Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)

1990-04-30 / 23. szám

4. GAZDASÁG - TÁRSADALOM Hírlap, 1990. április 29., vasárnap kápolnai vásár­ban... „Azt mondják, sok érte a hatvanezer” Új és régi kiállítók A tavaszi Budapesti Nemzetközi Vásár szovjet kiállítását Tatjana Jermosina, a szovjet kiállítás igazgatója ismerteti „Vásárról vásárra járok én, Pirosborral, pecsenyé­vel élek én. Sör előttem, bor előttem, s a babám, Hátam mögött szépen húzza a cigány.” Már messziről hallatszik a hangos és sokat ígérő kikiáltók rigmusa. Csalogat a tér zaja, zsongása, a komédiások, a mu­tatványosok muzsikája. A bos- nyákok friss gyümölcsöt, zöldsé­get árulnak. A rőfös ollója szabja a vásznat, a selymet. Csitri lá­nyok, szép asszonyok gyűrűjé­ben a plánétás tarka papagája húzza a sorsot. Akós hordók fö­lött alkuszik a szőlősgazda. Ma­lacok visítanak, paripák nyeríte­nek, juhok bégetnek. Elkelt a portéka. A pecsenyesütőnél le­gények oltják szomjukat, csilla­pítják éhségüket. Folyik a sör, bor, víg az áldomás. Válahogy így festhetett hajda­nán a mozgalmas vásári élet, amely mára már igencsak leegy­szerűsödött. Még a fogalmát jel­ző szó, a „sokadalom” is feledés­be merült. „Azidő nem áll mög.” — tartja a népi bölcsesség, és a kor változásával alakulnak a szo­kások. Egy áprilisi esős szombat reg­gelen a kápolnai állat- és kirako­dóvásárra indultunk fényképe­zőgépünkkel. „Aki vesz, annak lesz, aki nem vesz, beteg lesz.” A káli Bozsik Elemér már ha­zafelé ballag három szép marhá­jával. — Itt semmi sem kell, a malac se ment el — tálja szét karját. — Drágállják. Két és fél éves, hét hónapos vemhes, piros Holstein fajta. Nézze csak meg, milyen A lánynak nem volt szép arca, de hogy jó alakú lehet, azt sejtette az a karlendítés, amely egy szempil­lantás alatt ráformázta a divatos farmerdzsekit a domborulataira. Amikor megálltam, egy semmit­mondó átlagvigyorral dugta be a fejét a jobb oldali ablakon. — Elvinne egy darabon? — pillantott rám, mintha közben felmérte volna: „na, ez a fazon megteszi egy fuvarra...” Nocsak, ez a csaj gondolatolvasó lenne, villant át az agyamon, mialatt ki­löktem az ajtót, hát, miért ne len­nék jó egy „fuvarra”. Gyere csak, kis űtonállóm, gyere... — De csak akkor vegyen fel, ha nem néz kurvának...! Szavamra, ha nem kapaszko­dom a volánba, még hanyatt dő­lök ülésestől együtt. Miket hord össze ez a nő? Hát, persze, mind így kezdi, aztán meg dilinyónak nézik a pasit, ha két kilométer után nem csúszik le véletlenül a keze a sebváltóról. Vagy ha nem hívja meg az első sztrádakocs­mánál egy ivólére, ami csak olyan egyszerűség, vodka tonik- kal, meg olyan szűzi belepirulás- sal, hogy igazán, én még ilyet so­hasem ittam. Na, ja! Fehér em­bert se láttál még fekete volán­nál, mi? — Igazán ne értsen félre, de az a szitu, hogy nem szoktam stop­polni. Most is csak azért... — ma­gyarázkodott a lány, miközben otthonos mozdulatokkal elren­dezte a lábainál a fénylő-tarka, apró hátizsákot, amit csak ügy fél vállra vetve szoktak hordani ma­napság. Elképzeltem, micsoda kacattömeg lehet benne, még zűrzavarosabb összetételű, mint a hétköznapi retikülökben, Pos- tinortól, mondjuk a terhességet kimutató breki-békáig. Hö-hö, micsoda képzettársítás, futott át az agyamon, s azonnal büszke voltam magamra, hogy lám-lám, mit tesz a nőismeret... szépen tőgyei. Az anyja is kiváló tejelő volt, harmincliteres, de ez még azon is túltesz majd. Azt mondják, sok érte a hatvanezer. De hát, kérdem én, nyolcszáz fo­rintos takarmányból hogyan le­het állatot tartani, húst termelni? Nem csináltam vásárt, itt nincs pénz. Hazahajtom, majd otthon gondozzuk tovább őket. Van még az istállóban hét, hat bikát meg nemrégen adtam le, kaptam érte 350 ezer forintot. De az ál­latforgalminak nem nevelek, azoknak nem szabad, nem éri meg. — Minden jószág a szájától szép — kapcsolódik a beszélge­tésbe a kápolnai Knoch János. — Nekem az a véleményem, hogy a magyar tarkánál nincs jobb, an­nak aztán van teje. Én csak tu­dom, fejős voltam sokáig. Szép nyugdijam van, kezdettől a tsz- ben dolgoztam. Most malacot vennék. Hatot-nyolcat is felne­velek egy esztendőben, csak úgy, magunknak. Hizlaltam én az ál­lamnak is eleget, huszonöt-har­mincat évenként. Otthon van még hízóm, egyet meg két hete vágtam le. Nagy a család, öt gye­rek, tizenkét unoka és négy déd­unoka vesz körül. Boldog ember vagyok, pedig így kezdtem az életet, ahogy lát, egyetlen ing­ben, gatyában. Mindenünket el­vették. A Dunántúlról űztek ide 1957-ben. De talpra álltam. Most már az unokákért dolgo­zom, amíg a két kezem bírja, az egészségem tartja. „Kinek rücskös a pofája, ve­gyen pirosítót rája, Hét, hét, minden darab hét.” — ... Most is csak azért intet­tem le — zökkentett vissza a kel­lemes hanghordozás —, mert az öcsém holnap reggel bevonul, most táviratozott, s így valóban gyorsabb az út. Tudja, a csatla­kozások, kétszer-háromszor is át kellene szállnom, alig lenne időm találkozni még vele. Üdvözlöm az öcsédet, mo­tyogtam magamban, ha egyálta­lán az öcséd az az örömbaka. Van is neked öcséd, talán még srácod sincs, nem vagy te olyan bomlasztó. De, ha másképp nem, ismerkedni így is lehet, igaz-e? Én, bébikém, benne va­gyok. Csatárlánc, indulj...! — Szereti a zenét? — böktem a magnóra. — Annyira nem bán­kódik talán a kiskatona miatt, hogy ne hallgassunk egy kis vad ritmust, vagy olyan igazi, szív­döglesztően andalítót... Ott, a kazettatartóban mindenféle van, csak keresgéljen nyugodtan. Alkalmi útitársam kissé előre­hajolt, először egy hirtelen moz­dulattal hátralibbentette az arcá­ba hulló haját, majd kényelme­sen kotorászni kezdett. Egytől egyig megforgatta a kazettákat, egyiket-másikat kinyitotta, hogy végigböngéssze a slágerlistát, az­tán visszacsúsztatta őket az üres rekeszekbe. A fene az ízlésedet, pillantottam rá, hát mi tetszik ne­ked, hogy így fitymálgatod a jobbnál jobb tekercseket, persze, mit is tudod te, hogy éjszakákon át vadászgattam az éterben a leg­újabb tamtamokat. Meg össze­omoltam a haveroktól a legel­sőként beérkező külföldi toplis­tákat. Aki még csak beült mel­lém, oda volt ezektől a zenéktől, ez meg csak pattintgatja vissza őket... — Segítsek? — fordultam felé, befejezve egy gyors előzést, egy dög kamion után cammogtunk már vagy fél órája, ideje volt rá­kapcsolni. Megy ez a járgány, még azt hiszi nekem, hogy egy old driver-rel van dolga, na... — Kézhez áll ez, anyukám! Széles a karéja, jó a nyele, a dró­tot meg oda húzza, ahova akaija. — A vesszőseprű gazdát cserélt, elkelt 220 forintért. Raffael Já­nos és felesége gyakori vásáro­zók, Vécsről érkeztek. — A féljem Visontán dolgo­zik, másodállásban készítjük a seprűket. Kell egy kis keresetki­egészítés, tíz unoka vár otthon. Itt nem sokáig maradunk, látja, a csődör nagyon nyugtalan, nincs vele a kanca, kiscsikaja van. — Szorosan kell fogni a gyep­lőt, hogy ne nyihogjon a ló! — kacsint huncutul a cigányember, aztán felül a bakra. „Álmoskönyvet a mamának, Notesz-beírót a papának, Kalendáriumot a családnak.” — Jöjjenek csak ide! — invitál a büféskocsihoz a feldebrői Pásztor László. — Lovak nélkül nem igazi a vásár. Emlékszem, annak idején hatvanat is elhoz­tak ilyenkor, most meg csak ez az egy ugrál itt. A nagyobb baj az, hogy eltűntek a szántóföldekről is. Pedig a nagyapám is meg­mondta, ha a ló nem szarik a bo- rozdába, akkor nem nő úgy a nö­vény, műtrágyától nem lesz olyan jó a termény. Nagyon sze­retem az állatokat, azért jöttem, hogy gyönyörködhessem ben­nük. Áztán összetalálkoztam Váci Lajos bátyámmal, megit­tunk két féldecit, utána meg hár­mat. Vásárfia nélkül nem me­gyek haza, csokoládét viszek az asszonynak, meg a gyerekeknek. A békesség a legfontosabb, meg az, hogy az emberek szeressék egymást. — Ezen mik vannak? — mu­tatott fel végre egy Levis 90 per­cest, aminek a fehér korongjára még csak félig csévélődött rá a keskeny szalag. — Vegyessaláta — vetettem oda hanyagul. — Az éjszaka nem tudtam aludni, s találomra fel­kaptam néhány jó ritmust, ma­gam sem tudom, hogy micsodák. Dobjuk fel, aztán majd kiderül, hogy megnyeri-e a tetszését..., bocs, de mégis, hogyan szólítha­tom...? — Andrea vagyok, ennyi elég — nézett rám, úgy villant a sze­me, esküszöm, mintha kacsintott volna egy icipicit. Ez jó jel, öre­gem... A zene nem ismer határo­kat és — ellenállást... Lepörgött egy-két átlagszám, egyikünket sem hozta ki különö­sebben a monoton útihangulat­ból. A lány arról csevegett köz­ben, hogy imád táncolni, meg jó lenne utazni is, de a munkája eléggé kötött, nehéz kimozdulni. Hogy végül is mit dolgozik, ab­ban a percben nem tudtam meg, mert egy jó hangú amerikai pan- cser kezdett énekelni. Kelleme­sen beduruzsolta a kocsit, a „nem szép arcú, de feltehetően jó alakú, persze ruha nélkül” pedig hátradőlt az ülésen, és csak hall­gatott, átadta magát az Újvilág varázsának. — Kalifónya déj... — font kö- rül-körül bennünket a refrén. — Kalifónya déj... — Kaliforniai nap, ugye vala­mi ilyesmit jelent? — kérdezte váratlanul a lány, s ezzel a hirte­len mozzanattal teljesen kizök­kentett a már elkezdett hadmű­veletemből, a kezem szinte milli- métemyire bénult meg a combjá­tól. — Hallottam már ezt a szá­Az alku megköttetett Benedek György: „Irigység az van, de becsület nem sok” — Tudja, hogy itt mi a baj? — szól közbe a kompolti Benedek György — A magyar bántja a magyart. Irigység, az van, de be­csület nem sok. Szeretném még megérni, hogy az unokáim olyan országban éljenek, ahol a tudás számít majd, nem az összekötte­tés. Kerékgyártó a mesterségem, már a Károlyi-uradalomban is dolgoztam. Kaszanyeleket fara­gok, azokkal jöttem a vásárba. Nem bánom, ha nem kelnek el. Egy kupica mellett, ismerősök, barátok között eltelik az idő... így örökítette meg Kápolnán a vásári pillanatokat 1990 áprili­sában: Molnár Zsolt Szüle Rita mot, tetszik is, olyan varázslatos hangulata van. Ott érzi magát az ember a napsütötte Kaliforniá­ban, suhan az autó a narancslige­tek között, mindenhol ragyogó békesség honol, és... Jaj, vigyáz­zon! A kanyar után hirtelen tűnt fel az útszéli csődület. Az árokban egy iszonyúan összetört Lada Samara, orrával mintha hazafelé mutatna, megpördülhetett tisz­tességesen, s ezernyi hajszálre­pedéseivel szomorúan adta hírül a megmásíthatatlan helyzetet a szélvédő. A kocsi bal oldala be­nyomódott az üléstérbe, s ahogy oldalra billenve tehetetlenkedett a felcsikart fűcsomók között, a jobb ajtók hihetetlen állásban meredtek a napsugarak felé. — Álljunk meg! — kiáltott új­ra a lány, s már markolta is az ajtó fogantyúját, teremtő atyám, ez még képes kilépni innen menet közben. — Segítenünk kell... Vagy négyen toporogtak már a balesetet szenvedett autó kö­rül, ahol egy vérző arcú nő visí­tott, eszét vesztve hajtogatta, „is­tenem, istenem, mi történt ve­lünk..., Józsikám, jól vagy, ugye jól vagy...? Istenem, miért tetted ezt velünk...?” A férfi, akit Józsi­nak hívhattak, egy földhányáson vonaglott, látszott rajta, hogy pillanatokon belül elveszti az eszméletét. Ruhája cafatokban, egy ember durva szövésű pokró­cot terített rá, valamelyik cso­magtartóból kerülhetett elő. Mindenki teljes pánikba esett, sápadtan kapkodtak, senki sem tudta hirtelen, mi is lenne a teen­dője. A vadidegenség érzetét még nem oldotta fel a rettentő eset, s az egymásrautaltság. — Van orvos maguk között? A budapesti látogatók, akik félévenként egyszer népesítik be a Hungexpo birodalmát, a nem­zetközi vásár területét, a szovjet kiállítást ez alkalommal is, mint mindig, az A- és C-pavilonban találhatják. Igaz, ez alkalommal valamivel kevesebb termékkel jelentkezünk. Az egyik pavilon­ban mutatjuk be mikroelektroni­kai és elektrotechnikai műszere­inket, a másikban pedig gépein­ket és berendezéseinket. A sze­mélygépkocsik most is a nyílt ki­állítási téren tekinthetők meg. A kiállítás látogatói számos, korábban ismert szovjet céggel ismerkedhetnek meg, akik ki akaiják próbálni erejüket a nem­zetközi kereskedelmi piacon. Ami a szovjet — magyar keres­kedelmet illeti, az együttműkö­dés fő iránya elsősorban a bar- terszerződés lesz. Ezt erősítette meg Beck Tamás magyar keres­kedelmi miniszter is, aki a közel­múltban kijelentette, hogy „az ország valamennyi, licencela- dással foglalkozó szerve zöld utat biztosít a barterszerződések megkötésének és a vállalatok közötti közvetlen áruforgalom­nak.” Idén tavasszal Budapesten mintegy 40 szovjet termelői egyesülés és cég mutatkozik be. A megszokott kiállítók — a Stan- koimport, a Szovelektro, a Mashpriborintorg, a Himmach- export és Licenzintorg külkeres­kedelmi egyesülések többek kö­zött elektrotechnikai berendezé­seket és gépeket állítanak ki. Az Avtoexport a Ladák már ismert változatait, a VAZ-21083-at, a VAZ-21093-at és a Moszkvics új modelljét, az Aleko-141-et mutatja be. Részletesebben szeretnék szólni az „újoncokról”. Közöt­tük van az Uralcvetmetremont Tröszt, amely polietilén cső­hegesztőket és villamos ívhegesz­tő gyakorlóberendezéseket állít — hallottam magam mellett a lány kemény hangját. Gyorsan körülpillantott, aztan odakiáltott egy bukósisakos fiúnak. — Menj gyorsan a faluba, hívj orvost és mentőket! Te pedig — rivallt rám hirtelen — hozd azon­nal a mentőládádat a kocsiból. Ápolónő vagyok, el kell látnom őket... Segítsenek, jöjjenek gyor­san! A kis liba, ahogy én korábban tituláltam magamban, egy szem- villanás alatt átvette az irányítást. Mindenki megkapta a beosztá­sát, az egvik nő hasztalan, de megpróbálta lecsillapítani a jaj- veszékelő asszonyt, akiről kide­rült, hogy nagyobb az ijedtsége, mint a sérülésé. Előkerült egy palack naplangyította víz, le­mosták az arcáról a vért és a köny- nyeket, betuszkolták egy vára­kozó autóba, hogy ne próbáljon mindenáron rázuhanni a feije testére. — Siess már azzal a kötszerrel — visította a „főnővér”, pedig láthatta, hogy lélekszakadva tö­röm magam a piros dobozzal. — Tartsd a karját, óvatosan, rögzíteni kell a törést — irányí­tott immár nyugodtabb hangon. A férfi nagyon rosszul volt, hal­kan motyorogta időnként, hogy „kisodródtam, kisodródtam..., a kanyar...” — Maradjon nyugodtan — szólt rá a lány —, nincs semmi baj, azonnal megleszünk, mind­járt itt a mentő, es egy-kettőre jó kezekbe kerül. Megpróbáltam elfordítani a fejem, mert egyre ramatyabbul kezdtem érezni magam. A sza- marás hörgött, a lány oldalra for­dította a fejét, mert öklendezni kezdett. Itt a vég, hasított belém a gondolat, s egyre jobban fél­tem, éreztem, hogy guggoltom- ban lassan hátra fogok esni, és... és mindjárt hánynom kell. — Csak nem vagy rosszul? — illantott rám a lány. — Tarts már i, az istenért, ne kelljen még ve­led is törődnöm...! Nem igaz, hogy mennyire szé­gyelltem magam, de nem tudtam ki. Orvosi berendezésekkel je­lentkezik a Titán Tudományos Termelői Szövetkezet, valamint a Medbioekonomika és Mikro- pribor Egyesülés. Kiállított be­rendezéseik között látható Fjo- dorov professzor világszerte is­mert szem-mikrosebészeti mű­szeregyüttese, továbbá hő-steri­lizátorok és más műszerek. Először vesz részt a kiállításon a Nauka-Szerviz üzleti együtt­működési szövetség, mely elekt­rotechnikai és mikroelektronikai műszereket mutat be. A szövet­ség tagjai: a moszkvai Joffe Fizi­kai Műszaki Intézet és a Nagy­molekulájú Vegyületek Intézete, a leningrádi Informatikai és Ci­tológiai Intézet, valamint az ulja- novi Mikroelektronikai Köz­pont. Ugyancsak először jelentke­zik a magyar fővárosban a Rotor Tudományos Termelői Egyesü­lés. Szakemberei elektrotechni­kai és elektronikai alkatrészek készítésére alkalmas berendezé­seket állítanak ki. Az Avtolada Külkereskedelmi cég iparválla­latok automatizált irányítási rendszereivel lép a vásárlók elé. A Promexport Raduga-4 elne­vezéssel számítógéphez csatla­koztatható televíziós komplexu­mot hozott a vásárra. Ez a cég egyébként korábban hadiipari termékek előállításával foglal­kozott. Az új kiállítók közül megem­líthetem még a Szovjet Tudomá­nyos Akadémia energiaellátási problémákkal foglalkozó kuta­tóintézetét, valamint az irodai berendezéseket előállító Sojuz- sistemkomplektet. Bemutatkoznak a közös válla­latok is, így például a szovjet — svájci nagy teherbírású darukat gyártó Kranlod és a szovjet — magyar integrált áramköröket tervező Intermosz. Az interjút Szergej Breusz készítette tovább leplezni a rosszullétemet. A vér, a sebek látványa, a fájda­lomtól eltorzult arc, jaj, ez sok! Nekem, aki csak addig nős, amíg egy ápolónő feszes fenekét látja végigosonni a kórház folyosóján, de bezzeg, ha előkerül a tű... Szinte megváltóként üvöltött bele a fülembe a mentőautó vij­jogása. Hallottam, amikor a fe­hér köpenyes férfi odaszólt a lánynak, „köszönöm, nővérke”, aztán nekitámaszkodtam a ko­csim oldalának, és sugárban dőlt ki belőlem minden. A lány rátet­te a kezét a homlokomra, és csak a fejét rázta, amikor azt nyögtem neki, „menj el, Andrea, menj el...!”* — Sajnálom, hogy nem tudok vezetni — válaszolt —, így nem marad más választásom, mint hogy megvárom, amíg rendbe jössz egy kicsit... ...És most, most láttam hatá­rozottan, tényleg kacsintott egyet... — Üljünk be — nyitotta ki az ajtót. — Próbálj ne gondolni az egészre, tudom, szörnyű volt mindezt átélni, de nem mehet­tünk el segítségnyújtás nélkül. Még ha tropára megy is tőle az ember, végig kell csinálni. Én már hozzászokhattam volna, nem is tudod, mi mindent ér meg az ember egy kórházban. De az ilyesmi, hidd el, engem is meg­ráz... Jó volt hallgatni, amint be­szélt, beszélt, s eszrevétlenül egy­re távolabbi témákról, más-más történésekről, gondtalanabb utazásokról, meg a napfényes Kaliforniáról, amit még maga sem látott soha életében. Es eközben el is döntöttem, hogy ha egyszer el tudom fordítani végre azt a rohadt, bénán fityegő slusszkulcsot, s végére érek en­nek az útnak, nem hagyom ki­szállni az autómból, amíg el nem árulja, hogy hol találhatok rá, ha valamiért netán elgyengülök. Ja, és amíg el nem fogadja tőlem azt a Levis 90 percest, amin az a ma­gabiztos amcsi főszer dalolgatja a Kalifónya déjt... Szilvás István Kalifónya déj...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom