Heves Megyei Népújság, 1990. január (41. évfolyam, 1-25. szám)

1990-01-03 / 2. szám

4. KULTÚRA - KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1990. január 3., szerda Mit mond a változásokról az egri református lelkész? Kapuk nyíltak az egyház számára is A mindeddig hazánkban érvényben lévő oktatás- és családjogi tör­vény kimondta, a szülő és az iskola köteles materialista és szocialis­ta szellemben nevelni a gyermeket. S bár az elmúlt évtizedekben létrejött egy bizonyos konszenzus az állam és az egyházak között, ha az érvényes tiltásokat szó szerint vesszük, a vallásos emberek gyermekeik nevelésekor vagy hitszegőkké, vagy törvénysértőkké kellett, hogy váljanak. A közelmúltban egyre nyil­vánvalóbbá vált: a társadalom egésze nem nélkülözheti az évez­redes tradíciókkal rendelkező egyházak munkáját. Előbb kari­tatív tevékenységükre volt kény­telen támaszkodni, hiszen kide­rült, hogy az elesettek, szegé­nyek, betegek gondozásában nélkülözhetetlen a vallás adta lelki felkészültség és tapasztalat. Majd az is kiderült, hogy az em­berekben létezik egy úgyneve­zett spirituális igény, melyet ki kell elégíteni. — Mit mond erre Kádár Zsolt az egri református gyülekezet lel­késze? — Jézus krisztus az a funda­mentum, amelyre lehet építeni, mert örökérvényű. Ennek a tár­sadalomnak is szüksége van az egyházakra. Talán egy kicsit fél­retették minket, egy polcra, jó hátúira. Talán megtűrve, később talán támogatva, de nem tiltva. — Az előkészületben lévő egyházügyi törvény mindeneset­re rendezné ezt a pillanatnyilag ellentmondásos helyzetet. — Igen. Készül az új törvény a lelkiismereti és valásszabadság- ról. A tervezete — mint az szoká­sos — körmönfont jogi nyelve­zettel fogalmazódott. Természe­tesen kikérték a mi véleményün­ket is. Magam az egyház jelentős külügyi szerepére utaltam a megjegyzésemben. Ami az okta­tást illeti, számomra az eddigi helyzet azért volt bántó, mert az egyház gyökere más, mint a pár­toké. Nem emberi eredetű. Egyébként az 1948-ban készült egyházügyi törvényben „szép szavakkal” fogalmazták meg az állam és az egyházak viszonyát. Aminek az lett az eredménye, hogy a pápai, a sárospataki kol­légiumot végül is kénytelen volt felajánlani az egyház az állam­nak. — Hogy ez mennyire nem volt önkéntes, manapság derül ki. — A mostaninál jóval előbb elkezdődtek már a tárgyalások Sárospatak visszaszerzésével kapcsolatban. S most már sorra sikerül visszaállítani a felekezeti iskolákat. Az egyház sem egészen „tiszta” — Szóban és írásban ma egyre gyakrabban felvetik: a régi — adott esetben megalkuvó — egy­házi vezetőkkel végig lehet-e vinni ezt a folyamatot, a megújulást? — Radikális lépésekre van szükségük az egyházaknak. — Nálunk van olyan tenden­cia, hogy maguk a vezetők is ké­szek letenni a megbízatásukat a gyülekezet kezébe. A budapesti, a debreceni püspök már megtet­te. Tehát megindultak nálunk bi­zonyos belső mozgalmak a meg­újulásra, s ez nem most kezdő­dött. Az már régóta vita tárgya, hogy a mi vidékünkön például miért életfogytiglani a püspöki funkció. Épp egy marxista filo­zófus, mutatott rá: ez sajátos ke­let-európai modell, hogy nálunk a zsinat fölé van rendelve a püs­pök. No, rövidre zárva a kört, a közeljövőben a zsinat határoz ar­ról — éppen most véleményez­zük —, hogy vezetőink ne életük végéig kormányozzanak. A tár­sadalmi folyamatok nem minden esetben hatnak a szentlélek munkájára. Ezt a lépést akkor is meg kellett volna tennünk, ha külső hatás nem nehezedik ránk. Itt van például Tőkés László ügye. Nem vagyok biztos benne, hogy hasonló nyomás alatt a mi egyházunk is nem úgy működött volna, mint a romániai. Hiszen Tőkést is a felettesei mozdították el. Nem véletlen, hogy mostaná­ban száz lelkészt rehabilitáltak nálunk is, akit a püspöke koráb­ban eltávolított. Ezeknek polgári foglalkozást kellett keresniük, de sokan közülük azért munkál­kodtak Isten szolgálatában. S ezért üldözték őket. Ők korunk mártíijai. Hiába, hogy most lát­ványosan megkapták a diplomát s a lelkészi palástot! — Alakuló pluralista rendsze­rünkben vannak pártok, ame­lyek programjukban kötődnek a kereszténységhez. Milyen a vi­szonyuk velük? — Én a szószékről nem va­gyok hajlandó egyik párt érdeké­ben sem szólni. Mások a mi táv­lataink: élet és halál. A konkrét agitáció helye nem a templom, de támogatjuk mindazokat az ér­tékeket, melyeket e pártok hor­doznak. Híveink között van ke­reszténydemokrata, MDF-es és SZDSZ-es is és olyanok is, akik nem politizálnak.. Oldódás és kötődés — Vannak, akik minden ta­pasztalat nélkül pusztán azért fo­lyamodnak a kereszténységhez, mert tétovák. Csak azt tudják, hogy mit tagadnak. Manapság divat lett a vallás. Nem póz ez? — Nem hiszem. Az emberek­ben van egy határozott lelki szükséglet, amit kiélhetnek. Az kétségtelen, hogy mostanában megnőtt a városokban is a temp­lomba járók száma. S érdekes, hogy az intelligencia jön a fiata­lok közül is. Szakmunkásokkal szinte nincs kapcsolatunk, főis­kolásokkal igen. Ezért óriási a felelősség, hogy mit és hogyan mondjak nekik. Az egyháztól el­vették azt a lehetőséget, hogy nagy tömegeket tanítson. Eddig csak pici gyülekezetekben, el­dugva falvakban, készültek fel a fiatalok a konfirmációra. Gyak­ran megesett, hogy a vizsga után nem jöttek többé. Ma, más a helyzet. Meghitt pillanatokat él­ünk át a gyülekezetben, amikor eljön egy fiatal házasulandó pár, és a közösség előtt egyik héten Debrecen — Edinborough — Miskolc — Eger A címben megnevezett városok Kádár Zsolt lelkészi hivatá­sának állomásai. A debreceni református teológiai főiskola el­végzése után 1975-ben került vidékünkre. Előbb Átányban, majd Hevesen volt segédlelkész. Posztgraduális képzés kereté­ben egy esztendőt a skóciai Edinborough egy etemén töltött. Ezt követően a miskolci főegyházkerületi székhely beindításánál végzett szolgálatot. Miután az egri református lelkészi hivatal megüresedett, 1987-ben jelölték megyeszékhelyünkre, ahol a gyülekezet megválasztotta. Egy hagyományosan katolikus vá­rosban kis, de összetartó közösséget irányít. A szolgálat mellett vagy inkább azon belül is, feladatának érzi, hogy a rászorultakat segítő szervezetekben is részt vegyen. A családvédelmi szövet­ségben, a telefonos lelkisegély-szolgálat beindítását szorgal­mazta. Együttműködik az Erdélyi Szövetséggel, a Nagycsaládo­sok Egyesületével. Gondot fordít a külföldi kapcsolatok ápolá­sára. Az Egyesült Államokban, Skóciában, Szlovákiában van­nak testvérgyülekezeteik. A rock-változattal becsalogatni a fiatalokat Gregor József a közönségről és a zenéről — „Poros" operákat fogunk bemutatni, „rongyos” díszletek között, jó énekesekkel, remélhe­tően jó előadásban... Gregor József mondta ezt nemrég, a Szegedi Nemzeti Szín­ház operatársulatának új vezető­je, aki a szegedi operaélet meg­újítására vonatkozó — nem min­den feltétel nélkül vállalt — fel­adatairól, terveiről az utóbbi időben számos fórumon el­mondta elképzeléseit. Az bizo­nyos, hogy Szegeden az évad ele­jén a felújított Verdi-opera, a Ri- goletto sikere után bízhatunk a másik felújítás, Rossini Hamupi­pőkéjének áprilisi sikerében is. És talán a további tervekben sze­replő operák (Bizet: Gyöngyha­lászok, Gounod: Faust) színvo­nalas színrevitelében is. Garan­tálhatja ezt a kitűnő énekesgárda (mint ismeretes, a közelmúltban Gulyás Dénes is Szegedre szer­ződött), szívós — ha nem is min­dig kifogástalan produkciót nyújtó — zenekar, és persze a nagy hagyományokra épülő, és ma is élő szegedi operakultúra. Mindamellett kétségtelen, hogy Szegeden (is) fogy az opera- (és hangverseny-) látogató közön­ség, és Gregor Józsefnek a fiata­lok megnyerésére irányuló ter­vei, próbálkozásai mindeddig kevés eredménnyel jártak. — Korábban sok rossz tapasz­talatot szereztem — emlékezik az ismert operaénekes —, amikor egy-egy iskolába ellátogattam, az énekórákra, s láttam, milyen ok­tatás folyik, hogy milyen szánal­masan alacsony a fiatalság zenei, s tágabb értelemben vett esztéti­kai kultúrája. Akkoriban fel­ajánlottam, hogy néhány kollé­gámmal rendszeresen ellátoga­tunk olyan iskolákba, ahol akad­nak gyerekek, akik szívesen el­jönnének operaelőadásra, s be­szélgetnénk velük a műfajról, amit hallani fognak, elénekel­nénk egy-egy részletet, s talán kedvet kapnának a többiek is... Ezzel az ajánlatunkkal akkor Szegeden összesen egy iskola, a Bebrics Lajos Vasútforgalmi Szakközépiskola élt, egyedül ők hívtak meg. Fájdalmas kudarc­nak éreztem ezt. Még fájdalma­sabb számomra, hogy akik eljön­nek egy operaelőadásra, azok sem mind tudják, hogyan kell ott viselkedni. Erre külön meg kell tanítani őket. — Ön többször is felemelte szavát — miként sokan mások is — a hazai zenei nevelés elsekélye- sedése miatt... — Talán nem is csak a zenei ne­veléssel van bajom. Mert szerin­tem az egész magyarság zenei igé­nye olyan alacsony, hogy ennél mélyebbre talán már nem is süly- lyedhet. És ebben igen nagy sze­repe van a rádiónak és a televízió­nak, amely az elmúlt évtizedben nagyon sok silány zenével árasz­totta el az országot. Magam szíve­sen hallgatok jó könnyűzenét is, de ma már túlsúlyban van az ízlés­re romboló hatású pop- és rockze­nei szemét. Pedig a műfajban sok kitűnő darab, néha remekmű is születik, amilyen Webber rock­operája, a Jézus Krisztus szu­persztár is... Hogy komolyan gon­dolom mindezt, annak bizonysá­gául elmondom: (Fotó: Perl Márton) megkeresztelkednek, a követke­zőn konfirmálnak, s végül meg­esküsznek. — Ismert, hogy idén szeptem­bertől az iskolai hitoktatás lehe­tőségei is kibővültek. — Hát az eddigi helyzetet egy anekdotával tudnám megvilágí­tani, amit egy zsidó rabbitól hal­lottam. „A trafik nyitva lehet délután 2-től 3-ig, de senki nem mehet az utcára délután 2 és 3 között.” Körülbelül ez volt a helyzet. — Tehát ma egyre többen ta­nulnak itt Egerben is? — A hitoktatást eddig is vé­geztem, s mivel a református kö­zösségünk nem nagy (négy-öt­száz fő) a keretek nem változtak. Többen járnak természetesen hittanra, s többen annál, mint ahány cserkészünk van. Eger, mint a reformáció központja — Lelkész úr. Ön nemcsak arról ismert, hogy tevékeny részt vállal az egyesületekben, de újabban kultúrmissziót is vál­lal... — Meg van a törekvés ben­nünk, hogy nyissunk a város felé. Ennek egyik alkalma volt Lehot- ka Gábor adventi hangversenye. Hozzá személyes barátság fűz. De tervezünk előadói esteket a Gárdonyi Géza Színház művé­szeivel, akik Szenei Molnár Al­bert, Károli Gáspár műveit nép­szerűsítik. A helyi zenetanárok is készségesek. Szeretnénk felmu­tatni a városnak a protestáns ér­tékeket. Réti Árpád, Jancsó Ad­rienn és a Kaláka együttesigérte a közreműködést. Egyébként kevesen tudják, hogy a XVI. szá­zad adott évtizedeiben 1562-től 1594-ig Eger a reformáció egyik fellegvára volt. Szikszói Hollo- peus Balázs, Szegedi Gergely ne­ve fémjelzi ezt az időszakot. Ezekhez a hagyományokhoz szeretnénk kapcsolódni. Fontos­nak tartom ezt a kulturális misz- sziót, azt, hogy gyülekezetünk is jelen legyen a város szellemi éle­tében. Jámbor Ildikó elképzeléseim között szerepel egy kísérlet, mely szerint egy-egy népszerű operát átíratnék rock­változatba, amelynek előadásá­val talán sikerül becsalogatni a fiatalokat az eredeti mű előadá­sára is. Mindez — ismétlem — kí­sérlet, ami lehet, hogy fiaskóval végződik. — Gondolja, hogy a fiatalok megnyerésének ez a leginkább járható útja? — Nem tudom, de én — so­kakkal ellentétben — hiszem, hogy az úgynevezett „feldolgo­zások” közelebb hozhatják az autonóm zeneművészethez a fia­talokat. Valamiképp el kell in­dulnunk, mert hamarosan nem lesz közönségünk. Én diákko­romban népdalokon nevelked­tem az iskolában. Tanárom elé­nekelte vagy hangszeren elját­szotta a népi dallamot, elénekel­tük mi is, így tanultuk meg. A mai énektanár jó esetben mag­nóról megszólaltatja a népdalo­kat, de a gyerekek nem énekel­nek. Passzív hallgatókká válnak, s akkor persze únják, amit halla­Kisemberek Azt hiszem, ezt a fogalmat is az elmúlt négy évtized szeren­csétlen kreációi közé sorolhat­juk. Akik belénk sulykolták, úgy vélték, hogy egyik oldalt szoron­ganak a névtelen, a jellegtelen, az arctalan, a csukaszürke, az irányításra rendeltetett milliók, a másikon pedig a kivételezettek, az előjogokra predesztináltak hatalmi gőgtől vezérelt, pöffesz- kedő gárdája páváskodik. A ki- nyilatkoztatóké, az olykor le- ereszkedőké, a mindig előrelátá­sukat, bölcsességüket hirdetőké. A leminősítettek mindaddig hallgattak, amíg a bőség asztalá­ról legalább morzsák jutottak nekik. Amikor azonban ezeket is megvonták tőlük, nemcsak szót kértek, hanem cselekedtek is. Kimondták: Kelet-Európa országait — többek között — a kontraszelekció háborítatlan ér­vényesülése juttatta csődbe. Aztán az utcákon azt is meg­mutatták, hogy mire képesek a korábban semmibevettek. Hő­sök születtek, akik tetteikkel bi­zonyították: sokoldalú, árnyalt jellemű, áldozatkész, gazdag egyéniségek. Rájuk gondoltam, amikor az elmúlt szombati Föld adta sors legújabb blokkját figyeltem. Főszereplője az a falusi polgár volt, aki élete summázataként je­lezte: folyvást csicskás volt, azaz másokat szolgálva kereste léte kiteljesedését. Történeteket, szemléletes epi­zódokat idézett, s közben aka­ratlanul is arról győzött meg, hogy másodhegedűsként is övé a pálma. Töprengtem. Mivé nő, ha akad, aki felkarolja, aki értékeli adottságait, aki felfedezi, kibon­takoztatja szunnyadó, maga által sem sejtett képességeit. Erre azonban senki sem vál­lalkozott. Számvetése ezért ke­sernyés. Egyben memento is: ar­ra intve mindnyájunkat, hogy a belénk rögzött közhelyeket sö- pöijük ki tudatunkból, s csak ar­ra esküdjünk, aminek hitelessé­gét az örök erkölcsi igazságok mérlegén ellenőriztük. Félrevet­ve az önzés, a szubjektivitás min­den motívumát. Áttételesen, de ezt nyomaté- kolta a riport kitűnően megírt bevezető, illetve záróegysége. Amolyan megkésett adósság- törlesztésként... Vasárnap délelőtt ugyaneh­hez az eszmekörhöz kapcsolód­hattunk. Nem ügyesen megfo­galmazott szólamok csokrával, hanem konkrét tények, esetek emlegetésével. Elénk lépett az a cigányanya, aki regénybe illő sztorikkal lepett meg valamennyiünket. Módos famíliába született. Apja anyagi bőséget biztosított a nyolc gyereknek, azért munkál­kodva, hogy szeretteitől ne kell­jen megvonnia semmit. Az apró­ságok nevelését azonban lányára testálta, aki vergődött a köteles­ségek hálójában. Mindaddig, amíg tizenévesként férjhez nem szökött. A menekülés azonban kudarcba fulladt, mert párja nem bizonyult ideális társnak. Ekkor ismét döntött. Három kicsinyével Budapestre költö­zött, s tenyérnyi albérletekben senyvedett. Következett a kilin­cselések stációja, majd a hada­kozás a lélektelen hivatalnokok­kal. A bürokraták állami gondo­zást akartak, ám ő nem óhajtott megválni azoktól, akikért lega­lább napi két műszakot dolgo­zott. Suhantak az esztendők, je­lentkeztek a betegségek, az agyonhajszolt szervezet be­nyújtotta a számlát. Ő mégsem adta fel. A csemeték kiröppen­tek szárnya alól. Már csak a legkisebb van vele. Tőle azt re­mélte, hogy tanul, többre viszi nála. Nem ez történt. Közbe­szólt a tinédzserkori szerelem, s neki megint csalódnia kellett. Végre kiutalták a hajdani odút felváltó másfél szobás lakást, s ő örvendezhet, mert álma tel­jesült. Akkor is, ha soha nem sajátította el az olvasás és írás fortélyait. Vigasztalódjék: az intelligen­cia nincs egyenes arányban a be­biflázott ismeretek mennyiségé­vel. Megbabonázott az a kozmeti­kusnő is, aki eltartotta a Kádár­rezsimmel egyet nem értő férjét, aki még az utcára sem volt haj­landó kimenni. Asszonyát vi­szont szellemi partnerévé avatta, s ráhagyta mintegy félszáz kötet­nyi kéziratát. Aztán elment, oda, ahonnan nincs visszatérés. Özvegye mégis kiegyensúlyozott, mert tudja, küldetés vár rá: a művek publi­kálásának megszervezése. A szeretet, a méltóság, a tartás ilyen megkapó példáival még nem szembesültem. A számkivetettek nagysága elbűvölt. Másokkal együtt kívá­nom nekik, hogy végre érezzék magukat otthon ebben a hosz- szabb távon mindenképpen megtisztuló világban. Megérdemlik... Pécsi István pénzünk, ezért néha szegénye­sek a díszleteink. Ilyen helyzet­ben azt is vállalni kell, hogy fő­ként népszerű, „poros” operákat viszünk színre. Most nincs helye a kísérletezésnek, például mo­dern művekkel. Itt, Szegeden va­lami megmozdult; sok olyan kol­léga van, aki a szívén viseli, hogy a Rubányi Vilmos, Vaszy Viktor által egykor megalapozott szege­di operakultúra tovább éljen. Ezt szeretném elősegíteni vezetői munkámmal. Amit — ez kiköté­sem volt — kollégáim is, magam is évente áttekintünk, s eldönt­jük: vállalhatom-e tovább az operatársulat vezetését. Szomory György Gregor József a Don Pasqua- le című Doni- zetti-operában nak. így van ez a színházban is, ahonnan már nem egyszer ki kel­lett zavarnom hangoskodó, az előadást zavaró fiatalokat. — A szegedi operatársulat ve­zetését tehát — ha jól értem sza­vait — részben azért is vállalta, hogy új közönségréteget nyerjen meg. — így van. En sok jó szándé­kú, érdeklődő fiatalt ismerek, s talán értek a nyelvükön, és opti­mista vagyok abban, hogy hosz- szabb távon sikerül sokukat be­csalogatnom a jó zenéhez. Ehhez persze kitűnő előadásokat kell produkálnunk — ez a másik, pontosabban: elsődleges cél! Amihez persze nekünk is kevés a Operai kísérletek

Next

/
Oldalképek
Tartalom