Heves Megyei Népújság, 1990. február (41. évfolyam, 26-50. szám)

1990-02-03 / 28. szám

4. GAZDASÁG — TÁRSADALOM NÉPÚJSÁG, 1990. február 3., szombat Egy évvel a gyógyszerrendelet után Kell-e nyugtató a patikusoknak? Vihart kavart, amikor tavaly januárban felemelték a gyógyszerek árát. Érvágás volt a betegeknek, a patikusokra pedig az adminisztráció tömege zúdult. Az emelés „ideo­lógiája” az volt, hogy így szabhatnak gátat a pazarlásnak, az öngyógyításnak, és a me­dicinák elnyerik a valós értéküknek megfelelő helyet. Eltelt egy év, s ennyi idő után már látható, milyen változásokat hoztak a rendeletek. Vajon elültek-e a viharok ezen a fronton? Csillapító helyett „nyugtató” (Fotó: Szántó György) A megyei gyógyszertári köz­pont igazgatója, dr. Végh Miklós-. — A gyógyszergyártó cégek már a tavalyi évben többször föl­vitték az áraikat, s a különbséget a társadalombiztosítás fizette ki. Nem tudjuk, hogy az idei — szin­te mindenre kiterjedő — drágu­lás hogyan fog begyűrűzni hoz­zánk, de valószínű, hogy a jelen­legi 20 százalékos árrés, amit ter­mékeinkre megállapítottak, ke­vésnek bizonyul. Emiatt a gyógyszerellátás biztonsága is kérdésessé válhat. Képtelenek leszünk majd fedezni azokat a költségeket, amelyek a központ­ra hárulnak: a dolgozóink bérét, az energiát, a csomagolóanyago­kat, a patikák fenntartását. Arról azonban még nem döntöttek, hogyan oldható meg ez a problé­ma: áremeléssel, tb. támogatás­sal? — A Béres-csepp körüli mizé­riáról szinte naponta írtunk, hi­szen hatalmas tömegek vettek részt benne. Kínálatukat azon­ban nemcsak ezzel a szerrel bőví­tették, hanem a gyógykészítmé- nyek hosszú sorával. Miért vál­lalkoztak erre? — Egyrészt azért, hogy kultu­ráltabb ellátást biztosítsunk. A vásárlók szakemberektől kapja­nak tanácsot a gyógytermékek, gyógykozmetikumok hatásáról. Ebbe a körbe tartoznak a Béres­cseppen kívül a Celladam, a kü­lönféle fürdősók, teák, a sampo­nok, fogkrémek, szájvizek. Osz- szesen mintegy 300 féle cikkel bővítettük a kínálatot. A másik ok, amiért belevágtunk, az, hogy megéljünk. Meggazdagodni ugyan nem fogunk belőle, de ki­egészítjük bevételeinket. — Bár még nincsenek pontos adataik róla, de kirajzolódott már néhány tendencia. Hogyan változtak gyógyszerszedési szo­kásaink? — Továbbra is sok fogy a nyugtátokból, altatókból, az em­berek idegeit nagyon megviseli a mostani gazdasági helyzet. Ilyenkor aztán sokan nyúlnak a tablettákért. Az is jellemző, hogy főleg aki nem tudja kiváltani a drága, több hónapos kúrára felírt pirulákat, inkább a fájdalomcsil­lapítónál marad. A tüneti keze­lést választja, és nem az igazi gyógyulást. — Ha már az idegőrlésnél tar­tunk: megbírkóznak-e a patiku­sok a tavaly még elviselhetetlen­nek tartott sok papírmunkával? — Megtanulták szegények, beletörődtek. Elképzeléseink közt szerepel, hogy még az első félévben számítógépes pénztár­gépek állítunk munkába, ezeket éppen most próbáltuk ki. — Úgy hallottam, hogy inge­rültek a gyógyszertárakban dol­gozók, mert alacsonynak tartják a fizetésüket... — Hol nincsen feszültség mostanában? — kérdez vissza dr. Végh Miklós. — A múlt év végén 17 százalékkal emeltük a bére­ket. De kinek elég manapság a fi­zetése? Ez a téma azonban, azt hiszem, nem érdekli a szélesebb közvéleményt. Az egri Zalár utcai gyógyszer- tár vezetője, dr Tóth János. — A megyében itt a legnagyobb a for­galom, nálunk minden lecsapó­dik. Naponta kétezren-kétezer- ötszázan fordulnak meg nálunk, nem lesz ez kevesebb, hiszen a beteg minden pénzt megad a gyó­gyulásért. Fantasztikus összege­ket adtak ki például a Béres- cseppre. Ma már 100 forint alatt alig fizet valaki. — Ön szerint túl sok gyógy­szert szedünk? — Majd minden harmadik beteg receptje mellett ott van a nyugtató. Erős impulzusok érik az embereket, kevesebb a türel­mük, nem viselik el a legkisebb félelmet, szorongást, apró fájdal­mat. Kényelmesebb bekapni egy-pirulát. Én azt mondom, mindenkinek meg kéne találnia a maga Seduxenjét, de nem tablet­tában. — Hogy bírják a rohamot a dolgozóik? — Büntetőláger ez a patika. Reggel fél nyolctól este nyolcig tartunk nyitva, a lányoknak arra sincs idejük, hogy nyugodtan megigyák a kávéjukat. Csak úgy állva, futtában lehajtják, és ro­hannak vissza. Valamikor azt terveztem, kéne egy „gyóntató­szék” ide a gyógyszertárba, ahol nyugodtan kérhetne-kaphatna tanácsot egy-egy beteg. Erre per­sze nincs lehetőség. Nagy az iram, jó, ha arra futja: tepsék,ké­rem... Öten foglalkoznak egész nap csak az adminisztrációval. Hatvanöt éves vagyok. Mint ve­zető és mint egyetlen férfi próbá­lom tartani bennük a lelket, ne­kem sosem lehet rossz kedvem. — Nem volna szabad arra ha­gyatkozni, hogy csupán meg­szállottságból végezze valaki a munkáját. Úgy tudom, a gyógy­szerészek, asszisztensek felzú­dultak, mert nem fizetik meg őket. — Annyit elmondhatok, hogy magam sem értettem egyet a de­cemberi fizetésemelés arányai­val. A vezetők — 1989 tavaszáig visszamenőleg- húsz százalékot kaptak. A dolgozók pedig -csak decembertől — mindössze tíz százalékot. Persze, nekem is a magasabb százalék járt, de szíve­sen lemondtam volna róla. Mért annak adnak, akinek már úgyis van? Teljesen antidemokratikus- nak tartom ezt a megoldást. Ne­kem itt ötven emberrel kell együtt dolgoznom, az ő érdekü­ket nézem. Aki öt-hatezret kap, annak a bérét kellett volna erő­sebben emelni. Erről csak eny- nyit. — Nem festett éppen rózsaszín képet. Hogyan lehetne ön szerint megoldani eproblémákat? — Véleményem szerint egy megoldás van, a teljes privatizá­lás, azaz a magánpatikák kialakí­tása. Akkor nem lenne szükség újabb áremelésre, sőt ki tudnánk gazdálkodni, hogy rendesen fi­zessünk a dolgozóinknak. Ennyit mondott a gyógyszer- tár vezetője, de számos Kérdés továbbra is megválaszolatlan maradt. Senki nem mondott többet arról a feszültségről, ami a patikák és a központ között vibrál. Volt aki nem akart, volt aki nem mert szólni. Az azonban biztos, hogy nincsen béke. A gyógyszetf fonton sem. (palágyi) Erről van szó, a népszámlálás­ról, amely egy hónapon át, feb­ruár elejéig tart. A jelen és jö­vőnk fontos, várhatóan minden embert érintő történéseinek le­hetnek alapdokumentumai. Nem véletlen tehát, hogy ameny- nyien vagyunk, annyiféleképpen reagálunk és véleményezzük az eseményeket. Pár perces zava­rásról van szó, diszkrétek a kér­dések és nem is sok. Talán ezért is vannak sokan olyan vélemé­nyen, hogy felesleges, mert az el­múlt évtizedek tapasztalatai bi­zonyították, hogy a népszámlá­lás adatai pontatlanok, zavaro­sak. Ráadásul sokba is kerülnek. Most is legalább 700 millió fo­rintjába az állami kincstárnak. Tíz évvel ezelőtt, a legutóbbi népszámláláskor azt rögzítették többek között az adatok, hogy hazánk lakossága 10 709 463 személyből áll. Aztán kiderült, hogy ez a valóságban nem így igaz. Mesélik: az állami gondo­zásban lévő gyerekeket például — volt olyan hely —, ahol kétszer is nyilvántartásba vették. Félre­értés miatt a magyar kórházak­ban világrajött szovjet és más nemzetiségű gyerekeket is beszá­mították a létszámgyarapodás­ba. A cigányszülők egy része sem mondott mindig igazat. Mást mutatott a segélykérő papír, és mást a népszámlálási. Ugyanakkor nem tudták ösz- szeími a csöveseket, csavargó­kat, a földbe süppedt odúkban élőket, betörőket, a körözötte­ket, akiket még a rendőrség sem tudott felderíteni. S aztán ki írta össze az eltűnt személyeket, akiknek száma évente több ezer? Nagyon félő, hogy az azóta még „elgyengültebb”, zavarosabbá vált világunkban ezek a növekvő tényezők még nehezebbé teszik az összeírok amúgy sem könnyű munkáját. Pedig pontos adatokra lenne szükség! Egy kultúrállam, vala­mit is magára adó nemzet —, ahogy írják, mondják — tíz éven­ként elszámol önmagával. Meg­állapítja lélekszámát, felméri szellemi és anyagi gyarapodását, hogy ezekből következtetni tud­jon a jövőre, időben intézked- hessék, tervezhessen az elkövet­kezendő évtizedek fontos tenni­valóira. Milyen jó lenne már egy­szer pontosan tudni, mennyien is élünk mi magyarok ebben a kis országban? Csak azt sejtjük, hogy egyre kevesebben. Többen halinak meg, mint amennyien születnek. Egyik neves szülész- orvos mondta el a rádióban: az utóbbi néhány évben majdnem 4 millió abortuszt hajtottak végre kórházainkban. Törvényesen „gyilkoltak”, hiszen a fogantatás után 3 hétre, már a kisember kész az anya méhében. Van keze, lá­ba, feje, mindene. Hall, reagál a külső hatásokra. Mindent tud, csak egyet nem: megvédje életét a rátörő szerszámtól. Ebből következik: az abor­tusztörvényünkkel is csinálni kell valamit. Az egyházak is ezt szorgalmazzák. Azt is jó volna tudni, különö­sen az államnak, hogy kinek van munkahelye, s mennyien vannak állás nélkül? Milyen szellemi és fizikai erő van tartalékban, s ho­gyan, mivel kösse le ezt az ener­giát, hogy a világszínvonalhoz való felzárkózás necsak gyors, de minél fájdalommentesebb is le­gyen. Mennyi a felsőfokú vég­zettségű ember, a szakmunkás? Gyanítható, hogy ezen a terü­leten is Európában az utolsók között vagyunk. Ezért új oktatási törvényre is szükség lenne. Hát ilyesmikért érdemes köl­teni egy pontos, megbízható ösz- szeírásra, mert sok mindent el­árulnak a szakembereknek. Félő azonban, hogy az idei létszámje­lentés, adatösszeírás sem lesz tel­jes, valóságot tükröző kép. Bár csak most az egyszer kel­lemesen tévednénk... Fazekas István Az egri egészségügyi, szociális szakközépiskola és szakiskola névadója Kossuth Zsuzsanna emlékezete Negyedszázaddal ezelőtt, 1964. decemberében jelentős esemény zajlott le az egészség­ügy egri történetében. Az ápoló­nők, az asszisztensek és egész­ségügyi középkáderek képzésére megindult az egészségügyi szak- tanfolyam. 1976-ban miután a Gárdonyi Géza Gimnáziumból ideköltözött az egészségügyi ta­gozat, az intézmény egészség- ügyi szakközépiskolaként mű­ködött. Az elmúlt év végétől pe­dig egészségügyi, szociális szak­közép- és szakiskolaként műkö­dik. Az intézmény létrejötte után pár évvel a nagy forradalmár, Kossuth Lajos húgának, Kossuth Zsuzsannának, az 1949-es forradalom és szabadságharc főápolónőjének a nevét vette fel. E névadás jól megfelelt az iskola profiljának, amely az elmúlt évtizedek során egészségügyi szakemberek ezrei­nek adott szakképesítést. A ma élő fiatal nemzedékek Kossuth Zsuzsannáról alig tud­nak yalamit. Ezért fontos, hogy a lap hasábjain megismertessük az olvasót a nagyszerű asszony éle­tével és tevékenységével. 1817. február 19-én született Sátoraljaújhelyen, a Kossuth- család legfiatalabb gyermeke­ként. A népes, héttagú család el­tartása nagy terheket rótt édes­apjukra, Kossuth László ügyvéd­re. Az elsőszülött gyermeket 1848-49-es forradalom és sza­badságharc vezérét, Kossuth La­jost, Zsuzsanna húga hatalmas tehetsége miatt a legjobban sze­retett és tisztelt testvérei közül. E vonzalom kölcsönös volt. Kossuth Zsuzsanna élénk ér­deklődésű, gyors felfogású és so­kat olvasó gyermek volt, aki a háztartásban is sokat segített édesanyjának. Miután remény­ségük, Kossuth Lajos 1836-ban ügyvédként a fővárosba költö­zött, a család is követte őt. Közismert, hogy Kossuth La­jos közéleti pályafutása még Sá­toraljaújhelyen elkezdődött, de országos hírnévre az 1832-36-os Országgyűlés alatt, az Ország- gyűlési Tudósítások című kézira­tos újság szerkesztése révén tett szert. A diéta befejezése után Törvényhatósági Tudósítások címmel szerkesztette tovább a la­pot, amely a vármegyékben fo­lyó, akkor igen élénk politikai élet eseményeiről tudósított. Zsuzsanna húga közéleti érdek­lődése ekkor ébredt fel. Sokat se­gített bátyjának a kiadvány anyagának összegyűjtésében és másolásában. Megismerte a há­zukba járó, később híressé váló politikusokat, Deák Ferencet, Bezerédi Istvánt és Klauzál Gá­bort. Életének nagy megpróbálta­tását jelentette, hogy bátyját 1837-ben haladó elvei miatt letartóztatták. A családja érdekében ekkor in­dult országos pénzgyűjtés szálai az ő kezébe futottak össze. Mi­után 1838-ban Pestről Alsóda- basra költöztek, ennek terhei is főként reá hárultak. Amikor bátyját négy évi börtönre ítélték, ő lett édesanyjának fő vigaszta­lója, s az idős anya helyett a ház­tartást is vezette. Ezekben az években a fiatal leányokra jellemző szórakozá­sokra csak alig jutott ideje, bálba és színházba jóformán nem is járt. A fiatal, gyenge szervezet nem sokáig há ta a sok terhet, s 1840 telén tüdeje megbetege­dett, amely kórt egész életén át viselte. 1841. május elsején házasság- kötéssel végződött a Meszlényi Rudolf iránt fellángoló szerelme, s ezzel életében új fejezet nyílt. A budai esküvő után a dunántúli Sárbogárdra költöztek, ahol fér­jének birtoka volt. Házasságuk során 3 gyermekük, két lány és egy fiú született. Az 1840-es évek közepén fér­je oldalán bekapcsolódott Kos­suth Lajos politikai törekvésé­nek támogatásába. 1844-ben megszervezte a Kossuth által, a honi ipar fellendítésére alapított Védegylet első Fejér megyei fi­ókját. 1845 őszén féijével együtt részt vett Pesten az egylet első közgyűlésén. Ekkor már rendkí­vül radikális politikai nézeteket vallott; és egy Reformpárt meg­alakítását támogatta. Életében óriási csapást jelen­tett, hogy 1848 januárjában fia­talon elhalt félje, aki maga is Kossuth Lajos politikájának har­cosa volt. Az év őszén gyermeke­ivel Pestre, a politikai harcok kö­zéppontjába költözött. Mivel anyagi gondjai voltak, kosztosok eltartását vállalta. 1849 január elején az osztrákok elől családjá­val ő is elmenekült Debrecenbe, ahol Könyves Tóth Mihály refor­mátus lelkésznél kapott szállást. Debrecenben családtagjai­nak, rokonainak és ismerőseinek javasolta, hogy a honvédsereg sebesült katonái gyógyítása ér­dekében szervezzék meg a kötö­zést szolgáló rongytépések gyűj­tését, s a leányokat és asszonyo­kat pedig szólítsák fel, hogy ön­ként jelentkezzenek a hadsereg­be ápolónőnek. Nemes törekvé­sét bátyja is melegen felkarolta, s látva húgának erős elhatározá­sát, 1849. április 16-án kinevezte a honvédsereg összes tábori kór­háza főápolónőjének, amelyet ő nagy örömmel vállalt el. Kinevezése után Debrecen­ben egy kijelölt épület egyetlen szobájában rendezte be a Főápo­lónői Hivatalt. Feladata a tábori kórházakban folyó betegápolás irányítása, a kötszerek beszerzé­se, az élelemről és a tisztálkodás­ról való gondoskodás volt. Hivatalának átvétele után rö­videsen személyesen felkeresett valamennyi tábori kórházat. Azok igazgatóit kérte, hogy írás­ban közöljék vele az ápolás, az élelmezés és a tisztálkodás hiá­nyosságait. Sőt, a hivatalos Köz­lönyben felhívást tett közzé, s kérte, hogy akik ápolásra vállal­koznak, jelentkezzenek az elöl­járóknál, vagy a lelkészeknél. E felhívást május 13-án megismé­telte. Az ápolónőnek jelentkező nő­ket munka mellett tanították meg a gyógyítás hivatásszerű be­töltésére. O maga nagy tapintat­tal segítette ezt a munkát. Kór­házi látogatásai nem ellenőrzé­sek, hanem a segítés eseményei voltak. Munkájának sajátossága volt, hogy nemcsak a beteg testi erőnléte, hanem lelki élete iránt is érdeklődött. Ha ideje volt rá, gyakran leült a betegágyak szélé­re, és a szenvedők egyéni problé­mái iránt érdeklődött. Nem vé­letlen, hogy a sebesültek így em­lékeztek rá: „Anyai gyengédség­gel bánt velünk.” Rövid idő alatt 72 tábori kór­házat sikerült megszerveznie. Egerben például egy kolostort biztosítottak erre a célra. A szabadságharc utolsó hetei­ben családjával előbb Szegedre, majd Aradra költözött. Mene­külés közben újabb csapás érte, Rudolf nevű kisfia másfél éves korában elhunyt. Nagyváradnál a cári sereg fogságába kerültek, akik rövidesen az osztrákoknak adták át őket. Őt Pestre vitték, a hírhedt Újépületbe. Hazaárulá­sért akarták bíróság elé állítani, de az egykor ápolt osztrák kato­nák tanúvallomásai, s a külföld felháborodása miatt ezt sikerült elkerülnie. Kiszabadulása után saját há­zában magán-nevelőintézetet nyitott, ahol főként a magyar történelem oktatására helyezett nagy súlyt. Forradalmi lelke 1851-ben belevitte egy Habs- burg-ellenes, Makk József tüzér­ezredes és Jubál Károly által irá­nyított szervezkedésbe, melyet azonban a hatóság leleplezett. 1851. december 2-an őt is elfog­ták. Szerencsére sikerült tisztáz­nia magát a vádak alól, s így 1852. elején kiszabadult. Forradalmi múltja miatt nem maradhatott hazájában. Ezért 1952 májusában gyermekeivel külföldre távozott. Előbb Lip­csében, majd Brüsszelben élt családjával, ahol anyagi gondjai­nak megoldása érdekében csip­keverő műhelyt nyitott. 1853- ban Amerikába, New Yorkba vándorolt, ahol szintén csipke- készítéssel foglalkozott. A hajszolt élettempó aláásta amúgy is gyenge egészségét, s 1854. június 29-én, életének 37. évében elhunyt. Az amerikai lapok hosz- szú cikkekben számoltak be küz­delmes életéről. Itt jelent meg ró­la az első életrajz Í856-ban. Hazájában hosszú ideig nem volt a sors kegyes hozzá. Hazai földön 1944-ben jelent meg az első könyv róla. Az ezt követő időszakban vette fel nevét egy budapesti iskola és egy vidéki rendelőintézet, majd az egri Egészségügyi Szakközépiskola, amely intézmény kertjében 1965-ben elhelyezték mellszob­rát, Záhorzik Nándor szobrász- művész alkotását. Csontjai azon­ban még a mai napig idegen föld­ben porladnak. Az iskola vezetősége, február 19-én Zsuzsanna napon, az isko­la alapítása negyedszázados év­fordulója alkalmából ünnepség- sorozatot rendez, amely egyben tisztelgés a kiváló asszony emlé­ke előtt is. Az ünnepség része­ként nyitják meg az intézmény­ben Bulla Márta egri grafikus- művész kiállítását is. A tervezett rendezvénysoro­zat is jelentős előrehaladást je­lent Kossuth Zsuzsanna életmű­vének megismertetésében és megbecsülésében. Dr. Noszticzius Ferenc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom