Heves Megyei Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 50-75. szám)
1990-06-23 / 69. szám
1990. június 23., szombat Hírlap v 3. A bronzkorban, a makiári Baglyostetőn A szajlai Attila-legenda Heves megyei rejtélyek nyomában Élénk érdeklődést keltett néhány olyan téma, amelyet sorozatunk legutóbbi részeiben felvetettünk. Több érdekes adalék, megfigyelés futott be hozzánk a százrejtekű pincével kapcsolatban, de ez alkalommal más tájakon időzünk. Mint ígértük a legutóbbi alkalommal: személyesen kerestünk meg néhány levélírót, s próbáltunk utánaeredni a talányoknak. Ebben segítségünkre volt dr. Szabó József, az egri Dobó István Vármúzeum régésze, aki készséggel állt rendelkezésünkre. Egy bronzkori település tetején Milyen tárgyakat rejt a föld? — dr. Szabó József (Fotó: Gál Gábor) régész mutatja be a szakirodalomból Makiáron Kiss Ferenc tsz- nyugdrjast látogattuk meg, aki levelében egy-két évvel ezelőtt ott talált „török kori” tömegsírról emlékezett meg, sa Baglyostető titkai iránt érdeklődött. Mint a régész elmondta, az a bizonyos tömegsír kuruc kori volt, 1711-ben pestisjárvány pusztította el azokat, akik ott feküdtek. Ezután közösen kerestük föl a Baglyost, amelyet dr. Szabó József mutatott be számunkra. — Ez a bronzkor közepe, az időszámításunk előtt 1500 körül vagyunk, egy 3500 éves település úgynevezett konyhahulladék halmán — mondta. — Ez akkoriban igen megfelelő lakóhely, hiszen erre folyik a Rima, amely igen bővizű lehetett. Az idő tájt az emberek még nem tudtak kutat ásni: itt itathatták állataikat, szerezhették be a főző- és ivóvizet. Vert falú házakat emeltek maguknak, leásták a fal vázát alkotó cölöpöket,- kialakítottak egy négyszöget, s az oszlopok közét befonták vesszővel, két oldalról pedig bekenték sárral. Mostanában nem szoktak ilyen melléképületeket errefelé emelni? — fordult Feri bácsihoz. — Tyúkólat ma is csinálnak hasonlót. Egyszerű, de jó megoldás — válaszolt az öreg. — És mennyi ideig tartott az ilyen? — Az a gazdától függött. De a vályogépületek is tartósak, még kétszáz évet is kibírnak. Az öregek valódi mesterek voltak. — Igen ám — folytatta a régész —, de annak idején a faváz elkorhadt, s 20 — 30 — 40 éven belül az egész építmény saját magától összedőlt. Ráadásul ezeket szalmatetővel fedték, s ha az akkori pletykás asszonyok föltették az ételt főzni, s átmentek a szomszédba, könnyen kigyúlt a ház, s leégett az egész. Túrkevén például előkerült egy ilyen összedőlt épület, teljes berendezésével. Akár így, akár ügy, de ez az építőanyag már használhatatlan volt. A falmaradványokat aztán elsimították, ebbe belekerültek mindenféle használati eszközök, széttört edények (az ásatási munkások úgy mondják: ezeket az asszony fejéhez vágták, ha nem ízlett az étel, hiszen gyakran a cupák is mellette van), s új ház készült. Ez a folyamat sokszor is megismétlődött. így alakult ki ez a halom, 3500 évvel ezelőtt. — Mennyi ideig élhettek az emberek egy helyben akkoriban ? S mekkora lehetett ez a település? — Csak megbecsülni tudom — néz körbe a régész —, de azt hiszem, olyan kétszázan élhettek itt, nemzetségi közösségben. A vezetőjük valahol itt lakhatott középen, jó védhető helyen, s talán a sáncon kívül is letelepedhetett a nemzetség szegényebb része. — Valóban — erősíti meg Feri bácsi —, arrafelé is találtak a szántáskor különböző dolgokat. — Ásatások kellenének ahhoz —folytatja a szakember —, hogy megállapítsuk, milyen nagyságú a kultúrréteg. Füzesabonyban, amelyről a nevét is kapta ez az egész népesség, úgy három-négy méternyi leletanyagot találtunk, de Magyarországon ismernek 8 — 9 méter magas halmokat is. Ez már azt jelenti, hogy több száz évig éltek egy helyben. Ekkor hosszú ideig béke volt ezen a tájon. A bibliai országokban megtalálható ezeknek a népeknek a korabeli megfelelője, például Mezopotámiában. — És mennyi időbe telne, s mennyi költségbe egy ilyen falu föltárása? — Konkrét számításokat kéne végezni, de éves szinten félmillióval kalkulálva, megtartana tíz évig a teljes feltárás. Ez azt jelenti, hogy le lehetne menni az aljáig, legalább egy házat bemutatni, s bizony meg kellene fizetni a restaurátort is, aki mindezt megtisztítja, összeállítja, összeragasztja. Utána még hosszasan beszélgettünk. Fölvetődött, hogy vajon hol lehetett ennek a településnek a temetője. Feri bácsi emlékezett arra, hogy a nagy alvégen a régi iskola helyén találtak csontokat. Errefelé is rábukkantak régi pénzekre, edényekre a szántás során, de aztán széthordta mindenki. Feri bácsi is bevallja, hogy egy koponyadarabot, s egy edény fülét ő is hazavitt. Megállapodunk abban, hogy az lenne a jó, hogy ha ilyet találnak valahol, azonnal értesítenék a szakembert. Sajnos, nagyon kevés efféle halom van, amely ennyire érintetlen maradt. A modem mező- gazdaság az Alföldön több helyen ráengedte a dózert a kiemelkedésekre, hogy elegyengesse. A' régész szerint rá kéne bírni a falu népét, hogy ne végezzenek itt mélyszántást, s talajlazítást még úgy se, mert pótolhatatlan értékeket semmisítenének meg. Még a rókákat is el kéne innen zavarni, hogy ne a domb oldalába vájjanak lyukat maguknak. Arról is beszélgetünk, hogy máshol milyen becsben tartották a hasonló emlékeket, s mi is nagyobb figyelmet fordíthatnánk az ilyen történeti kincsekre. — Az ereinkben hellyel-köz- zel még folyik a bronzkori népesség vére is — véli a régész —, mivel a történelemben ritkán fordult elő népirtás. Ilyet például csak a hunok tettek, amikor a rómaiak felbérelték őket a burgun- dok kürtására. Ez a mi történelmünk, a mi hagyatékunk is — szögezi le. Azután letelepszünk az árokpartra, s Feri bácsival azokat a bronzkori edényeket tanulmányozzuk, amelyekre egy hasonló helyen bukkantak. így kiegészítve, restaurálva valóban művésziek ezek a darabok — állapítjuk meg. Az, ami a kincsvadász kezében csak értéktelen cserép, a restaurátoréban bemutatható, gyönyörű fazekasmunkává állhat össze. Remélhetően hasonlóképpen megmenekülhet a makiári Baglyostető, a múlt felbecsülhetetlen értéke is. A következő utunk Szajlára vezetett. Még a turistatérkép is jelzi, hogy itt a néphit szerint a nagy hun fejedelem, Attila sírját rejti egy halom. Az elmúlt részben már idéztünk egy levelet, amely további nyomozást igényel: meg kell találni az íróját, s azokat a rajzokat, amelyeket kutatásai alapján készített. 1914- ben hozzá is kezdtek volna az ásatáshoz, ám jött az első világháború, s azóta sem jutottak tovább. De lássuk a levél további részleteit! „Aztán a főtáltos a rabszolgákat átvezette a két Várhegy mögé, hol nagy zomotort tartottak, mely után Csaba királyfi főembere, Zubokán vagy Kubán a rabszolgákat nyíl közé vevén, rendre megöleté. Velők hala a főtáltos is, s látva ezt, Zubokán kardjába dőle, hogy ne maradjon látója a helynek. Csaba királyfi leghűbb embereit a mai Sírok helyén hagyta, hogy a halmot őrizzék. Az öreg Csabai állítólag ezek utódja... Csabaiék az 1700- as évek elején még az ősi hiten voltak, és az volt a parancs: vagy megkeresztelkednek, vagy cihe- rén égettetnek meg. Csabai megmutatta nekem a nyilat, a tegezt, a csakánt — szúette, öreg dolgokat — s megmagyarázta, mi az a Boldogasszony fája. Ez a mestergerenda-alátámasztó gyámoszlop." A nagy népvándorlás elindítói, a hunok 75 éven át valameny- nyi római birodalmon kívül élő európai nép urai és parancsolói voltak. Különösen nagy fejedelmüket, Attilát övezik legendák. Központjuk a mai Bánát és Bácska Tisza menti területén feküdt. Sokfelé őriznek valamilyen legendát a hun fejedelem sírjáról, hiszen mérhetetlen kincs került a hunok birtokába. A magyar régészet regénye című kötetben Bóna István így ír ezekről a mítoszokról: „ Kinek ne fordult volna még meg a fejében: hol lehet a hun Nagykirály mesés gazdagságú sírja? Hányán nézték és nézik le a „hivatásos” magyar archeológiát, amiért évszázados fennállása alatt, számtalan fontos ásatása közepette sem tudta mindmáig Attilát „produkálni”? És ha az igazi Attila igazi sírját kérnék számon, a maga talán nem is olyan sejtelmes prózaiságában! De a mesebeli, a költői Attilát követeli a közvélemény, a folyó mélyén aranykoporsóban álmodó Nagyurat! Pedig hát — ugye — ki ne tudná, hol nyugszik: itt is — ott is, mindenütt: a Tiszában, a Marosban, a Dunában, a Zagyvában, a Tamában, a Tápióban, a Temesben, a Sárvízben; mert mindenik elképzelésnek megvannak a maga álmodozó papjai.” Ahogy közeledünk Szajla felé, dr. Szabó József megemlíti, hogy a régészek úgy tartják: Attilát nem érdemes keresni, csak megtalálni. Az elmúlt másfél ezer esztendő alatt lehet, hogy már szétdúlták a sírját, s néhányan azt is tartják, hogy előkerültek kincsei a Szegedhez tartozó nagyszéksósi határban. Először levélírónkat, Vahol- csik Istvánt keressük fel, majd a helyszínen méregetjük a valóban feltűnően szabályos nagy halmot, s egy vele szemközt lévő házban, Kiss József portáján telepedünk le, ahol szót váltunk erről a hagyományról. Házigazdánk nem járatlan a régészet tudományában, mert a nemrég elhunyt nagy tudású egri régész, Szabó János Győző keze alatt dolgozott az ásatásokon. Mutatja a kertje fölött azt a bemélyedést, ahonnét valóban hordhattak át földet a halomhoz, s beszél ennek a tájnak a történetéről. — Ezen a részen víz volt mondja —, az öregek úgy is emlegetik: a szajlai tó. Amikor a halmon túlra építkeztek, régebben a tóban kellett az épületet emelni. A dombocska egyik oldalán a kőzet homokosnak tűnik, a másikon agyagos, mintha valóban a fölöttünk lévő részről emelték volna ki. Sok szó esik még a környék múltjáról, a szlovák ősökről, a középkori falvak és templomok maradványairól. Végül mégiscsak mindig a halomhoz jutunk vissza. Egy nyugdíjas mérnök, Forgách Miklós is asztalunknál ül, s elmondja, hogy számításokat végzett a már idézett levél adatairól, í úgy véli, hogy az abban szereplő háromszáz rabszolga és a tizenkét hét elegendő az összehordásához. Kiss Józsi bácsi emleget három diákfiút is, akik annak idején szerinte egy „lapolt” (kőlappal fedett) sírt leltek a dombi ásásuk során. Egyikőjüket, Juhász Józsefet fel is hívtam néhány napra rá a munkahelyén, a gyöngyösi városi tanácson, ő elmondta, hogy valóban kiástak 1958 körül egy három méter mély gödröt. Viszont nem kőlapra bukkantak, ahogy a szajlai hagyomány tartja, hanem egy márgás, kemény rétegre, amelynek sarkát kibontották, de nem jutottak tovább, mert gyermeki erejükből többre nem futotta. A szajlai beszélgetésnél az is szóba kerül, hogy 1963 táján egy umatemetőre bukkantak a környéken. A régész elgondolkozik azon, hogy ha valóban mesterséges a halom, akkor meglehet, hogy késő bronzkori sírt takar, ha az itt temetkező népnek a főnökét itt rejtették el. Mindenesetre először földtani vizsgálatokkal kellene eldönteni, hogy valóban emberi kéz alkotta-e meg a halmot. És hol marad az ember? A közelmúltban elmeséltek nekem egy esetet. A történet egy budapesti mozgássérült asszony kálváriájáról szólt. Egészen pon - tosan arról, hogy az illető hölgy — az egészségi állapotára hivatkozva — azt kérte, tegyék lehetővé számára a lakáscserét. Nos, úgy tűnt, erre a kerületi tanács minden további nélkül hajlandó is. A hivatal embere és az asszony együtt járták végig azokat a lakásokat, amelyeket a tanács felajánlott. Bár elmentek vagy húsz-egynéhány címre, mégsem jártak szerencsével, mert a felkeresett otthonok egyike sem bizonyult megfelelőnek. Nem kell túlzott igényességre gyanakodn i, hiszen pusztán az derült ki, hogy az egyik hely a negyedik emeleten található, a másikban elképesztően vizesek voltak a falak, a harmadikban WC nem volt, a negyediknek az ajtajai voltak keskenyek a tolókocsi számára, és így tovább. Aztán egy pillanatig úgy tűnt, Fortuna mégis a kegyeibe fogadja őket, ugyanis rábukkantak egy minden szempontból kiváló lakásra. De az öröm csupán néhány pillanatig tartott, mert a hivatalnok hölgy rögtön kijelentette, erről szó sem lehet, mert ennek a komfortfokozata valamelyest magasabb, mint azé, amelyet el kívánnának cserélni. Márpedig — tette hozzá megfellebbezhetetlenül — tudomásul kell venni, hogy a jogszabályok tiszteletben tartása mégis fontosabb, mint az egyszerű humánum. Úgy vélem, ez utóbbi megállapítás annyira hamis, hogy teljesen felesleges érveket gyűjteni ellene. Nem is tenném meg, ha az ilyen és ehhez hasonló kijelentések mögött nem egy igencsak elterjedt szemlélet húzódna meg. Mire is gondolok? Nos, gazdasági vezetők nyilatkoznak 'emitt meg amott, számokat, elképzeléseket, beruházásokat, fejlesztéseket emlegetnek. Ez rendjén is volna, csakhogy az adatok, a tervek tengerében mintha valahol teljesen elveszne a leglényegesebb: maga az Ember. S nem jobb a helyzet akkor sem, ha a politikusok ezernyi nyilatkozatát vesszük górcső alá. Tudom, tudom, formálisan azért — esetleg ilyen vagy olyan célok elérésének érdekében — időnként megemlékezünk az emberről is, valahol a felsorolás végén, jobb esetben a közepén. Csakhogy ezzel kellene kezdeni. Mert aligha vonható kétségbe az a tény, hogy a különféle célok megvalósításának minden esetben az emberért kell végbemennie, nem másért. Óriásit hibázunk, ha erről elfeledkezünk, ha nem mindig ezt tartjuk szem előtt. Enélkül ugyanis a munkánk abszolút értelmetlenné, feleslegessé válik. Aligha tévedek, amikor azt mondom: a pártállam nem utolsó sorban azért jutott a tönk szélére, mert figyelmen kívül hagyta az embert, az embereket. Látszólag persze ügyelt erre, de csak látszólag és csak szavakban. A hangzatos szólamok azonban kevésnek bizonyultak. Reménykedek abban — bár biztos nem vagyok —, hogy ezzel a rossz, rendkívül káros beidegződéssel, szemlélettel rövidesen szakítani tudunk. A reménykedésre némi alapot ad, hogy legbe- lül mindenkinek tudnia kell: az előrejutásunk legelem ibb feltételei az emberekben rejlenek. Ha ők nem mozdulnak, ha úgy érzik, ismét kijátszották, kisemmizték őket, így értelmetlen az energiáikat a közös elképzelések szolgálatába állítaniuk, akkor vége a dalnak, akkor a legszebb elgondolások is csupán elgondolások maradnak. Ma még — akár bevalljuk, akár nem — szkeptikusak. Hogy oldódik-e bennük a több évtizedes görcs, az elsősorban azokon múlik, akik tehetnek valamit ennek érdekében. Ha az Ember újfent csak a sokadik helyre szorul, akkor már most bedobhatjuk a törülközőt... (sárhegyi) A restaurátor kezében edénnyé válik a cserép Gábor László Egyelőre ebben maradtunk: e rejtélyt is tovább kell vizsgálni. Ha ilyen vagy ehhez hasonló kérdéseik vannak olvasóinknak, továbbra is várjuk leveleiket, telefonjaikat vagy személyes jelentkezésüket. Címünk változatlan: Hírlap, 3301 Eger, Pf. 23. Tel: 13-644.
