Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)

1990-05-29 / 47. szám

y.; V" ...............................................................................................l.,L.y ■„■ ...... v-yv ....................................................y,........................■ y......................................... ■ , 4. KULTÚRA - KÖZMŰVELŐDÉS _____________ Hírlap, 1990. május 29., kedd M ág Bertalan: f m ■■ m. Is 2.rész RsaKHBHaaMccaswMis Hát igen, az „okosok” meg­jegyzés talán azon alapult, hogy ha valahol az országban nagy horderejű bűncselekmények esetében a helyi szervek bizo­nyos idő után nem értek el ered­ményt, akkor a felsőbb vezetők rendszerint a Belügyminisztéri­um bűnügyi szerveit utasították a bűncselekmény tetteseinek fel­derítésére, elfogására. Ez az el­nevezés azonban inkább ragad­ványnévvé vált, hiszen a helyi bűnügyeseknek és a budapesti kriminalistáknak is megvoltak a kiválóan dolgozó, képzett sza­kemberei. A jelző tehát megma­radt továbbra is, annak ellenére, hogy a belügyi bűnügyesek a leg­jobb barátságban voltak különö­sen a főkapitányság bűnügyi dol­gozóival. Ritkán azért még elő­fordult, hogy megjelenésük ellen­érzést váltott ki. Magos a megjelenésen kissé I ‘ I Aki levelezőlapra kát összegyűjtve beküldi címünkre M I (3300 Eger, Pf.: 23.). H _ Hírlap könyvsor- I MH ■ I solásán. A levele­zőlapra írják rá: meditálva már be is nyitott abba a szobába, ahol Palágyi Bélával — az e heti nappali művezetővel — az egyik helyi nyomozó be­szélgetett. Miután megtudta, hogy a művezető büntetlen előé­letű, nős, kétgyermekes családa­pa, közölte, hogy szeretne ő is néhány kérdést feltenni. — Csak tessék, őrnagy elv­társ, én legalább addig odakint bekapok valamit, mert még ma nem is ettem, és aztán visszajö­vök. — Magos őrnagy vagyok — mutatkozott be Palágyinak. — Mondja, Palágyi űr, a nappali műszak kezdete előtt mindig jó­val korábban szokott bejönni? — Első kérdésként ezt azért tette fel, mert úgy hallotta, hogy eddig csalc nagy ritkán fordult elő, hogy jóval a műszak kezdete előtt bejött volna az üzembe. Többen azonban még erről sem tudtak. — Ha nem is naponta, de azért elég gyakran. — Ma például hol jött be? A portás szerint ön nem a főbejára­ton jutott az üzembe. — Pedig ott jöttem be — mo­solygott elnézően Palágyi —, csak kérem szépen, ilyen korán rendszerint szundikál az öreg, és nemigen figyel a bejövökre. — Miért ment egyenesen a pénztári irodához? — Furcsállottam, hogy ilyen korán ég ott a villany, és mielőtt benyitottam volna az ajtón — ami az emeletre vezet, a pénztár­hoz —, észrevettem, hogy alig két méterre valaki a földön fekszik. Odaszaladtam, és elborzadva láttam: véres a feje, eszméletlen állapotban van. Én akkor halott­nak véltem. Riadalmamban fel­rohantam a pénztárba, ahol égett a villany. Legnagyobb megdöb­benésemre ott feküdt véres fejjel az éjszakai művezető, Almási Géza. Nyomban leszaladtam a művezetői szobába, és értesítet­tem a rendőrséget meg az igazga­tó elvtársat. A rendőrség elég ha­mar meg is érkezett. A rendőror­vos azonnal Almásihoz lépett, de az már, véleménye szerint, több órája halott volt. Az iroda bejá­ratánál fekvő férfit, akiről addig­ra már megtudtam, hogy Gáti József műszerész, az orvos még életben találta, és azonnal be­szállította a kórházba. Ekkorra az üzem dolgozóinak többsége már ott álldogált, és szinte szótla­nul nézték a véres tragédiát. Ezt követően többek között engem is felkértek ide, és a folyosón le­vő irodákban megkezdték vala­mennyiünk kikérdezését. — Palágyi úr, magának mi a véleménye, ki vagy kik követték el ezt a borzalmas bűncselek­ményt? — Bár tudnék erre feleim, is- tenuccse, nem kímélném. — Mondja kérem, tudták az itt dolgozók, hogy a páncélszek­rényben aznap körülbelül két­millió forint volt? — Azt hiszem, ezt nemigen le­hetett eltitkolni, hiszen mindenki tudta, hogy másnap lesz a prémi­umosztás. — Köszönöm a felvilágosítá­sait. — Elmehetek, őrnagy úr? Szeretnék már az üzemben lenni, mert rengeteg a munkám. — Sajnos, ebben én nem dönthetek, de azonnal meg­érdeklődöm. Magos kinyi­totta az ajtót, és intett az utolsó falatoknál tartó kollé­gájának, hogy cseréljenek helyet. (Folytatjuk) A demokrácia kultúrája, a kultúra demokráciája Vészes gyorsasággal változ­nak az idők. Ma mar a kommu­nista jelző a legsúlyosabb sérté­sek egyike, közvetlenül az „anyázás” után. Plakáton hája- sodik elénk egy tarkó, tányér­sapkában végződő disznófgjel, és cirill betűs(!), orosz nyelvű fö­lirat adja tudtunkra: „Elvtársak, vége!” Lám csak, az időközben háttérbe szorult orosznyelv-ok- tatás mégsem volt annyira ha­szontalan: lehet piszkálni a ha­lottnak vélt oroszlán farkboitját, a fölszabadítóból megszállóvá minősült hatalmat, s hazai „sze­kértolóit” bosszantva-fenyeget- ve. Kétségtelen: a tarkó — tarkó- lövést juttat a plakát nézőjének eszébe (ha olyan idős már, hogy e „hagyomány* is tudata részét al­kotják, s habár az is kétségtelen: a föntebb jelzett hatalom teljében a tarkólóvés milliószám a szoká­sos megtorlás volt, ma egy efféle asszociáció nem éppen a békés rendszerváltás, átmenet képzet­köréhez tartozik. S a tüntetések. Jó esztendeje még egymaga vonult föl a Kossuth Lajos téren egy hölgy, táblát emelve Dobray György dokumentumfilmiének, a kéjnoről szóló K-nak a bemu­tatása ellen. Nemrégiben már népes tüntetés zajlott a pesti mo­zi előtt, azzal a szándékkal, hogy haladéktalanul tiltsák be az ille­tékesek Scorsese amerikai — olasz filmrendező művének ma­gyarországi vetítését, a másutt is olykor botrányt támasztó Jézus Krisztus utolsó megkísérlését. Hát igen, így van ez: tünteté­sek árán megszületett a tüntetés szabadsága. S most már néha olyasmi ellen is tüntetnek, ami pedig egy széles ízlésskálán moz­gó demokratikus társadalom — például a Magyar Köztársaság — értékrendszeretői korántsem le­het idegen. Ezt az amerikai filmet magyar papok vallásügyi szakértőcso­portja előzetesen megtekintette (az erőszakfilmek s hasonlók esetében filmforgalmazásunk még nem ennyire elővigyázatos), és jóváhagyólag nyuatkozott; más papok véleménye szögesen eltért ettől, ám e más papok állí­tólag nem látták a vitatható moz­góképet, s mire megnézhették volna a moziban, már a tüntetés élén találták magukat. Scorsese — megesküszöm rá — izgalmas és nagyon szép filmet készített Jézus Krisztusról, aki mártírhalála óta minden kor em­lékezetében mint időszerű hős jelent meg, hatalmas érzelmi hullámokat kavarva, rokonszenv és ellenzés közepette. Ernest Re­nan a múlt század második fel­ében az emberiség vallását meg­alapító Jézust forradalmárnak tekintette, őt és követőit valami­féle „lenge kommunizmus” hí­vének — s mindezt Renan, az egykori yiap, az elismerés hang­ján említette. Mauriac katolikus író 1936-ban ezt írta Jézus-regé­nye lapjain: „Ma sok embert csak a tudatlansága tart vissza at­tól, hogy meg ne tagadja Krisz­tust. Eta ismernék, nem bírnák elviselni.” Ehhez képest Scorsese — s a görög regényíró, Kazantza- kisz, akinek művet a filmrendező alapul vette — nem állít meghök- kentőbbet. Jézus itt kezdetben a rómaiak megrendelésére ácsol kereszteket, így menekülne Is­tentől rárótt végzete elől. Aztán egy végső látomásban a túlélés képsprai peregnek le, s a megvál­tás úgy magyaráztatik, mint az egymást követő nemzedékek láncolata. (Madách Luciferé is hasonlóképp gondolkodik — bár viccet farag ebből.) E kellene jutni odáig, hogy a vallás csakugyan emberi joggá, egyéni döntés kérdésévé váljék. Es ne erőltessék rá a vallásossá­got arra, aki ezt nem akaija. Le­gyen emberi jog az ateizmus is, de agresszív érvényesítésének álljuk útját csakúgy, mint bármi­lyen agressziónak. Tanuljuk még a demokrácia kultúráját, a kultúra demokráci­áját. A szócsere nem önkényes játszadozás. Én azt remélem, hogy hamar túlesünk eme össz­népi tanfolyam legnehezebb sza­kaszán, és ősszel már tapasztal­tabban, fölvértezettebben — egy­szóval: kulturáltabban —fogunk hozzá a helyi önkormányzatok megteremtéséhez. K. ZS. Magyar édesapja az első világ­háborúban a keleti fronton har­colt, ott fogságba esett — és sze­relembe: orosz asszonnyal tért haza. Kisebbik fiuk, Darvas Iván féléves volt, amikor a család Prá­gába került, és ott éltek a Felvi­dék visszacsatolásáig, 1938 őszéig, akkor telepedtek le ismét Budapesten. így aztán Darvas Iván már gyermekkorában anya­nyelvi szinten beszélt a magyar mellett oroszul, csehül és néme­tül, és ez a többnyelvűség, meg a két világháború közötti cseh­szlovák demokrácia szelleme olyan útravalót adott neki, amely napjainkig is a humanizmus, a tolerancia, a liberalizmus és a de­mokrácia muníciójával táplálja szellemiségét. így aztán korántsem meglepő, hogy a Szabad Demokraták Szö­vetsége felkérte képviselőjelölt­jének, amit a színész csak úgy vállalt el, hogy megmaradhat pártonkívülinek. Amúgy sem ez lesz első találkozása a politiká­val, szenvedő félként elég része volt már belőle. Politikai fogolyként ült a Rá- kosi-rezsim börtönében fivére, Darvas Attila. A forradalom ide­jén Iván kiszabadította^ki nem tette volna meg ugyanezt a test­vérbátyjáért?), de legyünk pon­tosabbak: hozzájárult törvényes kiszabadításához. Vagyis az ille­tékes igazságügyi hatóságokat kereste fel, azok előbb felhábo­rodtak (vagy csak tettették?), hogy Darvas Attila és mások még mindig börtönben ülnek. Ez október utolsó napjaiban tör­tént, 1956-ban. Aztán hivatalos, pecsétes írást adtak a szülésznek arról, hogy kinevezik a fogoly­szabadító bizottság tagjának. így történt. S mert abszolút legáli­san, mondhatni: úriember mód­jára járt el, a magát forradalmi­nak is, munkásnak is, parasztnak is nevező, legitimitásában fölöt­tébb vitatható, szovjet tankokkal begördülő új kormány — a maga értelmezésében ugyancsak tör­vényesen — letartóztatta, elítélte és börtönbe csukta az akkori évek szinte üstökösként magasba emelkedett, legígéretesebb ifjú színésztehetségét, az akkor már színpadi és filmsikerei zenitjén lévő Darvas Ivánt. Aki élt már az ötvenes évek második felében, és emlékezik, az tudja: többlépcsős volt a meg­torlás, kegyetlen volt a bosszú, így azután Darvas Iván, kiszaba­dulása után, dehogy is térhetett még vissza a színpadra, arra „ítélték” — persze nem írásban, csak suba alatti telefonokkal in­tézve —, hogy nem lehet színész, hogy segédmunkáskodjék, aztán kisipari szövetkezetben tegyen- vegyen, majd amikor nagy ke­gyesen megengedték, hogy újból gyakorolja hivatását, további büntetésként előbb még vidé­ken, történetesen Miskolcon kel­lett egy évadot abszolválnia, és utána Pesten is előbb csak kisebb jelentőségű teátrumhoz szerződ­hetett, amíg végül odaengedték igazi terepére, a Vígszínházba. Erről azt nyilatkozta nemrégi­ben: „Munkahelyem a Vígszín­ház, amely annak idején létreho­zott egy ma is élő stílust... És ha majd meghalok — azzal hízelgek magamnak —, rólam is (mint Ruttkai Éváról, Latinovitsról) azt fogják mondani: — Olyan iga­zi, Vígszínházba való színész volt.” Meg talán olyan igazi, népét jól képviselő parlamenti tag is. B. T.‘ r­mm m * m A Fnu hpf KÉPERNYŐ LiUy f (wi ■ « ■ ELŐTT >1 _____ Átlagemberek? Nem véletlenül tettem kérdő­jelet a szombat este vetített Os- car-dijas amerikai film címe után. Nem hiszem ugyanis, hogy jogosult ez a minősítés, hiszen valamennyien rejtett, kiaknázat­lan képességek sorával büszkél­kedhetnénk, ha tudnánk róluk, ha felfedeznénk őket. Legfeljebb a választott vagy elviselj sors lehet szürke, soka­kéhoz hasonló. Az alkotók egy. ilyen família hétköznapjaiba pillantottak be. A férj és feleség örvendhet a munkával megteremtett — ná­lunk erre eddig csak önpusztítás révén adódott alkalom—j ómód­nak, az elegáns kocsinak, a tágas, afféle vidéki kúriának is beillő otthonnak, a szemnek tetsző be­rendezésnek, az idegnyugtató bankszámlának, a bőséges sza­badidőnek, a szinte korlátlan utazási lehetőségeknek. Ezt az irigylendő miliőt bor­zolják fel a problémák. A két fiú közül a nagyobbik csónakbaleset áldozata lesz. Öccse képtelen feldolgozni ezt a tragédiát, min­denekelőtt azért, mert bevallat­lanul is felelősnek érzi magát. Később arra is fény derül, hogy a ház ura sem kiegyensúlyozott al­kat. A 21 esztendős házasság csak önuralommal viselhető el párja számára is. ők azonban hallgatnak, csak a tizenéves ver­gődik. Az öngyilkosság traumá­jával is birkózik, méghozzá az ar­rafelé divatos pszichológus segít­ségével. Aztán robban a szikra, s látványos összezördülés nélkül is vége a csak külszínre létező har­móniának. Az anya elutazik... Ők ketten maradnak. Nincs hepiend, hiányzik a szabályos le­zárást szülő katarzis. Mi meg csodálkozunk. Vala­hogy túlzottnak tartjuk ezt a leg­rangosabb nemzetközi mélta­tást. Igen, nem rossz munka ez a produkció. Többnyire hatásos, ám olykor kissé unalmas jelene­tek, szituációk ötvöződnek ne­hezen befogadható szerves egész- szé. Talán ebben a kelet-európai közegben, ahol meg se rezdü- lünk, ha szembesülünk a lélekte- lenség, az elfásultság, az intrika, a képmutatás ezernyi változatá­val, ebben a rideg valóságban meglepődünk, ha azonosulást várnak tőlünk ezzel a némileg lu­xusnak tűnő szenvelgéssel. Nincs igazunk, de hát nálunk milliók aggódnak a holnapok miatt, féltik a veszni látszó létmi­nimumot, így hát legyen bocsá­natos bűn számunkra ez a hűvös, ez a túlzottan távolságtartó mér­legelés. Bizonyára másként véleke­dünk majd akkor, ha a még sehol sem lévő bőség kosarából mind­nyájan megerőltetés nélkül ré­szesülhetünk. Mondjuk az USA-ban meg­szokott recept szerint. Fene bánja, vállalnánk ezt az átlagnívót... Pécsi István A megvilágosodás Egy közömbös napon Komis Mihály magyar író ment az ut­cán. A külső szemlélőnek úgy látszott: valahonnan tart valaho­vá, de valójában sehonnan seho­vá sem igyekezett. Minden mindegy volt számára, mert már jó ideje összemosódott előtte a szürke ég és a szürke föld. Hirte­len kisütött a nap. Ilyen már na­pok, hetek, talán hónapok óta se történt. Legalábbis ő ilyenre nem emlékezett. Ekkor váratlanul Komis találkozott Istennel. A meleg napsütésben egy pillanat alatt megérezte a múltat, úgy lát­ta: elvesztett, soha nem látott hozzátartozói simogatják, védel­mezik. Bár egy hete közvetítette a te­levízió a „Dunasirató” című be­szélgetést, amelyet Makk Károly filmrendező folytatott Kornissal, mégis járnak bennem az ott el­hangzott gondolatok. Különö­sen ez az egyszerű történet, amely az író elmondása szerint rendezte benne a dolgokat, s azóta talpára állt a kusza világ­ban. Megvilágosodás. Talán ez a legmegfelelőbb kifejezés arra, amiről az író beszélt a filmrende­zőnek, pontosabban nekünk, né­zőknek. Olyan élmény ez, amelyre a mai kor embere úgy vár, mint a szomjazó a forrásvíz­re. Szeretnénk megtalálni azt a pontot, amelyből ki lehet mozdí­tani a világot a sarkaiból, azt a percet, amely minderre magya­rázatot ad. Ettől reméljük, hogy megmagyarázhatjuk a már-már megmagyarázhatatlant, értel­mezzük az értelmezhetetlent. Egy különös, mégis hétközna­pi sors tárult föl ebből a vasárnap esti beszélgetésből. Ugyanis nem életének eseményei és fordulói tették igazából érdekessé mind­azt, ami Kornis Mihállyal történt, hanem az, ahogy a negyven- éves értelmiségi megélte mindazt, amin keresztülment. Tehetséges és gerinces gyermek és fiatalem­ber lévén, rendre kiemelkedett társai közül, de mindig vissza is zuhant, mert nem tudta elfogad­ni a hatalom játékszabályait. An­nál kevésbé volt képes a megal­kuvásra, mert zsidó, s ennek a népcsoportnak a kiirtását, s há­nyattatását a hallgatás fala vette körül. Ő nemcsak osztozott abban az általános múltnélküliségben, történelemhiányban, amelyet az előző korszak okozott, hanem többszörösen megszenvedte en­nek minden nyűgét. Véres verí­tékkel kellett meghódítania azt a régmúltat, amely jó esetben min­denkinek egyszerűen csak jár, mint halott édesapja után a karó­rája vagy a cigarettatárcája. Erről szólnak írásai, ezt a szinte kilá­tástalan helyzetet jelenítette meg a Hallelúja című dráma is, amely a magyar színházi élet perifériá­jára szorítva nagy sikert aratva, mégis jeltelenül múlt ki. Csak posztumusz díjat kaphatott az el­múlt év során. Pedig szinte mindenki ebben az emlékezetvesztésben szen­ved, s ezt a kollektív amnéziát csak azzal lehet megszüntetni, ha kimondjuk a maga zűrzavaros és meg nem oldott kérdéseivel is a múltat. Erről beszélt Kornis, s őszinteségében megdöbbentő volt mindaz, amit ezen a csendes vasárnap estén elmondott. Gábor László Darvas Iván I portréja ■

Next

/
Oldalképek
Tartalom