Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)

1990-05-12 / 33. szám

8. Hírlap - HÉTVÉGE Hírlap, 1990. május 12., szombat Zoo­iskola Pécsett Az ország egyetlen zoo-is- koiája Pécsett van. Kéthe­tes turnusokban összesen mintegy kétszáz 12—16 éves diák vesz részt délelőt­tönként az állatkert mun­kájában, délután pedig a zoológiái és a botanikai is­meretterjesztő programo­kon. Képünkön a pulikölykök gondozói (MTI-fotó; Kálmándy Fe­renc) Nagy emberek—kis történetek Bernard Show megkérdi az egyik londoni arisztokrata hölgyismerősét: — Bocsásson meg a kíváncsis- kodásért, hajlandó lenne Ön, mondjuk százezer font ellenében eltölteni egy éjszakát olyan férfi­val, akit nem ismert, akivel pár perccel előbb találkozott. — Minden kétség nélkül. — És egy fontért is? — Minek néz maga engem? — Semmi, semmi, csak a leg­olcsóbb tarifa iránt érdeklőd­tem. * * * Csokonai Vitéz Mihálynak egy alkalommal azt újságolták, hogy a kálvinista Róma, vagyis Deb­recen egyik polgárának a felesé­gét szőrén-szálán megszöktet­ték. A költő — aki maga is nagy szoknyavadász hírében állott —, berzenkedve így válaszolt: — Na ez már disznóság. Én is megdézsmáltam más szénáját, de az egész kazlat sosem vittem el. * * * Mark Twain egyszer társaság­ban egy barátságtalan hölgy mel­lé került az asztalnál, és hiába próbálta szellemes társalgással szóra bírni. Végül a hízelgés min­dig bevált eszközét alkalmazta és szeretetre méltó mosollyal ezt mondta neki: — Ön valóságos szépség! — Kár, hogy nem viszonozha­tom önnek ezt a bókot! — vetette vissza mogorván a hölgy. Az írót azonban ez az udvari­atlanság sem tudta kihozni a sod­rából: — Akkor csak egy jó tanácsot adhatok. Tegye azt, amit én! Ha­zudjon! * * * Gyulai Pálhoz, a Budapesti Szemle szigorú szerkesztőjéhez egy csomó versét köldte be egy fiatal költő, levelében egyszers­mind jelezve azt is, hogy pár nap múlva személyesen fog Gyulai­nál érdeklődni. S valóban, pár nap múlva be­kopogtatott Gyulaihoz. Igyeke­zett könnyed és fesztelen lenni, hogy elfogódottságát leplezze, így szólt: — Főszerkesztő úr, én elje­gyeztem magam a Múzsával! — Nagyon helyes — bólintott Gyulai —, úriember nem is tehet mást egy hölggyel, akit ilyen gya­lázatos módon kompromitált! * * * August Strindberg, a neves svéd író egy étteremben vacsorázott a barátaival. Megittak jó pár üveg bort, aztán Strindberg elővette a pénztárcáját, és hosszú ideig fi­gyelmesen nézegette. — Mit nézel? — kérdezte tőle a szomszédja. — Azt — felelte tömören az író —, hogy szomjas vagyok-e még? Egyenruháján az aranygombokat rézgombra cserélték... Hogyan temették újra Sztálint? 1961 októberét írták. Szürke, ködös és hideg napok voltak. A Kongresszusi Palotában az SZKP XXII. kongresszusa ülé­sezett. Október 30-án a lening- rádi pártszervezet nevében I.Szpiridonov javaslatot tett ar­ra, hogy Sztálin holttestét távo­lítsák el a mauzóleumból. A döntés meg is született. De úgy látszik, hogy a végle­ges döntést az SZKP Központi Bizottságának 1961.október31- én megtartott plénumán hozták. Amint a plénum megkezdte munkáját, V.Csekalov ezredes, a testőri hivatal vezetőjének he­lyettese a kormányépületbe hí­vatott, és megparancsolta, hogy egy szakaszt készítsek fel Sztálin újratemetésére a Novogyevicsi temetőben. Majd telefonon hívott V.Cse­kalov és azt közölte, hogy a te­metésre a Lenin-mauzóleum mögött, a Kreml falánál kerül sor. Esteledett. A Vörös téren igen sokan gyűltek össze. Az embe­rek csoportosan jártak, a mauzó­leum körül ólálkodtak, hogy ki­lessék, mi történik a mauzóleum mögött. 18 órakor a milicisták kiterel­ték az embereket a Vörös térről. Azzal az ürüggyel zárták le az odavezető utcákat, hogy a moszkvai helyőrség csapatai a díszszemlére gyakorolnak. Amikor beesteledett, azt a he­lyet, ahol a sírt kellett megásni, fumérlapokkal kerítették be és fényszóróval világították meg. Kb. 21 órára a katonák kiásták a sírt, és tíz darab vasbetonlapot helyeztek el mellette. A mauzó­leum parancsnokságának mun­katársai és a tudományos dolgo­zók segítségével Sztálin testét ki­emelték a szarkofágból, és egy vörös vászonnal bevont kopor­sóba helyezték. Egyenruháján az aranygombokat rézgombra cse­rélték. A testét sötét fátyolkel­mével takarták le, csupán arcát és fél mellkasát hagyták szaba­don. A koporsót a mauzóleum egyik oldalsó helyiségében állí­tották fel. N.Svemyik vezetésével 22 órakor megérkezett a Sztálin új­ratemetésére alakított bizottság. A rokonok közül senki nem volt jelen. Amikor lezárták a koporsót, kiderült, hogy nincs mivel leszö­gezni. B.Taraszov ezredes, a gaz­dasági osztály vezetője ezt a mu­lasztást gyorsan helyrehozta. Ez­után az ezred nyolc tisztje az egyik oldalsó kijáraton kézben vitte ki a mauzóleumból a kopor­sót. Ez idő alatt pedig a Vörös té­ren egyenes sorokban haladtak a díszszemlére készülő gépkocsik. 22 óra 15 perckor a koporsót a sírhelyhez vitték. A sír mélyén nyolc vasbetonlapból sajátos szarkofágot alakítottak ki. Egy­két perces hallgatás után a ko­porsót óvatosan leeresztették. A sírra helyezett lapon, amely hosz- szú éveken át, egészen a mellszo­bor felállításáig maradt ott, csu­pán Sztálin születésének és halá­lának éve volt feltüntetve. F.Konyev (a Kreml őrezredének volt parancsnoka) rtytuépc foUnti Bizonyíték nélkül Tiltott érdekházasság Az olasz törvények értelmében az az asszony, aki 65 éven felüli állami nyugdíjashoz megy feleségül és a félje nem éri meg a házasság második évfordulóját, nem jogosult özvegyi nyugdíjra. Világos, hogy az állam ezzel védekezni kíván, olyanokkal szemben, akik puszta szá­mításból mennek féijhez maguknál 30-40 évvel idősebb férfiakhoz, és azok halála után évtizedekig segítenek növelni az állami deficitet. Viszont sok igazságtalanságnak is okozója ez a törvény. Vannak idős özvegyasszonyok, akik szimpátiából vagy magányuk megosztá­sa végett választanak egy hasonló sorsú és korú férfit, és ha az huszon­négy hónapon belül meghal, hátralevő éveiket gyakran a legnagyobb nyomorban kell tölteniük. Előfordul, hogy az az asszony, akinek félje egy nappal a két év letelte előtt hal meg, nyugdíj nélkül marad; míg egy másik, akinek férje a második házassági évforduló után egy nap­pal fejezi be földi pályafutását, akkor is nyugdíjjogosult, ha egyetlen napig sem éltek együtt. (SZER) Számítógépes üzenetközvetítő Egy nagyvárosi nyomozónak bizony sok hullával akad dolga. Sok mindent láttam már életem­ben, de ilyen holttestet még soha. Mikor Tom Carter, az izgatott gondnok kinyitotta a hatalmas luxuslakosztály ajtaját, és beve­zetett a hálószobába, az ágyon fekvő férfi teteme olyan benyo­mást keltett, mintha már túl len­ne a halottmosdatás és -öltözte­tés szomorú ceremóniáján. Gon­dosan eligazított, sötét ruhát vi­selt, cipőjén látszott, hogy nem­rég tisztították fényesre, nyak­kendője gondosan megkötve, két keze a mellén összekulcsol­va. Tim Mulhane, a társam fel­mordult a látványra. — Miért mondtad, hogy ön- gyilkosság. Tom? — kérdezte ki­csit szemrehányóan a gondnok­tól, aki mindkettőnknek jó isme­rőse volt. — Azért, mert a mai postám­mal kaptam egy levelet, amely­nek írója azt kérte, hogy jöjjek fel ide, mert öngyilkosságot követ el — válaszolta Carter. — Igazán? — csodálkozott Mulhane. — Ami engem illet, Tim — szóltam közbe —, nehezen tu­dom elképzelni, hogy egy öngyil­kos ilyen szépen haljon meg. Nem, nem, Tim! Gondold csak el, mekkora önuralom kell ah­hoz, hogy valaki így rendbe tegye magát, s meg se moccanjon még akkor sem, amikor már érzi, hogy közel a vég. — Nem tehetek róla, de a le­vélíró öngyilkosságot emlegetett — bizonygatta Carter. Mulhane az ágy mellé lépve egy levelet emelt fel az éjjeli szekrényről. — Majd később ezt is megnéz­zük — mondta, és nekem is meg­mutatta a borítékot, amelyen ez állt: „CSAK A RENDŐRSÉG RÉSZÉRE.” — Öngyilkos típusnak lát­szik? — kérdezte Tim. — Nehéz lenne megmondani — válaszolta Carter. — Magá­nyos, tartózkodó kis emberke volt. Angol. Amióta csak idejöt­tem, pedig annak már több mint tizenöt éve, mindig Mr. Wilson- nak dolgozott. Afféle magántit­kár volt, vagy mi. Egyszer el­mondta, hogy nincs egyetlen ro­kona sem. De nem panaszko­dott. Az ilyen típus nem szokott siránkozni. — Hol van most Wilson? — A múlt héten utazott el San Franciscóba. Ő azt mondta — mutatott Carter az ágyon fekvő hullára —, hogy Mr. Wüson ma este érkezik vissza. — Nem tudsz róla, nem voltak anyagi Mijei? — Neki? — mutatott Carter ismét a halottra. — Éppen lehet­tek... Rengeteg pénze ellenére Mr. Wilson ritkán fizet, és akkor is általában keveset és késve. — Kösz, most már akár el is mehetsz, Tom — mondta Mul­hane. Mikor az ajtó becsukódott Carter mögött, Mulhane fölnyi­totta a borítékot. Mellé léptem, s együtt kezdtük olvasni a levelet. „A RENDŐRSÉGNEK: So­ha nem szerettem a bizonytalan­ságot és a befejezetlen dolgokat, ezért írom most ezt a levelet. Né­hány héttel ezelőtt véletlenül föl­fedeztem, hogy miközben tanú­ként néhány papírt íratott alá ve­lem Mr. Wilson, aláírtam egy nagy összegű életbiztosítást is, melyet Mr. Wilson az én nevem­re kötött, s amelyben saját magát jelölte meg kedvezményezett­nek. Tudom, hogy Mr. Wilson- nak az elmúlt időszakban ko­moly anyagi veszteségei voltak, de el sem tudtam képzelni olyan kétségbeejtő helyzetet, melyből csak az én halálom lehet a kive­zető út Mr. Wilson számára. Később, mikor egy alkalom­mal Mr. Wilson azt hitte, hogy nem vagyok a lakosztályban, észrevettem, hogy valami színte­len folyadékot önt abba a boros­üvegbe, melyből esténként együtt szoktunk iszogatni. Mikor elutazott — ahogy ezt gyakran tette —, bizonyára azt hitte, hogy egyedül is elfogyasztom a szoká­sos italunkat. Ez a kettős fölfedezés megrá­zó volt számomra, mivel Mr. Wilson az egyedüli hozzátarto­zóm a világon. Biztosan meg­döbbenti Önöket, hogy minden­nek tudatában én mégis ittam abból az üvegből. Ennek szemé­lyes és csakis rám tartozó oka van. Csak annyit kívánok nyo­matékkai kijelenteni, hogy saját akaratomból és tettem minden következményét átgondolva it­tam az italból. Viszont annyira szentimentális sem vagyok, hogy Mr. Wilsonnal lehetővé tegyem halálom révén a haszonszerzést. Szeretném azonban, ha ezzel az ügyet lezártnak tekintenék. A mérgezett italt, az üveget és a po­harat megsemmisítettem, még mielőtt a méreg hatni kezdett volna. Őszinte hívük.” Mulhane a levelet bámulta. — Gyilkosság — állapította meg. — Öngyilkosság — mondtam én. — Akkor gyilkossági kísérlet! — Végeredményét tekintve öngyilkosság, ő maga írta, hogy nem kényszerítette senki az ital elfogyasztására. — Egyetlen hozzátartozója meg akaija mérgezni, erre úgy döntött, hogy legyen akkor úgy, ahogy lennie kell — mondta Mulhane szinte a fogát csikor­gatva, és felvette a telefonkagy­lót. — Tom, tudod-e, mikor ér­kezik Wilson gépe? — kérdezte, amikor a vonal túlsó végén meg­hallotta Carter hangját. Aztán az órájára pillantott. — Nagyszerű — mondta, s le­biggyesztett szájjal hallgatta a gondnok szavait. — Igen, mi akarjuk közölni vele a rossz hírt. Bevártuk a rendőrorvost. Gyorsan végzett, alig negyedóra múlva már indulhattunk is vissza a rendőrségre. Kifelé menet a hatalmas lak­osztályból, Mulhane megállt, s alaposan szemügyre vett egy be­keretezett képet, mely egy testes, bozontos szemöldökű férfit áb­rázolt — aki nem volt azonos az ágyon fekvő hullával. — És most mit akarsz csinál­ni? — kérdeztem, miközben a re­pülőtér felé hajtottunk. — Sem­miféle bizonyíték nincs a ke­zünkben: az öngyilkosság búcsú­levele. De azzal sem megyünk sokra. Ki tudja, igazat írt-e, ki tudja, valódi-e a levél? Mulhane nem válaszolt. Mi­kor a lépcsőt odatolták a géphez, szinte azonnal fölfedeztem a ki­szállók között a fényképen látott férfit. Mulhane kísérletet sem tett, hogy feltartóztassa, de ahogy elhaladt mellettünk, azonnal a nyomába szegődött. Én kis távolságból követtem mindkettőjüket. Mikor kiértünk az utcára, a tülekedő autók és hordárok közé, Mulhane meg- szaporázta lépteit, s kisvártatva Mr. Wilson vállára tette a kezét. — Szeretnénk egy kicsit elbe­szélgetni magával arról az üveg borról és a poharakról, amit a lakosztályában találtunk, Mr. Wilson — mondta, s benyúlt a kabátja alá, hallottam, amint megcsörren a derékszíjára erősí­tett bilincs. Wilson villámgyors mozdulattal kibújt a vállára ne­hezedő kéz alól, és belevetette magát az utca forgatagába. Fél­rekaptam a fejem a zaj hallatán, amikor a repülőtéri autóbusz gyorsjárata a csikorgó fékezés el­lenére pontosan derékba kapta. — Ki hatalmazott fel arra, hogy a Gondviselés szerepét játszd? — kérdeztem Mulhane-t kis idő múlva. — A kis embert valóban senki nem kényszerítette arra, hogy igyon az italból, és Wilsont sem, hogy meneküljön előlünk — vá­laszolta Mulhane tárgyilagos hangon, és elindult a parkolóban várakozó kocsink felé. Dan J. Marlowe Egy dallasi (USA) cég tele­fonközpontokban működteten­dő számítógépes üzenetközvetí­tő berendezést fejlesztett ki. Ha a hívott fél nem veszi fel a kagylót, vagy ha a vonal foglaltat jelez, a telefonáló a készüléken be­nyomhat egy gombot, majd abba egy húsz másodperces üzenetet mondhat be. Ezt a telefonköz­pont üzenetközvetítő berende­zése rögzíti, majd két órán át ne­gyedóránként hívja a címet. Ha az felveszi a kagylót, a számító­Az emberi bőr teljes kereszt- metszetéről sikerült képeket ké­szíteni a manchesteri (Anglia) egyetemen kifejlesztett és a maga nemében a világon egyedülálló ultrahangos készülékkel. Megfe­lelő továbbfejlesztéssel az újfajta készülék rövid és fájdalmatlan vizsgálattal válthatja fel a bőr­gyógyászok jelenlegi bőr-teszt­jét. Lehetővé válik, hogy az or­vos megvizsgálhassa a súlyosan sérült bőrt, vagy többször ugyan­azt a bőrcsíkot, követve a gyó­gyulás folyamatát: jelenleg ez el­képzelhetetlen biopszia, minta­vétel — kimetszés — nélkül. Sok időt és fáradtságot is megtakarít­hatnak vele, mert nem lesz szük­ség a bőrminták előkészítésére a mikroszkópos vizsgálathoz. Po­gép továbbítja hozzá a hívó üze­netét. Ezt a rendszert a nyilvános ké­szülékekről szándékoznak mű­ködtetni. A telefont üzemben­tartó étteremnek, szállodának stb. ebből az a haszna, hogy ha si­kertelen is a hívás, a készülék nem adja vissza a bedobott ér­mét. Ez nem csekély pénz, mert átlagosan csak minden harmadik hívás eredményes, a többi vagy azért hiúsul meg, mert a hívott szám foglalt, vagy mert nem ve­szik fel a kagylót. livinilidén-fluoridból készült ult­rahangadót használnak, és a fel­bontóképességet oly módon tö­kéletesítették, hogy 0,25-0,1 milliméter közötti bőrvastagsá­got mérhetnek vele. Az előreláthatóan két év múl­va forgalomba kerülő készülék végül is a bőr teljes keresztmet­szetének képét adja. Az adófej másodpercenként tizennyolc­szor mozog előre-hátra egy 0,5 centiméter átmérőjű bőrfelüle­ten, és folyamatos képet hoz lét­re. A kép olyan nagyítású, mint egy rosszabb fénymikroszkópé. A kísérletek következő szaka­szában kisebb készülékek soro­zatával váltják fel az egyetlen su­gárzófejet, és elektronikus ve­zérlést alkalmaznak. Ultrahangos borvizsgálat s c < f » í É % h N * p* s­N 5 K 0 c í 6 't i* 1« * c t­ft k k

Next

/
Oldalképek
Tartalom