Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)
1990-04-21 / 16. szám
4. Hírlap, 1990. április 21., szombat Sorsdöntések, magyar tragédiák Lehet, hogy anekdotaszámba megy, de megítéltetésiink lehetséges módját tükrözi az az epizód, amely az 1947-es párizsi béketárgyaláson megkezdett egyik delegátusunk szavaira reagálásképpen a francia küldöttség vezetőjéből kibuggyant: — most nyugodtan mehetünk teázni, a magyarok adják elő mondandójukat! Csupáncsak ennyi lenne a „megértés”, amellyel az itteni nagyhatalmi ítélkezők egyike irántunk tanúsít? — fakadhat ki a fájdalmas kérdés az utókorból. S ha ugyanezen nemzet nagy- tiszteletű vezetője budapesti sajtóértekezletén nemrégiben olyan kijelentést tesz, hogy a majdani egységes Európában talán el kellene gondolkodni azokról a méltánytalanságokról, melyek a magyar nemzettel „háborús felelősségi elszámoltatása ürügyén, nem éppen igazságosan bekövetkeztek, újólag ökölbe szorulnak a nem sokkal korábban még segítséget kérő kezek, bátran elmondhatjuk: ma is legnehezebb tárgyunk a történelem. Lapozgatva azt a két kötetet, amelyek Sorsdöntések és Trianon titkai címmel a közelmúltban kezünkbe kerülhettek, bőségesen kínálnak töprengeni valót, „laikusnak” és szakembernek egyaránt. Olyan csomópontjait világítják meg ezek a dokumentumok történelmünknek, melyekről szinte a legutóbbi időszakig csak indulatokkal fűtötten beszélhetünk, s a róluk való töprengést a hivatalos politika oly sokáig nevezte nacionalista nya- valygasnak. Az 1867-es kiegyezés dokumentumait, s a huszadik századi határainkat rögzítő békeszerződések szövegeit, s a tárgyalások dokumentumait közzétevő kötet — Gerő András értő szerkesztésében — kevés, de elengedhetetlenül szükséges kommentálással kívánja megvilágítani az ország sorsát alapvetően befolyásoló szerződések szövegével megismertetni. Raffay Ernő kötete Trianon titkát Erdély kérdésének oldaláról firtatja. Talán mellbevágónak tűnhet, de modem, XIX — XX. századi történelmünket két korszakra oszthatjuk, a korszakhatár: TRIANON. Ami megelőzte: modern nemzetállami fejlődésünk egy következetes, függetlenségről lemondott Habsburg Birodalom részeként megfutott, de súlyos zavarokkal megfutott polgári átalakulási szakasz, míg a „Trianon óta” zajló fejezete: korlátozott szuverenitásunk visszaállításának, talán a vége felé sikerrel kecsegtető szakasza! A tizenkilencedik század közepének forradalmai után az ország sorsáért felelősen, de európai összefüggésekben gondolkodó politikusaink úgy vélték, hogy Európa egy rosszul begombolt kabát, amit nem a gombok átvarrásával, hanem a kabát új- ragombolásával kell kényelmesebben hordhatóvá tenni. Deák a magyar viseletét és történelmi hagyományt jobban szem előtt tartó, kevésbe szorító kabát újra- gombolására gondolt, Kossuth a meglévő szövetből, de új szabóval kívánt magyarosabb gúnyát készíttetni. A kiegyezés ürügyén egymásnak feszülő deáki és kos- suthi érvek egyikét-másikát jól megrostálta a történelem, s mondhatjuk, a végkifejlet Kossuthnak adott igazat, hiszen a haza bölcse által egyengetett Habsburg — magyar megegyezés az országot egy bomlo birodalom oldalához láncolta, s az pusztulásával magával rántotta. De ugyanakkor mondhatjuk-e azt, hogy a századfordulós polgári iparosodásunk enélkül a kiegyezés nélkül is hasonló módon bekövetkezett volna-e? Olvasva a kiegyezés körüli vita dokumentumait, az a helyzetmeghatározottság ragadhatja meg az olvasó figyelmét, a magyarságnak sorsdöntő óráiban bekövetkezett választásai nem pecsételték-e meg jóvátehetetlenül későbbi tragédiáit. S vajon Trianon minek a következménye? Kizárólag csupán azé a katonai vereségé, melyet a monarchia csapatai a harctereken elszenvedtek, vagy sokkal inkább azért a konszenzus hiányáért, melyet a nemzetiségekkel, nem kis mértékben a győztes hatalmak bátorításával, nem sikerült megkötni. Hiszen 1918 novembereben az új politikai vezetés békekötésekor a történeti Magyarország területén még nem voltak idegen megszállók. A háború befejezésétől a béke-' kötésig közel másfél év telt el, a nagyhatalmak geopolitikai érdekeit jobban kihasználó szomszéd államok — hogy követeléseiknek nagyobb nyomatékot adjanak — mar november elejétől katonai lépéseket foganatosítottak a nemzetiségi kérdés megoldását demokratikusan kereső Károlyikormánnyal szemben. A Tanácsköztársaság kikiáltása nem javított a magyar tárgyalási pozíción, messianisztikus forradalmi küldetéstudata, harcos nemzetekfölöttisége aligha teremthetett elfogadható tárgyalási alapot a friss függetlenség örömmámorában élő utódállamok nacionalista politikusaival. A Párizs környéki román tárgyalási pozíciót jelentékenyen erősítette az az 1916-ban megkötött bukaresti titkos egyezség, amely az antantnak nyújtott jelentékeny katonai segítség fejében Erdélyt egyértelműen Romániának ítélte. S hogy evés közben jön meg az étvagy, az 1918. november 20-i roman ma- nifesztum román — magyar határként már a Tisza vonalát jelölte meg. S hogy mindezzel még mindig nincs vége, a román katonai intervenció — nyomatékot adván szándékának — operatív támadások sorát hajtja végre Magyar- ország ellen. Gróf Apponyi Albertnek, a S ár békeküldöttség vezető- Trianonban több nyelven elmondott, magyar szempontból méltánylandó érvekkel alátámasztott beszéde nem hatotta meg a békekonferencia delegátusait. Trianonban a magyarság olyan ítélőszék elé állíttatott, ahol racionális és történeti érveknek nem lehetett döntést befolyásoló hatályuk. Magyarország abba a helyzetbe került, ahogyan Apponyi fogalmazott: „ha Magyarországnak ... választania kellene ennek a békének elfogadása vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: nelyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy meghaljon.” Ezt a reá kényszerített öngyilkosságot a két világháború közötti Magyarország természetesen nem fogadhatta el. Védekeznie kellett belülről, s leszakadt kisebbségeinek kívülről. Manapság talán már nem kell különösebben magyarázni, ez a védekező kényszerrel kialakított kisebbségi nacionalizmus úgy is értelmezhető, mint a homogenizáló soviniszta lépésekre adható egyik lehetséges válasz. 1946 — 47-re az ország újra egy vesztes háború kataklizmáján keresztül jutott el a béketárgyalásokig. A nagyhatalmak előtt ez a megítéltetés talán még mostohább volt, mint 1920-ban Trianonban! Egy 1944-es amerikai állásfoglalás már azt emeli ki: az Amerikai Egyesült Államoknak nincsenek közvetlen érdekei Magyarországon, s hogy ott a túlsúlyban levő hatalom a Szovjetunió lesz. Nem valósult meg az a reálpolitikai elvárás sem, hogy a Szovjetunió támogatni fog egy olyan demokratikus magyar rendszert, amely elhatárolja magát az érdekszféra-elmélettől. A szovjet vezetés ezzel a „békével” csupán egyet akart, olyan geopolitikai helyzetet teremteni, amely „elégséges” alapot teremt a szovjet nagyhatalmi érdekszféra szisztematizált kiterjesztésére! Külön érdekes fejezet a Sorsdöntések című kötetben annak a parlamenti vitának a taglalása, amely a békszerződés aláírását követően a magyar parlamentben kialakult. Mai szemmel olvasva a hozzászólásokat, egyértelműen kirajzolódik az a politikai harc, ami a még meglévő ellenzék és a kommunista frakció között e kérdésben is kibontakozott. Örvendetesen megszaporodó történeti forráspublikációinkban lassan hozzá kell szoknunk ahhoz a kényszerítő helyzethez, hogy magunknak kell átértékelnünk olyan történeti szituációkat, melyeknek adaptálását a megelőző korszak marxista szellemű történetlátása oly sokáig „helyettünk” végezte. Szőke Domonkos Rúgások a homályból Ha a statisztikákat gondosan elemezzük, megállapíthatjuk, hogy kis hazánk negatív jelenségek egész sorával vívott ki — tegyük hozzá: sajnos — dobogós helyezéseket a nagyvilágban. Említhetnénk itt az alkoholizmust, a válások, abortuszok, öngyilkosságok számát, s még nagyon-nagyon sok dolgot... S bár számszerű adatok aligha állnak a rendelkezésünkre, annyi bizonyosra tehető, hogy a névtelen levelek megírásában sem előz meg bennünket túlzottan sok ország. Az anonim fogalmazványok terén már kétségbevonhatatlanul nagyhatalomnak számítunk. A lélektanhoz — különösképpen pedig a néplélektanhoz — nem sokat ko- nyítok, ezért aztán aligha várható el tőlem, hogy tökéletes magyarázattal szolgáljak e jelenség okait illetően. Névtelen irományokkal roppant sokszor találkoztam szerkesztőségi munkám során. Meg kell mondanom, amikor ilyen levél érkezett, nem lepődtem meg túlságosan. Tisztában voltam ugyanis azzal, hogy aki ehhez az eljáráshoz folyamodik, az fél. Fél a retorziótól, attól, hogy azért, amit leírt, megütheti a bokáját. A félelem nagy úr, nehéz leküzdeni. Nem baj — gondoltam akkoriban —, eljön majd az az idő, amikor nyíltan, bátran lépnek fel az. emberek, amikor a postás csupa olyan levelet kézbesít, amelynek gazdája nem kíván ismeretlen maradni. S hogy mindezt mire alapoztam? Arra, hogy idővel — a kedvező változásokkal egyetemben — kiépülnek a demokrácia fórumai, s hogy akkor már a nyilvánosság nem veszélyt jelent, hanem — éppen ellenkezőleg — védelmet az esetleges megtorlással szemben. Nos, be kell vallanom, tévedtem. Az utóbbi időszakokban nem csökkent a névtelen levelek száma, hanem növekedett. A különbség legfeljebb annyi — s ez is megérne némi elemzést —, hogy most nem egy-egy magányos farkas rúg egy nagyot valakibe a homályból, hanem kisebb-nagyobb csoportok, társaságok. Elégedetlenek vagyunk az üzemvezetővel? Nosza, vessünk gyorsan papírra pár sort, s írjuk alá: „Az üzem dolgozói”. Nem tetszik az iskolánk igazgatója? Ragadjunk tollat, kapáljunk össze ízibe néhány vádat, s szignáljuk a véleményünket: „A tantestület tagjai”. Ilyen egyszerű az egész. Igen, ennyire egyszerű. Ám amennyire egyszerű, annyira gyáva és becstelen. Gondoljanak csak bele, kedves olvasók, milyen könnyen lehet valakit besározni. Elég hozzá egy toll, egy papiros, néhány forint — bélyegre, borítékra —, no meg több-kevesebb rosszindulat. A levél elindul az útjára, s ha a feladóknak szerencséjük van, akad olyan újság — hál’ istennek, ma már eléggé ritkán —, amelyik közli is azt. Innen kezdve a megtámadottnak — nevezhetjük megrágalmazott- nak is — szinte semmi esélye sincs. Védekezhet, magyarázkodhat, netán perelhet. Teljesen mindegy, a bélyeg rajta marad. Félreértés ne essék, eszem ágában sincs azt állítani, hogy amit ezek a levelek tartalmaznak, azok mind egy szálig hazugságok, alaptalan vádaskodások. A dolog erkölcsi megítélése szempontjából azonban ez másodrendű kérdés. Sőt, ha bizonyos vagyok a magam igazában, annál inkább szükségszerű, hogy állításaimhoz a nevemet adjam. Jól tudom, mostanság mindnyájan azt érezzük, eljött az az idő, amikor felszínre kerülhetnek mindazok a negatívumok, amelyekről korábban szót sem ejthettünk. Látjuk, hogy az újonnan alakult pártok, az új hatalom letéteményesei mást akarnak, mint elődeik. Tisztább közéletet, igazi demokráciát, félelmektől mentes életet. Mindezt nem lesz könnyű elérni, mindez nem megy az egyik napról a másikra. Ehhez segítség kell, valamennyiünk segítsége. Mert ha a demokrácia építőköveit névtelen levelek sokaságából álló „malterral” próbáljuk meg összeerősíteni, akkor bizony az egész építmény ránk omolhat... (sárhegyi) Ha nem vigyáznak, verebekre lőhetnek Számos előítélet él még ma is a vadászatról, vadászokról, sokan státusszimbólumnak, luxusnak tekintették, s tekintik ma is. Igaz, valaha úri passzió, elit, arisztokratikus kiváltság volt csupán, de ma már a vadászat arculata is megváltozóban van. A Boldogon székelő Zagyva menti vadásztársaságnál a tagok zöme nem éppen „arisztokratikus” foglalkozást űz: tsz-tagok, munkások, kubikosok, kis számban középvezetők. A vadásztársaság elnökét, Lackó Jánost faggattam mindennapjaikról, sikereikről, gondjaikról. Kérdésemre elmondotta, hogy társaságuk egyike a legkisebbeknek az országban, 3330 hektáron gazdálkodnak. 1920 óta működnek, s 1945 utjín is az elsők közt alakult újjá, 1946- ban. Apróvadas terület, de az utóbbi időben megjelent s elszaporodott az őz, s olykor megjelenik egy-egy eltévedt vaddisznó is. — Hogy van az, hogy „két dudás is megfér egy csárdában”? — kérdeztem, hisz ugyanazon a földön gazdálkodik a tsz és a vadásztársaság is. — Adódtak gondok — mondta mosolyogva. — A nagyüzemi gazdálkodás, a gépek számának szaporodása — melyek éjszakai műszakban is dolgoznak — és a túlzott vegyszerezés megtizedelte az állományt. A sokasodó problémák hívták életre az együttműködési szerződést a tsz és a társaság között, amelynek értelmében előtérbe került ismét a szervestrágyázás a műtrágyával szemben, s a kemikáliák használatát is csak a legvégső esetben vetik be. A cukorrépatáblákat vegyszeres gyomirtás helyett kiadták kapálásra. Ennek hatására „egészségesebb” lett a nyúl és a fácán. Az állomány megnőtt, a szaporulat felgyorsult, de az utánpótlás mesterséges biztosítására még ma is szükség van. A befogás jelenti a fő bevételi forrást. A minőséget jól jellemzi, hogy a Mavad azon kis számú vadásztársaságok között tartja számon a boldogít, amelytől élő nyulat vesz át nyugat-európai: francia, angol, olasz exportra. A tavalyi esztendőben 210 darabot értékesítettünk, melynek több mint 750 ezer forint volt az ellenértéke. A magyar vadállomány világhírű, s a nép vadszeretete — világot járt szakemberek, Nagy Endre Afrika-utazó, -kutató, -tudós, -vadász szerint is — egyedülálló. Nemrégiben, a hazatérésének tiszteletére rendezett hatvani vadászati kiállításon mondta: „Mi, magyarok nem jó vadászok voltunk, hanem pompás vadorzók. Rablóból lesz a legjobb pandúr — tartja a néphit, így mikor a nép kezébe került a föld, á vadorzókból lett vadászok kifinomult technikájához párosult a jó gazda természete, az állomány gyarapítása, minőségének javítása. Előfordul persze, hogy valaki társadalmi presztízse, szimbóluma miatt, de a zöme a vadászatért, a természet szeretetéért űzi. Világhírű vadállományunk megóvása érdekében korlátozzák azok számát, akik fegyvert foghatnak, hisz ha bárki bármikor bármit lelőhetne, akkor néhány év alatt Olaszország sorsára jutnánk, ahol nem is lehet már másra lőni, csak verebekre.” Amit most már elmondhat egy egri idegenvezető... Én, aki hosszú éveken át intenzíven foglalkoztam idegenvezetéssel itt Egerben, meglehetősen sok ilyen-amolyan élményre tettem szert, olyanokra is, melyekről eleddig nem lehetett — vagy fogalmazzunk úgy —, nem volt tanácsos beszélni. Úgy hiszem, hogy érdeklődésre tarthat számot egy-két, hirtelenjében a múltból felrémlő élményem, históriám, melynek főszereplője a közelmúltban levitézlett kor, korszak. A ’60-as évek egyikén felkért az egri tisztiklub vezetője, hogy vállaljam el egy „különlegesen Í 'ontos csoport" vezetését, tájé- oztatását városunk műemlékeiről, múltjáról. Vasárnap kora reggel egy nem nagy létszámú csoport fogadott, feltűnően elegáns, s mint később kiderült, igen művelt hölgyek, s néhány fiatalember és kisleány. A legnagyobb meglepetésemre azonban kiderült, hogy „szovjet emberekéből állt a csoport, de nem is egy kiváló szinkrontolmáccsal érkeztek. Rövidesen megtudtam, hogy „az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet had- serepcsoport ’’parancsnoki törzs- karanak családtagjai voltak kía tolmácshoz fordultam, tájékoztatást kérve a hölgy által felém áradt mondatok tartalmáról. A tolmács fagyos arccal, lakonikus tömörséggel csupán ennyit mondott: „Az elvtársnő tiltakozott az váncsiak Egerre. Meglepett, hogy első kérésük az volt, hogy katolikus templomba kívánnak menni, hogy orgonamuzsikát hallgassanak, és mint egy rendkívül csinos, fekete hajú hölgy mondotta, hogy „beleszagoljanak az igazi magyar életbe!” A társaság, mondhatom, rendkívül érdeklődött minden iránt, s egyik-másik már igen járatos lehetett hazai viszonyaink között. Az említett koromfekete szemű s hajú hölgy, akivel a hivatalos tolmácsszövegen túl is sokat beszélgettem, mivel meglehetősen jól beszélt és értett németül, ami jól jött az én abszolút orosztudatlanságom mellett. Nagyon kíváncsi voltam e hölgy nemzetiségére, amely magasan kirítt a kis tömegből. Egy mondatomban — bevett rossz magyar szokás szerint — szovjetekről beszélve „oroszok”-at emlegettem. Erre kirobbant a botrány! A gyönyörű fekete hölgy azonnal megállt, és szikrázó szemekkel, dühös arckifejezéssel záporozta felém oroszul mondandóját, melyből én egyetlen szót sem értettem, de mivel megállt a csoport, és messze elhúzódott kettőnktől, istenigazában nagyon rosszul éreztem magam, de halvány fogalmam sem volt, hogy mi rosz- szat mondhattam. Mikor a 3-4 percnyi orosz nyelváradat elhalt, orosz megszólítás ellen!” Még mindig nem tudtam a baj igazi okát, melyre azonban a megenyhült hölgytől kaptam felvilágosítást. Megtudtam, hogy ő bizony nem orosz, mint mondotta, nem is ukrán, avagy azerbajdzsán. „ ÉN GR ÚZ VAGYOK, ÉS SEMMIKÉPPEN SEM OROSZ! NEM TUDOM, HOGY MIÉRT NEVEZNEK MINKET OROSZNAK MINDENÜTT, BÁRHOVÁ MEGYEK MAGUKNÁL!" Én megmagyaráztam ennek az okát, mire ezt a választ kaptam: „TESSÉK MEG- J EGYÉZNI MAGUKNAK MAGYAROKNAK, HOGY AZ OROSZ AZ OROSZ, A GRÚZ AZONBAN GR ÚZ!”Erre a kézitáskájából elővett egy kis művészi kivitelű kitűzőt, s ezekkel a szavakkal tűzte zakóm hajtókájára: „EZ SOTA RUSZTAVE- LI, A NAGY GRÚZ KÖLTŐ, DE Ő NEM VOLT OROSZ!” Ekkor megértettem, hogy miért húzódott el tőlünk a csoport, pedig hát ők bizonyára nem kis hadnagyocskák nejei voltak. S amikor most, napjainkban olvasom a híreket onnan a Kaukázus tájékáról, sok minden megvilágosodik előttem. * * * A következő esetem már a magyar titkosrendőrséggel kapcsolatos, de mint az emlékben járatlan jámbor, fogalmam sem volt, hogy ily mértékű figyelés alatt állunk. Abban az időben az IBUSZ- csoportok java részének az egri rogramjába be volt iktatva egy kis borozgatás a pincegazdasag ámyékszalai pincéjében. Ide lengyel és keletnémet csoportokat vittünk. E kérdéses esetben egy lengyel értelmiségiekből álló társasággá! vonultunk be a híres egri borok birodalmába. Már vagy 3 féle nemes nedűt fogyasztottak az urak és a hölgyek, amikor vidám éneklésbe kezdtek. Harsogott a kacagás, szólt a vidám dal, amikor egy bortöltögető pincér odaszólt nekem, hogy a pincemester elvtárs beszélni kíván velem. Csodálkoztam ezen, de a mutatott irányba mentem, ahol a pincemester mellett szép fehér köpenyben egy arcról jól ismert rendőrtisztet véltem felismerni. „Kérem, Sugár elvtárs, hogy vessen véget ennek a nacionalista duhajkodásnak!” Ez nem áll a P! ki módomban, a vendégek jól érzik magukat, különben is, ón rendőrtiszt!” — és otthagytam a derék állambiztonsági, avagy talán kémelhárító tiszt elvtársat. És folyt tovább még vagy 15 — 20 percig a vigadozás. Valamikor a régi világban járt egy magyar szólásmondás: „Hogy került a csizma az asztalra?” Ez a puha diktatúra ’60-as éveiben ilyenképpen módosult: HOGY KERÜLT AZ ÁLLAMVÉDELMI RENDŐRTISZT EGY LENGYEL TURISTACSOPORT BORKÓSTOLÁSÁRA? Az éberség derék őrével még az elmúlt években is lapos pillantásokat váltottunk az utcán — s ilyenkor felmerült bennem a költői kérdés: vajon tudatában volt- e az éberkedően mindenkiben ellenséget, felforgatót, kémet szimatoló állambiztonsági rendőrtiszt, hogy minő botrány részese volt akkor, amikor felderítette előttem magáról nyomozótiszt voltát, pincemesteri álruhában? * * * A távolabbi múltban egy fiatal leány jelent meg a megyei levéltárban a messzi USA-ból, ahonnan ösztöndíj birtokában egyetemi disszertációjához gyűjteni érkezett adatokat. Az ifjú hölgy nagyapja valamikor a monarchia idejében Árva megyéből vándorolt ki a messzi tengerentúlra. A múzeum vendégszobájában kapott szállást. Egy ebéd után ösz- szetörve, magába roskadva, köny- nyező szemmel érkezett vissza a kutatóba. Érdeklődésemre las- san-lassan felengedve elmondta, hogy felfigyelt arra, hogy minden ebedj e alkalmával egy közeli asztalnál egy férfi ült, és figyelte minden mozdulatát. Egyszerre felvilágosodott előtte a veszély, és nagy merészen egyik pincértől érdeklődött a „mister” kiléte után. A derék felszolgáló udvariasan odahajolt a kisleány füléhez, és csak annyit mondott: „ RENDŐRSÉG! Pista bácsi, én nem vagyok sem kapitalista, sem kém, miért szimatolnak utánam?” Egy proletár apa és anya leánya vagyok! HOGY TUDNAK MAGUK ITT ÉLNI?” Válaszul csak megszorítottam a kezét, s csak annyit mondtam: „Mit csináljunk? Nincs egyelőre kiút innen!’’ Akkor még nem gondoltam, hogy körülbelül 20 esztendő múltán lehull kezünkről a bilincs, és elmondhatjuk majd e piszkos, aljas, mindenkit mindenhol éberen és titkon leső módszereiket. Sugár István Vadászat után (Fotó: Szabó Sándor -MTI)
