Heves Megyei Népújság, 1990. február (41. évfolyam, 26-50. szám)

1990-02-14 / 38. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1990. február 14., szerda Pártszékházak ostroma „MSZMP, gyere ki...” Tisztességben megőszült nagypapák eltorzult arccal, vér- benforgó szemekkek üvöltöztek — mondják... Már a fegyvereket is emlegették, arra az esetre, ha a másik fél nem hagyja el azonnal a portát. Védték a magukét, vagy legalábbis azt, amit a magukénak gondoltak. Védték a vagyont — a székházat, s talán ugyanilyen kétségbeesett erőfeszítéssel eközben a saját méltóságukba is kapaszkodtak. Merthogy nem hagyják magukat csakúgy kitúr­ni. Attól azért még erősebbek, semmint hogy ilyen gyengének bizonyuljanak... Lapunk hasábjain egymást érik a pártvagyonnal kapcsolatos cikkek — főként az érintettek nyílt levelei, hozzászólásai. A legtöbb vitát még ma is az Okta­tási Igazgatóság épülete váltja ki — erről később még ejtünk szót. A felfokozott hangulathoz csak néhány illusztráció: „Szinte záporoznak hozzám a kérdések. Hogy kitől? A NÉP­TŐL...Hová lett a pártházak be­rendezése? Ki vette meg? Meny­nyiért?” — emígy replikái Szar­vas Béla, az MDF egri szerveze­tének elnöke. Az MSZP sem rest, „magára véve az inget” rög­vest válaszol, Megvagyon a va­gyon címmel: „Önelszámolá­sunk az Állami Számvevőszék kontrollja után lesz tényleges el­számolás, de addig is szívesen ál­lunk Szarvas Béla és az MDF, de más politikai pártok rendelkezé­sére is az ezzel összefüggő kérdé­sekben. Nincs semmi titkolniva- lónk a vagyonelszámolással kap­csolatban” — úja dr. Vass Géza. Tudvalévő, hogy az MSZP-t, mint „jogutódpártot” legkevésbé az MSZMP fogadja el jogutód­ként. Hogy belenyugszik-e az íté­letbe a „munkáspárt” — majd el­válik, ám a vagyoni kérdésekről már most megvan a maguk véle­ménye... Dr. Vasas Joachim, KB-titkár, az MSZMP egri képviselőjelölt­je: — A népszavazás ezt a kér­dést egyértelműen a megoldás útjára terelte: el kell számolnia a pártnak a vagyonával. Ez az alaptétel, és mi következetesen tartjuk magunkat a törvényes rend, az előírás szabályaihoz. Sajnos, ezt a feladatot még nem végezték el az arra illetékesek. — Mármint kicsodák? — Azok, akik kinevezték ma­gukat egyedüli jogutódnak. Tör­vényellenesen. A pártvagyon teljes elszámoltatásánál végre tiszta helyzetet kellene teremte­ni: bemutatni, mi az az érték, amit a párttagság a tagdíján ke­resztül teremtett, mi az, amit a pártintézmények termeltek meg, és mi az, amit állami pénzből fe­deztek. Tajcs Ferenc, MSZMP: — Minket a helyiségeinkből nem lehet csak úgy kiebrudalni! Ebben az esetben a tagság köve­telni fogja a pénzét, amit befize­tett! — Nem lehet, hogy önök gon­dolatban egy emberből kettőt csinálnak: embert és párttagot? Talán ottlakóként ugyanaz a párttag nem bánná, ha a hajdan „befektetett” pénze most orvosi rendelőként „működne to­vább”... — Mi tiszteljük a köz vélemé­nyét. Legyen például idősek klubja délelőtt — és legyen a mi­énk délután. Vagy, ha végképp át kell alakítani az épületet, adja­nak helyette ugyanabban a kör­zetben egy másikat. Egyébként mi kizárólagos joggal csak a Mindszenty Gedeon úti székhá­zat kérjük, egyéb esetekben haj­landóak vagyunk bárkivel meg­osztani a helyiségeket, akár az MSZP-vel, akár a szociáldemok­ratákkal, akár másokkal. Egyet­len kikötésünk van: apárt műkö­déséhez biztosítsák a megfelelő feltételeket. — Az oktatási igazgatóság impozáns épületére sokan pá­lyáznak. Mi az MSZMP állás­pontja a hasznosításról? Dr. Vasas Joachim: — Mivel az épület annak ide­jén nem megyei, vagy városi pártszervezet kezelésében volt, hanem az MSZMP-jében, így az akkori törvények szerint csak az a szerződés érvényes, amit a köz­ponti bizottság jóváhagyott. Ilyen szerződés egyetlen egy van: a Hotel Duett kezében. Egyéb­ként hajlandóak vagyunk nem­csak a lapban, hanem nyíltan is vitázni az oktatási igazgatóság hasznosításáról, hangoztatva azt az álláspontot, hogy a pártingat­lanokról végül is a helyi önkor­mányzatoknak kell dönteni. Pártérdek vagy közérdek? Amikor az előbbi a nagyhangú kisebbségé, utóbbi pedig a csen­des, elgyötört többségé — nem nagyon kétséges, melyik fog győztesen kikerülni a vagyonért folytatott harcból. A Miniszter- tanács tavaly október 29-én kel­tezett határozatában ugyan fel­kéri az érintett minisztereket, va­lamint a fővárosi és a megyei ta­nácsok végrehajtó bizottságait, hogy tegyenek javaslatot a kor­mánybiztosnak a felszabaduló ingatlanok hasznosítására, el­sődlegesen egészségügyi, szociá­lis, oktatási, kulturális és igaz­ságszolgáltatási célra — ám a he­lyi csatározásokban minden bi­zonnyal hasonló, vagy nagyobb hangsúllyal esik latba a pártok követelése — az esélyegyenlő­ség, netán a demokrácia jegyé­ben... Békési József, az egri városi tanács általános elnökhelyettese elvileg a népakaratot kell, hogy képviselje. E huzavonában meg tud-e birkózni vajon ezzel a fel­adattal? — Nézze, egyelőre az épüle­tek jelentős része a pártok vá­lasztási irodájaként működik. A városi MSZP a Köztársaság téri, a Ráckapu téri és a Széchenyi ut 23. szám alatti székházat kapta meg, a megyei MSZP a Tele- kessy úti pártszékházban foglal el 140 négyzetmétert. Az MSZMP — nem jogutódként, hanem működő pártként a Szar­vas Gábor, a Mindszenty és a Diófakút úti irodában dolgozik, megyei szervezetük az oktatási igazgatóság két irodájában szé­kel. A Zalka Máté úti pártiroda a Független Kisgazdapárté és a Kereszténydemokrata Néppár­té, az SZDSZ és a Fidesz pedig az MSZMP hajdani székházában kapott egy helyiséget. A Hazafi­as Népfront városi bizottsága visszaadta korábbi épületét, eb­ben jelenleg a Magyar Demokra­ta Fórum és a Magyar Néppárt tartózkodik. A többi párt a Szé­chenyi ut 18. szám alatt, a hajda­ni KISZ-székházban működik. — Az ingatlanok hasznosítá­sakor mely érdekek élveznek el­sőbbséget? — Egyelőre az a cél, hogy a pártok elhelyezését a választáso­kig megoldjuk. Gondolom, a vá­lasztások után az erőviszonyok döntenek majd, ki kap több vagy kevesebb irodát, de azt is el tu­dom képzelni, hogy az új parla­ment másképpen mérlegeli a pártok elhelyezkedési igényeit. Mindenesetre a mostani az egy átmeneti állapot. — A három legnagyobb épület kié lesz? — A volt városi pártbizottság épületében egy kereskedelmi­pénzintézeti központot szeret­nénk létrehozni, Trade-Center néven — természetesen csak bér­beadnánk a házat. Nem lenne helyes bármit is eladni — elkó­tyavetyélni —, mert ezzel esetleg az új tanácstestületet hoznánk kínos helyzetbe. A megyei párt- bizottság falai közé a bíróság bi­zonyos részlegei kerülnének, el­férne még egy pártkoordinációs iroda, valamint az alagsorban egy színész-értelmiségi klub. És itt van még az oktatási igazgató­ság, ennek kapcsán kemény üt­közet várható. Hangsúlyozom, hogy a tanács egyáltalán nem fő­iskola-ellenes, azt viszont ellen­zi, hogy az épület a tanárképző főiskola, illetve a minisztérium tulajdonába kerüljön. Eger vi­szont hosszú évek óta szeretne egyetemet, az oktatási igazgató­ság épülete „adu ászként” szere­pelhetne a tanács kezében: oda­adjuk, de csak az egyetemnek... — Az ittélőket milyen módon kívánják a majdani döntéshoza­talba bevonni? — Az Egerben működő pár­tokkal természetesen egyeztet­nénk... — A lakosságra gondoltam... — Nem hiszem, hogy megold­ható az, hogy minden egyes épü­letre kisebbfajta népszavazást ír­junk ki. Valószínűleg a tanácsta­gokra vár majd az igények felmé­rése... A tisztességben megőszült nagyapák végül is megnyugodhat­tak — győztek. Megkapták a szék­házat. Azt a székházat, amely az ottélők óhaja szerint gyermekor­vosi rendelőként, vagy gyógyszer- tárként tehetné a legjobb szolgála­tot. Talán a végleges döntés előtt az embereket is megkérdezi — va­laki... Doros Judit Akik istenhozzádot mondanak ••• KI TUD RÓLA? Bizonyára valamennyiünk számára ismerősen cseng ez a kérdés, hiszen alig-alig telik el olyan nap, amikor valame­lyik újságban ne találkoznánk ilyen című rövidke írással. S a közölt fénykép mellett ott a sztereotip szöveg. Hogy X. Y. ekkor és ekkor itt és itt lévő lakásáról ismeretlen helyre távozott. Majd a személyleírás és a ruházat ismertetése következik, végül pedig a rendőrség kérése, hogy aki nevezett hollétéről tud, az jelezze ezen és ezen a rendőrkapi­tányságon, vagy bármelyik rendőrségen. Megszoktuk már ezeket a felhívásokat, nem is nagyon törődünk velük, elolvasásukban többnyibe a kíváncsiság hajt bennünket. Pedig mennyire nem természetes jelenségről van szó. Hiszen lehet-e azt magától értetődő dolognak tartani, hogy esztendőről-esztendőre sok-sok ezren tűnnek el hazánkban hosszabb-rövidebb időre? El­gondolkodott-e már valaki azon, miért is mondanak ennyien isten­hozzádot a családnak, a megszokott környezetnek? Nem, nem rend­őrségi ügyekről van itt szó. Nekik csupán az a feladatuk, hogy ameny- nyiben valaki meghatározott időn belül nem bukkan fel ismét, úgy megtegyék a rutinszerű intézkedéseket. Többre egyébként nem is futná az energiájukból, hiszen a bűnözés növekedése éppen elég ten­nivalót ró rájuk. Nem álh'tom persze, hogy ne tennének meg mindent egy-egy eltűnt felkutatásáért, de abban bizonyos vagyok, hogy nem elsősorban ezekre az esetekre — s főként nem ezek megelőzésére — kénytelenek koncentrálni. EGYSZÓVAL SOKAN INTENEK BÚCSÚT, s többségükről nemigen tudjuk, hogy miért cselekedtek úgy, ahogyan. Félreértés ne essék, nem azokról a kisgyermekekről beszélek, akik elkóboroltak valamerre, s nem is azokról, akiknek jó okuk van arra, hogy elrejtőz­zenek a kíváncsi szemek elől. Nem. Én azokra gondolok, akik — lát­szólag — minden ok nélkül vágnak neki a nagyvilágnak. Utóbbiak között — s ezt a statisztikai adatok igazolják — feltűnően sok a ka­masz és az idős ember. Persze, a kamaszok — mondhatná valaki —, teljesen érthető. Hiszen ki ne akart volna kölyökkorában világgá menni azért, mert ilyen meg olyan sérelem érte. Igen, ez valóban így van, csakhogy a helyzet nem ennyire egyszerű. Ugyanis az effajta ter­vek zömmel csak tervek maradnak, vagy ha mégsem, akkor az „elbúj- dosott” nebuló egy-két nap múltán visszatér az otthonába. De mi van azokkal, akiket a végleges szakítás vágya hajt máshová? Mert ők van­nak többségben. Ók, akik nem valamiféle rossz viccnek szánják a tá­vozást, hanem végső figyelemfelkeltésnek, utolsó megoldásnak. A kérdés csak az, valóban felfigyel-e valaki erre a kétségbeesés szülte lé­pésre. Nem tudok határozott igennel vagy nemmel felelni, ámbár in­kább szkeptikus vagyok. Hogy miért vesz valaki — idős vagy fiatal, teljesen mindegy — a ke­zébe „vándorbotot”? Nos, az indítékok boncolgatása nagyon-na- gyon messzire vezetne, s nem is hiszem, hogy csupán egy-két okot kellene megtalálnuk ahhoz, hogy újra a rendes kerékvágásban halad­jon minden. Egy bizonyos: aki nagy hirtelenjében — vagy akár hosz- szas fontolgatás, töprengés után — úgy határoz, hogy elhagyja a bará­tokat, ismerősöket, szülőket, gyerekeket, az nem érzi jól magát azon a helyen, abban a környezetben, ahol addig élt. Sok-sok sérelem, sok­sok indulat, feszültség kell ahhoz, hogy valaki úgy döntsön, minden addigit felad. HISZEM, HOGY AZ AJTÓK örökre való becsukását meg lehet akadályozni, meg lehet előzni. Ehhez sokszor nem kellenek nagy dol­gok. Elég egy-egy jó szó, egy gesztus. Mert a bajok forrása az ottho­nokban, a mindennapokban keresendő. Abban, hogy nincs időnk egymással törődni, nem osztjuk meg a másikkal örömeinket, bána­tunkat, abban, hogy már-már beszélgetni, nevetni is elfelejtettünk. Racionálisakká váltunk, az érzelmeknek már nem hagyunk helyet. Azzal persze tisztában vagyok, hogy mindez nem véletlenül alakult így, hiszen romló életszínvonalunk, apadó pénztárcánk arra kénysze­rít bennünket, hogy önmagunk kizsigerelése árán próbáljuk meg a felszínen maradni. S a pénz utáni kétségbeesett hajsza közben jószeri­vel egyáltalán nem foglalkozunk a közvetlenül melletünk élőkkel. Azokkal, akik ezt igényelnék, akiknek mindez jóval többet számíta­na, mint a forintok. TUDJUK JÓL, idehaza a szociális háló még meglehetősen gyat­rán feszül, jókora résein át még rendre több tízezren hullanak a sem­mibe. S amíg ez így van, addig csakis a szűkebb környezet tehet vala­mit annak érdekében, hogy sokak számára ne az elvándorlás jelentse az egyetlen lehetséges kiutat. Már csak azért sem, mert ez nem kiút, hanem zsákutca... (sárhegyi) Pártatlanul Tisztelem a 168 óra szerkesz­tőinek, illetve a munkatártsainak az alapállását, ők ugyanis komo­lyan veszik azt, hogy kizárólagos kötelességük a tények higgadt, tárgyilagos mérlegelése, pártat­lan, részrehajlás nélküli tálalása. Mondhatná valaki: mások is ezt hirdetik. így igaz, de nálunk nyo­ma sincs a szavak és a tettek fél­reérthetetlen egységének. Mind­össze szemfényvesztéssel pró­bálkoznak, azt remélve, hogy el­kábítanak bennünket szóniaga- rájukkal. Tévednek, mert az elmúlt negyven év alatt legalább annyit megtanultunk, hogy megkülön­böztessük a hitelességet a vegy­tiszta szélhámoskodástól a libe­rális sztaniolpapírba csomagolt tömény sztálinizmustól. Ez az érzék jelzi, hogy az emlí­tett rádióstáb jó úton halad. Az külön örvendetes, hogy a vihart kavaró témákra később is vissza­térnek, fórumot biztosítva az el­lenvéleményeknek is. Hasznos gyakorlat ez, mivel ekként kivi­láglik, hogy kinek az oldalán áll Juszticia. Mester Ákos ismét utalt a bat­tonyai sztorira, az MSZP színei­ben bemutatkozó Vastagh Pál kissé furcsa, erőteljesen meg­hökkentő kijelentésére, amely mindenről árulkodott, csak vér­beli demokratizmusról nem. Nos, az ügy — mint kiderült — folytatódott. Méghozzá nem is 1990-es stílusban. A Békés Megyei Népújság főszerkesztő-helyettese levélben kereste meg a program „gazdáját”, s tájékoztatta, hogy az ominózus kijelentést magnóra fel­vevő újságíró-gyakornokot nem ér­te sérelem, nem helyezték át más rovathoz. Ugyanakkor azt is jelez­te, hogy az ifjú zsurnaliszta felkérés, főnöki utasítás nélkül, ráadásul egyik barátja lakásán írta a Beszé­lőben publikált cikket. Csoda-e, ha a címlett felhör­dült, s joggal emlegette a szerző függetlenségét, az alkotói jogok csorbítatlanságát, mert hát ez a magyarázkodás aligha az új idők hatására született. Azt csak mellesleg tette hozzá, hogy a lap első embere nem rea­gálhatott, mivel nem dolgozik, ugyanis képviselőjelölt az MSZP indíttatására. Ugye ne folytassam..? Világóra Vasárnap délelőttönként kí­sérhetjük figyelemmel a külpoli­tikai újságírók heti magazinját, a Világórát. Nemcsak a cím ötletes, hanem az ajánlatlista is színvonalas, ér­dekes. A felkért tudósítók arra törekszenek, hogy ne csak hét nap eseményeit foglalják össze, hanem ezt az ismeretanyagot szervesen beillesztik az eddigiek folyamatába, azaz hozzásegíte­nek minket ahhoz, hogy még tisztábban lássunk, s felfedezzük a történések mozgatórugóit is. Ráadásul erényük a szabatos, magyaros, frappáns, tömör fo­galmazás. Nem könnyű ezt pro­dukálni, de megéri, mert felkel­tik a hallgatók kíváncsiságát. Legutóbb viszonylag bőven foglalkoztak az SZKP KB neve­zetes ülésével, Gorbacsov és „csapatának” győzelmével, a szovjetunióbeli többpártrend­szer esélyeivel, s az ottani kon­zervatívok mesterkedéseivel. Nem maradt el a ráadás sem: ízelítőt kaptunk ugyanis a nem­zetközi élet pletykáiból, amelyek érzékeny barométerként reagál­nak mindarra, ami a legfelsőbb szférákban zajlik. Tegyük hozzá: nem hiányzott plusz nyereségünk sem, hiszen felhőtlenül derültünk, szórakoz­tunk. Az ilyesmi manapság bizony ritka ajándék. Szakmai baki Figyelem a hétfői Jó reggeltl- et. Beugrik egy blokk. A riporter kérdezi a magas rangú rendőr­tisztet a hazai bombariadókról. Ő — elismerés érte — a nyíltság, az őszinteség jegyében, precízen beszámol minden részletről. Adatokat sorol, statisztikai mu­tatókat vonultat fel. Rendjén is minden, akkor azonban megdöbbenek, amikor a „műhelyfogásokat”taglalja, vagyis akaratlanul arra int, hogy ne otthonról telefonáljunk, mert leleplezés esetén a posta meg­szünteti állomásunkat. Az sem megnyugató, amikor értesülünk a szabálysértés jellegű, enyhe büntetésről. A végén még kedvet kapnánk az efféle próbálkozáshoz. Sze­rencsére az etikai tiltás működik. A baj csak az, hogy nem vala­mennyi polgártársunknál. Ezért kell vigyázni az efféle megközelítéssel. Elsősorban az interjúvoló- nak..! Pécsi István Szellemi-erkölcsi Parlament A hét végén létrehozott értel­miségi fórum célja, hogy széles nemzeti alapon összefogást te­remtsen a magyar értelmiségiek között a magyarság sorsát érintő legfontosabb kérdésekben. E gondolat jegyében tartotta meg bevezetőjét Sánta Ferenc író, aki előadásában arra hívta fel a fi­gyelmet, hogy az egyén képessé­gei kibontakozásának, egyben a közjót is szolgálnia kell, mivel ez csak így erkölcsös, így igaz. Ugyanis manapság az erkölcsöt mint kategóriát, általában ha­zánkban, nem vagy csak néha ve­szik figyelembe a cselekvés motí­vumaként vagy annak elbírálása­kor. Éppen ezért jött el annak az ideje, hogy a magyar társadalo­mért felelősséget érző értelmisé­giek megteremtsék annak a lehe­tőségét, hogy a nemzeti haladás töretlen lehessen. Ezzel a megállapítással az esz­mecserén jelenlévő humán- és reá­lértelmiségiek egyaránt egyet­értettek. Igaz, hogy megközelíté­sük olykor különbözött és néha vitába is torkollt. Azonban ab­ban egyetértés mutatkozott, hogy a hatalom csúcsain várha­tóan bekövetkező változások ne csupán úgynevezett elitcserét je­lentsenek, hanem teremtődjön meg mindenki számára a de­mokratikus jogok gyakorlásá­nak lehetősége, s jöjjenek létre hazánkban valódi önkormány­zatok mind a településeken, mind pedig a gazdasági életben. Vagyis: valósuljon meg Magyar- országon a valódi népuralom, azaz a demokrácia. Elhatározták, hogy ez év nya­rán ismét megszervezik a szár­szói konferenciát. Emellett fó­rumot kívánnak teremteni az ér­telmiségiek számára — pártál­lástól függetlenül — a szabad vé­leménycserére a szellemi, erköl­csi parlamentek hálózatában, melynek kialakítását ez úton is kezdeményezik. A leghaszno­sabb gondolatokat szeretnék el­juttatni a széles közvélemény­hez is, ezért lap alapítását is ter­vezik.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom