak azután hagyta, hogy a barátnője felhívjon en­gem. — Nem igaz! -kiáltotta Caine kétségbeesetten. Wood hadnagy leintette: — Ne fáradjon! Túljártunk az eszén. Figyelmeztetem, hogy mindaz, amit mostantól kezdve mond, a bíróságon felhasználha­tó lesz maga ellen. (Zahemszky László fordítása)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom