Heves Megyei Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 76-101. szám)

1990-07-21 / 93. szám

Hírlap^ 1990. július 21., szombat Hírlap-hétvége Erotikus kirándulás Moszkvában Fundamentumunk a barokk zene... A Kurszki pályaudvar egyik kioszkjának kirakatát nézeget­tem, amely szinte ki volt tapétáz­va zsebnaptárakkal. A színes kártyalapokról meztelen höl­gyek mosolyogtak rám különbö­ző pózokban. Bámészkodásom- ban egy húsz év körüli fiatalem­ber zavart meg, aki jellegzetes mozdulattal hívott félre. Amikor odaléptem hozzá, gyorsan elő­vett egy csomag kártyalapot, há­tukon fekete-fehérben kivitele­zett pornográf képekkel. A le­gény öt ujját mutatta. „Öt ru­bel?” — jöttem rá, mit is akar je­lezni. Igent intett. „Nem, nem” — ingattam a fejemet. Erre elő­szedett egy újabb, immár véko­nyabb kártyacsomagot, és há­rom ujját mutatta. Amikor ismét nemleges választ adtam, még vé­konyabb csomagot halászott elő, és már csak két ujjával bökött a levegőbe... A különböző szövetkezetek és „illegális vállalkozók” által ké­szített* erotikus „termékek” szá­ma napról napra gyarapszik. A zsebnaptárakhoz és egyéb ha­sonló nyomdaipari cikkekhez külföldi folyóiratokból választa­nak és másolnak át fotókat. A fa­linaptárak még valamivel szeré­nyebbek. Ám ezen a téren sincs pangás. A félig meztelen nyugati énekesnők, például Sabrina vagy Samantha Fox után a falinaptá­rakon megjelentek hazai hölgye­ink is. Igaz, a modellek minden szempontból sok kívánnivalót hagynak maguk után. A fényké­pek készítői igazán mintául ve­hetnék a Playboyt, amelyet nem­rég még a szovjet ember erkölcsi arculatától abszolút idegennek minősítettek. A Playboy fotósai­tól valóban van mit tanulniuk a hazai aktfényképészeknek. Január végén a Meridian klubban volt szerencsém megte­kinteni egy vidéki színtársulat előadását, amely A potyautas halála címet viselte. A plakáton a színtársulat neve mellett az „ab­szurd színház” meghatározás szerepelt. Az erotikus jelenetek igazi rendezői leleményről árul­kodtak. Egy már nem fiatal és meglehetősen molett művésznő, kinek bájait alig takarta néhány rongydarab, rátelepedett a pad­lón fekvő férfira, és teljesen ter­mészetszerűen imitálni kezdte az extázist. Majd mindketten lero­hantak valamilyen lépcsőn, mi­közben válogatott trágárságokat vágtak egymás fejéhez. Az elő­adáshoz díszletként egy falusi budi szolgált, amelyben egyszer­re több ember... könnyebbült meg. Hozzászoktunk ahhoz, hogy mindenbe politikát viszünk, s ezt tesszük még a szexszel is. Febru­ár elején a Lenini Komszomol Gépkocsigyár klubjában Non­stop kabaré címmel került sor egy vidéki társulat „ősbemutató­jára”. A műsorvezető figyelmez­tette a közönséget, hogy filmezni és fényképezni tilos, ez a jog csak egy holland céget illet meg, amely a színtársulat számára eu­rópai turnét szervez. Vajon mivel akarják lenyűgözni a külföldi né­zőket honfitársaink? Elsősorban azzal a két derékig meztelen hölggyel, akik fekete nadrágban, katonacsizmában és tányérsap­kával a fejükön vonultak ki a színpadra. Az együttes két szó­listája gumibottal hadonászva masírozott a színpadon, s közben azt az ismert úttörődalt dúdol- gatta, hogy „Jaj, de jó a szovjet­országban élni...” Aztán a lányok hirtelen a magasba emeltek egy transzparenst, melyen ez állt: „Csináljunk a gumibotokból óv­szereket!” A menetelés közben a két lány körül egy férfi ugrabug­rált szintén katonai egyenruhá­ban. Nadrágzsebeiből női bugyi­kat húzott elő, a földre szórta őket, és ezt rikoltozta: „Minél gyorsabban haladunk célunk felé, annál gyorsabban érünk a kommunizmusba!” A végén egy pisztolyt rántott elő a következő kiáltással: „Leszámolunk min­den disszidenssel!” Ez a végki­fejlet valószínűleg azt volt hiva­tott szemléltetni a nézőnek, hogy a peresztrojkának még vannak ellenségei... Jurij Szamojlov (A Novoje Vremjábólford.: Zahemszky László) King, ______a horrorkirály______ Step hen King mindössze negyvenkét esztendős, de máris avilág leggazdagabb írója. Az ol­vasónak nem kell sokat találgat­nia, mert könyvei nálunk is úgy fogynak, akár a cukor: a horror­királyról van szó. King regényeit nem adják ki egymilliós példányszámnál alább. Eddig tíz könyvét filmesí- tették meg, s további hét feldol­gozását tervezik. A karrier nehezen indult, mert a kiadók sorra visszaküldték kéziratait. Huszonhat éves korá­ban harmadik regénye, a nálunk is megjelent Carrie hozta meg a sikert. Olcsó kiadása 2,5 millió példányban fogyott el! Vajon mi lehet King titka? Ami a stílust illeti, arról ő maga mondja: „a Big Mac (hambur­ger. — A ford.) és a hasábburgo­nya irodalmi megfelelője”, de ez a stílus rugalmasan alkalmazko­dik a századvég emberének ag­godalmaihoz, halálfélelméhez, az olcsó és veszélymentes rette­gés iránti vonzalmához, valamint ahhoz, hogy a zömmel fiatal ol­vasók könnyen azonosulnak a főhőssel. Amikor megjelent a Carrie, egy bostoni srác megölte az anyját egy hússzeletelő kés és egy rozsdás dugóhúzó segítségé­vel... „Számomra az lenne a legna­gyobb siker — mondta King —, ha valakivel az egyik regényem olvasása közben végezne a szív­roham. Ha valaki a szó szoros ér­telmében belehalna a félelembe! Azt mondanám: milyen szomo­rú... és részben igazat is monda­nék, de a másik énem így ujjon- gana: ez már döfi!” (A Bild nyomán: Z. L.) A Budapesti Vonósok A hazai kamarazenekari kul­túra fejlődése a háború utáni év­tizedekben elsősorban a Tátrai Vilmos vezette Magyar Kamara- zenekar, valamint a Rolla János irányításával tevékenykedő Liszt Ferenc Kamarazenekar műkö­désével hozható összefüggésbe. Rajtuk kívül a Mihály András nevével fémjelzett, s 1968 óta lé­tező Budapesti Kamaraegyüttes kapott jelentősebb szerepet ze­nei életünkben mindaddig, amíg a ’80-as évek elején újabb, im­már gomba módra szaporodó kamarazenei társulatok bukkan­tak fel a hangversenypódiumo­kon. Az utóbbiak közül eddig csak a Botvay Károly művészeti vezetésével működő Budapesti Vonósoknak sikerült az élvonal­beli együttesek közé jutnia. A fiatal muzsikusközösség gyors fejlődését mutatja, hogy megala­kulásuk után alig ej>y évtizeddel megkapták — két ev helyett há­rom esztendőre! — a Soros-ala­pítvány dilát. — Alighanem egy korábbi, 1982-es belgrádi nemzetközi versenyen elért sikerünknek kö­szönhetjük a dijat — mondotta Botvay Károly. — Második he­lyezést kaptunk a versenyen, ahol először szerepeltünk új név­vel. Korábban Vivaldi Kamarae­gyüttes néven muzsikáltunk, több-kevesebb sikerrel. Megerő­södésünk, „konfirmálásunk” ép­pen a belgrádi szereplés után kö­vetkezett be. — Milyen körülmények kö­zött alakult — talán nem is a leg­kedvezőbb időben — az együt­tes? — Magam az Operaház zene­karában játszom évtizedek óta. 1977-ben az egyik próbán oda­jött hozzám öt fiatal muzsikus, és megkért: segítenék nekik össze­hozni egy kamarazenekart. Ak­koriban még nem tanítottam a főiskolán, de a korukat tekintve akár a tanítványaim is lehettek volna. A következő évben már komolyan dolgoztunk, eleinte csak vonóskvintettként, amellyel éppen el tudtunk játszani egy ba­rokk concertót. Az Óbudai Mű­velődési Ház adott otthont ne­künk a Zichy-kastélyban, ahol az intézmény igazgatója, Merényi Judit jóindulatú segítségének köszönhetően ma is próbálunk. Ma már az együttes csemballistá- jával, Áchim Erzsébettel együtt 17 tagú a zenekar. — Szokatlanul rövid idő alatt szereztek elismerést... — Mi igen sokat tanultunk nagy hagyományú elődeinktől, akiknek még nehezebb dolguk volt. Igaz, a belgrádi siker után megnőtt a külföldi érdeklődés irántunk, nekünk csak tudnunk kellett élni a lehetőséggel. Na­gyon rendszeres és céltudatos munkával sikerült az élvonalba kerülni, amit megnehezített, hogy mindannyiunknak állandó munkahelye volt, van ma is, s amit a megélhetési gondok miatt szükséges megtartanunk. Ezért segített nekünk sokat a háromé­ves Soros-alapítvány dija, a tag­jainknak havonkénti ötezer fo­rintos juttatás. De — visszatérve a kérdésre — abban is szeren­csénk volt, hogy együttesünkben különösen jó kvalitású fiatal mu­zsikusok jöttek össze, közöttük az igen tehetséges, és a zenekar hangzását is meghatározó kon­certmester, Bánfalvy Béla. — Mindemellett a Budapesti Vonósok viszonylag kedvező, konjunkturális időszakban ala­kult együttes, amikor világszerte tág lehetőség nyílik — a histori­kus előadásra törekvés révén — a kamarazenekarok előtt. — Mi azonban nem követtük ezt az irányzatot. Fundamentu­munk ma is a barokk zene, ami­nek nagyon gazdag az irodalma, ám nekünk ennél szélesebb re­pertoárt kell kialakítanunk. Gyakorlatilag az egész kamara- zenekari irodalmat játszanunk kell, a legmodernebb szerzőkig. De egyébként sem kívánnánk a historikus előadói stílust követ­ni, amelynek persze nem vitatjuk a létjogosultságát. Úgy gondo­lom, ma a régi és a modem in­terpretáció jól megfér egymás­sal, mindkettőre van közönség. Játékkultúránkat, hangzásunkat barokk művekkel alapoztuk meg, de repertoárunkban ugyanúgy helye van Britten Symple symphoni-jának, Bartók Divertimentójának, mint Bach Brandenburgi versenyeinek (ezeket éppen a közeljövőben szólaltatjuk meg Olaszország­ban), Vivaldi concertóinak, vagy Kocsár Mikjós és Kalmár László műveinek. Évente közel 60 fellé­pésünk van itthon — a főváros­ban és vidéken — és külföldön, beleértve a rádiószerepléseket és a hanglemezfelvételeket is, s eze­ken a legkülönfélébb stílusú kompozíciók megszólaltatását váljak tőlünk. Ha pedig ezeknek az igényeknek eleget akarunk tenni, semmiképp sem kötelez­hetjük el magunkat egyetlen stí­lus mellett. Szomory György A barlangtól a felhőkarcolóig Komfortos őslakások — Alkalmi „víkendházak” — A barlangi művészet remekei Az ősember lakását illetően a tudomány keveredik a költői el­képzelésekkel, a fantázia világá­val. A Biblia szerint a Paradi­csom volt ősszüleink lakhelye, ahol a bűnbeesésig gondtalanul, békés nyugalommal éltek. Ké­sőbb a képzelet rekonstruálta az ősi otthont, amelyet a kutatások révén a tudomány megerősített, vagy elvetett. Á legelső elgondolás tíz volt, hogy miután az ősember az erdőt lakta, hatalmas odvas fák belse­jét alakította ki lakásul. Nappali rejtőzésre is kitűnően alkalmas volt ezeknek a fáknak a lombos koronája. Ez a feltevés akkor dőlt dugába, amikor bebizonyoso­dott, hogy sem a szumátrai „ bat- ták”, sem a melanéziai törzsek, de-még a szudáni négerek sem laktak rendszeresen a fák koro­náiban. A fák valóban kitűnő rejtőzőhelynek bizonyultak, az ágak között az említett törzsek még vesszőkből font figyelőko­sarakat is építettek, azonban ezeket elhagyták, és végleges la­kásaikba vonultak. A szóban forgó témának ko­moly irodalma van, tudományos értekezések egész sorából merít­hetünk, amelyek szerint — som­mázva — megállapíthatjuk, hogy nem lehet minden primitív búvó- vagy megfigyelőhelyet őslakás­nak tekinteni. Az ősember a tu­domány mai állása szerint felte­hetően „négyféle”, egymástól egészen elkülöníthető őslakást használt, amelyet bátran nevez­hetünk otthonnak is. Ezek: a barlang, a bozót, a talajmélyedés és a magaslat, aszerint, hogy mi­lyen tájon, vidéken, talajviszo­nyok között élt, tanyázott az ősember. A tudomány hangsúlyozza — erre utalnak a későbbi tanulmá­nyok is —, hogy a leggyakoribb és a legtartósabban használt ős­otthon a barlang volt! Ez vonat­kozik az egész Földre, de kivált­képpen Európa hegyeire: az Al­pokra, a Pireneusokra, a Kárpá­tokra, ahol a barlangok a legesz­ményibb otthonoknak bizonyul­tak, és ezekben bukkantak azok­ra az ősleletekre, amelyek közis­merten már garmadával nyújtják a tudományos bizonyítékokat őseink életviszonyaira vonatko­zóan. A barlang támadás esetén biztos védelmet nyújtott, biztos és nyugodt otthont adott, és nem utolsósorban a barlang közelé­ben csordogáló forrásvíz mindig szomjat oltott, sőt — amennyi­ben patakról volt szó — még éle­lemszerzési, halászati lehetősé­get is biztosított. Miután igazolódott, hogy a fák koronái, az ott kialakított ágakból font férőhelyek inkább alkalmi „víkendházak” voltak és nem lakások, az is bizonyított­nak látszik, hogy az ősember barlangjai mindinkább komfor­tossá formálódtak. Az ősember hétköznapi életé­nek java részét nem bdnt a bar­lang sötét mélyében, hanem an­nak előterében, előcsarnokában töltötte, ahol általában a tűz is égett. Mindent összevetve, derék őseink — egy horda, egy család, vagy kisebb törzs — részére — a mai „lakásátlagokat” véve alapul —jóval több hasznos férőhely ju­tott, mint nekünk most. A bar­lang vagy barlangrendszer magá­ban foglalta a közösségi tartóz­kodási helyet éppen úgy, mint a húsfeldolgozót, a konyhát, a tá­rolóteret, a hálót, sőt a későbbi időkben az ősi templomot és a temetőt is. Bizony, már akkor sem volt egyféle az ember, a kíváncsiság, a folytonos keresés, kutatás tekin­tetében viszont azonosak voltak, így a barlangtól messzebb elka­landozó férfiak mindig új híre­ket, eszközöket hoztak, az ott­honmaradottak pedig ráérő ide­jükben barlangjaik falára leraj­zolták, lefestették azokat az álla­tokat, amelyeket vadásztak, et­tek, később háziasítottak. Se szeri, se száma a hazánk­ban is fellelhető barlangtermek­nek, temetőknek, ahol a kövek, a szerszámként használt csontok mellett a barlangi rajzok a leg­szembetűnőbbek, és ezek a múlt reánk hagyott ősi dokumentu­mai. Művészet és varázslat! E kettő a fantázia koszorújába öt­vöződött, és a parázsló tüzek, az égnek szálló zsarátnokok szár­nyakat adtak a gondolatoknak. Itt, ezekben a termekben avatták fel az ifjú vadászokat, itt folytak le azok a kezdetleges szertartá­sok, amelyek szorosan hozzátar­toztak már az ősember életéhez. Barlang! Megborzadunk rej­telmeinek hallatán, közben nem is gondolunk arra, hogy hazánk­ban még ma is jócskán laknak barlangokban emberek, ötven esztendővel ezelőtt pedig már tíz- és tízezren nevezhették ma­gukat trogloditáknak. Tiboldda- róc, Cserépfalu, Noszvaj, Cse­répváralja, Szomolya, hogy csak néhány közeli falut említsünk — sajnos —, még ma is élő példával szolgálnak. Vannak, élnek itt a tufabarlangokban népes csalá­dok, úgyhogy nem kell barlang­tanulmányért Szumátra szigetére utaznunk... Az újkőkori földművelő, ipa­ros ember már nem lakott bar­langokban, két keze munkájával önmaga készített magának la­kást, otthont a „bozótban”. Ezek a bozótházak igen ügyes szerze­mények, illetve alkotmányok le­hettek, az ágakat, a lombokat ösz- szefonták, és így alkottak úgy­szólván áthatolhatatlan, védel­met nyújtó sűrűséget. E gyenge alkotmányok nem maradtak ránk, de a primitív népek ma is használják őket, így a busma­nok. Nekünk, magyaroknak, e la­kásféleség vonatkozásában sem kell messzire mennünk, mert az alföldi pásztorok ősprimitív szél­fogói is afféle lakások voltak ott, ahol az időjárási viszonyok azo­kat állandósíthatták. Ki ne hal­lott volna már a „kontyos kuny­hóról”? Ezek a hasonmásaik, mondjuk a „hererók” faágakból készült és sárral tapasztott kuny­hói korántsem voltak holmi ba­rátságtalan, széllel bélelt helyek. Itt is jól érezhették magukat azok, akik itt laktak. Eljutottunk az igazi, mai érte­lemben is használható ház fogal­máig. Szó, ami szó, el kell ismer­nünk, hogy a ház, a lakóház min­dig is a földből nőtt ki. Méghozzá úgy, hogy a földbe eleink — de mi is — gödröt ásunk, és ez a gödör a ház alapjává lesz! Az ősember tehát eleinte ilyen mélyedéseket kapart a földbe egyszerű szerszá­maival, és azokba húzódott. Bi­zonyára évezredek teltek el, amíg rájött arra, hogy amennyi­ben a gödörből a felszínre, sőt a magasba tör, akkor igazi házat épít. A magaslatkeresés — a felhő­karcolók világa? — nem új kele­tű, nagyon is ősi törekvés! Az ősember is szét akart nézni, látni óhajtotta a körülötte elterülő tá­jat, keresni az ellenséget. így emelkedtek oszlopokra a kuny­hók, a sárfészkek, és születtek meg a cölöpépítmények, ame­lyek korszakuk emeletes háza­inak bizonyultak. Az Alpokal­ján, a tavak szélén lakó ősembe­rek házai maradtak ránk talán — ha nyomokban is — emlékként, de bizonyosságul. Sokkal később a várak is magaslaton épültek. És milyen érdekes! A legszebb vá­rak is ideiglenesnek bizonyultak, emlékként, sasfészekként ma­radtak reánk, ugyanis előbb- utóbb elhagyták őket. Föld, agyagja, kő!A kő, mint építési anyag, csak később ruk­kolt elő, és milyen érdekes, a tu­lajdonképpeni „ kőkori ” ősember sohasem használt követ az épít­kezéshez... Az ősidők óta hasz­nált építőanyag a fa, amelyet az évezredek során ácsolással, fú­rással, faragással egyre alkalma­sabbá tett az ember. Kína, Japán építészetének mindmáig jelleg­zetességet ad a bambusz, nálunk a fenyő az, amely e célra a leg­megfelelőbb. A görögök faragatlan termés­kövekből építkeztek, később a civilizált népek megmunkálták, sőt művészetté varázsolták a kö­vet, és palotákat emeltek belőle. Nyilván sok ezer évet ugrunk át, korokat hagyunk magunk mö­gött csupán azért, hogy felvil­lantsuk a múltat, és gondolatban eljussunk a barlangtól a felhő­karcolóig... Sz. I.

Next

/
Oldalképek
Tartalom