Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)

1990-05-24 / 43. szám

4. ■1 KULTÚRA - KÖZMŰVELŐDÉS r£Í Ss!»« Hírlap, 1990. május 24., csütörtök Egy szlovák színház a megváltozott világban „Az utcákon most töli b dráma történt 99 Emberek a vasfüggönyön túl: T. Mikliková, Milan Bahul, Daniela Kuffelová, Frantisek Vyrostko — jelenet az előadásból Nemrégen Egerben vendég­szerepeit a turőcszentmár- toni, azaz szlovákosan:a martini színház társulata. Egy igen érdekes darabot hoztak, a francia rokokó ná­lunk kevésbé ismert szerző­jének, Marivauxnak a mű­vét, az Érintések és kapcso­latok című különös játékot. Ezt az alkalmat használtuk fel arra, hogy a társulat ve­zetőjét, Viliam Hriadelt megkérdezzük arról, ho­gyan találják meg a helyüket a művészek a megváltozott világban. Nagyságát tekintve Martin Egerhez hasonlatos: nem sokkal hatvanezren fölüli lakóinak szá­ma. Kulturális központ, a szlo­vákság életében jelentős a szere­pe. Ezért fontos és nagy becsben tartott a színház, amely mintegy 120 tagot számlál: ebből har- mincketten szülészek. Mint az igazgató elmondja, évente 7-8 premierjük van, s mintegy 250 előadásuk. Egyszerre két dara­bot próbálnak, ahogy ők mond­ják tréfásan: „ikreken” dolgoz­nak. Azért van erre szükség, mert amellett, hogy Martinba várják a közönségüket, 8-9 he­lyen tájolnak. Az épület szilveszterkor lesz száz esztendős, és most nagy munkában vannak: stúdiószín­házat építenek a régi teátrum mellé, amely 1991-ben lesz kész. Azután pedig hozzákezdenek a centenáriumát ünneplő épület rekonstrukciójához. Lengyel vállalkozó dolgozik ott, s nagyon elégedettek vele. Beszélgeté­sünk során tréfásan meg is je­gyezzük, hogy ilyesformán kelle­ne beosztani egymást közt a fel­adatokat: a lengyelek dolgozná­nak ott, a csehek nálunk, s mi magyarok megint máshol, talán jobb lenne a szervezés és a gazda­ság állapota. Jellemző a martini- ek művészetpártolására, hogy egy helyi nagyvállalat segíti anyagilag a munkálatokat: Len­gyelországba szállít árut, s ha a tervezettet túllépi, a többletet a színházra fordítja. Egyébként ez a társulat kísér­letező kedvéről híres, mert vagy olyan darabokat választ, amelyet az országban máshol nem mutat­nak be, vagy olyan friss szemlé­lettel közelíti meg az ismert mű­veket, amely meghökkenti a kö­zönséget. Arra is törekednek, hogy fiatal színészeket mutassa­nak be, akiket azonnal bedobnak a „mélyvízbe”: jelentős szere­pekkel, izgalmas alakításokkal bízzák meg őket. A Csehszlovákiában végbe­ment társadalmi „földrengés­ben” jelentősen részt vettek. A sztrájkok a színházban kezdőd­tek, a művészek a diákok követe­lései mellé álltak. Ennek nagy ré­sze volt abban, hogy az ingadozó humán értelmiség egyértelműen a forradalmi változások hívévé vált. Sokáig nem álltak színpad­ra, s ennek furcsa következmé­nye lett: bár ünnepelték a színé­szeket, mint bátor forradalmáro­kat, de annyira elszoktak a nézők a színházbajárástól, hogy több előadás elmaradt. Egyébként is: az utcákon sokkal több dráma történt, mint a világot je­lentő deszkákon, ezért is meg­csappant az érdeklődés. Az em­berek egy időben azért jártak a teátrumokba, hogy áttételesen kapjanak képet a dolgaikról, s most aztán nyakig ültek a való­ságban. A színházban a szabadságért harcoltak, de most aztán ki lesz­nek szolgáltatva a szabad gazda­ság törvényszerűségeinek — ve­tem fel az igazgatónak az ellent­mondást. Mint elmondja, „leg­felsőbb helyről” kaptak ígéretet arra, hogy nem lesz kevesebb a dotációjuk, mint eddig, maga a drámaíró köztársasági elnök, Václav Havel garantálta ezt. Egy hete meg is érkezett az öszeg, de — adott szó ide vagy oda — már hét százalékkal csökkentették. Egyelőre ezt nem nyirbálja náluk jelentős mértékben az infláció, de erre az eshetőségre is felké­szültek már. Jó néhány színház Prágában, Pozsonyban és Bra- tislavában már új struktúrát ala­kít ki, a nehezebb időktől tartva. Egyszerűen feloszlatják a társu­latot, s azokat veszik fel újra, aki­ket jónak tartanak. Az admi­nisztrációt mindenképpen mini­málisra csökkentik. Egyelőre ők nem gondolkoznak ilyen lépé­sen, de félő, hogy utoléri őket is ez a tendencia. Az igazgató azért fél ettől különösen, mert egy ilyenfajta átalakulás felkavarja az embereket, s ilyenkor senki sem foglalkozik a művészettel, mert mindenkit a megélhetése aggaszt. Változtatni azért mindenkép­pen kell, mert az, hogy minden ki­mondható, megnehezíti a dolgu­kat. Hozzá kell szokniuk a meg­növekedett politikai szabadság­hoz, fönntartva az egyensúlyt a társadalmi gondokkal foglalkozó drámák és a szórakoztató művek között. Kérdésemre azt is el­mondta, hogy műsorra tűzték a köztársasági elnök egyik darabját is, de azt nem ismerte el, hogy en­nek valami fajta konjunkturális oka lenne. Azt viszont belátja, hogy figyelni kell arra: milyen fordulatok történnek körülöttük, például tekintettel kell lenni a vá­lasztások időpontjára is. Hogy mit is jelent ez konkrétan, azt már nehezebben rakja össze, példá­nak hozza fel a Till Eulenspiegel című musicaljukat, amely az érté­kes emberi kapcsolatokról szól. Ha prózában adták volna elő, a fiatalok nem lettek volna „vevők” rá, de így a mély gondolatokat is megértették. Hasonlóan dolgoz­ták fel Brecht-nek is egy darabját. Nemrégiben egy moszkvai feszti­válon olyan sikert értek el ez utóbbival, hogy még Angliába is elment a híre: oda is meghívták őket. De nem szabad elfeledkez­niük a szlovák klasszikusokról, különösen, hogy ilyen kritikussá vált a csehek és a szlovákok kö­zötti viszony, a nemzeti hagyomá­nyokat mindenképpen erősíteni­ük kell. Végül mosolyogva fűzi hozzá mindahhoz, amit elmondott: sokkal több a bizonytalanság benne, mint a beszélgetésből ki­tűnhet. Az átalakulóban lévő vi­lág a színházakat sem fogja kí­mélni, és bizony nem kis erőfe­szítés lesz megőrizni színvonalu­kat és szerepüket. Gábor László Érintések és kapcsolatok Széljegyzetek egy műsorfüzetre Látszólag a francia rokokó igen távol áll mai zajos és durva világunktól. Mégis, a turócszentmártoni martini társulat Mari­vaux előadása ízig-vérig modem. Része van persze ebben a dra­maturg munkájának is, hiszen az Érintések és kapcsolatok című darab keretjátéka lemaradt. De ezen a formális korszerűsítésen túl, amely végül is érintetlenül hagyta a drámai magot, leginkább az alakítások tették izgalmassá a produkciót. Mert mi is a rokokó, egyben Marivaux egyik alapproblémá­ja? Férfi és nő kapcsolata abban a fényűző, egyetemesnek ható kultúrában, amelyben az arisztokrácia kiteljesedett, s egyben már haláltáncát járta. A szerzőt voltaképpen ugyanaz foglalkoz­tatja, mint a két felvilágosodás későbbi nagyjait, így például Rousseau-t és Diderot-ot: mit is tartalmaz önmagában az emberi természet, mi lakik a romlatlan „vadember” lelkében? S mindezt az teszi Marivaux-nál számunkra, huszadik századi nézők szá­mára érdekessé, hogy ezt a problémát frivolan, érzékien, a szexu­alitás keretében mutatja be. Persze a martini együttes előadása nemcsak emiatt magával ragadó. Megvan a napi, politikai jelentése is: egy nagy kalapács­ütéssel leütik a lakatot arról a kerítésről, amely a négy fiatal­embert elválasztja a való világtól. Mintha a vasfüggönyről lenne szó, amely Közép-Európát elszigetelte a kontinens nyugati ré­szétől. S ha így értelmezzük a látottakat, kitágul az ábrázolt konf­liktus: nemcsak férfiak és nők, hanem önmagukat kereső kis né­pek botladozásairól is beszél a játék. A helyzetek pontosan kidolgozottak, erőteljesek: látszik, hogy a szlovákok tanultak Grotowski kegyetlen színházától, de ismerik a többi modem irányzatot is. A színpadi tér remekül ki­dolgozott. A magyar díszlet- és jelmeztervezők sajnos kevésbé bátrak, mint szlovák kollegáik. A mélyfekete alapon szinte vilá­gít a drótkerítés, s a szereplők fehér leple. Fiatal színészek szerepelnek a műben, az Eglét alakító T. Mikliková másodszor játssza ezt a figurát. Ahogy a társulat tag­jaitól hallom az előadás után: ki tudja miért, de mindig teherbe esik az alak megformálója. Aki látja ezt a játékot — fűztem hozzá a tréfához — talán meg is értheti ezt, annyira érzéki helyzetek fordulnak elő ebben a darabban. Érdemes ezeket a színházi barátságokat ápolni, mert egy olyan színfoltot jelentett a szlovák színház előadása, amely mind a nézőknek, mind az egri társulat tagjainak kitekintést adott a vi­lágra. Új arcok, új gondolatok, új formák jelentek meg az egri színpadon. i/^\ Nemere István: mi é. m p - 'mii Leszámolás 10. rész H áromnegyed tízkor lassan kiléptem az utcára. Alig volt ott valaki. A belváros felé haladva azonban egyre na­gyobb volt a forgalom. Autók és gyalogosok, rendőrök, még új­ságírók is nyüzsögtek, no, ezek biztosan nem idevalósiak voltak. Egy tévékocsit is láttam. Sikerült mindenütt elmennem a csopor­tosuló emberek háta mögött. A világért sem siettem. Az lenne csak a feltűnő! ■ Öt perc sem volt a vonat érke­zéséig, amikor megkerültem a főteret. Láttam a hotelt, az Úton­álló kocsmát. Mindenfelé sokan voltak, az én arcomba is belenéz­tek többen. Világos öltönyöm volt, semmi fegyver, semmi tás­ka. A sarkon vettem egy újságot, rápillantottam a címoldalra: FŐVÁROSI GENGSZTER­BANDÁK HARCA! PARETTI ÉS HAMSON LESZÁMOLTAK EGYMÁS­SAL! NYOLC HALOTT, TIZEN­EGY SEBESÜLT! MINDKÉT GENGSZTER­VEZÉR ELESETT! Még fütyörészni is volt ked­vem. Vége egy fejezetnek, gon­doltam. Egy munkának... Az állomás halijába lépve hal­lottam, hogy most érkezik a vo­nat. Éppen bemondta a hang­szóró is. — Hová, hová olyan sietve? — kérdezte egy ismerős hang ál- nyájaskodva. Binner rendőrkapitány állt ott, legalább két járőrnyi egyen­ruhás fickó közepette. Sejthet­tem volna, hogy kiszólja az egyetlen idegen^. Bár most so­Aki levelezőlapra ragasztva ezt a szamot beküldi címünkre (3300 Eger, PL: 23.), az részt vesz a Hír­lap könyvsorso­lásán. A levelező­lapra írják rá: Minikrimi. kan csődültek ide Erdingbe... Vérszagra gyűlnek a sakálok is. — Nekem szólt? — érdeklőd­tem hűvösen és nagyon másféle hangon, mint amelyen éjszakai csevegéseink lezajlottak. Meg kellett zavarnom a kapitány ma­gabiztosságát. Nem szabad azt hinnie, hogy jó fogást csinált. Egy percig se legyenek ilyen illú­ziói. ó azonban vigyorgott. Akko­ra volt, mint én, csak vékonyabb. Szemlátomást úgy érezte, elkap­ta az éjszakai események egyik főkorifeusát. — Magának, magának! — odajött, és megállt velem szem­ben — Hogy hívják? — Ön még nem mutatkozott be — mondtam — azonkívül megérkezett a vonatom, ne tart­son fel. — A rendőrkapitány vagyok! — ordította hirtelen. Úgy elbő- dült, mint egy bölény. Vörös volt a feje. — Maga meg Traun, a bér­gyilkos! — Ne sértegessen, kolléga — mondtam halkan. A rendőrök is közelebb jöttek. Binner válla fö­lött láttam, hogy beáll a vörös mozdony, és a kék kocsik. Clara bizonyára most igyekszik fel­szállni. — Kolléga...? — nyelt egyet. — Itt az igazolványom — vet­tem elő a kis lapot, és felmutat­tam. Utána kapott, mohón, nem lehettek kétségei a belevasalt fénykép miatt sem, aztán tovább olvasta, és megsemmisült, való­sággal összeomlott. Valamit ma­kogott, hogy tévedés... — Raul Vincent Grant őrnagy vagyok — mondtam — Különle­ges megbízatást teljesítek. Akar­ja látni a nyílt parancsot? A fejét rázta, és annyira magá­ba roskadt, hogy kedvem lett volna megvigasztalni. De nem volt idő ilyesmire. A peronon dübörgött a vonat, a hangszó­rókban bemondták az indulást. Elsiettem a rendőrök mellett, ki a peronra. A vonat már mozgás­ban volt, amikor felléptem az egyik vagon lépcsőjére. Vissza­néztem. Binner és emberei ott álltak, utánam néztek. Még min­dig döbbenet ült a szemükben. — Ne feledje Tulski és Merx fegyelmi ügyét! — kiáltottam. Binner dühösen csapott a leve­gőbe. Most értette csak meg, hogy... De nem szólhatott, tudta jól. Mire visszamegy a kapitányság­ra, már várni fogja egy utasítás: hallgasson a történtekről. Hall­gasson élete végéig, különben... ő is sorra kerülhet. Mert mi nem tréfálunk. Magam előtt láttam barátom, Tullier ezredes arcát. Nála komorabb embert nem is­merek. Ő találta ki ezt az akciót is. Nem én vagyok az egyetlen rendőrtiszt, aki a különleges osz­tagban dolgozik. Senki sem tudja hányán vagyunk, én sem. Időn­ként jön Tullier, elmondja mit kell tennem. „Raul, te vagy a leg­jobb emberem... Csináld meg kérlek.” Mindig ilyen szépen fo­galmaz. És a végén rá is beszél engem. Elmeséli, melyik város­ban garázdálkodnak olyan ban­diták, akikre sohasem lehet rájuk bizonyítani semmit. Kábítószer­csempészek, fegyverkereske­dők, kerítők, emberrablók, maf­fiózók. Ami nem sikerül egyet­len bíróságnak sem, az sikerül „Anton Traunnak”, vagyis Raul Vincent Grant őrnagynak. — De jó, hogy itt van — mondta Clara. — Láttam, hogy a rendőrök majdnem tisztelegnek magának. Szóval, mégsem bér­gyilkos...? — Nem — feleltem mosolyog­va, és nem hazudtam. Én csak különleges megbízatásokat telje­sítek. Nem azért kapom a fizeté­semet. A lány boldog mosollyal nézett rám. Félkarral magamhoz öleltem. Az ablaknál álltunk, odakünn napfényes búzamezőn táncolt a tavaszi szél. — Ha úgy akarod, együtt maradunk. Csak meg kell szoknod, hogy időnként eltűnök pár napra. Tudod, ilyen­kor... hív a kötelesség. — Tudom, szívem. Mindig várni fogok rád — felelte és vál- lamra hajtotta a fejét. (Vége) — nemzetiségi fiataloknak Diáktáborok Az idén nyáron is több tábort szervez a Magyarországi Romá­nok Demokratikus Szövetsége más szervezetekkel közösen a román ajkú tanulóifjúságnak. Július 1-től egy héten át tart Gyulán az immár harmadik al­kalommal szervezett országos román népzenei tábor. A hagyo­mányos ifjúsági néprajzi tábort június 29-től július 8-ig Mezőpe- terden rendezik. Itt húsz gimna­zista, főiskolás és egyetemista hi­vatásos néprajzosok irányításá­val kutatja majd a falu népszokásait. A bihari néprajzi táborozás alatt romániai tudós is lesz az előadók között. A gyulai román olvasótábor június 17-től 26-ig kínál hasznos és kellemes időtöltést az irodalombarát hazai román diákoknak. A fénykép Emlékeztek még a fényképre? Ott láttam a komódon nekitámasztva a virágos findzsának. Mellette az apa katona kori fényképe emelt fejjel, kipödört bajusszal, messzenéző merész tekintettel... A fénykép meggörbült, megbamította az idő pergő hamuja, de most is ott van a régi he­lyén. Láttam ezt a fényképet aranyos keretben a falon. Láttam ezüst keretben díszvázák társaságában a finom konzolasztalon. Nyol-tíz év körüli kislányt ábrázol, koszorúval a fején, vállát fátyol takarja. Mellette kis asztal feszü­lettel, virágvázával, nekitámasztva egy másik kép, amelyen Krisztus áldoztat. A jelenet alatt a kislány neve, dátum és egy felírás: elsőáldozási emlék. Egy másik képen kisfiú, sötétkék ruhában, mellén mír- tuszvirág. Mindketten meggyőződéses áhítattal kulcsolják össze kezüket. Ami ebben a képben megkap: a szemük. Valami fény ragyog benne, valami csillogó remény, valami bizonyosság, valami földöntúli öröm. Ez sugárzik ki arcukra, amely fénylik a boldogságtól. Ez a cso­dás szempár beragyogja a képet, a komódot, a kon­zolt, az íróasztalt, a szalongamitúrát. Csodálatos fénye elönti éveken, évtizedeken át a szobát, a la­kást, felhívja magára a tekintetet. Nem tudsz szaba­dulni tőle, ha megláttad. Már te is mosolyogsz, té­ged is melegség önt el. És őrződ, őrződ a képet, akár ezüst keretben, akár keret nélkül megbámultán. És nagytakarításkor nedves törlőruhával letöröl- geted, hogy az évek pora el ne takarja annak a szempárnak messze világító fényét. Ez a fény a mennyország fénye. Az a szempár a kis ablak, amely a mennyországra nyílik. Úgy tűnik, nehéz a mennyországba betekinteni. Pedig csak be­le kell nézni az elsőáldozó gyermek szemébe — és meglátjuk a mennyországot. Urunk mennybeme­netelének ünnepét nem hiába nevezi a magyar nyelv áldozócsütörtöknek. Ezen a napon megvaló­sul Jézus jóslata: elmegyek, de újra eljövök hozzá­tok. Eljött az elsőáldozáskor és mennyországgal töltötte be a gyermek lelkét, akinek szívét még nem szállta meg a föld sara, pora, szenvedése, keserűsé­ge, csalódása, vesztesége, gyásza és bánata. Annál könnyebb megtölteni mennyországgal. Az elsőáldozó gondtalanul mosolyog, arca su­gárzik az árnyék nélküli örömtől. Nincsenek gond­jai, aggodalmai. Hisz kétkedés nélkül. Megelége­dett gondok nélkül. Nincsenek félelmei. Nincs bá­nata. Tele van bizakodással. Nincs kétely az életé­ben. Egyszóval: maradéktalanul boldog. Megka­pott valamit, vagy valakit, aki boldoggá teszi. Ez a teljes boldogság, ez az ámyéktalan bizalom, ez a félelem nélküli öröm ragyok ki szeméből. Ezért ez a szem a mennyország kis ablaka. Azt olvassuk a Könyvben: „Ha nem lesztek olyanok, mint a kisdedek, nem mentek be a menyek országá­ba.” Ezek a kisdedek a mennyek országában voltak. Ezért van olyan varázsa annak a képnek szobánk falán, asztalunkon, mert akkor a mennyországban voltunk. Őrizd a képet! Nézz bele akkori szemed kis abla­kába. Meg fogod látni a mennyországot. Miklós Béla

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom