Heves Megyei Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 50-75. szám)

1990-06-02 / 51. szám

4, Hírlap, 1990. június 2., szombat I smételten kérdezem öntől, Palágyi úr, ki az a hölgy, lány, asszony, aki gyűjtőfogalom­ként a szeretőjének nevezhető? — Erre én is ismételten csak azt válaszolhatom, hogy nekem nincs semmiféle szeretőm. — Nincs?! A fenébe is! — kezdte hangerő dolgában főnö­kének tett ígéretét beváltani. — Ha így kezdi, azt nagyon rosszul teszi! Mert ezzel engem arra kényszerít, hogy hatósági közeg félrevezetése miatt őrizetbe ve­gyem. Azonnal rakjon ki min­dent a zsebéből! — rivallt rá. — No, de kérem, őrnagy úr! — Nincs semmi kertelés! Magos erős hangjára belépett a főnöke. — Mi az, mi történt? — kérdezte. — Pusztán annyi, hogy őrizet­be veszem Palágyi urat, és a fog­dába kísértetem. — Míg ezt mondta, Palágyi kezdte a zsebeit kiüríteni. — Siessen! — szólt rá az őrnagy. — Mindent kirakott? — Igen, őrnagy úr. — Álljon fel, kérem! Ettől fogva úgy beszélek önnel, mint fogollyal. — Ezután hozzálépett, és megmotozta. Nem fölöslege­sen. Főnöke némán nézte, amint Palágyi ruházatából, akár egy bűvész, elővarázsolt két, egy­máshoz hasonló levéltárcát, amit aztán az asztalra helyezett. — Látja, kérem?! Most is hazudott, amikor azt mondta, hogy kiürí­tette minden zsebét. Na, most már leülhet. ő maga is visszaült a helyére. Darabonként átnézte Palágyi személyes tárgyait. A két tárcá­ban talált iratokat, miközben fi­Aki levelezőlapra ragasztva a számo­kat összegyűjtve beküldi címünkre (3301 Eger, Pf.: 23.), az részt vesz a Hírlap könyvsor­solásán. A levele­zőlapra írják rá: Minikrimi. gyelmesen olvasta, azért talált rá módot, hogy közben Palágyi ar­cát figyelje, aki egyre izgatottab- ban leste az őrnagy mozdulatait. Na, gondolta Magos, ebben a tárcában rejtegethet valamit, ami, ha felszínre kerül, halomra dönti eddigi hazugságait. Feltételezésében nem csaló­dott. Ugyanis a tárca belső reke­szében talált egy nagyon csinos, fiatal nőről készült, levelezőlap nagyságú fényképet. Megfordí­totta. A hátán ezt olvasta: „Halá­lomig hűséges élettársad, Kati.” Szót sem szólt, csak félretette, és tovább böngészett. Egy kis cetlin mindössze egy utcanevet talált: Mohai út. A két tárcát kívül-belülről megvizsgálta. Valami nem tet­szett neki, hirtelen felállt, kinyi­totta az ajtót, és bekérette az egyik helyi nyomozótársát. Főnöke még mindig nem szólt semmit, csak csodálkozó tekin­tettel figyelte Magos műveleteit. — Légy szíves — szólt a bejö­vő kollégához —, kísérd át Palá­gyi urat a kapitányságra, őrizetbe vettem. Palágyi nehézkesen állt fel, és mikor már az ajtóhoz ért, hirte­len megfordult: — Őrnagy úr — mondta nagyon szelíden —, ne haragudjon, nem tudok tovább hazudni. Láttam az ön kezében a fényképet, meg a feljegyzései­met, tudom, megtalálta a címét is. Kérem, nagyon kérem, ne kí­sértessen el, hallgasson meg. — Csak nem a szeretőjéről, Katiról akar beszélni? — De igen. — Ha úgy gondolja, hogy ér­demes meghallgatnom, akkor tessék, üljön vissza a székre! — Őrnagy úr, kérem szépen, én hazudtam, valóban nem a fe­leségemnél, odahaza aludtam — kezdte szégyenlősen — mint aki valami nagy vétket árul el — Pa­lágyi. — Ezt eddig is tudtam. Azt mondja meg, akkor hol aludt? — Katinál, a barátnőmnél, a Mohai úton. Kérem, őrnagy úr, őt ne avassák be ebbe a dologba. Tizenkilenc éves, fiatal lány, ő nem tudja, hogy én nős, kétgye­rekes apa vagyok. Nagyon-na- gyon szeretjük egymást. Palágyi szavai alatt a már in­dulófélben levő főnök visszaült, és továbbra is szótlanul figyelte Magos őrnagy „küzdelmét” az igazság felszínre hozásáért. Hirtelen kinyílt az ajtó, a helyi nyomozás vezetője jelent meg. — Mi van itt? — kérdezte. — Erre majd Magos őrnagy felel neked — válaszolta a főnök. — Menj! — intett az őrnagynak, és erre Magos és a százados ki­léptek a szobából. — Mit akarsz te tulajdonkép­pen? — kérdezte kint a rendőr­százados. — Palágyi művezetőt már el kellett volna engedni. Mi­lyen jogon vetted te őrizetbe? — Nézd — válaszolta Magos kissé ingerülten —, ti úgy tízen vagy többen is reggeltől estig itt voltatok, és jelenleg is itt vagy­tok. Megvizsgáltátok a helyszínt, sokakkal beszélgettetek is. Meg­ettetek három-négy kiló gyulai kolbászt, és hozzá vagy négy da­rab kétkilós kenyeret. De ennél többre nemigen jutottatok... — Az a mi dolgunk, hogy mit csinálunk — Vágott bele mérge­sen Magos szavába a százados. — Csak volt a ti dolgotok, ez­után már a miénk. Ha már ide­jöttünk, szeretnénk tiszta képet kapni erről a kegyetlen gyilkos­ságról. Én tehát folytatom, amit megkezdtem, a többit pedig be­széld meg a főnökömmel, aki egyébként neked is feljebbvalód. Magos sarkon fordult, és Palá­gyi előtt virágnyelven jelezte fő­nökének, hogy miről volt szó. — Te csak folytasd a megkez­dett munkádat, én majd intézke­dem. — És kiment a szobából. Már addigra elmúlt éjfél, de Magos energiája nem csökkent. Palágyi két tárcáját beküldte a főkapitányság bűnügyi laborató­riumába, majd ismét folytatta a kihallgatást. — Nos, Palágyi úr, ott tartot­tunk, hogy Katinál aludt a Mohai úton. — Igen, őrnagy úr, ott alud­tam. — Mikor ment oda, és reggel mikor jött el onnét? — Mint máskor is, este, úgy hét óra után értem Kati lakására. Ő vacsorát készített, beszélget­tünk, megvacsoráztunk, és fél 10 körül lefeküdtünk. — Mi történt azután, folytassa kérem! — Reggel korán felébred­tünk, én megborotválkoztam... — Magának, Palágyi úr — szólt közbe Magos —, nem lenne ennyire szőrös az arca, ha borot­válkozott volna. Látja, én ezt va­lóban elmulasztottam ma reggel, mégsem vagyok olyan borostás, mint maga. — Lehet, hogy önnek van iga­za, őrnagy úr, és talán én nem is borotválkoztam. De azért ezzel kapcsolatban nem vagyok biz­tos. Az viszont biztos, hogy meg­reggeliztünk, és én valamivel ko­rábban indultam el a szokottnál. — Mit reggeliztek? — Teát és vajas kenyeret. — A kedves Katalinnak mi a vezetékneve, és hol dolgozik? 0— Varga Katalin, és a Ganz- gyárban dolgozik. — Milyen beosztásban? — Irodai alkalmazott. — Ő hány órára jár be? — Nyolcra, őrnagy úr. Magos ekkor önkéntelenül rá­nézett az órájára. Hajnali fél né­gyet mutatott. Most, hogy tudta, mennyi az idő, kezdte magát kis­sé fáradtnak érezni. De ahogy megpillantotta visszatérő főnö­két, az örömtől új erőre kapott, pláne amikor megtudta, hogy fő­nöke intézkedésére hamarosan megjelenik majd egyik kiválóan dolgozó nyomozótársa, Németh százados. (Folytatjuk), veszíteni” A bumeráng visszaüt A címben jelzett bumerángot mi dobtuk el, és visszaütött ránk. Fáj is az ütés helye. Lapunk május 5-i számában közöltük azt a hosszabb jegyze­tet, amit munkatársunk írt. S ha most hosszabban idézünk írásá­ból, azért van, mert az olvasót az összefüggésekre és a vaskos ta­pintatlanságból eredő következ­ményekre szeretnénk rávezetni: mit jelent, ha a nyilvánosság előtt mondunk véleményt, netán el­marasztalót. Tehát a cikk írója így vezet be: „Meghirdettek egy vezetői állást. Volt már ugyan gazdája, de a rend — vagy a módi? — nem te­kinthetett el a nyilvános pályá­zattól... Annak rendje és módja szerint indult hát a kényszerű ver­senyben. S természetesen: nyert. Övé maradt a dicsőség. Könnyű dolga volt, hiszen minden mellet­te szólt. Olyannyira sikeresen vé­gezte a dolgát hosszú időn át, hogy nemcsak a városban, ha­nem az egész megyében, sőt or­szágosan is ismertté vált. A tö­rekvéseivel, módszereivel, telje­sítményeivel példálóztak. Vetél­kedni természetesen azonban mertek vele többen is. Mindenek­előtt a közvetlen helyettese. Noha nyomába sem léphetett mesteré­nek, jogosítványa azért akadt, hogy ki merjen állni. Hangsúlyozni kell, hogy a pech alaposan fölbosszantotta a versengésben alulmaradt derék pályázót... Áskálódni kezdett legott győztes főnöke ellen, úgy­szólván a legfondorlatosabban folytatta, amit elkezdett. Álarc, névtelen levél nélkül is meglehe­tősen jellemtelen hadakozásba fogott. Nyílt telefonon előbb azt jelentette be a legilletékesebbnek vélt helyen, hogy állásában meg­erősített jeles kollégájának be­osztottjai valamennyien elége­detlenek a döntéssel, s amíg a helyzet nem változik, sztrájkba lépnek mind... Harag, gyűlölet tüzeli egyre... esze ágában sincs, hogy feladja a küzdelmet, még ha belegebed is... Jóllehet, egy-egy vereség le­het kellemetlen, fájdalmas, gyöt- relmes — semmiképpen sem ért­hetetlen, megmagyarázhatatlan, jellemtelen áskálódásra, ádáz és kíméletlen tusára biztató... Két­ségtelen veszteség már az alapta­lan, ostoba csatározás is...” Bő egy héttel az erkölcsi ítéle­tet tartalmazó írás után megje­lent a szerkesztőségben Sárándi Jánosné, ama bizonyos győztes vezető helyettese, Hevesről. Előadta felháborodását, misze­rint ő az a bizonyos vesztes, aki­ről az újságíró ezt meg ezt állapí­totta meg a lapban, ő a hevesi szociális intézmények helyettes vezetője, és amióta a cikk megje­lent, Heves városban széles kör­ben — és nemcsak a szakma — arról beszélnek, hogyan is tör­ténhetett mindez, mivel is érde­melte ki ő ezt a néhány vaskos minősítést. Azért nem jött rög­tön, másnap, a cikk megjelenése után, mert az egyetemen tartóz­kodott Budapesten, most végez szociológia szakon. A főszer­kesztő kötötte az ebet a karóhoz, hogy itt nincs név, nincs konkrét város, intézmény. De — repliká- zott Sárándiné — akkor hogyan eshetett meg, hogy Heves város­ban mindenki tudja, „hogy ró­lam van szó.” A lap vezetője nem tehetett mást, megígérte, kivizs­gáltatja az ügyet. A lap másik munkatársa így hát nem tehetett mást, feladatot kapván, kiment a városba. Be­szélt több emberrel, szakmabéli­vel és szakmán kívülivel, a helyi MDF-elnökség egyik tagjával, a vb-titkárral, civilekkel is, érintet­tekkel is, a szociális otthon dol­gozóival, gondozottakkal — a névsor a szerkesztőségi asztalfi­ókban —, egyetlen tényt firtatva: felismerték-e, hogy ez a leírás ki­re érthető, kit minősít? Minden megkérdezett késedelem nélkül adta a határozott választ: ez az írásmű a hevesi szociális otthon — sokrétű intézmény ez, sokféle tennivalóval, nem kis feszültsé­gekkel —, tehát az országosan is ismert hevesi öregek létesítmé­nye, dr. Szegő Imre és Sárándi Jánosné pályázati ügye körül fo­rog. Még a legdiplomatikusab- ban fogalmazó tanácsi szakem­ber is ekként nyilatkozott: „ Ügy értékelem, hogy nagy valószínű­séggel beazonosítható, felismer­hető az eset, mert jó néhány egye­di elemet tartalmaz a cikk, ami a szereplőket behatárolhatóvá te­szi.” Nem vitatjuk, hogy az újságí­rói szándék jót akart. Segíteni szeretett volna egy konfliktus bé­kés végkifejletében, az országos tekintély tiszteletére utalva, az ér­tékrend védelmében. Névtelenül ugyan lekicsinyítő jelzőket vetett a helyettes áskálódó nyakába, úgy gondolta, hogy név említése nélkül nem deríthető ki a sze­mélyazonosság. De kideríthető- vé vált, mégpedig azokból a köz­lésekből, amelyek félreérthetet­lenül utalnak a hetekkel előtt le­folyó, az egy megyei városban, híres emberrel és híres intézmény- nyel megesett pályázati ügyről, ahol a régóta tekintéllyel szem­ben valaki ostobán és jellemtele- nül hadakozik. Az se volt az in­kognito elleplezésére szerencsés, hogy papír van mindenre — ez a sértés külön fáj egy diplomázó- nak a finálé heteiben, diploma- védés előtt egy hónappal —, va­lamint az sem gazdagította az új­ságíró személytelenségre hivat­kozó esélyeit, hogy arról beszél a minősítő sorok fontos helyén, hogy a főnökét, a tekintélyt min­denki akarja, szereti „házon be­lül.” Vagy inkább úgy fogalmaz­hatnánk: vannak — és számosán —, akik ma is és már tegnap is fel­ismerték, hogy itt, Heves város­ban egy gondozási hálózat mű­ködik, és ennek a nagyon fontos munkafolyamatnak csak egy ré­sze az orvosi munka és mindaz, ami az öregek kapcsán itt említ­hető. Miközben a májusi cikket és a májusi hevesi társadalmi vihart elemezgetjük, azon törjük a fe­jünket, milyen hatások is érhetik az újságírót, hogyan is kell fel­dolgoznia magában az informá­ciókat, az eseményeket, hova is kell illesztenie szereplőit, amikor ilyen plasztikusan mutat be egy esetet. Lehetne hivatkozni, hogy több esetet „gyúrt egybe”?! De a közöltek — név nélkül is — két­ségtelenné teszik, hogy a düh és harag villámai nem véletlenül csapkodnak felénk, az újság felé május 5. után, Heves irányából. Ezzel az elemzett írással nem tettünk jót. Olyan hangon, olyan körülmények között mondat­tunk ítéletet egy emberről, akit közelebbről sem emberi értékei­vel, sem munkájával behatóan foglalkozva meg sem ismerhet­tünk. Ez az „eset”, ez a néhány most leírt sor tanulságok levonására késztet. Mi elismerjük hibánkat, felelősségünket — a szerkesztő­ség! — azért, mert ez az írás meg­jelent az olvasható formában. Magunk is gondosabbak lehet­tünk volna a szerkesztési ellenőr­zésben. Bocsánatot kérünk Sá­rándi Jánosnétól, aki tőlünk ezt a bánásmódot nem érdemelte. Ta­nulság azonban másoknak is származik e társadalmi csörte kapcsán: az ördög a részletekben búvik meg. Sok itt még a felderí­teni való! A döntési fórumokon is el kell gondolkodniok azok­nak, akik az érdekek gordiuszi csomóit olykor nem megoldják, hanem még jobban összeguban­colják. így az általunk eldobott bu­meráng nekünk ütött vissza. Fáj is a seb. És nemcsak a helye! Farkas András Comenius Kiss Gyula színműve Az idősebb egri olvasó még emlékezhet rá: a Líceum aulájá­ban egykor Comenius portréja fogadta a látogatót — hitünk sze­rint, a nehéz időkben is, több je­lentésréteget takaró jelkép gya­nánt. A gyermeknevelés és az oktatás tudományos igényű gya­korlatának szükséges voltát épp­úgy hangsúlyozta, mint a Duna- táji értékek azonosságát, s aki­nek füle volt, a képíró teremtette portré által meghallhatta a jeles cseh tudósnak a Németh László­éval egybecsengő üzenetét is: előrelépésünk záloga itt e térség­ben a minőség. A kép az idő múlásával eltűnt, s bár Jan Ámos Komensky élet­művének avatott ismerője és in- terpretálója, az egykori pataki diák és tanár, Bakos József eleget fáradozott a comeniusi örökség ápolásán, ma mégis ritkán esik szó róla. Pedig Comenius ma­gyarországi munkássága nem­csak Sárospatak, hanem az egész észak-magyarországi régió fon­tos és nem hanyagolható szelle­mi öröksége. Épp ezért nyugtáz­tuk örömmel a Mezőkövesden élő író és szerkesztő Kiss Gyula színművének megjelenését (Co­menius a címe), amely a jeles cseh tudós emlékét idézi, s amely az észak-magyarországi írócso­port könyvsorozatának újabb köteteként látott napvilágot. Szerzőnk nem először fordul a színpadi műforma felé: írt már Adyról és Madáchról, Kazinczyt idéző darabját pedig rádiójáték formájában tolmácsolták a Mis­kolci Nemzeti Színház művészei; köztük volt Latinovits Zoltán is. Mostani darabja Comenius sá­rospataki éveit és munkásságát dolgozza fel, inkább a dokumen- tativitás, semmint a nagy effek­tusokra törekvő drámai szituáci­óteremtés szándékával. Jan Ámos Komensky (alias Comenius), a Cseh Testvérek Szövetségének utolsó püspöke a fehérhegyi csata után, hosszas hazai bujdosását követően, 1627-ben elhagyta hazáját, s a lengyelországi Lesznóba mene­kült. Innen, Lorántffy Zsuzsan­na és fiai, II. Rákóczi György és Rákóczi Zsigmond hívásának engedve jött Sárospatakra, hogy a pataki iskola vendégtanára le­gyen. Székfoglalóját 1650. no­vember 24-én tartotta, s ezt kö­vetően négy esztendőn át tevé­keny munkása volt a pataki tu­dományos műhelynek. A fejede­lemasszony és fiai teljes bizalmát és támogatását élvezve dolgoz­hatott itt (jellemző, hogy Rákó­czi Zsigmondot és Pfalzi Henri­ettát is ő eskette Sárospatakon), s olyan műveket alkotott, mint az Orbis pictus, s a Gentis felicitas, mely utóbbiban a Rákóczi-csa- lád küldetésének hangsúlyozása mellett a magyarországi viszo­nyokat bíráló gondolatokat is papírra vetette. S ami tán ennél is fontosabb, a nemzetfogalom alábbi, akkor modern megfogal­mazását adta: „A nemzet azon emberek közössége, akik ugyan­azon törzsből származnak, ugyanazon a helyen, mintegy kö­zös házban laknak, melyet hazá­nak neveznek, egy nyelvet be­szélnek, s akiket közös szeretet, az összetartás és a közjóra törek­vés kötelékei fűznek össze.” A szakíró, a cseh irodalom történetének avatott ismerője, a néhai Szalatnai Rezső úgy tudta: Comenius „...zaklatott életének egyik legnyugodtabb s legtermé­kenyebb korszaka volt...” a sá­rospataki. „Nagyon megbecsül­ték a demokratikus és patriarká­lis levegőjű magyar fejedelmi ud­varban. Irt, tanított, igazgatott, szervezte a cseh emigrációt... A Rákóczi fiúkat terjedelmes érve­lésű politikai elmefuttatásokban sarkallja háborús aktivitásra Bécs ellen.” De vajon valóban ily felhőtlen volt-é a „cseh testvérek” „honta­lan püspökének” magyarországi működése? Kiss Gyula színmű­ve láthatóan erre a kérdésre kere­si a választ. Darabját a szerző a történelmi tényekből ismert vitá­val exponálja: a Magyarországra érkező Comeniusnak látnia kell, hogy az egyházvezetés (a műben Veréczi Ferenc „pataki első lel­kész” a képviselője) hallani sem akar a presbiterek kormányozta egyházközségekről, s a Nyugat kínálta „fentebb járó eszmék­ről”, „tisztultabb erkölcsről”, mert — miként Veréczi fogal­mazza — „Nyugat és Észak or­szágai... olyan eszméket is kül­dözgetnek felénk, melyek jelen­léte honunkban nem kívánatos”. A modem eszméket vállaló Tol­nai Dali János, valamint a fejede­lemasszony és Rákóczi Zsig­mond ugyan eloszlatni igyekszik a Comeniusban feltámadó aggá­lyokat, s az iskola fejlesztésének, a tudományművelés szabadsá­gának ígérete kezdetben meg is nyugtathatja, ám később a mun­kája eredményességét mindin­kább gátló körülmények (a „restség”, az „elernyedtség”, a kötelességek nem teljesítése, a „deákok és tanítók” közönye) megérlelik benne az elhatáro­zást: visszatér övéihez. Kivált, hogy megbizonyosodott: elveit is fel kellene adnia maradása ese­tén. „Én az igazság ismeretével jöttem, s hittel is, és ezeket kell elveszítenem” — mondja Come­nius, majd hozzáteszi: „elveimet nem adhatom föl. Nem adom föl.” S itt már nem is csak a presbi- terianizmus kérdéséről van szó, hanem arról, hogy csalódnia kel­lett politikai reményeiben is. Mert a Rákócziak ugyan kiálltak az iskolaügy, a tudományműve­lés mellett, s minden erővel tá­mogatták is azt, ám a Comenius elképzelte és óhajtotta háborús leszámolást Ausztriával már nem vállalhatták. Az már Comenius emberi nagyságára vall, hogy mindezek ellenére tárgyilagosan ítélte meg magyarországi működésének feltételeit, a fejedelmi udvartól kapott támogatást. Okkal mond­hatja a darab szerzője a távozó Comeniusszal e szavakat: „Úti­csomagomban szemernyi sze­mélyes bántódást nem viszek magammal. Ami elválaszt ben­neteket tőlem, a jövővállalás gondjának különbözősége. Emi­att neheztelni méltatlan emberi szívhez. Magyarország, Patak így is sokat adott nekem, talán a leg­többet, amit kaptam eddigi, s várhatok jövendő esztendeim- től. Egy szoba négy falát, ahol esztendőkön át bántatlanul munkáim alá merülhettem. Ha arra gondolok, hogy öldöklő fegyverek elől kellett volna eza­latt életemet bújtatni, mint annyi sorstársamnak, könny szökik a szemembe.” A magyar földre „hitbéli re­formátor” és „kemény reformer­ként” érkező Comenius a tudás megszerzésével kapcsolatos „vo­nakodás”, az egyházi reformel­képzelések terén tapasztalt el­lenállás ellenére is maradandót alkotott pataki tartózkodása négy esztendeje alatt. S ez már sokszorosan indokolja szellemi örökségének ébren tartását. Kiss Gyula színműve értékes hozzá­járulás e hagyományőrzéshez... Lőkös István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom