Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)

1990-04-21 / 16. szám

8.

__

_

................

__

________

______

H

ÉTVÉGE

______:

______

H

írlap, 1990. április 21., szombat

„Bekötött szemmel”

Sokat járom mostanában Kosztolányi lelkének eső-erdőjét. Félve, vigyázva, hogy el ne tapossak valamit, ami neki nagyon fájna. Egy gondolatot, egy finom érzést, egy fájdalmat, egy illúziót, egy emléket, egy lelki rezdülést. Patakok partján járok, halványkék és lila virágokat látok, különleges liánokat, melyek óriás fák törzsén kapaszkodnak. Ott leselkedik a halál is. Az elmúlás százados avarja süpped lábam alatt. Szakadék mered elém. Mélyéről köd száll fel. Ki tudja, mit rejt magában? Olykor elfog a félelem, nem sértődik-e meg a költő, hogy hívatlanul betolakszom lelkének őserdejébe. Sétálok pompás virágai között. Ám ezt a pompás virágszőnyeget ő terítette lábam elé. Lelkének titkos zugaiba ő nyitott bejárást ország-világnak. Küzdelmeit, lelki harcait ő vallotta be, mint az a másik nagy költő tette prózában: Aurelius Augustinus, ki ugyan nem vallomást, hanem dicsőítést akart írni. Csak mi halljuk ki egyik alaphangját, a megtérést, mert oly közel esik hozzánk.

írásom címe Kosztolányi remeket takar. A költő is vall: „Mint akinek bekötötték a szemét — s elvitték rablók egy éjjeli autón — a szörnyű szobába, — a vésztörvényszék elé, — hol gyertyavilágnál vallatták zsiványok,

— aztán szemét bekötve, újra bekötve — cepelték az éjben, — rosszvégű kalandra, — ordítóan iszonyú sorsa felé: — ügy jöttem én is e furcsa világra, — bekötött szemmel...’’az iszonyú sors a múlandóság. Rémképei veszik körül, kötik be szemét, zárják le szemhatárát.

A városokat is temetők határolták régen, amikor az élet még nem volt bővebb, erősebb, szélesebb, mint a temetők. Városunkat is temetők kerítették be, melyek óhatatlanul eszünkbe juttatják az elmúlás nagy kérdőjelét... Sokan válaszoltak Kosztolányival: „Én nem hiszek semmiben.

— Ha meghalok a semmi leszek,

— mint annak előtte, hogy — e földre születtem. Szörnyű. (Hozzád kiáltok majd utólszor. — Légy jó anyám, örök sötétség.” (Utolsó kiáltás.) A látszat ez! Születés, ifjúság, életünk dele, hanyatlás, sclerosis, csendes vagy kínos halál.

Hátborzongató danse macabre döbbent meg riasztóan. A költő is élet-halál, öröklét és örök elmúlás mezsgyéjén tántorog, azért merülnek fel leikéből kísértetiesen az emlékek. „Árnyak fehér processziója. Te titkos és halk kőrmenet, miért hoz elém most minden óra? ... Suhognak óriás seregben, ködfantomok, bús, vézna nép, mind ismerős és ismeretlen. — Egy-egy ember utamba lép, hallok sok elnémult, csodás szót s úgy zeng, ahogy a múltba, rég. — Kis társaim, ti porba játszók, emelve sápadt fejetek az őszi kertekből kimásztok... — Gömyedten ülök s sírva nézem, hogy tünedeznek szüntelen és száll-lebeg velük fehéren

— az életem, az életem.” Lelkének szörnyű látomása a temető, amely emberi szíveket és agyakat fal föl. „Csontot, húst, egyvelőt,

— anyákat, apákat, — apró gyermekeket.” Rettegve néz a múlandóság sötét kútjába. „De érzem egyre, vár rám sok erős, — jó ismerős, — hűségesen vetik az ágyam ott lenn.”

Két réteg számára problematikus a transcendentia. Egyik a sokat próbált idősek, akik átmentek két háború éhségein és életveszélyein, gyászán és veszteségein, másik az ifjúság, amely még nem ment át az élet próbatételein. Az első réteg azok, akik Arany Jánossal sóhajtanak: „Ó ha bennem is, mint egykor, épen élne a hit, vigaszul nékem, Kiégettek, közönyösek, mert eszméikben csalódtak, már nincsenek eszményeik. A fiatalság azért veszélyeztetett, mert nincs igazi eszménye, amelyre fel tudna tekinteni. Még nincsenek kiégve, de sürgősen a legértéksebb eszmékkel kell megismerkedni- ök. A materializmus egyik réteget sem elégítette ki. Minden útjuk végén ott áll a fehér rém, a halál, az elmúlás: Ó jaj, meg kell halni, meg kell halni! Utána „semmi leszek!” Eszménytele- nül nincs etikai érték, nincs áldozat, nincs szeretet. Pedig nélkülük nincs emberhez méltó élet. „S úgy megyek el innen, — bekötött szemmel, — nem tudva honnan , nem tudva hová.”

Kosztolányi a lét-nemlét mezsgyéjéről is felemeli tekintetét és felemeli a mi tekintetünket is. „Diákkoromban, vékony kis legényke, — fölnéztem a didergő csillagokra, — mik fázva égtek fönn a téli éjben ... Még most is ég a csillag, ahogy ottan, — arany tüzekkel ékszeres az égbolt, — csak én nem égek már, ki úgy lobogtam. - Álmos szemem keresi fönn a régvolt — csodákat és oly búsan mondja szívem, — hogy nékem már a csillag is sötét folt. — Vak vágyam mégis fölfelé feszítem, — a kis diákdalt újra sírva zengem — s kihúnyt arcom fölmutatom szelíden. — Ó csillagok, ismertek-e még engem?”

A bennünket bekerítő halál nem végső szava a létnek, mert az ember kérdez: van-e, vagy nincs másvilág? Biztos, hogy nincs? És hátha van? Jobb volna, ha volna — mondja a lélek. Ez a természet hangja: az a jó, ha van túlvilág, lélek! Eszmélésünk első pillanatában látszik, akkor vagyunk nyugodtak, boldogok, ha van ki nem húnyó lélek, amely egyszer eltalál ősforrásához. A lét jó, s ez a lét nem múlhat el egészen, mert jó. Nem volna jó, ha múlandó volna.

Ez az örök jó nem hagyta nyugodni az embert a harcos ateizmus idején sem. Megtörtént eset, hogy veterán kommunisták, életük utolsó éveit morzsolgatva pap ismerőseiket faggatták: — mondd, hogy is mondjátok és gondoljátok ti azt a lelket, azt a másvilágot, azt az örök életet? Pedig ők hajdan az első világháborúban és a forradalom idején sokszor szembenéztek a halállal. Egy puskagolyó, egy gránátszilánk, egy szuronydöfés, és az ember összeomlott. Ez azonban a mások halála volt. Az egyedi elmúlás egészen más. Amikor úgy érezték közeledik az ő sorsuk beteljesülése, fölmerült lelkűkben a kérdés: — mi lesz, ha az egyetlenjó, amit életnek nevezünk, elvész? Végképp elvész? Cháron ladikja mindent elvisz? Semmit sem lehet megmenteni? Végképp szétfoszlik az, ami jó volt? Jó volt-e akkor igazán? Elmúlhat-e az élet értelme, az értelem által felfogott igaz és jó?

Ezért teltek meg a bazilika hátsó, ki nem világított hajói karácsony éjszakáján Nikodemu- sokkal, akik az oszlopok mögött, deres bajússzal, fázó lábukat egymáshoz ütögetve kérdezték maguktól: — biztos, hogy nem igaz, ami a fényes szentély felől hangzik? Nikodémus éjjel ment a Mesterhez. Még nem volt biztos a dolgában, még óvatosan kerülte a nyilvánosságot, féltette a pozícióját, reputációját. A jelek

azonban vonzották. Nem zárkózhatunk el attól, hogy nekünk is volt sok ilyen Nikodémusunk. Biztosak vagyunk abban, hogy az éjjeli, didergő félhomályban veteránok is, karrieristák is, megfélemlítettek is imádkoztak. Ott és akkor megérezték az örökkévalóság leheletét, vonzását, sugárzását. A jót, a szépet, az örök vágyat az el nem múlok után. Mily teremtmény, amiben ilyen vágy van? Elhull a virág,és nem tudja mi az őszi hervadás. Elaltatjuk a kedves kutyát, ha már nem egészséges, ha nem ug- rándoz körül nyüszítve, mikor megérkezünk,és nem tudja,

hogy el kell mennie. Nem sóhajt:

— légy jó anyám, örök sötétség, mert nem tudja, hogy örök sötétség vár rá.

Mi azonban kérdezzük: — mi vár ránk? A túlvilág nem kísértet, nem árnyak fehér processziója, hanem a pléroma, a teljesség

— mondjuk Szent Pállal. Izmos, erős lelkek suhogó szárnyalása az Örökkévalóhoz, amihez erő, bátorság, nekifeszülés kell. Úgy, ahogy Szent Pál mondja: — magam mögött hagyom azt, ami elmúlt,és nekifeszülök annak, ami előttem van. Ahogy nekifeszülünk egy tudományos kutatásnak, lett-légyen az technikai vagy szellemtudományos. A valódi tudósnak se éjjele, sem nappala, csak a cél lebeg a szeme előtt.

Ez a nekifeszülés, a végtelen keresése az erkölcs, amely fölemel minden más teremtett lény fölé. Az ember eleve szeret erkölcsös lenni. Ezt kéri számon másokban még akkor is, ha magán nem kéri számon. Más szóval, az ember szeret nekifeszülni a végtelennek, szereti felemelni arcát a csillagok felé, mint Koszstolányi a pesti, téli éjszakában, nemcsak ifjúi lelkesedésében, hanem megfáradt férfikorában is. Mert az ember lelke, akár akarja akár nem, hajlamos a kereszténységre (anima naturaliter Christiana).

Aurelius Augustinus szokásos ragyogó szellemességének egy szikráját hagyta ránk: Uram, az emberi lélek mélységes mélye kitárva előtted, és még ha akarnám is, mit titkolhatnék el előtted magamból? Téged rejtenélek el magam előtt, nem magamat te előtted.

Fogjuk meg mindkét réteg kezét, azokét, akik már elvesztették eszményeiket és azokét is, akik még nem nyerték meg eszményeiket. Szeressük őket, hogy egyetlen, ismételhetetlen emberi személynek, a Teremtő remekének érezzék magukat. Hihetetlen hatalom az emberi személy fontosságtudata. A boldog emberség receptje: vagyok valaki, még vagyok valaki és már vagyok valaki. A legfőbb Valaki adja ezt a szent kivagyiságot, mely emberré tesz, árbocot ékel életünk hajójára, hogy viharok ne dobálják és szirtek össze ne törtjék.

Embert akartok? Adjatok az időseknek szerető unokákat, akik meghallgatják őket,és megbecsülik őket. Adjatok a fiataloknak jó cserkész-parancsnokokat, akik a tisztességtudás, a szorgalom, a kötelességteljesítés és a megbízhatóság eszményei. Tépjétek le szemetekről a kétség kendőjét, amely elvakít,és mondjátok Kosztolányival:

„Csak téptem a kendőt síró szemmel;

örökre csak téptem. De a végső percben,

ha leszek s nem-leszek, ugye,

majd föloldod,

Isten."

Miklós Béla '

Ki a normális?

— Itt az ideje, hogy újólag meghatározzuk, kit lehet normális embernek, illetve kit kell abnormálisnak tekinteni. Az amerikai pszichológusoknak ez a nyilatkozata egyúttal hadüzenet is a múlt ellen; vagyis az 556 kérdésből álló teszt már nem alkalmas a normális ember meghatározására. Ötven esztendeig ugyanis ez volt a meghatározó, 16 és 65 év között ennek alapján rajzolták meg az átlag amerikai

képét. „Ötven év alatt megváltozott a társadalom, s változott az emberi magatartás is.” Vagyis a mértékadónak tekintett teszt hitelét vesztette azok előtt, akik a nukleáris erőművek, repülőtéri irányítótornyok, űrrepülőgépek, vagy éppen a Cl A-összejövetelek résztvevőinek, személyeinek elmeállapotára kíváncsiak.

Nyomós érv a változtatás mellett, hogy ha a régi vizsgálati módszer e kérdésre: „Normálisnak tekinthető-e az a nő, aki katona akar lenni?” — valaki igennel válaszolt, az a teszt szerint abnormálisnak tekinthető. „S minthogy a társadalomban kimutathatóan nőtt az agresszivitás, a mai átlagember viselkedéséhez egyenesen hozzátartozik, bár a régi szemlélet szerint ez abnormális cselekvés. Ma viszont nélkülözhetetlen tulajdonsága a sikerembernek.”

A Díabló, az új autócsoda Chicago: Michael Hammes, a Chrysler cég Nemzetközi Osztályának alelnöke, Gerald Greenwald, a Chrysler konszern alelnöke és Gianfranco Venturelli, a Lamborghini cég vezérigazgatója (b-j) bemutatja a Diablót, az új autócsodát, a Chicagói Autószalon előtt. Az amerikai Chrysler céghez tartozó olasz Lamborghini autógyár legújabb modellje, amely óránként 200 mérföldes sebességre képes, már 200 ezer dollárért is kapható lesz.

Genfi Nemzetközi Autószalon Az amerikai Ford autógyár torinói Ghia stúdiójában tervezték a Cikk-cakk névre „keresztelt” új típust, amelyet a 60. Genfi Nemzetközi Autószalonon mutattak be. Ez a példány a prototípus.

(Telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség)

A Transz- Antarktisz résztvevői

Párizs: 1990.március 21-én az Elysée-palota előtt készült felvétel a Transz-Antarktisz expedíció nemzetközi legénységéről, akik március 3-án érkeztek vissza minden idők leghosz- szabb, gépi segítséget nélkülöző déli-sarki expedíciójáról. Az előtérben balról: J.Etienne (Franciaország), W.Stager (USA), a hátsó sorban balról: Csin Dahe (Kína), G.Somers (Nagy-Britannia), Funacu K. (Japán), és V.Bojarszki (SZU.)

(Telefotó - MTI Külföldi Képszerkesztőség)

Szuperhutya

Házőrző eb, pásztorkutya, rendőrkopó. Mi jöhet még az ember hűséges háziállatának törzsfejlődése során? A brit állatvédő egyesület közlése szerint a „bandog”. Sokatmondó a rövid hír: e komoly szervezet nem a tagjaival, hanem a kutyabarátokkal közölte az információt, hanem a Scotland Yard központjával, valamint a Belügyminisztériummal. A „bandog” ugyanis a bűnüldözés egyenruhás és titkos ügynökeire nézve jelent veszélyt. A szakkönyvekben és lexikonokban eddig nem létező fajú négylábú az alvilág, azon belül is a kábítószerkereskedők szolgálatában áll. A „szuperkutya ” — ahogy a brit sajtó nevezi — amerikai és brit tenyésztők fajtanemesítő tevékenysége révén született meg, a rottweiler és a szelindek (vagy más néven mészároskutya) keresztezéséből. Mindkét ősétől elsősorban a vadságot örökölte, s

ehhez járul még az agresszív támadószándék, ha a gazdit veszély fenyegeti. „Ez a szuperkutya a maga 71 kilós súlyával olyan, mint a kami- kázé; ráveti magát az idegenre. A kábítószer-kereskedők ennél jobb testőrt nem is kaphattak volna” — írta a Sun.

Nem tudunk róla, hogy a „bandog” mennyire veszi állatszámba a macskát. De ha őrzi génjeiben a kutya-macska ellentétet, a brit titkosrendőrök meg vannak mentve.

„Sámson” megbukott

Gorbacsovot meggyilkolták, a KGB és a Vörös Hadsereg katonai pucs- csal átvette a hatalmat a polgárháború sújtotta Szovjetunióban. Ez a helyzet. A brit Belügyminisztérium legalább is ebből a feltételezésből indult ki a polgári védelem gyakorlatának szervezésekor. A tervet megszerezte és közzétette az Independent.

A „Samson XVII” fedőnevű gyakorlati program a szervezők sajátos kombinatív képességeire utal. A kiindulópont a nemzetközi helyzet,

melynek megromlása a két Németország egyesítése után következik be, amikor is: „a kelet-európai országok többsége mozgósítja hadseregét, a Szovjetunióban pedig súlyos polgárháború dúl. Gorbacsovot meggyilkolták, a Kreml a katonai puccs szervezőinek hatalmába kerül. A rádió bejelenti, hogy bevetették az atomfegyvert. Megszólalnak a szirénák, a rádió megszakítja adását, és az égen feltűnik a nukleáris robbanás rémképe, a gombafelhő. Mi a teendő? A lét-nemlét kérdését megelőző didaktikus bevezető — a cikk szerint — nem hangolta a veszedelem kellő fogadására a gya- s korlat résztvevőit. Az egyik tiszt ugyanis azt mondta, hogy az áldozatjelöltek „nem tanúsítottak kellő komolyságot.”

A gyakorlat megbukott. Érdemes idézni azt is, hogy miért? „A polgári védelem vezetői még nem találtak új fenyegetéseket azt követően, hogy a szovjet veszedelem rémképe a hidegháborúval együtt már nem létezik.” ,