Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)

1990-05-31 / 49. szám

4. KULTÚRA - KÖZMŰVELŐDÉS Hírlap, 1990. május 31., csütörtök

Vitatott, de tanúságos kiadvány

El nem égetett dokumentumok

Mág Bertalan:

Magos kissé leverten hagyta el a lakást, megszánta ezt a szerencsétlen asszonyt. Úgy érezte, jól jönne egy kávéJx;ugrott a legközelebbi presszóba, elszívott egy cigarettát, de még visszafelé az autóban is Palágyiné sorsán rágódott.

Főnökét még a helyszínen találta.

— Érdemes volt? — kérdezte az a helyi nyomozóktól körülvéve.

— Nagyon is — felelte szűkszavúan Magos.

— Na, akkor gyere, átmegyünk ebbe az üres irodahelyiségbe. Kettesben maradva Magos elmondta mindazt, amit Pa- lágyinétól férjére vonatkozóan megtudott.

— Ez a jellemzés egybevág azzal, amit itt többen elmondtak róla. Nevezetesen, hogy ez a Pa- lágyi ugyan jó munkaerő, de iszákos, kártyás, lóversenyre jár, és többeknek tartozik kisebbAki levelezőlapra ragasztva a számokat összegyűjtve beküldi címünkre (3300 Eger, Pf.:

23.), az részt vesz a Hírlap könyvsorsolásán. A levelezőlapra írják rá: Minikrimi.

nagyobb összeggel. Míg távol voltál, az itteni bűnügyesek őrizetbe vették azt a műszerészt, akinek az ujjnyomait megtalálták a daktiloszkóposok az oxigénpalackon. Palágyit viszont el akarták engedni, de én ezt leállíttattam. Azt mondtan, várjunk még ezzel, míg te visszatérsz.

— Köszönöm, főnök, mert én továbbra is valóban szeretnék még beszélni Palágyi Bélával.

— Hát akkor te folytasd a vele való beszédet, én pedig közlöm Sárdi századossal, hogy az itteni nyomozást egyelőre átvesszük.

Magos benyitott abba a szobába, ahol már előzőleg Palágyi Bélával beszélt. A kép azóta nem sokat változott. A művezetőt ugyanannak a nyomozónak a társaságában találta mint megelőzően, azzal a különbséggel, hogy most Palágyi falatozott, miközben derűsen beszélgetett vele a szemben ülő detektív.

— Szeretném, ha magunkra hagynál! — szólt Magos a már ismert nyomozóhoz.

— Örömmel, őrnagy elvtárs, mert van még dolgom az üzem területén.

— Úgy látom, időközben megéhezett — szólt Magos elhelyezkedve Palágyival szemben.

— Nagyon is. Reggel óta nem

ettem, és már elég későre jár. Szándékomban is áll önnel közölni, hogy fel vagyok háborodva.

— Nocsak, miért?

— Szeretném tudni, milyen jogon tartanak itt engem?

— Mert még beszélgetni akarunk magával. Mit szóljon az, akit már őrizetbe is vettek.

— Hát aki megérdemli, azt vegyék.

— Magát, mi egyrészt azért tartjuk itt, mert a szokottnál korábban jött be az üzembe, és pedig eddigi ismereteink alapján, nem is a portán keresztül. Másrészt ön volt a bűncselekmény felfedezője, s így tanúként is feltétlenül szükségünk van a jelenlétére.

— Ugyan, őrnagy úr, kérem — mondta Palágyi eléggé felháborodva —, ami a bejövetelemre vonatkozik, meg kell mondanom, hogy nem számít, mit mond a portás. Ezt már különben is elmondtam, hogy az öreg folyton szundikál, míg alszik, nem figyeli a kaput. Ha tudni óhajtják, hát azt is megmondhatom, hogy ide az jön be, vagy távozik, akár munkaidő alatt is, aki akar. Arról nem is szólva, hogy több helyen rossz is a kerítés.

— Mi a fene?! Maga mint művezető, e hatalmas gyár területét körbevevő kerítést is ellenőrzi? Ez is hozzátartozik a maga munkaköréhez?

— Nem, nem, dehogy, őrnagy úr.

— Akkor honnan tudja, hogy több helyen is rossz a kerítés?

Netán maga többször is így jutott be?

— Nem tagadom, ha siettem, ez többször is előfordult. De ma nem. Ez egyszer, bármit is mond az öreg, ma a portán keresztül jöttem be.

— Mondja kérem, reggel mikor indult el, hogy bejöjjön az üzembe.

— Elég korán, őrnagy úr.

— És honnan?

— Otthonról.

— Az a kérdés, melyik otthonából?

— A lakásomról, Erzsébetről. • — Hazudik! Értette?! Hazudik!! — Ezt olyan hangerővel nyomatékolta Magos, hogy a folyosóról be is nyitott egy kolléga.

— Én hazudok, őrnagy úr? — kérdezte vissza Palágyi hetykeségét még tartva.

— De mennyire! — harsogta

Magos. — Maga egyáltalán nem aludt Erzsébeten, ennélfogva nem is onnan jött be ide korábban! (Folytatjuk)

Az elmúlt hetekben számos újság cikkezett a Szabad Tér Kiadó gondozásában megjelent El nem égetett dokumentumok című kiadványról. A zsurnaliszták és a megnyilatkozók zöme indulatosan támadta, kritizálta a vállalkozást, s olyan párttörténész is akadt, aki szakmai szempontból vesézte ki ezt a nagy vihart kavaró munkát.

A vérbeli olvasó mit sem törődik az effajta purparléval. Legfeljebb derül rajta, s ha türelme van, akkor kutatja és meg is leli az álcázott szándékokat.

Arra mindenképpen jó volt ez a csinnadratta, hogy az ínyencek megvásárolják, s alaposan áttanulmányozzák ezt a gyűjteményt.

Hadd mondjam meg mindjárt: nem csalódtak. A két szerkesztő — Koltay Gábor és Bródy Péter — voltaképpen nem tett semmi mást, mint a Grósz Károly volt MSZMP-főtitkár által ki tudja milyen jogcímen megszerzett iratokat — ezek Kádár János páncélszekrényéből származtak — kronológiai sorrendbe szedte, s publikálta.

Helyesen cselekedtek, mert ehhez a kollekcióhoz teljesen felesleges lett volna bármiféle kommentárt fűzni, ugyanis a gonddal őrzött feljegyzések, levelek önmagukért beszélnek.

Segítenek tisztázni a sokáig tabu témának számító Nagy Imre- kérdést. Félreérthetetlenül kiderül ugyanis az, hogy az ártatlanul kivégzett, a mártír miniszterelnököt és társait a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány Minisztertanácsának elnöke már 1957. április 5-én kikérte a román kormánytól, hogy hazahozatva sürgősen felelősségre vonja valamennyiüket, „súlyos bűntettek miatt.”

Szertefoszlottt tehát az óvó legenda, mert hát a tények makacs dolgok.

Természetesen újabb összefüggéseket világít meg minden oldal. Nemcsak a gyászos emlékezetű Rákosi-éra lélektelen tobzódásáról, hatalmi sóvárgásról, az uralomféltésről, hanem érzékelteti egy lelkiismeret által gyötört személyiség vívódását, aki akaratlanul is folyvást visszapillantott, megfogalmazatlanul is keresve a belső feloldozást.

Nem éppen szívderítő pillanatokat szerez Jurij Andropov kérése, a szovjet politikus ugyanis a neki beárult Szűrös Mátyás KB- titkár megregulázását kéri a magyar „tartomány” főnökétől.

Fura epizódnak tűnik az 1972-es, nyugdíjba vonulási óhaj körül formálódott, megmosolyogtató részletekben bővelkedő hullámverés.

Összességében primér tanúságtétel minden információ. Kiki értékelje hite, szíve szerint. Egy azonban aligha kérdőjelezhető meg: a múlt tisztázásának igénye, amely ott szunnyad mindannyiunkban.

Egyelőre még csillapítatla- nul...

Pécsi István

Vissza a művészethez!

Pince- és bányatitkok nyomában — A limpiasi kereszt alatt — Lőtt betonnal partfalat — Barlanglakásokat is nyitnak

Megfogtak egy városházát

Országjáró egriek

1970 júniusában jegyezte naplójába Illyés Gyula A szépség imperializmusa címmel egyebek között az alábbiakat: ’’Elképzelhető — megengedhető inkább — virágzó költészet nélkül is egy- egy átmeneti kor. De költészet nélküli — tágítsuk: művészet nélküli — kultúráról nem tudunk. A civilizációk azáltal maradtak ránk — bennünket azáltal nevelnek, az emberiséget azáltal fejlesztik —, ami bennük művészi. Százszor meg kell hát gondolnunk, lehet-e átmeneti korszak is művészet nélkül.”

Akkortájt — úgy mondták nekünk, úgy hittük — a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakát éltük, folytonosan változó (távolabbra halasztott) határidőkkel, ravaszdi tagolásokkal (a szocializmus különféle szintjei szerint). Aztán kiderült, hogy amit szocializmus címén építettünk, az nem egyéb, mint a sztálini modell átvétele, ha 1956 után szelídebb, emberségesebb változatban is; nem sokra megyünk vele, modellt kell váltani.

De mi legyen a művészettel a mostani átmenet során? Nemcsak a népnek, hanem a művészetnek is vissza (azaz inkább: meg) kell kapnia a jogait. Eddig, négy évtizeden keresztül a művészet ideológiai, politikai szerepvállalása kapott hangsúlyt: az úgynevezett elkötelezett művészet haladt a hivatalos megítélés élvonalában. A többi áramlat - amennyiben legalább a tűrés T-jét kivívta magának — csak olykor-olykor, a szövetségi politika égisze alatt, taktikai okokból részesült a politikai vezetéstől valamilyen elismerésben, hitelesítéséül a névsor első felének. A kultúra, s így a művészet — sőt, az egész élet — átpolitizálása volt a jellemző, még akkor is, ha — megintcsak 1956 után — a magánélet, a szórakozás stb. igényei is szóhoz jutottak.

Most meg valami furcsa „ke- - szonbetegség” érződik a magyar művészetben. Pedig nem kell már politizálnia a művésznek, bár még maga sem hiszi el olykor. Nem kell sem „a” párt, sem a rendszer mellett vagy ellene állást foglalnia, tartalmas vagy tartalmatlan hűségnyilatkozatokat vagy ultimátumokat fogalmazni. A viszonyítás egyedül az alkotmány (mely szinte minden izében kicserélődött), a törvény. Semmi egyébhez nem kell igazodni. Nincs indoka ma már sem kormánypárti, sem ellenzéki művészetnek. Verseket nem helyeznek mikroszkóp alá betűismerő funkcionáriusok, hogy oda- s visszafelé olvasva rejtett jelentésüket kihámozzák, adott esetben lecsapva a bűnös üzen- getőre, szilenciummal sújtva őt, egzisztenciájában fenyegetve. (Nagy Gáspár egy verse miatt annak idején betiltották a Tisza- táj című folyóiratot.) Nem vizsgálják többé filmgyári vetítéseken sem: valóban „szláv csókot” váltott-e a szereplő a harmincas évek Magyarországán játszódó filmben, avagy csak annak látszott; a bajusz s a félretartott, bús fej valóban az első számú kultúr- politikusra utal, avagy merő vé- letlenség?

Csakhogy nehéz megfelelni annak az új követelménynek, hogy - nincsenek követelmények. Mármint politikaiak és ideológiaiak. „Csak” jó legyen a műalkotás, semmi több! Az író végre szabad versre vagy akár szonettre cserélheti megnyilatkozása kereteit: titokban teijesz- tett, kézről kézre járó szamizdat folyóirat helyett új lapok tömegében juthat nyilvánossághoz.

No de ez sem könnyű! Újra meg kell tanulni, hozzá kell szokni! Egyik fiatal (negyven alatti) filmtörténészünk egy szakmai megbeszélésen azzal a furcsa gondolattal rukkolt elő, hogy a cenzúra s az öncenzúra szemszögéből vizsgálja meg az utóbbi évtizedek magyar játékfilmjeit. Azokra a — szerinte — árulkodó jegyekre figyelne, amelyek a művek anyagában önmagukat leplezik le — szóhasználat, dramaturgiai botlás, ilyen-olyan megalkuvás stb. Éhhez járulna még minden föllelhető dokumentum: hivatalos jegyzőkönyvek, forgatókönyv-változatok, személyes vallomások, visszaemlékezések, és így tovább. Ám épp az utóbbi dokumentumok roppant hiányosak, alig-alig föllelhetők, s a hitelük, használhatóságuk is rendkívül kétséges. Az öncenzúra — az óvatoskodás, az uralkodó ideológiai széljárás kifigyelése - száz százalékos pontossággal egyébként is kimutathatatlan, a legőszintébb műhelygondola- tokban is van, lehet a majdani nyilvánosságot „belekalkuláló” mozzanat. így hát a szakmai vita során a kollégák lebeszélték társukat a vállalkozásról, bár maga a téma roppant érdekes és időszerű. Hiszen kétségtelen,például épp a magyar filmművészet utóbbi évtizedei megérthetetle- nek, ha a műveket s a valóságot, annak „kulisszák mögötti” tartományát nem kölcsönhatásukban szemléljük. Jancsónak annak idején „meg kellett esküdnie”, hogy a Szegénylegények csakis a múlt század viszonyainak ábrázolása, nem pedig bármilyen totalitárius hatalom bírálata. Holott nyilvánvaló, hogy ez is, az is, miként minden igazán jelentős műalkotás. A múltról szólva a mának is üzen. Spiró György nagy sikerű regénye, Az Ikszek a múlt századi Lengyelországban játszódik de az is nyilvánvaló, hogy a korabeli orosz-lengyel művészeti, társadalmi élet bemutatásával egyidejűleg egy birodalmi gondolkodásmód pompás szatírája egyszersmind, ekként pedig mai áthallásokkal. Kosa Ferenc filmje, A másik ember még nem hivatkozhatott 1956 októbere népfelkelésnek való minősítésére mint új köz- megegyezésre, de a mű egészéből mégis ez derül ki. Nagy Imre hangját hallgatják a rádióból a szereplők az egyik jelenetben, anélkül, hogy a megszólaló kilétét a néző tudomására hozná a rendező. Számít arra, hogy úgyis tudja ezt, vagy ha nem, valaki megmagyarázza neki. Á fegyverfogás megtagadásának II. világháborús és 1956-os példázata ebben a filmben a ma már lehetővé tett alternatív katonai szolgálat eszmei megalapozása. Könnyű elgondolni, hogy ha ennek a kétségkívül bátor, 1988 tavaszán bemutatott filmnek a rejtjelezésre fordított energiái csakis művészi célokat szolgálhattak volna, mennyire kedvezőbb az eredmény. Vissza tehát a művészethez! Még akkor is, ha van író, aki egyelőre nagyobb lehetőségeket érez magában a politikusi működéshez. Meg kell teremteni annak a feltételeit, hogy a politikától, a tudomány által vizsgálandó kérdések terheitől, a publicisztikus megnyilatkozás kényszerétől megszabadított művészet tárlatokon, mozivásznon, képernyőn, kísérleti kamaraszínházban, könyvben, folyóiratban hallathassa sza vát. S ha ez a beszéd egy darabig még ’’mutál”, meg-megbicsaklik, legyen türelmünk hozzá. Ugyanúgy, mint a frissen, fiatalon, ön- és hivatali cenzúrától megnyomorítatlanul berobbanókiránt. K.Zs.

A minap egy hír kapcsán tájékozódhattak a Hírlap olvasói az egri — pontosabban pesti központú, de lényegében Heves megyéből verbuválódott — GEO- EP Mélyépítési Kivitelező Kft. nem mindennapi munkájáról. Szakemberei ez alkalommal történetesen egy új barlangszanatórium kialakításával örvendeztették meg a rászoruló asztmás gyermekeket Lillafüreden.

Érdeklődésünkre utóbb kiderül, hogy a 40-45 dolgozót foglalkoztató, „szűkebb hazánkban” még mindig alig ismert mini cégnek — amely még csúcsidő- szakban sem alkalmazott e kis létszám kétszeresénél több embert — korántsem ez az egyetlen érdekesebb vállalkozása. Varga Lajos műszaki vezető szinte kapásból is egy sor más hasonlót említhet. Annál inkább, mivel a megalakulásuktól eltelt hat esztendőben igencsak bejárták az országot. Megfordultak Pécstől Sátoraljaújhelyig, Soprontól Szolnokig még sok helyen. Szentendrén, Pakson, Debrecenben — hogy csak néhányra utaljunk -, egyaránt izgalmas megbízásokat kaptak.

— Szentendrén például a még II. Rákóczi Ferenc fejedelem idején emelt kedves kis városházát kellett „megfognunk” — mondja. — Az 1950-es években rendbetett, korszerűsített épületről dehogy gondólták volna a gazdái azt, ami később történt! Ám a baj, sajnos a legnagyobb figyelmesség mellett is előfordulhatott. Megrongálódott a szennyvízcsatorna, aztán alaposan átáztatta a csúszós, lejtős agyagos talajt. Úgy, hogy mintegy tíz centimétert vándorolt az épület rajta. Megrepedtek a falak, életveszélyessé váltak a helyiségek, amiket természetesen nem lehetett ennyiben hagyni. Aláfúrtunk hát az építménynek, különleges betonpilléreket — megacölöpöket — sajtoltunk a mélybe, majd ezeket hidraulikus megoldással a házhoz feszítettük. így 5-6 méternyivel lejjebb tulajdonképpen új, megbízható alapra helyeztük az értékes létesítményt, amiben remélhetőleg már nem kell tovább félni a mozgástól, az esetleges összedőlés- től.

Javítottak helikopter erővizsgálót, emelet-ráépítéshez megerősítették a fővárosi Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola alapjait is, rejtett pincéket, üregeket fedtek fel, illetve töme- dékeltek a román kori zsámbéki műemléktemplomnál, régészekkel együtt dolgozva. Salgótarjánban ma is folytatják még a többször bezárt, kinyitott, legutoljára talán hatvan éve művelt bánya szintén mindeddig lappangó, elfelejtett vágatainak be- cserkészését, megszűntetését, hogy a fölöttük időközben emelt új épületek létét tovább ne tegyék bizonytalanná, lakóik nyugalmát visszaadják.

Szintén jelenleg is tartó munkájuk a Gellért-hegyi „limpiasi” templom, illetve a fölötte lévő valamikori sziklakápolna helyreállítása. Megerősítik a közeli gyógyszállót ellátó forrásra emelt, 1926 pünkösdjén felszentelt, s 1951-ig működött romantikus kis egyház tartószerkezetét, falait talán az idei szép nyári ünnepre, hogy ismét kinyíljék az érdeklődőknek. Utána pedig rendbeteszik a magsabban fekvő valamikor kedvelt búcsújáró helyet is, kibontják eltorlaszolt bejáratát.

— Híre, legendája miatt külön is kötelez bennünket a Gellérthegyi megbízás — magyarázza a műszaki vezető. — Az altemplom annak a spanyol halászvároskának kegyhelyéről kapta a nevét, amelynek keresztmásolatát nem kevés nehézségek árán a magasban végül itt is felállíthatták, jelenleg pedig a belvárosban őriznek. Ferencesek, pálosok adták hírét a felszentelt kis „birodalomnak”, amit a hívőkön kívül a pusztán csak kíváncsiskodó turisták is messze földről sokáig szívesen felkerestek. Bizonyosan öröm lesz számukra, ha visszakapják.

Az évi 40-45 millió forintos árbevételű kft. nyilvánvalóan közelebb is dolgozik. Volt, van néhány tennivalója Egerben — lőtt betonos technológiával megerősítette a Bárány utcai partfalat, teljesített megbízást több más mellett a Cifrakapu téren — és a „szomszédban” sem éppen ismeretlen.

A megyeszékhelyhez nem messze, Szomolyán történetesen két barlanglakás helyreállításához fog rövidesen. Nem paradoxon az újabb feladat, szó sincs arról, hogy visszatetsző körülmények között ismét emberek éljenek a domboldalban. A jövő számára csupán emlékül kívánják visszahagyni a felújított, konzervált két lakást. Amolyan szabadtéri múzeumnak szánja a megrendelő. Az egyikben kőfaragó műhelyt rendeznek be, míg a másikban egy eltűnt világ mindennapjaiba — a falusi szegényember szerényke otthonába, bútorai, felszerelései, használati tárgyai közé — pillanthat majd a látogató.

(gyóni)