Heves Megyei Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 50-75. szám)
1990-06-02 / 51. szám
Az orgonafáh titkai A Mátrából süvítő szél megszelídül Vécsen Margit néni hazajött Már a távolból nézve is hívogató. Olyan ez a csöpp kis falu a Mátra lankás aljában, ahol szívesen fészket rak a gólya, s bár Vécs inkább idősek lakta hely, már Erdélyből is telepedett ide néhány fiatal család. Amint az utcákon barangolunk, mintha egy orgonafaerdő- be csöppenne az ember. Majd minden házat őriz egy-egy súlyos fürtű bokor, s nem tehetek róla, egy régi dallam cseng vissza meg vissza a fülembe: „Lila orgonák, most vigasztaljatok... Hiába járok a kertben, nem találok kedvesemre, bárhol is keresem, a sok virág közt őt nem lelem”. Tudom, kissé elragad a melankólia, ám fotóriporter kollégámmal tán ezért is hangolódunk azonos hullámhosszra, s nekivágunk megkeresni a májusi orgonák titkait. Mert a lombok takarta öreg házakban titkok rejlenek, s ahogy beszélgetünk az emberekkel, sorsok nyílnak meg előttünk. Mint Margit nénié, Szabó József néé, aki éppen ezen a szép, májusi illatokkal teli napon hagyta ott a csányi szociális ott- 'hont, ahová a gondozók segítették bejutni. De az öreg fát átültetni már nem lehet, Margit nénit nem fogta a hely. Itt sírdogál a pádon, kis mo- tyója mellette, s körötte a magány. Hetvenhat éves, a portájához húzta vissza a szíve, még ha bottal lépegetve is nehezen látja el magát, a ház körüli teendőket. Két gyerekét már rég elvesztette, tragikus körülmények között, a testvére távol él, s most reménykedve kérdi Csordás Istvánnétól, a gondozónőtől, jött-e levél Amerikából, ahol távoli rokona lakik. De karácsony óta nem kopogtatott a postás. S hogy most legyen legalább mit enni neki, hozunk kenyeret a boltból. Árván, üresen kong a kis háza, a sámed- lire telepszik nehézkesen, s jobb híján nekünk meséli baját. — Az a baj, hogy közöny van a szívekben. En itt születtem, itt hagyott el az én boldogságom, a drága két gyerekem. Ha magamhoz fogadhatnék egy jólelkű fiaaz a fő, hogy az egyik a másiknak ne legyen ellensége. Molnár Attiláné igazgatási előadó a községi tanácson azzal fogad, hogy szeptembertől újra visszajönnek a felső tagozatosok, akik eddig Kisnánára jártak át. Most két tanteremmel bővítik az iskolát, s az igazgatói állást is meghirdették már. Ahogy mondja Molnámé: akármilyen kicsi ez a falu, megvan azért itt minden. Önkiszolgáló élelmiszer-, meg vegyesbolt, iskolai napközi, óvoda. Igaz, munkalehetőség az nemigen akad errefelé, Visontára járnak be a legtöbben. De újabban kezdenek itt építkezni, megkeresik ezt a kis falut, olcsóbbak a telkek, köny- nyebben juthatnak lakáshoz az elárvult házakban. Öt-hat román család is letelepedett itt, a falu lakói szívesen fogadták őket. Vécs legfiatalabb „állampolgára”, Boldizsár Szidónia — aki március 30-án született — szülei is Erdélyből jöttek át. A fiatalasz- szony húzódozik a beszélgetéstől, nem akar ő nyilatkozni semmiről. Annyit azért csak kiveszünk félszavaiból, hogy ez az otthon mégsem az igazi, s bár visz- szavágynak, már nem mennének el. Teszünk egy kört az utolsó kis utcában, hol az erdélyiek háza előtt is orgonabokrok állnak. Mégiscsak vigasztalnak a lila orgonák... Szidónia, Vécs legfiatalabb lakója Hazafelé a sétából Egyedül... Csordás Istvánné: A legnehezebb nekik a magány Ozv. Szűcs Istvanne: „Úgy száll t az élet, mint a csorbóka pelyhe Társaságban sütkérezni is jó geknek lelkileg a legnehezebb, nagyon kévésükét látogatják a gyerekek, s félnek a magánytól. Ezért is jönnek el sokan az idősek klubjába, ahol ottjártunkkor úgy tapasztaltuk, jobb a hangulat. A pápaszemes idős asszony a Heves Megyei Hírlapot olvassa épp, szemezgeti a betűket. Özvegy Szűcs Istvánné & 83. évét tapossa, de mint mondja, most is egymaga hasogatott fel 28 mázsa fát, szépen össze is rakta „kazalba”. — Nem jó otthon egyedül,'42- ben halt meg az uram balesetben. A gyerekek messze, három unoka meg dédunoka van, néha ők eljönnek, vasárnap sütök piskótát, lekváros süteményt. Gyakran eszembe jutnak a régi szép idők, hát miből is élne az ember, ha nem az emlékeiből, ilyen öregen. Úgy tessék elhinni, kilenc- százhuszonegyben 12 évesen én már nyolchónapos aratómunkás voltam a Tarnóca-birtokon. Tudj Isten, nekem jó volt a summás- élet. Itt, a Majka-tanyán is dolgoztam, igen jólelkű zsidó család volt, elvitték őket, ki tudja, hol égtek meg szegények. A falu népe igen sajnálta őket, kenyeret adtak nekik, tisztes pénzt a munkáért. Az a baj most, hogy mi, akik a téeszben mindent felépítettünk, szőlőt ültettünk, most csak ötezer forint nyugdíjat kapunk. Aki meg azt se tudja, merre van a téesz-tanya, a férje után hatezret is megkap. No most, háromezer forintot csak ide fizetek be a kosztra, az is mikor minő... Beszélik, visszaadják a földet, de hát én már hogy bírnék el azzal a hat holddal, amit akkor bevittem. Látjuk mi öregek is, hogy új világ járja most, de nem tudjuk, mi lesz ebben az országban, csak tál házaspárt, de hát nem kell már az öreg senkinek. A gondozónők, ők eljönnek, ebédet hoznak, rám nyitják a kaput. Nem bírtam én ott a szociális otthonban, itt az én házam, csendeskén megvagyok magam. Hát, ha belegondolunk, hogy Vécs kilencszáz lakosából közel hatszáz az időskorú, megértjük, miért is hoztak itt létre gondozási központot. Csordásné, aki főállásban látja el a magáramaradta- kat, mondja: tiszteletdíjas segítőjével is akad munkájuk. Mindennap vinni az ételt, elmosogatni, rendbe tenni a lakást, sokszor a magatehetetleneket is ők mosdatják. A gyógyszereket Do- moszlóról hozzák nekik, itt csak orvosi rendelő van. Ahogy Csordás Istvánné elbeszéli: az öreHírlap, 1990. június 2., szombat PANORÁMA ___________________5. S zöveg: MIKES MÁRTA Fotó: PERL MÁRTON Fény... május... orgonák...
