Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)
1990-05-26 / 45. szám
Hírlap, 1990. május 26., szombat 3. Belülről — a „Springer-ügyről” Kiléptünk az ördögi körből Soha annyi szó nem esett a megyei napilapokról, mint mostanában. Azelőtt nem vetett számot igazából a közvélemény azzal a különös jogi és politikai helyzettel, amely egyre inkább ellehetetlenítette munkánkat és életünket. Most viszont, amikor úgy döntöttünk, hogy kilépünk ebből az ördögi körből, azonnal a figyelem középpontjába kerültünk. S mivel többnyire nem ismerték valódi állapotainkat, ismeretek nélkül beszélnek erről az elhatározásunkról, még alapfogalmakat sem használnak pontosan az erről véleményt formálók. A megoldás egy formája „Puccsszerűségről” beszélnek, amely valamilyen központi késztetésre ment végbe, amelynek mi, vidéken élő újságírók csupán „elszenvedői” lehetünk. Valójában nálunk talán szokatlanul gyors és határozott döntés volt ez, amelyről nekünk világos álláspontunk van, nem úgy, ahogy néhány újságcikk sejteti. Az a „titoktartási kötelezettség”, amelyet aláírt munkaszerződésünk valóban tartalmaz, a piac- gazdálkodás következménye, amely az egyre jobban kialakuló versenyhelyzetre vonatkozik, nem pedig gondolat- és szájzár. Én úgy vélem, hogy más okai vannak annak, hogy kevesen szólaltak meg azok közül, akik ezt az utat választották. Megszoktuk már, hogy a rólunk szóló viták is többnyire a fejünk felett, megkérdezésünk nélkül zajlottak le sorsunkról. Különösen az 1988-ban kezdődő változásokig volt így, mert többszörös ellenőrzés és szigorú kézi vezérlés alatt készítettük lapunkat. De a számtalan társadalmi anomália között csak egy, s nem is a legsúlyosabb volt a mi problémánk. Az összes sajátosságával együtt is csak egyszerű következmény, a pártállami „puha diktatúra” alkotmányos díszletei eltakarták nyomorúságunkat, többszörös alávetettségünket. Még az újságírótársadalom íratlan törvényei szerint is csak másodrendűnek számított egy vidéki hírlapíró. Ezért is hallatszik kevésbé azoknak a hangja, akik saját bőrükön érezték a válságot, amelyből keresték a kivezető utat. Most a kimondott és kimondatlan érdekek tüzén fortyognak az indulatok. Ezért nem is tud kellően tájékozódni az, aki elfogulatlan képet kíván alkotni a történtekről. Nagyon gyakran csak szólamokat lehet hallani „lapeladásról”, „vagyonátmen- tési kísérletekről”, a „nemzeti vagyon kiárusításáról”, s más effélékről. Már ezeken a kifejezéseken is látszik, hogy miféle érzelmi és politikai szempontok alapján értékelik azt, amire elszántuk magunkat. Ekkora súly alatt nagyon nehéz megfogalmazni a mi igazságainkat, mert könnyen az efféle fogalmak zúdulnak ránk. Pedig nem az első hasonló lépés a miénk, mivel különböző módon már igyekeztek szerkesztőségek megváltoztatni az örökül kapott lehetetlen helyzetüket, divatos szóval „legitimizálni” működésüket. Elég, ha csak a Magyar Hírlap, a Heti Világgazdaság, a Népszabadság, a Magyar Nők Lapja, a Nemzeti Sport, vagy az Üj Ludas Matyi példájára hivatkozom. Számot vetettek a lehetőségeikkel az ott dolgozó kollégák, s az általuk legkedvezőbbnek ítélt megoldást választották. Mi is ezt tettük. Nem hiszem, hogy többségünk ne gondolta volna át mindennek azdasági, jogi, politikai és er- ölcsi vonatkozásait. Nem megfontolás, vívódás nélkül léptünk ki régi lapunktól, lezárva egy korszakot életünkből, s vállaltunk egy újat. Igen, egy újat vállaltunk, mert téved vagy torzít, tiki azt állítja, hogy a Heves Megyei Hírlap megfelel a volt Népújságnak. Ez ugyanannyit jelent, mintha azt mondaná, hogy az ország, ahol élünk, megfelel az egy évvel ezelőtti Magyarországnak. Meggyőződésem — s ki-ki megbizonyosodhat róla —, hogy evolúciós úton jutottunk el ahhoz a változáshoz, hogy szakítsunk a régi lappal, s alapítsunk egy másikat. Nyilvánvalóan hasonlít az előzőre, ahogy mi, akik készítjük, sem bújtunk ki a bőrünkből. Mégis átléptünk egy másik „időszámításba”, de vittük magunkkal vitáinkat, napi feszültségeinket is. Természetesen revolúciós úton is végbemehetett volna ez a változás. De ahogyan az országban is megvolt az értelme annak, hogy békés, nagyobb veszteségek nélküli volt az átmenet, úgy nálunk is sok előnnyel járt ez a döntés. A választások után Bálint B. András a Magyar Naplóban hivatkozott egy A kútaga va- elbeszélésre, A pókfonálra. Érdemes felidézni ezt a történetet: „Buddha őgyeleg a Paradicsom lótusztavának partján, egyszerre megtorpan, s egy nyíláson lepillant a Pokol tüzére. A vergődök közt észreveszi Kandalát, a gyil- ■ kos betörőt, akit egykor őszám ü- zött az örök szén védésbe. Eszébe jut, volt a rablónak egyetlen jó cselekedete: bár tehette volna, nem taposott agyon egy pókocs- kát... Buddha megszánja, lebo- csát neki egy pókfonalat: ha tud, hadd menekülj ön. Kandala megragadja a fonál végét, repes az örömtől, így tán mégis a Paradicsomba juthat. Mászik fölfelé. Reszket, el ne szakadjon a vékonyka fonál. Félúton járhat, amikor visszatekint, s döbbenten konstatálja, hogy poklos cimborái ott nyomakodnak sorra utána. Eszeveszetten rájuk rivall: „Hé, ti bűnözők! Ez a pókfonál az enyém! Ki a fene mondta, hogy rámászhattok? Eresszétek el! Eresszétek el!” S a szál abban a minutában elszakad, visszazuhannak mindahányon.” A modernizáció elkerülhetetlen Legalább azok a lapok, akik a „pókfonálon” fölfelé igyekeztek, tanúsítottak volna nagyobb érdeklődést a valódi háttér iránt. De éppen az ellenkezője történt, a legnevesebb támadások éppen abban a Magyar Hírlapban láttak nyilvánosságot, amely maga is vitatott körülmények között választott utat magának. Mi egy olyan lehetőséget ragadtunk meg, amelyet azelőtt többször is alkalmaztak különböző kollektívák, hogy új lapgazdát találjanak, vitatható helyzetüket megszilárdítsák. Nem az Axel Springer-Budapest Kft. „találta ki"ezt a megoldást, hanem mi, újságírók. S a zűrzavaros állapotok közül ilyen úton-módon igyekeztünk kikerülni. Ezért nincs igaza annak, aki azt állítja, hogy a háttérben személyes megfontolások húzódnak, s azért „álltunk át” a Springerhez, mert féltettük a bőrünket a hatalmi átrendeződések között. Annyiban megfelel ez a valóságnak, hogy a mi sorsunk ösz- szefonódott a megyei napilapéval, s veszélyérzetünk felelősség- érzettel társulva késztetett bennünket valamilyen állapottisztázásra. Ugyanis az ellentmondások miatt néhány héten, hónapon belül felőrlődhetett volna itt az újságkészítés lehetősége. A legegyértelműbben az anyagi, technikai alapok tűntek volna el, s ez még a mi viszonylag fejlett géprendszerű szerkesztőségünket is fenyegette. A rohamosan növekvő költségek már az év közepére olyan veszteségekhez vezettek volna bennünket, amelyek miatt „le kellett volna húzni a rolót.” Mindjobban kiderült, hogy az a fajta elektronikus rendszer, amellyel dolgozunk, egyre több hiba forrása, s az a munkamódszer, amelyet alkalmazunk, inkább nyeli, mint termeli a pénzt. A modernizáció elkerülhetetlenné vált, mégpedig radikális módon. S mert csak Münchausen báró képes saját hajánál fogva kihúzni magát a mocsárból — másnak ez nemigen sikerülhet —, partnert kellett találni ehhez a gyökeres változáshoz. Mi a Springer céget választottuk. Szükségünk volt rájuk, ahogy nekik is ránk. S ekkor mások is rájöttek, hogy mi értéket jelenthetünk, nemcsak holmi lenézett „vidéki orgánum” a miénk, többen azonnal megkongatták a vészharangot. De mi is a mi értékünk? A nagy politikai, társadalmi és gazdasági átrendeződésben a megyei napilapokra jelentős szerep vár: az olvasói szokások vizsgálata, s a nyugat-európai példák elemzése mind azt mutatja, hogy a helyi lapok egyre fontosabbá válnak. Ha pedig ilyen küldetést tölthetnek be, akkor miért pusztuljanak el? Ha a nagy hullámverésben „kimúlik” a megyei napilap, vajon ki és hogyan képes pótolni, s milyen módon? Van-e arra ideje ennek az országnak, hogy kiessen egy ilyen fontos fórum, a gazdaság és társadalom fejlesztésének egyik lehetséges segítője, s valamilyen hosszabb verseny után teremtődjön meg újra? Miért így? Lehet, hogy túlbecsülöm fontosságunkat, hiszen erre mindenki hajlamos saját küldetésével, felelősségével kapcsolatban. Persze most már a „Springer-ak- cióval” kapcsolatos megjegyzések is megerősítenek ebben a hitemben. Most már azok is úgy vélekednek, hogy „a magyar tömegtájékoztatás egyik legfontosabb eszközrendszere” ez, akik másod- vagy harmadrendű újságoknak tekintették a megyei napilapokat. Szükséges volt mindenképpen egy ilyenfajta lépés. A józanabbak be is látják, hogy külföldi tőke, s szervezési tapasztalatok nélkül nehezen boldogulna a magyarsajtó. De közülük is jó néhá- nyan kifogásolják azt a módot, ahogy ez megtörtént. Részben erkölcsi, részben személyi, részben politikai aggályokat hangoztatnak, a jogi háttérrel vajmi kevesen néznek szembe. Pedig nagyon egyszerűen meg lehetne válaszolni az alapkérdéseket, ha közös nyelvet beszélnénk. De ehhez az kellene, hogy elfogultságok és érdekek nélkül vizsgálja mega véleményalkotó ezt a szituációt. Hogy miért ilyen hirtelen, s miért nem valami másfajta gazdasági társulás, esetleg részvény- társaság formájában vágtunk bele vállalkozásunkba? A megjelent sajtóközlemények egy jelentős része azt érzékelteti, hogy felelőtlenül cselekedtünk, mert küszöbön állt a megoldás, több lap is hangot adott annak a nézetének, hogy az új Parlament szinte biztos, hogy első lépéseként államosítja a párttulajdonban lévő kiadó vállalatokat. Ebben néhány politikai állásfoglalás is megerősítette őket, így például Eörsi Mátyásnak, az SZDSZ Tanácsa tagjának nyilatkozata, aki ennél azért differenciáltabban közelítette meg ezt a kérdést a Magyar Nemzetben: „Az új Parlamentnek egyik első intézkedése lesz, hogy érvényt szerezzen a népszavazás határozatainak, és elszámoltassa vagyonával az MSZP-t. Ez után pedig kérdéses, hogy a Szocialista Párt marad-e a tulajdonos.”'Éxthető ez a nagyon óvatos megfogalmazás, mert valóban jogilag tisztázatlan helyzet alakult ki. Ha el is számoltatják vagyonával az MSZP-t, akkor is nehéz kérdés, hogy mi legyen az önálló jogi személyekként létező vállalatokkal. Az, ami pofonegyszerűnek látszik, másik oldalról nem is olyan egyértelmű. Nem is szólva arról, hogy tudván tudtuk azt: nemcsak az MSZP „manőverei” következtében húzódik el a vagyon e részének államosítása, hanem egyre kevésbé érdeke ez a többi pártnak is. Miért lehettünk volna biztosak mi abban a vágyott, a szakmai érdekvédelmi képviseletek (Nyilvánosság Klub, MÚOSZ) részéről is megfogalmazott állapotban, hogy „... a megyei lapok a jövőben nem kötődhetnek egyetlen politikai párthoz sem; a szerkesztőségeknek — önálló szellemi műhelyként hiteles tájékoztatást kell szolgálniuk. A kiadók állami — vagy állam által felügyelt — vállalatként működjenek. ” Az elmúlt egy-két év alatt valóban kialakult egy olyan öntudat bennünk, hogy mi egy külön „hatalmi ág” lehetünk, de a jelek sokkal inkább másra mutattak. A színfalak mögött már jó néhány politikai erő a fölöttünk való rendelkezésre tört. Lehetnénk „nemzeti médium”-ok? Minél több oldalról megvizsgáljuk a problémát, annál több ellentmondásra találunk. Nagyon jól hangzik, hogy legyünk önálló műhelyek, s elkülönült, állami vállalatok a lapkiadók, de milyen is volna ez az állapot? Nem indulna meg akkor a versengés a tulajdonjog felett? Egyáltalán, mi adná meg a hátterünket, milyen jogi alapion állnánk? Érdemes fellapozni: a bennünket közvetlenül érintő 1986. évi II. törvény, közkeletűen a Sajtótörvény nem rendelkezik az újságok tulajdonjogáról. A szokásjog, a hatalmi helyzet döntötte el, hogy ki parancsol. Egyszerű példa, de talán sok mindent megmagyaráz: a nyolcvanas évek elején minden további nélkül levetették velünk az újságunk fejlécéről a megyei tanácsot, majd az MSZMP megyei lapja lettünk, mindenfajta jogi aktus nélkül Maga az újság soha nem is volt jogi személy, csak az alapítót lehet kibogarászni, amely a magyar törvénykezés szerint kitüntetett szerepet jelent. Hallgatólagosan állami és társadalmi tulajdon voltunk, másrészről pedig a párt vállalatáé, lebegtünk ég és föld között, mint Mohamed koporsója. Többször is zászlóra tűzték piersze a kiadók, rajtuk keresztül (bár ez jogilag jórészt értelmezhetetlen) a megyei lapiok államosítását. Mi is gyűjtöttünk aláírásokat ezért, s közben már kerestük a lehetőséget arra, hogy ha megtörténik az állami vállalattá átalakulás, akkor bevonhassuk azt a külföldi működötökét, amelyre elengedhetetlen szükségünk volt. Tárgyaltunk is több nyugati cég képviselőjével. Ám ez a váltás egyre húzódott. Mint már említettem, csak részben az MSZP húzódozása miatt, a téma más okból is lekerült a napirendről. Egyszerűen elvesztette fontosságát. Mindenki belátta, hogy a megyékben is versenyhelyzet alakult ki, s az eddigi megyei napilapok mellett megjelennek másfajták is. így végképp értelmét vesztette, hogy bennünket "nemzeti médiumként”tiszteljenek, s valami olyan különös „táncrendet” találjanak ki irányításunkra, mint a televíziónál, vagy a rádiónál. Egyébként is a nemzeti médium fogalma elsősorban a hiánygazdaság velejárója, mert ha lenne több televíziócsatornánk, vagy megszámlálhatatlan rádióadónk, bizony ott sem lenne szükség ilyen különbségtételre. A nyomtatott sajtó esetében piedig különösen a piaci törvényeknek, magyarán az olvasóknak kell eldönteniök, hogy mit vesznek meg. Egy modern európai újság lehetősége Amikor sorsdöntő lépésünket megtettük, azt hiszem, nem az váltotta ki a legnagyobb felhördülést, hogy kollektiven elszakadtunk a sok huzavona közt is — ki tudja meddig — MSZP-tu- lajdonú kiadó hivataltól, s egy másfajta lap alapítására szántuk el magunkat. Sokkal inkább az, hogy feltárult a lehetőség előttünk egy modem európai újság készítésére. Sokféle érdek metszéspontjában álltunk. A következő időszakban — e döntés nélkül — következett volna csendes vegetálásunk, esetleg jel nélküli kimúlásunk. Ez nyilvánvalóan elégedettséggel töltötte volna el a konkurens lapiokat, például az új helyzetben a helyüket mind kevésbé találó „független” újságokat, vagy a vidéken egyre több előfizetőt vesztő országos napilapokat. Nem is szólva a monopolhelyzetűkkel mindjobban élni kívánó nyomdákról, amelyek többször kísérletet tettek „bekebelezésünkre”, azon a sanyarú technikai színvonalon konzerválva a lapielóállítást, amilyen az elmúlt évek során kialakult. Az előbbiek felháborodott fiúsokkal igyekeztek és igyekeznek bennünket „eláztatni”, az utóbbiak piedig rámenősen próbálták érvényesíteni akaratukat. Ez az akarat vonatkozott újabb „meg- pumpolásunkra” éppúgy, mint esetleges beolvasztásunkra. Igen, valóban sietős volt ez a megoldás számunkra. Sietős, mert egyre kevésbé hihettünk valamiféle külső megoldásban. Ezért aztán egyértelmű volt döntésünk, amellyel az Axel Sprin- ger-Budap>est Kft. mellett határoztunk. Mert változó gazdasági, politikai, társadalmi helyzetünkben nagyon nehezen alakul ki valamiféle stabilitás, a huzavonából semmiképp sem kerülhettünk ki megfelelő módon. Hivatkoznak piersze arra is, hogy csak hét lap vállalta ezt, a többiek nem. Érdemes lenne azt is végignézni, hogy azoknak a lapoknak a vezetői milyen más megoldásokat kerestek, s számoltak-e a szerkesztőség és az olvasók érdekeivel? Jó néhány cifra dolog kiderülne arról, hogy miféle üzleti vállalkozások, kft.-k alakultak. Mi úgy láttuk —s ez meggyőződésünk —, hogy egy világcég üzleti politikájában, hírnevében meg lehet bízni Olyan garanciát jelent ez, amelyet pillanatnyilag semmi sem pótol. Az eddigi, politikailag túldimenzionált lapkészítés helyett egy szolgáltató, ol(Gál Gábor illusztrációja) vasócentrikus újságot készíthetünk, politikailag valóban függetlenül. Olyan szervezési tapasztalatokra számíthatunk, amelyek nemcsak a szerkesztőségi munkát alakíthatják át, hanem a sajtó hátterét is: a nyomtatást és a lapterjesztést. Eddig „a farok csóválta a kutyát”, nem az újságkészítés állt a középpontban. Most lehetőség nyílik a fordulatra. Jó néhányan azt is szóvá teszik, hogy kiszolgáltatottá váltunk, mivel munkaszerződéseink „hevenyészettek”. Én ezt egészen másként látom: azelőtt személyes szerződéseink nem is voltak, csupán kollektivek, s ki voltunk szolgáltatva nem jogszerű gazdáink kénye-kedvenek. Most, hogy átléptük a Rubikont, személyre szóló szerződést kötöttünk, s érdekvédelmi szervezetekkel való tárgyalások során alakul ki kollektív szerződésünk. A munkajognak ezek sokkal inkább megfelelnek, mint bármikor annak előtte, hiszen a főszerkesztőtől kezdve a gyakornokig mindenki ki volt szolgáltatva a hatalom szeszélyeinek. Nem lezárt folyamat ez. Részesei lettünk egy olyan „lapszövetségnek”, amely komoly kihívást jelenthet a magyar sajtón belül. Nem monopolszervezet ez, mert a megyei lapiok döntő többsége más utat jár. Az újságírók az új viszonyrendszerben sem védtelenek, sót sokkal védettebbek vagyunk, mint valaha. Az újonnan alapított lap ügyeibe, saját helyzetünk alakításába jelentős a beleszólásunk. Mi ezt a „pókfonalat” találtuk megfelelőnek, amely kivisz abból a helyzetből, amelybe az előző korszak taszított bennünket. Gábor László
