Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)

1990-05-12 / 33. szám

Hírlap, 1990. május 12., szombat Hírlap-hétvége 7. A kávét fogyasztó idősek sokkal aktívabb szexuális életet élnek, mint a koffe­int nem fogyasztók — állítja egy amerikai orvos, aki 744 idős ember megkérdezése alapján számol be vizsgálatainak eredményéről. A hatvanévesnél idősebb hölgyek közül a kávét fogyasztók 62 százaléka kö­zölte, hogy aktív nemi életet él. A nem kávézók közül csak 40 százalék nyilatkozott így­A férfiaknál a rendszeres kávézók 36 százaléka panaszkodott potenciazava­rokra, míg a koffeint nem fogyasztók közül 59 százalék. Elektronikus müezzin A francia piacon megjelent egy óra, amely kizárólag moha­medán vevőknek készült. A pontos időn kívül mutatja a mu­zulmánok számára oly fontos imaidőket is, naponta öt alka­lommal. Ráadásul egy elektroni­kus hang naponta ötször fel is hívja az óra tulajdonosát imára. Most először sikerült szintetiku­san előállítani arab nyelvű mon­datokat. A szerkezetbe iránytűt is beépítettek, amely mindig Mekka felé mutat. így az imád­kozó azt is tudja, milyen irányba kell fordulnia. A beépített számítógép 1990- től kezdve 99 éven át teszi lehe­tővé az imaidők betartását. Az óraszerkezet ára német pénzre átszámítva 500 — 700 márka. Az első 10 ezer darabot egyetlen hét leforgása alatt eladták; most színaranyból készülő luxusválto­zat forgalomba hozatalát fontol­gatják. A muzikális kutyus ROCKVILLE, USA: A zongoratanárnő szerint 12 éves snautzer kutyusa a „legtehetségesebb tanítvá­nya”. (MTI-Press Képszerkesztőség) Todor Zs a milliomos író Todor Zsivkov másfél millió leva honoráriumot kapott sok­sok kötetből álló válogatott mű­veiért. (Egy leva 16,70 forintot ér — a szerk.) De ebből 600 ezer levája maradt. A művek felelős szerkesztője, egyébként volt KB- titkár, az adó levonása után kö­rülbelül 60.000 levát kapott. Bulgáriában vannak más több­kötetes kiadványok, s ezeknek is vannak szerzőik, ők azonban jó­val kevesebbért dolgoznak. Az ok: a különleges szerzői díjsza­bás, de minden erre vonatkozó dokumentumon ott a jelzés: „Bi­zalmas!” Kezdjük az elején! Valamikor 1981 táján a politikai műveket megjelentető Partizdatban (Pártkiadó — a ford.) különleges szerkesztőség alakult, amely „A vezetők művei” elnevezést kap­ta, és nem tartozott a kiadó veze­tőségének hatáskörébe. (Melles­leg ez a különleges szerkesztőség ma is létezik.) Ide érkezik min­den zseniális mű, amelyért külön titkos díjtételek alapján fizetik a tiszteletdíjat. A volt főtitkárnak egy szerzői ívért 600 leva járt, a politikai bizottság tagjai és a volt központi bizottság titkárai 250 levát kaptak. Van még egy plusz díjtétel: „különleges eredmé­nyekért”. Ez 400 leva ívenként, de ezzel csak Ljudmila Zsivkova írásait honorálták. A főtitkári művek kötetein kí­vül azonban van még egy mű, amelynek a szerzőit annak idején szintén úgy értékelték, mintha főtitkárok lennének. Ez a könyv nem más, mint a Todor Zsivkov. Életrajzi vázlat címet viselő dol­gozat. Magát a könyvet szerző­ként a Bolgár Kommunista Párt Párttörténeti Intézete jegyzi. Az intézet egyik szigorúan titkos le­vele, melyet a Partizdat akkori vezérigazgatójához intézett, fel­lebbenti a névtelenség fátylát. A levélből megtudhatjuk, ki írta az egyes fejezeteket, ki állította ösz- sze a kötetet, és ki a felelős szer­kesztő. S azt is megtudhatjuk, ki és mennyit kapott az összesen 16 ezer leva összegű honorárium­ból, amelyet 1981. december 1-jén engedélyezett a KB illeté­kes titkára. Egyszerű számolás, s nyom­ban kitűnik, hogy a honorárium kifizetésének alapja a „főtitkár” rubrika, minthogy az ívenkénti összeg 600 leva körül jár. A Partizdat régi iratai között található a Népének fia, korának fia című album pénzügyi doku­mentációja. Ebben a luxuskivite­lű albumban, amely a volt főtit­kár születésnapjára jelent meg, színes és fekete-fehér fotók talál­hatók, alattuk szöveg helyett idé­zetek Todor Zsivkov műveiből. A kiadvány egyik szerzője tehát maga az ünnepelt. A kötetet egy ismert költő, Dimitar Metodiev állította össze, ő írta az életrajzi vázlatot is. A tiszteletdijak: To­dor Zsivkov 2184 levát, Dimitar Metodiev 1481 levát kapott. Ne folytassuk! így is világos, hogy az elv, amelyet Todor Zsiv­kov dolgozott ki, a következő: „Sok kötetből lesz a millió”. Végre, valamit tőlünk is tanul­hatnak az amerikaiak. Danka Vaszileva (A cikk az Otecsesztven Front című bolgár lapban jelent meg.) Oroszországi farmerek szövetsége A szó, hogy „farmer”, még- még szokatlan a Szovjetunióban. Azokat a vállalkozó kedvű em­bereket nevezik így, akik bérbe vesznek földet, állatokat, felsze­relést, gépeket, és önállóan, egyénileg gazdálkodnak. Az a tapasztalat, hogy rövid idő alatt sokkal jobb eredményeket pro­dukálnak, mint azok a parasz­tok, akik a közös gazdaságokban dolgoznak. A kolhozok és szovhozok egyes vezetői azonban ellenállást tanúsítanak a farmerekkel szem­ben, olyan konkurenseket látnak bennük, akik a létüket fenyege­tik, ezért minden eszközzel igye­keznek elvenni a kedvüket a „farmerkodástól.” Az egyéni gazdálkodók gyakran védtele­nek az ügyintézőkkel szemben, hiszen még ma sincsenek törvé­nyek, amelyek jogilag, gazdasá­gilag védenék őket. Küldöttek a moszkvai kongresz- szuson Létérdekeik védelmében ha­tározták el az oroszországi far­merek (az Oroszországi Föderá­ció a 15 szövetséges köztársaság közül a legnagyobb), hogy meg­alakítják a saját szövetségüket. Első kongresszusuk január vé­gén zajlott le Moszkvában. A köztársaság 55 régióját több mint 300 küldött képviselte. Ott jelentették be, hogy megalakult az Oroszországi Parasztgazdasá­gok és Mezőgazdasági Szövetke­zetek Szövetsége. Elfogadták a működési szabályzatot, megvá­lasztották a szövetség elnökét, és meghirdették a cselekvési prog­ramot. A delegátusok kidolgozták a földtulajdonra vonatkozó tör­vénytervezetet, és eljuttatták a Szovjetunió Legfelső Tanácsá­hoz. Az új törvények biztosítják majd a farmerek védelmét, erő­sítik az egyéni és szövetkezeti gazdaságra támaszkodó megúju­ló szovjet mezőgazdaságot. (APN) Ősmagyarország: Tiszta Hová tűnt az őstenger és a szicíliai klíma ? — A Nagyalföld régmúltja — Őscet- és ősdelfin- csontvázak — A magyar őstenger akkora lehetett, mint az Adria O smúltunk keresésében ezúttal sok millió évvel tekintünk vissza, val­latva a földtörténeti szakértőket, tudósokat, kutatva innen-onnan összegyűjtött hagyatékaikat. Bi­zonyosnak tűnik, hogy Magyar- ország földtörténete a Tisziával kezdődik, és ennek a történetnek két fő fejezete van. Egyik a Kár­pátok koszorújának felráncoló- dása, a másik Ősmagyarország közepének a lesüllyedése, a Kö­zép-tenger vize által elborított medence keletkezése. A magyar Alföld története tu­lajdonképpen ezzel a süllyedés­sel, a medence kialakulásával kezdődött, amely kezdetben azo­nos volt az Erdélyi-medence, il­letve a Kisalföld történetével. Ké­sőbb azonban szétváltak egy­mástól, mivel a magyar őstenger vize visszavonult Erdély terüle­téről, a Kisalföldről is, és csak a mai Alföld területén hullámzott a miocén korban, sőt — mint édesedő tóság — a pliocénben is. Iszonyatos időket barangol be a tudományos képzelet, amikor a folyton kíváncsiskodó ember fel­teszi magának a kérdést: — Milyen volt az őstenger, az éghajlat, az időjárás? Nos, a magyar őstenger — tu­dósaink szerint — éppen olyan gazdag volt, mint a többi tenger élete. A földtani középkor tró­pusi klímája azonban a harmad­korban szubtrópusivá enyhült, és körülbelül olyan lehetett ak­kor nálunk az időjárás, mint mondjuk Szicília szigetén, Flori­dában, vagy éppen Kelet-Ázsia déli részén. Visszatérve egy pillanatra az őstenger világára, a maradvá­nyokból és a nyomokból kiderül, hogy itt bizony ősvilági halak, őscetek éltek, amelyek most min­den bizonnyal elkápráztatnák a kíváncsiskodókat. Az önök ked­véért konkrét utánkeresést is vé­geztünk, és kiderítettük, hogy a Sopron megyei Borbolya határá­ban találták meg agyagásás köz­ben egy őscet (Cetotherium hun- garicum) teljes csontvázát, Szentmargitán pedig egy derék ősdelfin csontvázára bukkantak a szerencsés kutatók. Ezek a kuriózumok, de van­nak kézzelfogható bizonyítékok is, amelyeket már a nagyobb gye­rekek is tudnak, ez pedig a hajda­ni magyar tengerpart ősmocsa­rainak a terméke: a szén! Él azonban egy tévhit. A valóság ugyanis az, hogy nem minden szén származik a „kőszénkor­ból”, sőt az igazság az, hogy a Földnek minden korában kelet­kezett szén. így például Tiszia földjébe a pécsi, Pécs vidéki szén már készen jutott. Növényzetét őszsurlók, őspáfrányok képez­ték, hasonlóan a Veszprém me­gyei széntelepekéhez, amely kré­ta korú. Az iskolások fújják, hogy a legfiatalabb, vagyis a harmadko­ri szeneket barnaszénnek, a leg- fiatalabbakat pedig lignitnek ne­vezzük. Ebben nyilván itthon va­gyunk, hiszen mind a visontai, mind a bükkábrányi lelőhelyek mai reprezentánsai ezen állítás­nak, bizonyítva azt, hogy a föld- történet minden kora előállította a maga szenét, más-más növény­zetből, és nyilván különböző mi­nőségben. Melyikünk ne lenne kíváncsi Tiszia éghajlatára, klímájára, időjárására? Gondoljunk csak bele: terjedelmes mocsárvilág terpeszkedik előttünk, amelynek lágyan ringó vizében csillog a szubtrópusi nap. Ismeretlen a táj, ehhez hasonlót hiába is keres­nénk a mai Magyarországon. A levegő erősen párás volt, fűsze­res illatú növények virágporától terhes, a gazdag növényzet, az erdő beborította a lankákat és a hegyoldalakat, a fák elfoglalták a mocsarak szélét, sőt még a mo­csarakat is. A lápokból 20 — 30 méter magas ősfenyők ágai ka­paszkodtak az ég felé, keresve az áldott fényt, a napot. Itt pompáz­tak emyőszerű koronájukkal a „mocsárciprusok”, amelyek ma már csupán az USA-ban találha­tóak, és virginiai mocsárciprus a nevük. Nálunk lehullott lombja­ik adták a barnaszén anyagát. Az idilli környezet bemutatá­sa nem fantázia szüleménye, nem is egy regényrészlet, sokkal inkább a földtörténethez értő szakemberek helyzetjelentése, amely a mi Tisziánkat a jelenlegi Cipruséhoz hasonlítja. Rengeteg volt a mocsárpálma, amelyek az ős fény őkkel együtt szintén Ame­rikába vándoroltak, és ott hono­sak ma is. A víziciprus éppen el­lenkezőleg, Kínába vándorolt! Az ősmocsárban hazai isme­retségre is bukkantak a kutatók, miután megtalálták a „mézgás égerfát”, illetve annak nagyon közeli rokonát, amely sötétzöld lombjában éppen úgy őrizte a termésbarkákat, mint a manap­ság élő kései utódai. Ugyan ki gondolta volna, hogy éppen az égerfák azok, amelyek oly sok időn át hűek maradtak az AI- földhöz, és élő reprezentánsai az ősidőknek? A kép természetesen nem tel­jes, mert a száz méter magas és tíz méter széles mamutfenyőkről sokat lehetne mondani és írni, a platánokról is, amelyek szintén elvándoroltak, a ma élő gyertyá­nosok őseivel együtt, valamint a dióval is előhozakodhatnánk, amely Amerikában éppen úgy díszük, mint nálunk. Itt volt ho­nos a „kámforfa”, amely ma Ja­pánban és Dél-Kínában éli vilá­gát... A miocén korban az állatvilág még szegényes, hiszen csupa ten­ger és mocsár errefelé minden, hanem a következő korszakban, amikor a magyar őstenger már jobbadán visszahúzódott és a mezőségek dúsan termették a fü­vet, már ménesekben száguldo­zott a pliocén mezőkön a három­ujjú ősló, azokon gazellák és szarvasok legelésztek. Ittéltaka- pafogú és a gumófogú őselefánt, az orrszarvú, az őstapír, sőt az ős­zsiráf is, amely olyan lehetett, mint az afrikai okapi. A fákon majmok tanyáztak, és bizony fél­ni kellett volna az ősmedvétől és a kardfogú tigristől. Ám hagyjuk most az állatkirá­lyokat, óriásokat, és inkább szól­junk a Tihany vidékén élt kagy­lóról, amelyet a tudomány Con- geria ungullacaprae néven ismer, mi pedig így: balatoni kecske­körmök. Ismét egy csoda! Ki hinné, hogy ezek a kis kagylócs- kák, illetve annak megcsonkított maradványai, a már szóban for­gó nagy idők emlékeit őrzik! A regét I. Endre magyar királyról — aki a tihanyi zárdát és apátsá­got 1055-ben alapította — bizo­nyára mindenki el tudná mesél­ni, és így a kecskekörmök törté­netét is... A magyar őstenger 15 millió év alatt mintegy kétezer méter vas­tag üledéket rakott le. Ez pecsé­telte meg a sorsát! A tengerből tó lett, majd sok apró tó, és végül szárazulat. Jött a szél, a por, amely bizony elborította ezt a vi­lágot is a fürkésző szemek elől. Ezt a porréteget 30 méternyi vas­tagra becsülik, amely alatt rejtő­zik a magyar őstengeri hagyaték. Népek jöttek, mentek, néme­lyek az Adrián keresték a hajdani magyar tengert, pedig az Adria igencsak csélcsap természetű. Becsapott mindenkit, mert a mi volt tengerünk itt rejtőzik — ma­radványaiban — alattunk, csak éppen kutatni, keresni kellene. Manapság szerte a hazában olaj, szén, termálvíz után kere- sünk-kutatunk, gáz tör fel a föld mélyéről. A fúrók irdatlan mély­ségből hozzák magukkal jó pos­tásokként az üzeneteket az év­millióktól, és bizonyítanak, cá­folnak, tudósítanak. Akadnak fúrások, amelyek elérték másfél­két kilométeres mélységben a mediterrán, a miocénkorú réte­get és igazolják a leírtakat, derék tudósaink keserves munkáinak sok-sok bizonyítékát. A föld mélye tehát most is drá­ga kincsünk és lelőhelyünk, hi­szen a vizek, a gázok, a szénhid­rogének nélkül ugyan mit kezde­nénk, legalábbis nagyon, de na­gyon hiányoznának, noha igé­nyeinkhez képest még így is ke­vés van belőlük. Nem árt néha ezen is eltűnődnünk, amikor a kakukkfüves alföldi rónát járva — Tiszia világában —, kíváncsis­kodva keressük a régmúltat. (SZ. I.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom