Heves Megyei Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 76-101. szám)

1990-07-06 / 80. szám

2. Hírlap 1990. július 6., péntek Negyedik nap az SZKP kongresszusán Szekcióülésekkel folytatta ta­nácskozását csütörtökön Moszkvában az SZKP XXVIII. kongresszusa. A negyedik mun­kanapról így a sajtó csak este, a napi záró sajtóértekezleten kap­hatott részletes tájékoztatást. Várható, hogy a különböző munkabizottságok ülésein a tel­jes ülésekénél elesebb viták bon­takoznak ki, hiszen itt próbálnak majd előzetes kompromisszu­mot kialakítani a különböző kül­döttcsoportok képviselői a do­kumentumtervezetek kérdései­ben. A Pravda csütörtöki számá­ban a kongresszushoz intézett külföldi táviratok között helyt ad a Magyar Szocialista Párt Orszá­gos Elnöksége által küldött üd­vözletnek is. Képünkön: egyenruhás tüntető tábláján a Lenin-idézet „A legna­gyobb szégyen, amikor a párt meg­védi a párttag-gazembereket.” Meghívó Gorbacsovnak NATO—csúcsra (Folytatás az 1. oldalról) lenni a Szovjetuniónak — ezt az üzenetet szándékoznak küldeni a brit fővárosban csütörtökön délelőtt kezdődött kétnapos csúcsértekezletükről az Észak­atlanti Szövetség állam- és kor­mányfői. Úgy tudják, hogy George Bush amerikai elnök java solni fogja kollégáinak: a szövet­ség nevében küldjenek rendkí­vüli követet Moszkvába üzene­tük tolmácsolására. Értesülések szerint Manfred Wömer NATO- főtitkár, vagy James Baker ame­rikai külügyminiszter vinné va­sárnap a „baráti kéznyújtás” üzenetét Mihail Gorbacsov szovjet elnöknek. London két napra „biztonsági övezetté” nyilvánított klubne­gyedének központjában, a Lan­caster House tanácstermében Manfred Wömer NATO-főtit- kár és a házigazda szerepét be­töltő Margaret Thatcher brit kor­mányfő megnyitóbeszédével kezdődött 10.00 órakor a szövet­ség történetének legfontosabb csúcsértekezlete. Résztvevői azt a feladatot tűzték maguk elé, hogy a hidegháborús konfrontá­ció katonai szervezetét — lényegi vonásainak és alapelveinek meg­őrzésével — az együttműködés politikai szövetségévé alakítsák át. Előzetes tájékoztatás szerint ezúttal nem készülnek ugyan nagy horderejű érdemi dönté­sekre, de londoni tanácskozásu­kat mégis fordulópontnak tekin­tik a szövetség történetében. A fordulat irányát kívánják kijelöl­ni a NATO stratégiájának és sze­repének átfogó felülvizsgálatát kezdeményezve, hogy — mint hangsúlyozzák — „az új történel­mi követelményeknek megfelelő hiteles választ adhassanak a kommunizmus kelet-európai ösz- szeomlására”. Felszámolták harkányi „KGST-piacot” (Folytatás az 1. oldalról) megosztotta a harkányi polgáro­kat és pártokat. A többség egyér­telműen úgy véli, hogy a pillanat­nyi kétes anyagi előnyökért nem szabad kockára tenni Harkány jövőjét. Sajnálatos módon azon­ban a lakosság egy része — akik közvetlenül vagy közvetve ha­szonélvezői voltak a kaotikus ál­lapotoknak — aláírásgyűjtést kezdeményezett, amelynek célja a zugpiac visszaállítása. A tanács azonban nem enged. Azt tervezi, hogy a dinnyeszezon idejére a gyümölcsárusok ren­delkezésére bocsátja a területet, vasárnaponként pedig kéz­műves-kirakodóvásárokat rendez meghívott iparosok számára. Kenyeret és ... posadát! A lakással nem rendelkező, ám meghitt együttlétre áhíto­zó fiatal kubai párok öt pesó- val — egy munkás napi átlag­bérével — és sok-sok türelem­mel felfegyverkezve néhány órán át boldogok lehetnek egy ággyal és zuhanyzóval fel­szerelt kis szobában, Havanna egyik posadájában. A posada, vagyis a szerelem háza természetesen csak szükségmegoldás, jobb htján, hiszen a lakáshiány és a szál­lodák hozzáférhetetlensége miatt a fiataloknak — és idő­sebbeknek — egyszerűen nincs alkalmuk, hogy a világ­tól elvonulva találkozhassa­nak. A főváros nagyobb ne­gyedeinek posadái előtt hosz- szú sorok kanyarognak: a he­lyek népszerűsége — a kény­szeren túl — abból fakad, hogy a portások nem kérnek személyi igazolványt, még csak nyilvántartásba sem ve­szik a vendéget. A kétmilliós Havannában „csak” 120 ezer lakás hiány­zik, a szálloda csupán a turis­táknak megengedhető luxus. Egy szerény hotelszobát kü­lön engedéllyel, hónapokkal előre kell lekötni a nászuta­soknak. A három évtizede tartó amerikai gazdasági blokád, s a gazdasági orientáció egy hi­ánygazdaságként működő térség, Kelet-Európa felé, ar­ra kényszerítették a szigetor­szág lakóit, hogy kiporciózott adagokban, a fogyasztásukat ésszerűsítve éljenek, s kapják meg jussukat a központi ma­rokból. Az, hogy a gépkocsi csak a jövő évszázad álma ma­rad mégcsak érthető a kubai­aknak. Azt is elfogadják, hogy hiány van mosógépből, vagy a szobában nem áll tele­vízió. De hogy szoba se legyen? A megértő fiatalok a cuákgyű- léseken mégsem lakások, csupán újabb posadák építését követe­lik. Ez a kérés talán teljesíthető: 1959, az első ilyen jellegű létesít­mény átadása óta, sorra épülnek a szerelmi szobabérletek, s a pár órás ágyrajárás talán 1990-ben már biztosított lesz a kubai fiata­loknak. Ki vigyáz az állam pénzére Franciaországban ? A Bastille Operának termé­szetesen szüksége van programi­gazgatóra, s ez jól fizetett állás: évente 630 ezer frankkal jutal­mazzák tevékenységét. 1988 ok­tóberében szerződtettek is erre a munkára egy hozzáértő hölgyet. A bökkenő az, hogy a szerződés visszamenőleges volt: érvényét 1987 októberétől állapították meg, holott akkor a szerződés- kötő igazgatóság még nem is lé­tezett. Lehet, persze, hogy az új igazgató már korábban is ellátta később rögzített teendőit. Igaz, akkor még javában Londonban lakott, de bizonyos, hogy valamit kellett csinálnia az opera érdeké­ben, máskülönben miért fizették volna ki visszamenőleg több mint 41 ezer frankos telefon- számláját a London-Párizs kö­zötti beszélgetésekért, valamint 17 útját a két főváros között, be­leértve párizsi szállodászámláit is, további 42 ezer frankért? Hogy a Bastille, mint tulaj­donkeppen minden operaház, ráfizetéses, azt előre tudták. Hogy miért érte el működtetésé­nek deficitje már az első, nem teljes évben a 297 millió frankot, azt egyebek között az ilyen ügyek mutatják. S aki az ügyet feltárta, nem valami botránylap, hanem a francia legfőbb állami számvevőszék, a La Cour des Comptes. A testület június végén tette közzé hagyományos évi je­lentését a költségvetés felhasz­nálásának ellenőrzéséről szer­zett tapasztalatairól és saját kez­deményezésére megejtett vizsgá­latairól, amelyekről a köztársa­ság elnökének és a törvényhozás két házának köteles jelentést küldeni. Az alkotmányos rendel­kezések szerint ugyanis a szám­vevőszék nekik van alárendelve, a kormánynak nem. Az eredmény a szokásos: a francia sajtó oldalakon át cikke­zik a meghökkentő vizsgálati adatokról, ostorozza a pazarlást — s kénytelen megállapítani, hogy minden alapos vizsgálat, meggyőző bizonyítás ellenére még mindig vajmi keveset válto­zott a közpénzek felhasználása, még mindig nagy a pazarlás, sok a fejetlenség és a felelőtlenség abban, ahogy a közintézmények az adófizetők pénzével bánnak. A számvevőszék fontos intéz­mény Franciaországban és jelen­tős apparátussal működik. Ere­detileg még Napóleon korában hozták létre, 1807-ben, s funkci­óját legutóbb 1967-ben szabá­lyozták új törvénnyel, 1985-ben elnöki dekrétummal. Feladata az, hogy utólagos ellenőrzést gyakoroljon a közpénzek fel- használásáról — pontosabban csak az állami intézményeknél, mert az önkormányzatok pénz­ügyeinek utólagos ellenőrzését a területi számvevőszékek végzik. A testület kötelessége, hogy fel­derítse a költségvetési előirány­zatok felhasználásában mutat­kozó hibákat, esetleges szándé­kos visszaéléseket, ellenőrizze az állami tulajdonú intézmények pénzügyeit, gazdálkodását. Utó­lagosan ellenőrzi az állami társa­dalombiztosítási alap pénzeinek felhasználását, gazdálkodását, az állami tulajdonban lévő válla­latok működését, sőt bizonyos körülmények között jogában áll az ilyen ellenőrzést olyan ma­gánvállalatoknál, intézmények­nél is elvégezni, amelgek jelentő­sebb állami támogatásban része­sülnek. Ennek a feladatának a szám­vevőszék igyekszik a legalapo­sabban eleget tenni: 1938 óta megjelenő eves jelentései mindig komoly gondokra hívják fel a fi­f yelmet. Az idén például meg- apta a magáét a pénzügyi laza­ságokért, a felelőtlen költekezé­sért a hadsereg, a haditengeré­szet és a légierő — egyebek kö­zött azért, mert olyan fegyverze­tet, felszerelést szereznek be nagy mennyiségben, amelynek nem számolják ki előre működ­tetési költségeit, — az oktatás­ügy, mert az egyetemek amúgy is szűkös költségvetésével rosszul gazdálkodik, az állami villamos- es gázipari vállalat, amely feles­legesen túlkapacitásokat épít ki, az autópályákat működtető ve­gyes vállalat, amely hatalmas jö­vedelmet (a francia autópálya­használati dijak alighanem a leg­magasabbak a világon) nem használja ki megfelelően, olyan fejlesztéseket hajt végre, amelye­ket a forgalom később nem indo­kol, az állami betegsegélyző pénztár, mert túl nagy adminiszt­rációt tart fenn nagy költségért... A lista igen hosszú: a számvevő- szék alapos munkát végzett. Az ilyen munkához megfele­lő, magas képzettségű és elhiva­tott szakemberekre ván szükség. A számvevőszék leginkább a vi­lághírű francia közszolgálati egyetem, az Ecole Nationale d,Administration végzős hallga­tói közül toborozza utánpótlását. (Ez egyébként egyike a fő gon­doknak: az ENA végzett hallga­tói, különösen, ha az államigaz­f atásban már valamelyes gya- orlatot szereztek, igen „kapó­sak”, a magánipar toborzói „já­tékoscsábítóként” gyakran je­lennek meg a számvevőszék fia­tal munkatársai között is). Hogy a számvevőszék jó iskola a közi­gazgatási-politikai karrierhez, ahhoz elegendő körülnézni a mai francia politikai és gazdasági életben: itt kezdte pályafutását például Jacques Chirac, a volt miniszterelnök és az RPR párt elnöke, vagy legfőbb vetélytársa- inak egyike a pártban, Philippe Seguin, de a testület dolgozója volt Pierre Joxé, a mai belügymi­niszter — vagy Jacques Calvet, a Peugeot autógyár mindenható elnök-vezérigazgatója is. A számvevőszék tehát megte­szi a maga kötelességét. A baj ott van, hogy észrevételeit vajmi rit­kán követik megfelelő lépések — legalábbis a francia sajtó vélemé­nye szerint. „Úgy tűnik, hogy a szankciók a közszolgálatban nem léteznek. Igaz, egyes szán­dékosságokat megbüntetnek, — de a hozzá nem értést, a hanyag­ságot alig-alig. A közszolgálat­ban a szamárlétra, vagy a politi­kai protekció útján lehet előre­jutni, vajmi ritkán honorálják a dinamizmust és az eredményes­ségét” — panaszkodik például az idei jelentést kommentálva a Le Párisién című lap. A testület szeretne változtatni ezen. Idei jelentéséhez jó néhány ajánlást is mellékelt, mindenek­előtt azt, hogy a parlament két háza működjék szorosabban együtt a számvevőszékkel. Lehe­tőség nyílik például arra, hogy az egyes tárcák költségvetési elő­adói, a szakbizottságok már me­net közben értesüljenek a vizsgá­lati eredményekről, hasznosít­hassák azokat az új költségvetés kidolgozásánál, parlamenti vitá­jánál. Azt is javasolják a testület vezetői, hogy a törvényhozás te­gye kötelezővé a visszatérést né­hány vizsgálati eredményre: uta­sítsa a számvevőszéket annak ki­vizsgálására is, hogy végrehajtot­tak-e módosításokat a kifogásolt gyakorlatban. Kis Csaba T őkés csúcstalálkozó Houstonban 1975-ben, az olajválság kellős közepén fogalmazódott meg Giscard d.Estaing francia elnök fejében a gondolat: szükség len­ne a legfejlettebb ipari oszágok gazdaságpolitikájának egyezte­tésére, hogy közösen szánjanak szembe az energiahiány és az inf­láció fenyegetésével. 1975-ben még csak hatan — az Egyesült Államok, Franciaország, Nagy- Britannia, az NSZK, Japán és Olaszország — vezetői gyűltek össze, majd 1976-tól Kanadával kiegészülve immár a „Hetek” ta­nácskoznak évente. Az értekez­leteken — mint a döntések meg­hozatalában és végrehajtásában közvetlenül érdekelt fél — szin­tén 1976 óta az Európai Közös­ségek Bizottságának elnöke is je­len van. A „tőkés csúcsok” résztvevői az első időben a megrokkant vi­lággazdaság helyreállításával, a recesszió, a munkanélküliség, az infláció és egyéb „közellensé­gek” megrendszabályozásával voltak elfoglalva. Megvitattak politikai kérdéseket is, de ennek a zárónyilatkozatokban nem ma­radt nyoma. (Ilyen volt a fejlődő országok adósságának vagy a ke­let-nyugati kapcsolatoknak majd minden találkozón szerep­lő ügye, ahol a politikai megfon­tolások háttérbe szorították a gazdaságiakat.) A világgazdaság stabilizáció­jával, a nyolcvanas évek elejének fellendülésével már csak idő kér­dése volt, mikor jelenik meg nyíl­tan a politika. 1983-ban tört meg a jég, amikor a williamsburgi csúcson a résztvevők a gazdasági mellett politikai nyilatkozatot is elfogadtak, elismerve az Egye­sült Államok vezető szerepét. Ettől kezdve a politika hivatalo­san is napirenden van. 1985 óta Mihail Gorbacsov feltűnése és a Szovjetunió politi­kájának átalakulása (kivonulás Afganisztánból, INF-szerződés, belső demokratizálás) megvál­toztatta a világpolitikát és az ér­tekezletek hangulatát is. Az eny­hülés egyben azt is lehetővé tette, hogy a résztvevők lassan, de biz­tosan megkérdőjelezzék a költ­ségvetési deficitjének terhei alatt roskadozó Egyesült Államok hegemóniáját és több kérdésben is szembeszálljanak az amerikai politikával. A tavalyi, sorrendben 15. ta­lálkozón a francia forradalom 200. évfordulóját ünneplő Pá­rizsban a Hetek mintha kicsit ki­fújták volna magukat: a töretle­nül folytatódó konjunktúra és a politikai enyhülés légkörében főként gazdasági témákról volt szó és a résztvevők ánnyira egyetértettek, hogy a találkozó vita nélkül, a tervezettnél koráb­ban ért véget. A találkozót levél­ben üdvözölte Mihail Gorba­csov, ezzel a Szovjetunió először lépett a Hetekkel hivatalos kap­csolatba, noha a felajánlott együttműködést azok udvaria­san bár, de elhárították. A párizsi találkozó számunkra legfontosabb eredményeként a Hetek megkülönböztetett se­gélyt helyeztek kilátásba a refor­mok útján (akkor) legtovább előrehaladt két kelet-európai or­szág, Lengyelország és Magyar- ország számára. A végrehajtással és a segélyek összehangolásával az Európai Közösségek Bizott­ságát bízták meg; ebből nőtt ki a PHARE-program, amelyet ma már a többi volt szocialista or­szágra is ki akarnak terjeszteni. Az idei, Houstonba tervezett csúcstalálkozó már korántsem ígérkezik ennyire békésnek, hi­szen az elmúlt év olyan változá­sokat hozott, amelyekre a He­teknek reagálniuk kell, és véle­ményük igencsak megoszlik. Szó lesz az EGK tagjait foglakoztató német gazdasági és politikai unióról, az egységes Németor­szág NATO-tagságáról, a kom­munizmust maguk mögött hagyó kelet-európai országok jövőjé­ről, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) létre­hozásáról, a Kínához való vi­szonyról, a fejlődő országok adósságáról. Végletesen megosztja a részt­vevőket, hogy kell-e segíteni a csőd szélén álló szovjet gazdasá­gon és személy szerint Mihail Gorbacsovon. Az EGK dublini csúcstalálkozóján a Tizenkettek (Thatcher asszony fenntartásai ellenére) Kohl és Mitterrand nyomására a segély mellett álltak ki. A kérdés csak az: képesek-e meggyőzni igazukról az amerikai vezetést, amely több ízben és igen határozottan ellenezte a ter­vet. A Bush elnök hátországá­ban, Houstonban várhatóan he­ves viták után megszülető dönté­sek a világ (és a Szovjetunió) sor­sát is jelentősen befolyásolhat­ják. Az eddig megrendezett tőkés csúcstalálkozók: 1. Rambouillet, 1975. novem­ber 15-17. 2. San Juan (Puerto Rico), 1976. június 27-28. 3. London, 1977. május 7-8. 4. Bonn, 1978. július 16-17. 5. Tokió, 1979. június 28-29. 6. Velence, 1980. június 22- 23. 7. Ottawa, 1981. július 20-21. 8. Versailles, 1982. június 4-6. 9. Williamsburg, 1983. május 29-30. 10. London, 1984. június 8-9. 11. Bonn, 1985. május 2-4. 12. Tokió, 1986. május 4-6. 13. Velence, 1987. június 8-10. 14. Toronto, 1988. június 19­21. 15. Párizs, 1989. július 14-16. Vladár Tamás Kim Ir Szén volt az értelmi szerző A koreai háborút az északi fél robbantotta ki. Kim ír Szén volt a háború ürügyéül szolgáló határ­incidens értelmi szerzője. A dél elleni invázió tervét előzetesen egyeztette Sztálinnal, és elnyerte a Kreml urának jóváhagyását. Ámítás tehát a phenjani vezetés­nek az az állítása, hogy a déli fél volt az agresszor, Észak csak vé­dekezett. Ezt állította egy volt észak-koreai diplomata és főtiszt a Moszkovszkije Novosztyi című szovjet hetilapnak adott nyilat­kozatában. A nyilatkozó Li Szán Cső a koreai háború idején (1950-53) az északi hadsereg vezérkari fő­nökének helyettese volt, később, 1955-56-ban pedig a KNDK moszkvai nagykövete. Kim ír Szén észak-koreai diktátorral tá­madt ellentéte miatt 1957-ben menedéket kért és kapott a szov­jet hatóságoktól. Mostani leleplezését azzal in­dokolta, hogy lelkiismerete nem engedte tovább hallgatni. Nyu­gati hírügynökségek mindene­setre felhívják a figyelmet a lelki- ismereti parancs időzítésére: a leleplező nyilatkozat akkor je­lent meg egy szovjet lapban, ami­kor a Szovjetunió rendezni akar­ja diplomáciai kapcsolatait Dél- Koreával. Észak kezdte a koreai háborút?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom